Petőfi Népe, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-06 / 4. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Felborult a megszokott értékrend - avagy elmosódnak a határok Sorok a téli tárlatról i Kecskeméten a téli tárlat évek óta a mindenkori megyei képzőművészeti élet tükre. Illetve pontosabban az akar len­ni, 'hisz a művészek csoportos bemutatkozását ismétlődően e cél hívja életre. Ám a szándék leginkább csak szándék ma­rad. A nemrégiben megnyílt idei téli tárlat azonban az ed­digieknél tanulságosabb: a biztató eredmények mellett az el­lentmondások, - fogyatékosságok és zsákutcák éppúgy kimu­tathatók benne, mint például a korlátok, a nemzedéki el­különülések, az önismétlések és a tematikai beszűkülések. Végletek á minőségben ötven alkotó száztíz müve ka­pott helyet a Katona József Mú­zeum három termében. Érthető, ha az ember elsőként az összha-' tásra kíváncsi. Ez esetben ez a változatosságban, a sokszínűség­ben mutatkozik meg. S abban, hogy az igazán kvalitásos, mara­dandó alkotások mellett egészen jellegtelen munkák is jelen van­nak a tárlaton. A kiállítást ren­dező Sümegi György művészet- történész szerint, a teljesebb me­gyei összkép miatt. (A zsűri szempontjait, könnyen 'bizonyít­ható nagyvonalúságának okait; sajnos, nem ismérjük.) Nem a divatnak tűnő népsze- rőség, s nem is a tekintélynek ki­járó tisztelet íratja le velünk, hogy Tóth Menyhért egyetlen nagyerejű festményével — A fi­lozófussal — ismételten bizonyít­ja művészi-alkotói szuverenitá­sát. Ez a fő helyen elhelyezett nagyméretű, mélységes-mélysé­geket kifejező, • életű tat befolyá­soló, eszméket sugalmazó fest­mény az egész tárlatot uralja. Diószegi Balázs két képe ele­gendő arra, hogy a Kiskunság festőjének sajátos kifejező erejét, s a végsőkig leegyszerűsített esz­közeit újra elismerjük. Súlyossá nehezedett témavilága, erős ha­tású piktúrája magával ragadja a nézőt. Örvendetes, s a jövőt illetően biztató, hogy miként képes szinte a szemünk előtt kilépni önmagá­ra kényszerített eddigi zártságá­ból, s befelé fordulását hogyan tudja; feledtetni velünk a kecske­méti Kalmárné Horóczi Margit. Kitárulkozóbb lett a festményei­ben, többek között színvilágának árnyaltabbá tételével. Ugyanakkor megmaradt, sőt felerősödött az emberközpontúsága, «bársonyos- " meleg humanizmusa. Félreérthetetlenül eredeti egyé­niség Klossy Irén. Szemléleti-al- kotói-teohnikai különbözősége ismételten nyilvánvaló. Rajzainak minden vonásában jelen van tö­rékeny líraisága. Grafikái előtt a beleérző érdeklődés még az is­métlődésekben is felfedezi, meg­leli a Változatosságot, a sokszínű­séget. A tényleges értékek közé sorol­hatjuk a tárlat színgazdagságát. Csak jelzésszerűen: Bodri Ferenc lángoló csendélete; Goór Imre merészen konstruált triptichonja; Kovács László több tájrészlete; Gyalai Béla egyszerűségében is kifejező erejű festménye; Zalat- nai Pál több játékos grafikája: megannyi bizonyítéka a színek bátrabb alkalmazása örömet hozó sikerének. Értékeket említettünk, fellelhe­tő minőségeket. Ám ezeknek az ellentétpárjai is megtalálhatók a tárlaton. Példa, sajnos, bőven akad. Tisztes kötődés Félreértés ne essék: jobb híján emlegetünk „Bács-Kiskun me­gyei” vagy „kecskeméti”,. „bajai” stb. képzőművészetek. Ez régeb­ben is erőltetettnek tűnt, indoko­latlan volt. Amikor erről szólunk legfeljebb azt a meglehetősen he­terogén alkotói gárdát értjük alatta, amely e tájon munkálko­dik; méghozzá a legkülönbfélébb hatásoktól, eredeti és későbbi in­díttatásoktól vezérelve. Ez utób­bival kapcsolatban negatív tény­ként könyvelhetjük el, hogy pél­dául az egykor Baján alkotó Rud- nay vagy Nagy István éppen úgy meglelhetné — ha még élne — á maga epigonját, mint másfelől nézve Mednyánszky, Koszta, Tor­nyai. A klasszikusokat idéző re­miniszcenciák sokasága lelhető fel, különösen egynémely alkotó fest­ményein. (Nagy úr az utánzás, ne­héz szabadulni a mesterektől.) Ha ma már jószerével nem be­szélhetünk tehát igazi vásárhe­lyi, szolnoki iskoláról, irányról, végképp nem Bács megyeiről, vagy mondjuk kecskemétiről. Mégis: ift-ott felélénkül a te­kintet, ha az egyes képzőművé­szek tisztes kötődése nyújtja az élményt. Lehet ez a korhoz, az itt és most élő emberhez való kötő­dés, mint ahogyan lehet a tájhoz, annak sajátos arculatához való szoros kapcsolódás. Bozsó János ilyen szempontból mindig példa­adónak számított. Kovács László, aki az utóbbi időben egyre erőtel­jesebben hallat magáról, a tájél­ményeit egyszerűségben is meg­• Klossy Irén grafikája. győzőén fejezi ki festményein. A fafaragó Szőrös Józsefnek a szob- 'rai a művészi elkötelezettség min­tái. Rajtuk az emberi tevékenysé­gek, a népélet ismerős motívu­mai önmagukért beszélnek. Bogi Béla tájképei a tőle megszokott színvonalon, leegyszerűsített esz­közökkel, színgazdagon közvetítik az élményt. Nagy Kristóf művei a realista szemlélet és a termé­szetes életérzés kifejezői. Kényszerű egyenlősdi ötven alkotó száztíz műve: ez önmagában hordja a kényszerű egyenlősdi cseppet sem dicséretes tényét. Ugyanis ez esetben né­hány kiállító művésznek megada­tott: legalább három-négy alko­tásával lépett a nyilvánosság elé, s ez magával hozta értelemsze­rűen, hogy másoktól csupán egyet­len művet láthassunk. Az éves összteljesítményt reprezentálva, nem nehéz elgondolni az ered­ményt: a nagyon szűkre mérete­zett bemutatkozási lehetőség sok esetben saját értékének alulinak tünteti fel a művészt. Az egyet­len Bodri-kép vagy a két Bozsó- festmény például méltatlanul hát­térbe kényszeríti a festőt. Ugyan­ezt elmondhatjuk még B. Mikii Ferencről, Pálfy Gusztávról, Weintrager Adolfról és Noel ö. Gáborról. Ezt figyelembe véve, marad a sokat emlegetett végkö­vetkeztetés, hogy kevesebb több lett volna. (Ha mondjuk a tárgyi­lagos és hozzáértő, elfogulatlan zsűrizés, a megfelelő szigorúság­gal végzett válogatás után nem # Nagy Kristóf: Portré (mészkő). Jobbra: Zalatnay Pál: Táj (szitanyomat). ELLEN NIIT: (észt költő) Hó és álmodozás Olyan jó néha felderülni, hinni, hogy nincsen semmi baj. Egy pohár bor mellé leülni, s vidám ajkon már kél a dal.. Nyitott szemmel is álmodozni, hogy elmúljék az unalom, a kakukkot zavarba hozni havas erdei alkonyon.. Nagy ni: havát a nagy fenyőfa virágsziromként hintse ránk, aztán lerázni magunkról a havat és az álmodozást. Fordította: Antalfy István SERFŐZŐ SIMON: Évek múlva Kifigyelték az esték: a járda-dűlőkön mentem, mentem, majd eltűntem mindig a portyűktetűs bérház-szérűknél. Utánad kutattam, akit elcsaltak a liba-sztrádákról. A város-mélyekben hajaddal borultak vállamra az éjszakák, ahonnan évek múlva kanyarodott ki velünk, indult áz út hazafelé. Otthon már vonultak akkor lakodalmunk nótái az őszben eldübörgő madarakként. A cigányzenés szélben táncolt a kerítés. Egy-ingre vetkőzve mulatott a csákány. Reggel dülöngézett részegen a csirkéktől körülrugdalt ólnál. SZOCIOGRAFIKUS FORRÁS - ’79 Való Világ - a jubileumi évben Tavaly érkezett el az első kerek számú jubileumi esztendejéhez, fennállásának tizedik évfordulójához a Forrás című, Kecskeméten megjelenő szépirodalmi, szociográfiai és művészeti folyóirat. Belé­pett tehát a XI. évfolyamba, s kivívta magának a havonkénti meg­jelenés rangját. így mindenképpen valamiféle mérföldkövet jelent 1979. a kiadvány életében. BgyáUalán nem független ettől az a kér­dés: hogyan teljesítette a szerkesztőség kiemelten vállalt szociográ­fiai feladatait? ötven, de mondjuk csupán a leg­jobb húsz-harminc alkotó jelen­hetett volna meg a színen, egyen­ként öt-tíz, esetleg a gyengébbek rovására még ennél is több mű­vel, a tárlat összképe hatásosabb, a színvonal magasabb lehetett volna, Az egyenlősdi, akár vélet­len, akár tervszerű, törvényszerű­en a látható értékek devalválódá­sát eredményezi. Ez esetben is ennek lehetünk tanúi. Ez fontos kérdés. Ugyanis, ha a válogatást szigorúbb mércével végeznénk, ha nem a mennyiségi szempont do­minálna, és nem is az álhuma­nista „jóindulat”, akkor a téli tárlaton való szereplés nagyobb rangot jelenthetne a mostaninál. És akkor újra és újra nem tör­ténne meg az, aminek tanúi le­hetünk: hogy ismétlődően távol­maradnak ismert, sőt rangos al­kotók, akiknek a művei kedvez­nének az összhatásnak, az átlagos színvonalnak. Ez esetben Kátai Mihályra, Probstner Jánosra, Pó­lyák Ferencre és Dugár Jánosra gondolunk. Dörömbölnek a fiatalok Az elmúlt két-három évtized­ben kialakult és megszokottá lett a megyénkben képzőművészet ér­tékrendje. Ám az utóbbi időben ez egyre erőteljesehben ingado­zik, aminek elsődleges oka: a ré­gebben eléggé befelé forduló, zár­tabb művészeti csoportosulás fa­lain dörömbölnek a tehetséges fiatalok. A jelek szerint, nem is eredménytelenül. Ugyanis míg régebben csupán egy-kettőnek adatott meg, hogy bejusson az el­ismert művészek köreibe, hogy együtt szerepelhessen azokkal, ad­dig ma már valóságos — és egész­séges — sereglés szemtanúi lehe­tünk. A teljesség igénye nélkül, íme néhány beszédes példa arra, hogy a megszokott értékrend fel­borult, s hogy az amatőrök és hi­vatásosok, illetve a fiatalok és az eddig tekintélyes idősebbek között a határvonal elmosódott: Pócs Péter erőteljes, szuggesz- tív hatású grafikus; színházi pla­kátjai színösszetételükkel és gro­teszk megjelenési formájukkal egyaránt hatni tudnak; az ama­tőrként ismert bajai Bálint Attila visszafogottságában is árnyaltan lírai festményekkel gazdagítja a tárlatot; Hegedűs László grafikái fantáziadúsak, ironikusak, töpren­gésre késztetik a nézőt; . Gulyás Géza grafikus absztraháló képes­sége külön figyelmet érdemel; Zalatnai Pál alkotása fontos és időszerű mondanivalóval közvet­lenül szól hozzánk. Varga Mihály El-elhangzik manapság, hogy a társadalom ilyenfajta, tényszerű­irodalmi leírása túljutott a fény­korán, sőt válságban van. Annak ellenére tartja magát ez az állás­pont, hogy egyre terebélyesedik a hetvenes évek egyik nagy vállal­kozása, a Magyarország felfede­zése című sorozat. Mégis, a vál­ságjeleket nehéz lenne tagadni, már ami a hagyományos, faluku­tató szociográfiát illeti, amely mintha elérte volna a telítettségi szintjét. De maga a dokumentum- irodalom továbbra sem veszíti el népszerűségét: a nyomtatott könyvlapokon túl meghódítja a te­levízió képernyőjét is. Családtör­téneti „Gyökerek” felkutatása, az emberi viszonyok korra jellemző, a végső kérdésekkel — élettel és halállal — való találkozás, vagy épp a házastársi viszony alaku­lásának dokumentálása tágítja a műfaji kereteket. Ilyenkor a megszokotthoz képest másfajta szembesítés lendít az olvasottsá­gon. □ □ □ Van a folyóiratnak egy kifeje­zetten, elnevezésében is a szociog­ráfiát fölvállaló rovata, a Való Világ. Összesen huszonkét mű lá­tott itt napvilágot tavaly, 219 oldalnyi terjedelemben. Bár nem kicsi ez a szám, a szociográfiai elkötelezettséget sokkal több mu­tatja a Forrásnál. Ezt jelenti az is, hogy inkább a valóságközeli prózát és költészetet művelők jut­nak szóhoz a szépirodalmi rovat­ban, nyilvánosságot kaptak a fia­tal írók lakiteieki találkozójáról szóló és más dokumentumok, mű­helybeszélgetések pásztázzák be a feldolgozási lehetőségeket, a kritikák és recenziók mind több­ször figyelnek fel á társadalom­elemző könyvekre. Megkezdődött tehát valami, ami mellett nem le­het szó nélkül elmenni. Legérzékelhetőbben a Való Vi­lág írásai mutatják fel operációs eszközeiket, a szociográfia szikéit és csipeszeit De mennyire for­dulnak a társadalom valóban ége­tő-fájó, vagy — egyáltalán — idő­szerű kérdéseihez? Mennyiben választják vizsgálódási terepül az életforma-váltást, az életmódban és gondolkodásban bekövetkezett kedvező változásokat vagy a tor­zulásokat? □ □ □ Lássuk először a tényeket, a számszerűen mérhetőeket! A tárgykört illetően túlsúlyba ke­rült a városi helyszín (111 oldal) a tanyasi-falusi környezet viszo­nyaival szemben. Valamivel ennél is bővebb terjedelem foglalkozik annak a felmutatásával: hogyan élünk, illetve hogyan éljünk? S ennek az egész keresztmetszetnek szinte valamennyi pontján feltű­nik a jövőt hordozó nemzedék, az ifjúság magatartása és vélemé­nye. Érdekes, hogy a kirajzolódó irányhoz képest túlzottan elvont- nak tűnő, csak néprajzi szálakkal kötődő, a köznapitól eltérő vi­selkedést elemző tanulmány is megpróbál végül mai jelensége­ket magyarázni: „különösen a fa­luról hirtelen városba került fia­talok helyzete nehéz napjaink­ban, mert esetük jellegzetes pél­dája a neurózishoz vezető identi­tászavaroknak. A mindenki min­denkit ismer felnevelő közösség­ből belecsöppennek az ismeretlen aroú tömegbe. A közvetlen embe­ri kommunikációk hálójából ki­szakadnak és a városi közömbös­ség kommuhikációs vákuumába kerülnek. Ismeretlen többemele­tes térélmény szakad rá a fiatal­ra, aki a talajszinten ismerte gyermekkora falujának minden zugát..." (Hoggál Mihály: De­viáns magatartás és etnikus hie- . delemrendszer.) Azért nem mindenki hagyja el szülőfaluját. Róluk írt Temesi Ferenc „Itt is kell maradni vala­kinek” címmel a januári szám­ban. Pillanatfél vételei' a Fülöp- szállást, tudatosan föltérképező szociográfiai változásból valók. Valami csöndes és szomorú sivár­ság tárul fel azoknak a szemszö­géből, akik pedig szeretik a te­lepülésüket, az ottani tavaszt, a könyvekért kopogtató kis olvasói­kat. Az interjúalanyok minden réteget képviselnek, önvallomásos formában mondják el az életüket, egy napjukat, a vágyaikat — és mindezzel a véleményüket. Talán a legsúlyosabb írás Hat­vani Dánielé, a novemberi For­rásban. „A harmadik hullám” előjele egy másik, szervezett szo­ciográfiai akciónak. Ez a „mező­városi csipkerózsika-álmából” fel­ébredt Kiskunhalast és környékét vallatja. Hatvani arra kíváncsi, hogy a mezőgazdaságból való el­vándorlás 50-es évekbeli, majd az átszervezést közvetlenül követő, 60-as évek eleji hulláma után most milyen tényezők játszanak közre az elnéptelenedésben, össze­veti, szinte egymásra fényképezi a korábbi és újabb élményeit, megfigyel, beszélget, eltűnődik, jó és rossz példákkal érvel, adatokat sorakoztat és felháborodik: „a kiskunhalasi járás falvaiból a munkaképes korú lakosságnak át­lag az egytizede máshová jár dol­gozni. önmagában véve ez nem tűnik soknak, ám kizárólag az ingázókra vonatkozik, a végleges szándékkal elköltözők nem jelen­téktelen arányára abból lehet kö­vetkeztetni, hogy a lélekszám — talán az egyetlen Tompa kivéte­lével — fogyóban van”. Valahol félúton tartanak azok a fiatalok is, akikkel Sulyok Ka­talin találkozott. („Nagyvárosban, idegenként”.) Fővárosi munkás- szállásokon laknak, a hirdetési • ön-meghatározások szerint egy­szerű fizikai dolgozók, akik hoz­záillő lányt vagy elvált asszonyt keresnek, házasság céljából. A látszat egy kérdés után követke­zik újabb kérdés formájában. „Bécit és Tóth Gábort látom te­hát olyan gyakran? A Béciket, a Tóth Gáborokat, a szabolcsi, haj­dúi, csongrádi, Bács megyei fiú­kat, amint a taxik jobb hátsó ülé­sén terpeszkednek, magabiztosan, vágányán?” De nem kellett túl sok találkozó ahhoz, hogy kiderül^ jön a valóság: „Mert a pénzzel, és csakis a pénzzel tudják kom­penzálni a félelmüket, a bizony­talanságukat.” □ □ □ Rendszerint a rátalálási fel­adathoz méltón kezdődnek, vagy lendülnek tovább a Való Világ írásai. „A kultúrtörténészek és teológusok adósok még a halotti beszédek kutatásával” — jegyzi meg Kovács János, és ő megkí­sérli a magyarázatot. Böhm Antal és Pál László évek óta foglalkozik a bejáró munkásokkal. A júniusi számban arra kerestek választ, amiről a szakirodalomban ritkáb­ban esik szó: „a bejárók munka­helyi tevékenységéről, beilleszke­dési gondjaikról, az üzemi mun­kaszervezetben betöltött szere­pükről.” És a következtetésük: „Tehát vége van annak az idő­nek, amikor a bejárók, az ipar afféle „vendégmunkásai” beérték a biztos havi keresettel. Azt is le­het mondani hogy a bejáró mun­kásoknál elérkezőben van az emancipálódás, a teljes értékű munkássá válás korszaka”... Bánlaky Pál két magvas elem­zése Bajáról szól: Kisváros — közélet — értelmiség. Gazdaság és politika a kisvárosban. A to­vábbi szociográfiákban Fülöpszál- lás, Szabadszállás, Kunszentmik- lós, Kecskemét, Kiskunhalas, Or- govány, Balotaszállás, Tompa, Kunfehér tó neve villan fel *egy- egy mozzanatra vagy vissza-visz- szatéróen. A lista tetszetős, de tudatosabb és nyitottabb műhely­munkával, pályázatokkal és egyéb kezdeményezésekkel alighanem tovább lehetne lépni az utalások­tól a gyakoribb helyi elemzése­kig, az esetrögzítésektől a szín­vonalasabb megformálásig. Olykor a fogalmak és használatuk is tá­vol áll attól, amit a marxista társadalomtudomány segédeitől vagy éppen művelőitől — min­denképp a részeseitől — várhat­nánk. Túlsarkított, sőt igaztalan megfogalmazás is szerepel, egye­bek között az „életidegen szno­bizmusról”, amely állítólag „hi­vatalos támogatást élvez”. □ □ □ A Forrás XI. évfolyama azt mutatja hogy megkezdődött a társadalomiban végbemenő élet­módváltás korábbinál tágabb lát­határrá föltására. Elindult valami üdvözlendő folyamat Hogy ez még nem teljes, s különösen a művelődéspolitikai vonatkozásai igényesebb közeledést tennének szükségessé? Ennek a vizsgálata már egy másik mérlegelés dolga. Halász Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents