Petőfi Népe, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-10 / 7. szám

1980. január 10. • PETŐFI NÉPE • 3 Beszélgetés Zelk Zoltánnal Zelk Zoltán évek óta beteg. Szelleme friss, energikus, de a test gyarló. És éppen őt sújtja az ágyhoz kötöttség, aki mindig a teljes életet élte, fenékig ürítette az élet örömeit — és gyötrelmeit. Mert mindkettőből kijutott neki. „Isten ál­dotta költő” volt indulásakor is, fiatalon, József Attila, Ily— lyés Gyula társaként, és a történelem kegyetlen tréfái, a szenvedés és gyötrelem, a csalódások és a csalattatások is a költőt, a teljesebb költészetet érlelték benne. Kevés költő tudja olyan egyszerűen, tisztán elmondani a szavakkal alig kifejezhetőt. mint ő. Ahogy a virág virág, az ő száján a.szó: költészet, öregkori költészete így aztán nem kiteljesedett, hanem egyszerűen beérett. Hangja nem csuklik el a szen­vedéstől, az elmúlás nem tragédia, mindez életének — köl­tészetének — része: szépség forrása. Beszélgetésünket a leg­nehezebb kérdéssel kezdjük. — Mit jelent költőnek lenni? Mitől költő a költő? — A költészet a. legkomolyabb dolog a világon, ugyanakkor a legjátékosabb is. A költő az, aki hatvan-hetven éves korában is játszani tud. A versírás elmélyült játék. Olyan odaadóan játszik a költő a verssel, ahogyan a gye­rek a homokvárat épiti. S figyel­jék csak meg a gyerekeket, ami­kor játszanak, a teljes odaadás, a teljes koncentrálás jellemzi őket. Ezért nem banalitás és köz­hely. hogy a költő az. aki meg­őrzi lelkében a gyermekeket. — Hogyan lett költő, hová nyúl­nak vissza költészetének gyöke­rei? — Autodidakta vagyok, nem is­kolában tanultam a költészetet, de ezt nem hivalkodásból mon­dom, csak azért, mert így igaz. Olvasmányélményeim sokkal ké­sőbbiek, mint kortársaimé álta­lában. Tizenkilenc-húsz éves ko­romban ismerkedtem csak meg Babitscsal, Kosztolányival, sőt Vörösmartyval lés Berzsenyivel is. Verset tizenhat éves koromban kezdtem írni. Hogy milyen ha­tásra? Egy szatmárnémeti kárpi­tossegéd kölcsönadta nekem Ady egyik verseskötetét. És bár én ad­dig nemigen olvastam verseket, Ady olyan nagy hatással volt rám, hogy elkezdtem Ady-utánzó verseket írni. Aztán egy év múlva megismerkedtem a szatmárnémeti munkásotthonban egy .nálam né­hány évvel idősebb fiatalember­rel, aki azt vallotta, hogy Kas­sák az igazi, és kölcsönadta Kas­sák Eposz Wagner maszkjában című kötetét, amit én napokig forgattam és napokig mulattam rajta. Mert milyen versek azok. amelyek nem rímelnek, milyen versek, amelyek hangutánzókból állanak?! Addig mulattam Kas­sák versein, amíg észrevettem magamon, hogy most már nem Ady, hanem Kassák utánzatú verseket írok. Ez lenne az indulás közvetlen indítéka, de ez csak felszínes ma­gyarázat. Mert mindenkinél mé­lyebb az indítás, mert az anyánk szíve alatt is költők vagyunk, s az első szó, amelyre kinyitjuk a szánkat, az már vers, az első lé­pés, amit megteszünk, az már versláb. Vers egy vidéki gyerek­nek — aki én voltam — az estéje az otthoni szobában, a vacsorá­zás hangulata, a petróleumlámpa, ahogy üvege fölött édesapám rá­gyújt, a cigarettára, vagy az, ami­kor hajnalban felébredek arra, hogy édesanyám kenyeret da­gaszt. Ez mind költészet. Édes­anyámnak a nevetése, vagy a zo­kogása, édesapámnak az ének­hangja,. vagy a dunyhának a sza­ga amikor édesapám mellé bú­jok az ágyba, ez mind költészetté vált — esetleg negyven- vagy öt­venéves koromban. Szóval azért is nehéz megma­gyarázni azt, hogy hogyan lesz valaki költő, mert a költészet a legteljesebb műfaj és a legszéle­sebbek a gyökerei. — Verseit a kritikusok gyakran a népdal természetességével, tisz­taságával vetik egybe. Egyszer egy társaságban beszélt arról, hogy egyik verse „népdallá” vált, úgy érkezett vissza önhöz. mint népköltészeti alkotás. Jól emlék­szem rá? — Igen, hát az történt, «hogy 1928 tavaszán Szatmár megyében, Szinérváralján hallottam egy ro­mán pásztordalt. Annyira meg­szerettem a dallamát, hogy meg akartam őrizni magamnak, és ezért verset költöttem hozzá. 1928 szilveszterén úgy adódott, hogy együtt tölthettem a szilvesztert kél világnagy költővel, József At­tilával, és Illyés Gyulával. Hár­masban ültünk egy kávéház pá­holyában, és hajnalig énekeltünk. Én énekeltem ezt a román dal­lamra csinált, magam írta szö­veget, és annyira el voltak ra­gadtatva tőle, hogy folyton ezt kel­lett énekelnem. Aztán elénekeltem Déry Tibornak is, ő is el volt ra­gadtatva tőle. és mindenki elhit­te, hogy népdal, egyetlen ember volt, aki nem. Déry lelkesülten 'elénekelte Füst Milánnak, erre 'Füst Milán azt mondta, nem le­het népdal, mert túl ravasz. A lényeg az, hogy én akkor a Munkás Testedző Egyesület tagja voltam, jártam ki rendsze­resen a Gödi fészekbe, és az MTE-istákat is megtanítottam er­re a nótára. — Mi lehet a költészet szerepe az egyre inkább motorizált, auto­matizált korunkban? — Az egyre inkább motorizált korban hússzor, harmincszor olyan példányszámban fogynak el a verseskönyvek, mint a ke­vésbé motorizált korokban. 'A 930-as években az volt a jellem­ző, hogy a költők saját kiadás­ban adták ki ötszáz péTdányszám- ban verseskönyvüket, és jó, ha el­fogyott belőle baráti körben har­minc-negyven darab. Ma nem rit­kaság verseskönyvekben a tizen­ötezres példányszám sem. Engem hem ejtene különben kétségbe az sem. ha átmenetileg visszaesne a verseskönyvek és a folyóiratok pél­dányszáma, mert arra gondolok, hogy a Nyugat nyolcszáz vagy ezer példánya az egész magyar szellemi közvéleményt fel tudta rázni. Úgyhogy nem tudok mást válaszolni erre a kérdésre, mint azt. hogy úgy látszik, a motori­zált világban is szükség van a költészetre. Vagy el tudja képzel­ni, hogy a festők egyszer csak le­teszik az ecsetet, a szobrászok a vésőt? El tudja képzelni, hogy nem lesznek emberek, akik ülnek a szobában és kottalap fölé ha­jolva írnak valami csodálatos, még nem hallható muzsikát, amit ha valaki hegedűn vagy zongorán lejátszik, akkor elkezd az Isten énekelni ? — Irodalmi lapokban fel-fel- bukkan mostanában az a nézet, hogy a hetvenes évek magyar lírá­ja válságban van. Mi erről a vé­leménye? — Az én emlékezetemben a magyar irodalom mindig válság­ban volt. 1925-ben. volt egy vita a magyar próza válságáról, ak­kor, amikor Móricz Zsigmond fénykorát élte. És volt már vita a magyar költészet válságáról olyan korban, amikor egy idő­ben élt és dolgozott Babits Mi­hály, Füst Milán, Kosztolányi De­zső, Tóth Árpád, Juhász Gyula. Remélem, ma is válság van. ami­kor egy időben dolgozik Illyés Gyula. Vas István, Weöres Sán­dor, Jékely Zoltán — folytathat­nám még. És olyan válságot kí­vánok mindig a magyar irodalom, nak, költészetünknek és prózánk­nak, mint amelyik Tersánszkyt adta, Nagy fajost adta, Móriczot adta. A. J. mmmmmmMmmMmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmm KAREL CAPEK j (1890-1938) „... Ügy vélem, újságíró vagyok. Nem vég­zem' ezt a munkámat félkézzel, éppoly komo­lyan veszem, mint a szépirodalmat. Minden írónőik azt kívánnám, járja ki az újságírás iskoláját, hogy minden iránt megtanuljon érdeklődni .*. ” Így jellemzi önmagát, s ad tanácsot toll­forgató társaknak Karel (lapek, a csehszlo­vák irodalom egyik legsokoldalúbb művésze. Életműve a példa: haláláig hű maradt eh­hez a megállapításhoz. A filozófiai doktorá­tussal rendelkező fiatalember hamar eljut az írott szóhoz. Előbb könyvtáros, majd egy darabig nevelősködik; s 1917-ben már á'kon- zervatív beállítású Narodny listy lap belső munkatársa. Innen a liberális értelmiség Bmóbam. megjelenő Lidővé noviny című na­pilap prágai szerkesztéséhez megy át 1921- ben, s itt dolgozik élete végéig. Írói, újságírói munkássága rendkívül gaz­dag és sokoldalú. Megismerni és kifejezni a dolgokat — ez az elv jellemzi legtömöreb­ben Capek írásművészetét. A határtalan élet­öröm, tettrevágyás, agresszív tréfakedv, já­tékos derű szülte tárcák, humoreszkek, el­beszélések éppúgy megtalálhatók művészi pa­lettáján, mint a lélektani folyamatokat elem­ző bűnügyi történetek, a történelmi perszif- lázs, a politizáló publicisztika, vagy a há­ború, a betegség ernyedtségében fogant, s az emberiség jövőjét féltő, egyetemes kérdése- - két taglaló írások. Fivérével, Josef Capekkel színműveket is irt — a Makropolus ügye cí­műből Janacek, a világhírű zeneszerző ope­rát komponált —, utópisztikus regénye, a „Harc a szalamandrákkal” pedig a kibonta­kozó fasizmus veszélyeire hívja fel kortársai figyelmét. ✓ Szoros barátság fűzte T. G. Masarykhoz, a polgári humanista köztársasági elnökhöz. Pub­licisztikájával is támogatta Masaryk koncep­cióját, s „középen állva a tőke és az osz­tály-proletariátus malomkövei között” — a kapitalizmussal szemben megnyilvánuló kri- tidzmusa ellenére — a polgári demokrácia szószólója lett. Ezért jobbról és balról is tá­madták. A fasizálódó közélet, benne szemé­lyes kiszolgáltatottsága súlyos lelkiállapotba sodorta élete végén. Tüdőgyulladásban halt meg. Január 9-én lenne 90 éves. A magyar olvasó is jól ismeri Capek Írás- művészetét, hiszen legjelentősebb müvei, írá­sai, elbeszélései, karcolatot — köztük a „Tör­ténelmi görbe tükör", a „Betörők, bírák, bű­vészek'és társaik”, a „Harc a szalamandrák­kal", az „Abszolútum-gyár" — nálunk is nap­világot láttak. Az alábbi Capek-tárca az Európa Kiadó gondozásában megjelent „Évszakok" című kötetből való. Tavaszi vihar Kétféle tavaszi vihar van: Az egyik a természetben játszódik le mennydörgés, felhőszakadás, jégverés, szivárvány és egyéb más tünemények kíséretében, ide­értve a legvégül (következő diadalmas madárdalt is. A másik olyan tavaszi vi­har, amelynek felhői már télen kezdtek gyülekezni, amikor is a lakástulajdonosok mindenre elszántan tudomásul vették, hogy a lakást ki keU festeni, emitt falat kell töretni, amott meg kell valamit javíttat­ni, újra kell rakatni a cserépkályhát, to­vábbá szükség lesz némi gyalulásra * vagy szegezésre, no meg, kőműves műszóval mondva, .pucolásna is, nem 'beszélve a tömítésről, lakkozásról, kárpitosmunkáról meg effélékről. Ugyanis 'meglepően áok az olyan iparág, amely mind arra les, hogy benyomulhasson az emlber otthoná­ba a maga létráival, ecseteivel, csavar- húzóival, kalapácsaival, ráspolyaival, áll­ványaival és még egy egész sor szerszám­mal, amelyek segítségével a lakást fás­kamrává varázsolják. Óriási és valóság­gal mindent elsöprő az emberi leleményes­ség pusztító ereje. A.mint megfigyeltem, ez a munkavihar rendszerint .tavasszal tör ki az emberi hajlékokban. Sejtelmem sincs róla, mit művelnek a tisztes iparágak télen; talán dicső emlékeiknek élnek, felidézve előző évi diadalmas hadjárataikat és dúlásai- kat. Az egész dolog rendszerint elég ár­tatlanul kezdődik: beállít hozzánk egy ember egy kis terepszemlére, és közli, hogy a következő hétfőn vagy elseje után hozzáfognak a munkához. No de se a hét elején, se élseje után nem történik sem­mi. Két-három nap múlva az ember do­hogni kezd, hogy igazán jöhetne már az a sehonnai fráter, és dologhoz láthatna. Ilyen módon tehát a megrendelőt nagyon ügyesen átblllentették a türelmetlen vá­rakozás lelkiállapotába; olyan áhítozva várja már az ellenséges erők invázióját, mint a Messiást. Nos, mire az ember szé­pen megpuhult, egy reggel hét órakor megszólal a csengő, a küszöbön ott áll egy hórihorgas fickó, és bejelenti, hogy megkezdi a munkát. S már neki is lát kalapáccsal, 'vésővel meg egyéb szerszá­mokkal — a rombolásnak. Csak erre a percre várt az összes töb­bi iparos: egyszerre berontanak a lakás­ba a mázolok, asztalosok, üvegesek, szo­bafestők, kárpitosok, villanyszerelők, és nagy szócsata kezdődik arról, hogy ki kinek van láb alatt. Az ember ne avat­kozzék bele a vitájukba, fogja a kalap­ját, s hagyja ott őket, tisztázzák csak egymás közt a dolgot. Ettől a perctől fogva az ember fölösleges lény a saját lakásában, sőt olyah útban levő, akit még csak szidni sem lehet. Egyébiránt a szó­ban forgó szakemberek végül is meg­egyeznek abban, hogy mindegyik valami mást kezd rombolni, s igaz, ami igaz, bá­mulatosan jól hadad a munkájuk. A la­kásuk fél nap alatt a szó szoros értel­mében a földdel egyenlővé vált; s amikor az óra elüti a delet a győztesek elége­detten letelepszenek a romok közt, disznó- . sajtot falatoznak, és beszélgetnek erről-ar- ról. Pusztítás ide, pusztítás oda, egy ki­csit magunk is felvidulunk, látva, hogy hiszen megy a munka gyorsan. „Szóval holnap — mondjuk bűzd ítón a pihenő em­bereknek. — Holnap, ugye, már rendbe tesznek mindent?” Ámde másnap .csodálatosképpen mind­össze egy szál ember jelenik meg a tö­meges invázióból, és valamivel piszmog a romhalmaz kellős közepén. Á következő nap vasárnap vagy ünnep, s az embernek alkalma nyílik rá, hogy egyedül, csend­ben merengjen a romhalmazon, amely egykor az otthona volt. Áztán következik egy különleges, idülten elhúzódó állapot, amikor „folyik a munka”, de valahogy semmi látszatja nincs. Csak gyűlik, egy­re gyűlik a 'törmelék, a por, a gyalufor- gács, a vakolathulladék, a kenyérhéj, növekszik a zűrzavar, s nem és nem akar belőle kibontakozni a megújhodott való­ság. A soron következő stádium: a néma kétségbeesés. Az ember arra a meggyőző­désre jut, hogy e világ dolgai már soha nem rendeződnek, a helyzet teljességgel reménytelen, és a jobb időket már soha meg nem érjük. Egy nap aztán csend fogja körül az em­bert, eltűntek a létrák, vödrök, kalapá­csok, és szinte félénken járkálunk újjá­született hajlékunkban, mint ahogy a gazda járja be vihar után a mezőt, hogy lássa, mi kárt tettek az elszabadult ele­mek. Hát, mondja a gazda, egybe-másba bele kell törődni: itt valamit eltörtek, amott valaminek egy kicsit odakoccan­tottak ... .Végül pedig az emberi nem el­pusztíthatatlan optimizmusával azt mond­juk: Hm, rosszabbul is végződhetett vol­na. (1931) (Fordította: Mayer Judit) A művelődés tervezése VANNAK, akik csak alkalom- és ötletszerűen olvasnak; azt, ami­be véletlenül belebotlanak. Mások a kapott tanácsok, vélemények alapján, s megint mások saját ala­pos elgondolás, előzetes terv, elha­tározás után veszik kézbe a köny­veket. Mondjuk azzal a szép szán­dékkal, hogy megismerjék korunk filozófiai irányzatait, vagy a kor­szerű művészeti törekvéseket Ez a különbözőség és sokféleség jel­lemző a megismeréssel, művelő­déssel kapcsolatos egyéb terüle­tekre is. Vagyis: a múzeumok lá­togatói, a műemlékek és történel­mi, irodalmi emlékhelyek megte- kintői nem előzetes terv és felké­szülés alapján mennek el ide vagy oda. Hanem olykor — vagy sok­szor inkább? — „belebotlanak” ezekbe a látnivalókba. Pedig — ezt talán bővebben bizonygatni sem kell —, nem mindegy az egyén önművelése szempontjából, hogy ki hogyan jár el a fentiek­kel kapcsolatban. Nos, ha mindez vonatkozik az egyénre, mennyivel inkább vonat­kozik egy közösségre, csoportra, vagy éppenséggel egy szervezetre, intézményre. Vegyünk alapul ez­úttal mondjuk egy falusi, vagy vá­rosi művelődési házat. Ha csak úgy — mint gyakran előfordul sajnos —, belebotlanak egy elő­adóba, egy felkínált kiállításba, nem lehet olyan hatásfoka, haté­konysága, egyszerűbb kifejezéssel: eredménye a tevékenységüknek, mintha az igényeket és lehetősé­geket figyelembe véve előre — le­hetőleg hosszabb távra — megter­vezik, alaposan átgondolják, hogy mit akarnak. ÁM EHHEZ bizony sok mindent tudni, ismerni kelL Milyen a la­kosság rétegződése, összetétele, át­lagos műveltségi szintje; milyen az egyes csoportok, kisebb közösségek óhaja, igénye, vágya; milyenek a munkaköri elfoglaltságok, a közle­kedési és anyagi viszonyok; milye­nek az előzetes művelődési törek­vések stb. Arról nem is beszélve, hogy van-e pénz, helyiség, vala­mint megfelelő személyi feltétel a tervezett eseményhez, rendezvény­hez. Hogy ne forduljon elő, ami nem éppen ritka jelenség: az pél­dául, hogy fűtetlen a terem, hogy nem érkezik meg az előadó, vagy mondjuk az előadás befejezése nem igazodik a vonatok, buszok indulásához stb. Amint fentebb elmondottuk, többek között azért is fontos, hogy ne riasszunk el senkit a kulturális intézményektől, a közművelődési rendezvényektől. Ne forduljon elő az, ami sajnos, a napokban előfor­dult az egyik községben: mintegy ötven helybeli lakos várakozott egy egész órán át az autóbuszra — hiába. Ezért elmaradt a színházlá­togatás. Az történt ugyanis, hogy pontatlanul rendelték meg az autó­buszt .az illetékesek. Vagy egy má­sik eset: az anya, aki hosszas rá­beszéléssel elérte, hogy tizenéves fia elmenjen vele a hangverseny­re, később panaszra kényszerült, mert elmaradt az előadás. A ha­sonló példákat sokáig lehetne folytatni. Valamennyi arról árul­kodna, hogy a tervezést, az előké­szítést tekintve közművelődési éle­tünkben nincs minden ' rendben. Sokszor a kapkodás, a felületesség, s nem egyszer a közömbösség és a lelketlen ügyintézés jellemzi az egyes szakembereket, az intézmé­nyek egyes dolgozóit Természete­sen az ellenkezőjére, a korunk igé­nyeinek megfelelő irányításra és jó tervezésre is sok példa van; nem akarunk valamiféle vészharangot kongatni, nem szeretnénk a való­ságosnál sötétebbre festeni a ké­pet. Csupán jelezni kívánjuk azt a szerintünk bizonyítható tényt, valós helyzetet, hogy némely he­lyen a tervezést nem veszik elég­gé komolyan. PEDIG EZ A TÉMA, ez a kér­dés különösen most, ebben az idő­szakban vált igazán fontossá, amikor a rendeletnek megfelelően, a közművelődési párthatározat szellemében sorra újraválasztották a művelődési intézmények társa­dalmi vezetőségeit. Éppen ezért válik fontos kérdéssé a tervezés szép és felelősségteljes munkája. A tökéletesebb közös tevékenység érdekében. V. M. JÓKAI- ÉS JURANICS-SZOBOR 9 A hős szigetvári zászlótartó Juranics Lőrinc és a nagy magyar me­semondó Jókai Mór szobrát formálta meg pusztai műtermében Ttfschler Ferenc, fiatal pécsi művész. Juranics szobra Szigetvárra, az 1556-os hősi várvédelem színhelyére kerül. Jókai szobrát pedig a Harkány—Siklós közötti arborétumban láthatják majd az érdeklődők. -<MTI-fotó)) ÁRPÁD KORI TEMPLOM 9 A Mecseki Ércbányászati Vállalat anyagi és technikai segítséget nyújtott a művelési területén fekvő kővágószőllősl Árpád -kori temp­lom helyreállításához. As értékes műemlék egyike annak a környék­beli hat templomocskának, amely vissonylag épségben vészelte át as évszázadok viharait. (MTI-fotó) . i

Next

/
Thumbnails
Contents