Petőfi Népe, 1980. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1980-02-24 / 46. szám

MŰVELŐDÉS

KOD ALOM • MŰVÉSZET

Nem jövedelmező

AZ EMBERT több. hasonló benyomás éri, szinte észrevétlenül munkálkodnak benne, formálják gondolataikat, aztán egyszerre csak a papírra kívánkoznak. Most, amikor — ahogy mondani szoktuk — már a csápból is termelékenység, hatékonyság, rentabilitás folyik. persze csak vékony sugárban a takarékosság okán, előbb-utóbb sokakban fölmerül: jó-jó, de mi lesz a nem termelő ágazatokkal?

Bennem is ott mocorgott ez a még mindig általános kérdés, amikor az országgyűlés egyik állandó bizottságának orvos tagja a költségvetés előzetes vitájában a kórházak állapotát, a betegellátás gondjait kezdte ecsetelni, Mi laikusok is mondhatnánk egyet-mást a kórházi folyosókra szorult fekvő betegekről, a körzeti rendelőkben való idegtépő várakozásról, a hálapénzről is, de még mennyire. A képviselő szavaiból azonban az a fajta felelősségérzet, áradt, amelynek előfeltétele a teljes tájékozottság és a hivatás szeretete. Más' lapra tartozik, hogy mint olyan kívülállót, aki azért élni szeret, nem nyugtatott meg teljesen a bajok szakember által történő visz- szaigazolása.

A pedagógus képviselő felszólalásával folytatom, aki — immár az országgyűlés legutóbbi ülésszakán — az oktatásügy helyzetével foglalkozott. Akárcsak az egészségügy, ez sem termelő ágazat. És persze itt is problémák tornyosulnak. Az igen tudományosan hangzó demográfiai hullám már az elmúlt években elérte a bölcsődéket és az óvodákat; most az iskolákban kell majd szembenézni az örvendetes gonddal, hogy tudniillik sok a gyerek. A tanterem, a napközi és a pedagógus pedig kevés.

A BETEGELLÁTÁST és a gyerekek oktatását, nevelését ném lehet összehasonlítani, legföljebb a két felszólalás alaphangját. Nos, a pedagógus képviselő is alaposan felsorakoztatta a bajokat. Csak a megyéjében az eddiginél négy és fél ezerrel több tanulót iskoláznak be 1985-ig, ez maximális osztálylétszámmal kalkulálva is 270—280 újabb tantermet követel. Pontosabban ennyi plusz tantermet „követelhet” a több gyerek, de gazdasági helyzetünket ismérvé, nem követelhet a megye és a képvi- iselőa Marad tehát a panasz, és a következmények vésztjósló fel- > vázolása. Erre-számítottak-a kép- 1 viselőtársak, á miniszterek; az újságíró félretette jegyzetfüzetét, mert az efféle panaszokat már kívülről lehet tudni.

A képviselő azonban ehelyett, megoldásokat ajánlott, olyan módszereket, amelyekhez sokkal kevesebb pénz kell, s amelyeket másutt is érdemes fontolóra venni. Ideiglenesen helyezzük él a

tanulókat a már meglevő épületekben, művelődési házakban, hol mire van lehetőség, javasolta. Ideiglenesen, mert a demográfiai hullám úgyis lefut, és nem vágyunk olyan gazdagok, hogy néhány évre új iskplákat építsünk, amelyek esetleg évtizedekig üresen állnának majd. Ellenben helyes lenne felülvizsgálni az iskolák körzetesítését, mprt sok községben egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az elnéptelenedett tantermekkel, miközben a köz- . ponti iskolában hihetetlen zsúfoltság uralkodik.

NEM VAGYOK orvos, dé azért érzem, hogy az egészségügyben nehezebb efféle áthidaló megoldásokat javasolni, ha csak azt nem. hogy a betegeket fektessék a folyosóra, de éz már ki van találva. Mégis, akad néhány nagyszerű példa a kórházak, egészségügyi intézmények és a különféle üzemek szocialista brigádjainak a betegellátást segítő együttműködésre. Az ilyen kapcsolatokat, úgy érzem, érdemes lenne általánosabbá, intenzívebbé tenni, több rejlik bennük^ mint ameny- nyit jelenleg hasznosítunk. Vagy azokra a folyosói ágyakra visszatérve, egy módon talán lehetne számukra a kórtermekben helyet szorítani: bizonyos fenntartott ágyak — és indokolatlanul benntartott „betegek”, — rovásáfa.

És most egy harmadik felszólalásról, amely a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén hangzott el, mégpedig a mozgalom gazdaságpolitikai tevékenységét elemző beszámolóhoz kapcsolódva: A Kossuth-díjas filmrendező egyetértett azzal, hogy jelenleg talán a gazdasági kérdések a legfontosabbak, de csakhamar kiderült, hogy a termelés hatékonyságának egy sajátos vetülete foglalkoztatja, nevezetesen, hogy a hatékonyság növelésének résztvevői mennyire egészségesek. Fizikai és szellemi értelemben.

A filmrendező ki sem ejtette a száján azt a szót. hogy költség- vetés, hiszen amiként más ágazatokban, itt sem egyedül a pénz a meghatározó. „Csak” olyan igazságokat ismételgetett, hogy ha valaki megbetegszik, az egészségügy, segíti- őt, • ■ hogy újra-termelővé váljon. Hogy a ma iskolájában a holnapi dolgozók nevelődnek, és a mától függ, hogy holnap milyen felkészültséggel és munkaerkölccsel kerülnek a termelésbe. ;

ÉS AZ EFFÉLE igazságokat a sok hatékonyság, dollárkitermelés, piacképesség és üzemszervezés közepette nemcsak a változatosság kedvéért jó hallani.

K. T.

Művész, alkotás, közönség

• A kecskeméti népzenei találkozó adott jó alkalmat arra, hogy Pólyák Ferenc hatalmas portréját a lelkes dalosok, táncosok megcsodálják.

• Elmélyült munkában Nagy- Kristóf fafaragó.

,Ki tudná pontosan megmondani, még ha nagyon alaposan is tájékozott korunk valóságában, hogy hányféle- * képpen, miként, milyen módon képes közel kerülni a mai emberhez alkotásain keresztül a művész. Ugyanis egyre inkább, egyre erőteljesebben tapasztaljuk megye- szerte — mint másutt is —, hogy ma már nemcsak a művészi, produktumok, de az alkotási folyamatok is közelről érdeklik a közönséget. Ez örvendetes, hiszen eléggé köztudott: csakis az az ' ember képes értője lenni a műalkotásnak — bármilyen műfajú legyen is az —,. aki rendszeresen tanul, módszeresen ismerke- ' dik az egyes művészeti ágakkal. Ehhez nyújt napjainkban egy- Jre több segítséget, „fogódz• A nemrégiben elhunyt Tóth Menyhért festőművész szívesen adott autogramot a művészet barátainak.

• Jobbra: Schaár Erzsébet egyik kiskunhalasi tárlatán ellesett pillanat.

ködöt” az, hogy alkotóink úgymond az emberek között a „valóság sűrűjében” élnek. Erre a tényre igyekszünk ráirányítani a figyelmet az alábbiakban.

beszédes fotókon keresztül. S arra is egyben, hogy a mű, a művész és a közönség milyen sokféleképpen képes egymásra hatni.

V. M.

T/ ívűiről a ház nem különbözött a falu módo- sabb portáitól. Manzárdtetős, erkélyes, kovácsoltvas kerítéses. Fehérre festett autógumik sora vezetett a kaputól a házig, benne begóniák dar- vadoztak. Sohasem tudtam megérteni, mi élteti ezt a divatot, miért kell az autógumikat virágágyásként használni. Azért, hogy mindenki tudja, van autó- a háznál, vagy pedig a különösség iránti vonzalom az ok? Volt időm ezen töprengeni, mert kutya nem volt a' láthatáron. Egy kérdezőbiztos élete merő izgalom és esetlegesség mindaddig, míg a ház gazdájával beszélni kezd.

Nem úgy van, mint városon, a legtöbb ház kertkapuján nincs csengő. Ha van kutya: tiszta sor. Addig ugatja az embert, míg a ház gazdája elő nem kerül a ricsajra. Akkor elő lehet adni a mondókát: a televíziótól jöttem, egy rövid kis kérdőívre, ha ráérne a számunkra... Fontos az utolsó szót többesszámban mondani. Ahol a kutya nem a kapu közelében ácsorog, ott bonyolódik a helyzet. Előbb meg kell rugdosni kicsinykét a kaput. Egyeneslelkű kutya erre előrohan a ház mögül, és csaholni kezd. De akadnak sunyi kutyák is, akik bevárják, míg az ember felbátorodva a csendtől, belép az udvarra, akkor' előrontanak, leszedni a nadrágot a hívatlan-vendégről.

Hogy semmi nem változott, beléptem a kertbe. A kaput persze nyitva hagytam magam -mögött, ha mégis lesz kutya, és .futni kell, ne akadályozzon. Tapasztalatból ugyan tudtam, hogy az utca felőli bejáratot a legritkább esetben használják a lakók, de láttam ott egy csengőgombot, gondoltam, nem árt, ha idegen létemre riasztom őket, hogy jövök. Megnyomtam jó erősen, és vártam. Nem hallottam, hogy csöngene, így aztán elindultam a hátsó bejárat felé.

A férfi szembejött velem, mintha a lezárt redőnyök mögül leselkedett volna eddig. Arcán több napos borosta sötétlett. (Elmondtam a mondóká- mat, mit akarok, . honnan jöttem, közben figyeltük egymást. Nekem már rutinból is ment, mert több száz kérdőívet megcsináltam már. O meg inkább a kérdőíveket bámulta a hónom alatt, olyan lehettem azzal a dossziéval, mint egy adóvégrehajtó. — A televíziótól? — kérdezte hitetlenkedve, és elkezdte begombolni az ingét, mert azért egy ilyen nagy cégnek kijár a rendes öltözet. — És mit akar tőlem a televízió? — kérdezte fájdalmas arccal. Az első percekben csak kevesen értik meg, hogy nem riportot készíteni jöttem, hanem csak egy nyavalyás kérdőívvel házalok, ami eltart tizenöt-húsz percig, de aztán semmi gondunk sincs egymással. Nekem kifizetnek hatvan forintot a

központban, ő pedig elmondhatja, hogy tetszett-e a „Hosszú,—forró nyár”, vagy nem tetszett.

— Olyan statisztikaféle ez — szabadkoztam, niert ez a szöveg eddig mindig bevált. — Pár egyszerű kis kérdés.

Tétován bólintott, intett, hogy kövessem. A bejáratnál Moszkvics állt, de cefetül összetörve. A motorház felgyűrődött, mint a tangóharmonika. A báráhybőr ülésen tyúk kotkodácsolt. Bent a házban erős szag volt. De annyira erős, hogy alig tudtam levegőt venni. Talán disznót tart a földszinten, gondoltam megilletődötten. Csak utána hallottam meg a szapora osipogást. Ügy, szóval csirkét keltet.

A szagot fenn, az emeleten is éreztem, de már elviselhetőbben. A szobában félhomály volt Minden redőny le volt eresztve, egyetlen napsugár sem hatolhatott be illetéktelenül. Műanyag virágcsokrok csüngtek a falon, valószerűtlen színű rózsák, orgonák és tulipánok. A padlón pedig annyi üres borosüveg, mintha itt lenne a falu üvegvisszavál- tója.

Egy kérdezőbiztos igyekszik minden helyzetben úgy viselkedni, mintha a lehető legtermészetesebb rendben volna minden. Nem kezdheti azzal, hogy mi van magával, ember! Pedig legszívesebben megkérdezné. Kiteregeti a kérdőívéit, cetlijeit, és vár. Az emberek többsége szívesen beszél a bajairól. Ennek az embernek pedig lehetett egy egész falura való baja.

_ Tszik valamit? — kérdezte csendesen. Már -•majdnem rábólintottam, amikor folytatta: — Mert én sajnos nem ihatok, tele vagyok gyógyszerrel — és elvett az asztalról egy Seduxenes csomagot, majd egyet csak úgy, víz nélkül, lenyelt.

— Család? — kérdeztem óvatosan. Lehajtotta a fejét. A kezével mutatta: elmentek, elment mind, az összes elment A fotelben ültünk az asztal mellett. A kettős ágy fölött a falon ott függött az - esküvői képük. A férfi frakkban, és fehér kesztyűvel, arcán határozatlan, gyermeki mosoly. Mellette pe'dig egy olyan nő állt mint amilyet nyugati magazinokban is ritkán látni, nagyon arányos testű, fekete hajú, fekete szemű szépség. De nem is a szépsége volt lenyűgöző, hanem az esküvői maskara fölött is uralkodó kemény akarat. Ha én »vagyok a fotós, megkérdezem a nőt, mit vétett neki ez az ember, hogy hagyja magát elvenni általa. Bólogattunk csendesen. Műanyag kakukkos óra állt a sarokban. Fél tízet mutatott.

— Gyerekek?

Mutatta, kettő volt, elmentek azok is. Harangoztak. Néztük egymást. Felkapcsolta a villanyt, ezzel is jelezve, ne vegyem nagyon a szívemre, végezzem csak a dolgomat, amiért jöttem. Az ajtó fölötti berámázott képen ők ölelték egymást, a Halászbástya környékén készült a fotó. Nem voltak díszesen felöltözve, de ugyanaz volt gz alapállás, mint az esküvői képen.

— Televíziója van? — kérdeztem óvatosan. Elbiggyesztette 1 a száját: — Mióta elment az asz- szony, nem nézem.

t?s attól kezdve, bármit kérdeztem, mindenre ez a válasz. Minden így kezdődött: „mióta elment az asszony, azóta...”, „két hónapja ment el, azóta ...”.v

Szerettem' ezt a kérdőívet. Csak annyit akar megtudni, amennyit valóban megtudhatott. Mikor nézi, mennyit nézi, mi az, amiből többet igényelne, mi az, amit sokall. Egyszerű, könnyen megválaszolható kérdések, érezni mögöttük a mérhetőség választékosságát.

Peregtek a kérdések, szorgalmasan írtam a férfi válaszait, persze refrén nélkül. Közben néztem a szobát, a vitrint. Jól berendezett életük lehetett volna. Porcelánfigurák, a Ludas Matyi, a kardját méricskélő huszár, a fogfájós kutyus, a szárnyaló sirály. Egy kazalnyi budapesti emlék, műayagból, rézből, üvegből.

Merev arccal válaszolgatott, a Seduxen megtette a magáét. Csak egyszer mosolyodott el, amikor a kedvenc filmsorozatáról kérdeztem.

— A „Hosszú, forró nyár” lett volna, ha az asz- szony nem aznap megy el, amikor azt játszották — mondta szégyenlősen —, mert hát így nem láttam a végét.

De azért beírtam neki azt is. Mert ha a kérdőív kibírta, hogy azt a bánatot ne örökítsem meg, akkor ezt a kegyes hazugságot is megérdem- , li. A faluban mindenkinek a „Hosszú, forró nyár” tetszett a leginkább az utóbbi idők terméséből, hát ne legyen ő sem mostohagyerek.

Hogy végeztünk a kérdőívvel, felálltam, összepakoltam, ismét hasonlítani kezdtem egy adóvégrehajtóhoz. Lekísért a kapuig. Hunyorgott a napfényben, mint egy bagoly. Mondtam neki, hogy kitalálok, ne fáradjon miattam, de jött. Azt hittem, udvariasságból teszi. Amikor búcsúzkodtunk a -kapunál, megszorította a kezemet, kicsit maga felé húzott.

— Nehogy azt hidd; nem tudtam végig, hogy Tőle jöttél, ö küldött — mondta, erősen nézett rám, szinte gyűlölettel, szemeiben ismeretlen őrültségek fénylettek —, mondd meg neki, hogy mindent megbocsátottam és -várom.

Bólintottam, erre elengedte a kezemet. Men- tem a falu főutcája felé, tűnődtem, milyen szerencsém van, hogy csak a végén jött rá. Amikor visszanéztem, még mindig ott állt a kapuban diadalmas arckifejezéssel. Mózes Lajos

TÁRNÁI LÁSZLÓ:

Vízszintes zuhanás

Lényegre törően, a körítést és mellébeszélést végképp mellőzve, az átkos szólamokat kiirtva, tehát amikor mesterlövészi célzással a szemedbe mondták: nulla vagy, mert a nullánál több nem vagy,

akkor hirtelen eszedbe jutott-e: ez így igaz,

mert nem tudtad, hogy

nem billenve a számsor végére,

tehát a végtelenbe,

mégis nulla vagy,

esetleg alattad a számsoron

rántottak jobbról,

s attól a pillanattól

csak billegsz

arany-középen

nulláként megközelíthetetlen

és megkülönböztetetten,

valójában vagy vélten,

de holtbiztosán

a negatív előjel tőszomszédságában — léted mindörökre elintézetten: vízszintes zuhanásban.

LÁTÓHATÁR

Huszár Tibor:

Történelem és szociológia

NAPJAINKBAN is több vita kíséri az értelmiségiek szerepét és tevékenységét. A szélsőséges vélemények és a növekvő számú kutatások is azt jelzik, hogy meglehetősén hézagos ismeretekkel rendelkezünk e fontos társadalmi réteg XX. századi történetéről, mai társadalmi feladatairól, tudati viszonyairól. A társadalom önismeretének követelménye, hogy megalapozott viták folyjanak és ezek tisztázzanak olyan kérdéseket is, amelyekhez még néhány évvel ezelőtt bátortalanul nyúltak hozzá társadalomtudósaink.

önismeretünk csak akkor tesz eleget a tudományosság követelményeinek, ha a múlt és a jelen valóságának kutatására egyaránt kiterjed. Erre tesz sikeres kísérletet Történelem és szociológia című kötetében Huszár Tibor. A jeles kutató — mint ahogy könyve -alcímében is jelzi — a cselekvő ember nyomában járva, döntően a haladó értelmiség történelmi pályafutásának egy töredékét dolgozza fel. Huszárnál egyértelmű, hogy az értelmiségi lét nem az iákolázottság puszta következménye. A korszerű értelmiség fogalmának körülírása, megfogalmazása érzékelhetően foglalkoztatja. Első tanulmányában a magyar értelmiség történeti fejlődésének néhány sajátosságát, a két világháború közötti értelmiség megosztottságának okait elemzi. Történeti előzményekre, társadalomstatisztikai adatokra és a néhány éve megindult szociológiai vizsgálatokra alapozva, Gramsci korszerű marxista értelmiségelméletét segítségül híva vizsgálja a ma értelmiségét. Ez a kép sokszínűén ellentmondásos. Voltak és vannak áz értelmiségiek között is, akik menekülnek a felelősségtől, a döntés kockázatától, a dilemmától. Biztonságra, olyan világra vágynak, amelyben már meghoztak minden elképzelhető határozatot. De van, volt és tovább formálódik egy határozott arcéíű értelmiség is, amelynél döntő mértékben a szocializmusért kiálló magatartásról és nem utolsósorban etikum- ról van szó.

A POLITIKA, a tudojnány, a politika és a művészet érintkezési pontjairól szólva ípja a szerző, hogy a „marxista tudós és az elkötelezett művész a szocialista társadalom távlati céljaihoz igazodik, a társadalmi Valóság könyörtelen realitásait, a társadalmi fejlődés objektív logikáját kell hogy tükrözze. A közvetlen és távoli célok, az általános és részleges érdekek egyeztetése nem ellentmondásmentes folyamat”, de tudjuk, hogy a valóság, az élet ellentmondásai realizmusra és fokozott felelősségre intenek. Ez a felelősség minden időben a haladó magyar értelmiség sajátja volt. Ezt bizonyítja Huszár Tibor több írása is.

Az 1926-ban induló kolozsvári Korunk és a magyar szellemi áramlatok kapcsolatát vizsgálja másik tanulmányában. Énnek a színvonalas társadalomtudományi és irbdalmi folyóiratnak nagy jelentősége volt, mert a magyar nyelvterületen ismertette a marxizmus—leninizmust, összefogta a progresszív írókat és sajátos módon szervezte az ellenállást. is. Lapjain a helytállás, a cselekvés követelményét a nép ügyének elkötelezett írók és publicisták fogalmazták meg. Voltak közöttük olyanok, akik az eszményeket a demokráciában, a humánumban, a népek közötti testvériségben látták. A Korunktól elválaszthatatlan Gaál Gábor, az -igényes kritikus és irodalomszervező, aki fáradhatatlanul formálta a romániai magyar irodalmát, és tartott kapcsolatot a magyarországi haladó írókkal. A folyóirat szerzői között volt József Attila, Kassák Lajos, Illyés Gyula, jelentkezett itt V eres Péter, Darvas József. Figyelemmel kísérték a falukutató mozgalmat, recenzálták Németh László tanulmány- kötetét, Molnár Erik tanulmányát, közölték Lukács György írásait, helyet adtak fontos, á munkás- mozgalmat is érintő vitáknak. A szerkesztők, „amit a folyóirat lapjain hátrahagytak, megmásíthatatlan része a közép-kelet-európai progresszió örieszmé- lési folyamatának”. Bírálták és bátorították a baloldal szellemi csoportosulásait, szervezték a frontvonalakat.

Ennek a baloldalnak volt tagja Erdei Ferenc is, akiről hiánypótló monográfiát kezdett írni Huszár Tibor. Az izgalmas életút 1935-ig tartó időszakát olvashatjuk a kötetben. .A NÉKOSZ-ról szóló lendületes írással záródik az Elvek és utak sorozat újabb kötete.

HUSZÁR TIBOR egyéniségének jó példája ez a könyv. Igazi cselekvő emberként nem lezár, hanem ismereteinek közreadásával kinyit, figyelmet kér, ösztönöz. Megdöbbentően sok a megválaszolatlan kérdés, a feldolgozatlan terület. Az egyik tanulmányában több mint egy oldalon fogalmazza meg, kérdések formájában a kutatók s a maga feladatát. Adósságokra hívja fel a figyelmet, olyan témákat ajánl kutatásra, amelyek sok fiatal és kevésbé fiatal embert érdekelnek ma.

Komáromi Attila