Petőfi Népe, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-23 / 18. szám

1980. január 23. • PETŐFI NÉPE • 3

A kongresszusi irányelvek felelősségteljesebb helytállásra ösztönöznek

Jegyzőkönyvkivonat egy kórházi párttaggyűlésről

Készült a kiskunhalasi Semmelweis kórház kommunistáinak vezetöségválasztó taggyűlésén, az intézmény 11. emeleti tanácstermében, 1980. január 16-án, délután.

Jelen van: három alapszervq- zet 75 taggal, valamint vendégként dr. Major Imre, az MSZMP Bács- Kiskun megyei Bizottságának tagja, a megyei tanács elnökhelyettese és dr. Szabó Miklós, a városi pártbizottság első titkára. * **

Dr. Makai László igazgató főorvos — jelenlegi tiszte szerint az ülés levezető elnöke -— közvetlen hangú üdvözlő szavai után dr. Jeremiás Attila titkár előadja a pártvezetőség jelentését, mely taglalja az elmúlt öt évben végzett munkát. (Ezt a beszámolót a későbbiek során szinte valamennyi hozzászóló az „alapos, precíz, gondolatgazdag” jelzőkkel illeti, s egyben minősíti.) Idézzük most a beszédnek azt a részét, amely a pártdokumentumról szóló előzetes vitákat foglalja össze:

— Alapszervezeteink beszámoló taggyűlésükön megtárgyalták az irányelveket. Az elhangzott véleményekből kitűnt, hogy az elvtársak gondosnak, reálisnak, mindenre kiterjedőnek, a feladatokat világosan meghatározónak értékelik az okmányt. Konkrétan megfogalmazódott, s ezt igen lényegesnek tartjuk, hogy egészségügyi tennivalóink között kiemelten szerepel a megelőzés. Kívánatos, hogy a közfigyelem az egészséges életmódra terelődjék. Ehhez továbbra is az állam támogatására van szükség, például az alkohol lizmus és a dohányzás elleni küzdelemben.

, — A felszólalók megemlítették: a gondozási tevékenységet és az egészségügyi szűrővizsgálatokat körültekintően kell megszervezni, ügyelve arra, hogy az alapellátás megerősítése után a kiszűrtek folyamatos kezelése megoldható legyen. Helyesnek tartjuk KISZ-fia- taljaink kezdeményezését, miszerint az általuk végzett szűrővizsgálatokról tájékoztatják az illetékes körzeti orvosokat. így lehetőség nyílik a további kivizsgálásra és a gyógyításra. Fölvetődött a kérdés: hogyan lehetne — a röntgen, a laboratórium, a diagnosztikus részlegek értékes készülékeinek, berendezéseinek jobb kihasználásával — csökkenteni a betegek várakozási idejét az egyes vizsgálatokra vagy műtétekre.

— Felelősségteljesebb helytállásra ösztönöz pártunk vezető testületének azon állásfoglalása, hogy gazdasági nehézségeink ellenére sem eshet vissza az egészségügyi ellátás színvonala; a haladásról, a

szakmai előrelépés igényéről nem mondhatunk le. Megkülönböztetett figyelmet kell szentelni a túlzott gyógyszerfogyasztás mérséklésére, ily módon is, elsősorban a lakosság egészségének védelmét szolgálva. Foglalkoztak kollégáink azzal az óhajjal, hogy az egészség- ügyi szakdolgozók is tartozzanak a „szakmunkás” kategóriába. Az egészségügyi szolgálatoknál — a „velük” szemben támasztott fokozott követelmények miatt — meg kell teremteni a megfelelő létszámot.

— Az irányelvekben fellelhető: segítsük még inkább a többgyermekes családokat. Némely gyermekruházati cikk, illetve gyermekbútor folytonos drágulása viszont, úgy érezzük, rontja a helyzetüket, növeli a rájuk nehezedő terheket. A nyugdíjakkal kapcsolatban fölvetődött, hogy évek óta átlagosan két százalékkal- emelkednek, a fogyasztói árak szintje ugyanakkor megközelíti a négy százalékos ugrást, ami mindenképpen az idős emberek életszín-, vonalának csökkenéséhez vezet. Dolgozóink, a pártmunkások egyértelműen helyeselték a jobb minőségű és fegyelmezett munkára serkentést. Úgy fogalmaztak, hogy ennek már régen eljött az ideje.

— Örömmel látjuk: az eredetileg meghatározott ütemben folytatódik az új lakások építése. Rendkívül fontos lenne azonban a régi lakóépületek felújítása, korszerűsítése is, mivel valószínű, hogy ez ma sokkal kevesebb pénzbe kerül, mint majd évek múltán ... ’ A fenti észrevételekkel együtt párttagságunk a XII. kongresszus irányelveit egyhangúlag elfogadta.

Dr. Jeremiás Attila, referátumát követően, ismerteti a pártvezetőség 1980-ra vonatkozó feladattervét. Ennek a közvéleményt legjobban érintő-érdeklő pontjait ragadjuk ki:

— Politikai eszközökkel támogatni kell a szakmai . integráció kibontakozását. Törekedni kell arra, hogy ebben a folyamatban maradéktalanul. érvényesüljenek az egészségpolitikai elvek.

— Lényegesnek tartjuk a kapcsolatok kiépítését a Szegedi Orvostudományi Egyetemmél, mégpedig az utánpótlás letelepítése érdekében.

— Rendszeressé kívánjuk tenni a találkozásokat a megye egészségügyi intézményeinek pártveze- tőségével: hasznos tapasztalatokat adhatunk át, no, meg nyerhetünk is a mindennapi munkánkhoz.

— A Kiskunhalasi Állami Gazdasággal és a kőolajipari vállalattal kötött szocialista együttműködési megállapodásunkat évente kell értékelni. Pártalapszerveze- teink keressék a kapcsolatot a város más termelő egységeinek kommunistáival is.

A leköszönő pártvezetőség jelentése fölött nem alakul ki szenvedélyes vita. Ennek csak látszólag mond ellent, hogy mégis sokan emelkednek szólásra. Józan, mértéktartó megjegyzéseik a kórházi élet, a gyógyító munka hétköznapjait, apróbb-nagyobb örömeit, gondjait tárják fel, mintegy kiegészítésként az amúgy is szép ^kerekre sikerült beszámolónak.

Hogy az idén is csináljanak szabad pártnapot, mert jól bevált; hogy meg kéne látogatni a jugoszláviai Kanizsa (a testvérváros — K. F.) új rehabilitációs központját; hogy ideje volna „közelebbről” is megismerkedni „saját” elvtársaikkal; hogy a halasi hévíz még nem gyógyvíz, orvosi vizsgálata folyik, remélhetőleg pozitív eredménnyel jár; hogy 1980-ban 94 millió forintból kell gazdálkodniok és ki is kell jönni ennyiből, anélkül, hogy csorbát szenvedne a betegellátás; hogy cselekvési egységre van szükség és ez a bizá- lomra kell, épüljön; hogy sok-sok órában oktatnak orvosaik, röntgen és műtős asszisztenseik pedig országos dicsőséget szereztek a Ki minek mestere? vetélkedőn; hogy talán mindennél fontosabb az emberi melegség, az orvos és a beteg egymáshoz való viszonya^ s ez a két szó: emberiesség, emberségesség — nem helyettesíthető semmilyen más szókapcsolattal...

A párt vezetőség beszámolóját

természetesen mindenki elfogadja.

A taggyűlés második részében a Semmelweis kórház párttagjai megválasztják az új pártvezetőséget. A hét név — az élen az új titkárjelölt dr. Gesztesi Tamás belgyógyász főorvossal — ellenvélemény ^s -javaslat nélkül kerül fel a szavazólapokra. Kivétel nélkül valamennyien egyhangú többséggel kapnak bizalmat az elkövetkezendő öt esztendőre...

k. r.

FALURÓL FALURA

Soltvadkert

A z országszerte

** a jólét jelképeiként emlegetett nagyközség felé közeledve mi is a százezreket, egyeseknek milliókat gyümölcsöző szőlőkről, a soltvadkertiek élelmességéről beszélgetünk. Ügy gondoljuk, hogy az egyéni leleményesség itt elérte, amit elérhetett; a változó gazdasági és társadalmi körülmények között nem sokáig tarthatják megkülönböztetett helyüket. Ezt érezték az átlagosnál jóval magasabb életszínvonalú községből a más homokvidéki községeknél nagyobb arányban eltávozó fiatalok? Talán az embertelen küszködés, a hörcsögéletmód riasztotta el az ezer- kilencszázhatvanas években, és ennek az évtizednek első felében a pályakezdők egy részét?

A faluban ízléses, nyugodt homlokzatú, magabiztosságot sugárzó paraszt- és polgárházak között autózunk a nagyközségi partbizottsághoz. Elvétve rontja a látványt a másutt sajnos, oly gyakori, hivalkodó, cifrálkodó

„díszkerítés”, agyoncicomázott új épület.

Okos célszerűség jellemzi Hirsch Imrének, a pártbizottság titkárának szavait is: A beszűkülő városi lehetőségeken, a növekvő megélhetési költségeken, a a mind több falusi szórakozási és kulturális alkalmon kívül az iparosodásnak is tulajdonítható, hogy jobban nem csökken a lakosság száma. 'Mint erről a Petőfi Népe is beszámolt, felavatták a Medicor soltvadkerti üzemét. A legutóbbi pártértekezleten elhatározott iparfejlesztési program keretében bővítették, korszerűsítették az áíész húsüzemét. Most már a két létesítménybe viszik a vendégeket, ezekre a legbüszkébbek.

Gondoltak a szűkös kereskedelmi hálózat modernizálására, fejlesztésére is. Még az idén felavatják az új ABC-áruházat.

A gyógyszertár felépítésétől

• Kívül ugyan nem a legszebb, belül anná) barátságosabb a szakszövetkezeti támogatással kialakított új óvoda. (Straszer András felvételei.)

• A nagyközség központja a hajdani mocsaras Bánom-kert helyén.

nemcsak az egészségügyi szolgáltatás javulását várják. A felsza- í baduló régi helyiségeket kapja meg átalakítás, csinosítás után az öregek napközi otthona. A művelődési • házban berendezett ideiglenes klub a csökkentett igényeknek is alig-alig felel meg. Sajnos, késik a kivitelezés, így valószínűleg a tervezettnél később, csak 1981-ben kezdheti meg működését az új patika.

Nehéz lenne eldönteni, hogy az új sportcsarnok vagy a hét új tanterem elkészültét várják türelmetlenebbül a soltvadkertiek. Az biztos, hogy hamarabb elkészülnek a központi iskola nagyobbításával. Ha valami nem jön közbe,'1981 szeptemberében több tanulócsoport itt kezdi meg a tanévet.

A szinte minden teremsport

versenyszerű lebonyolítására alkalmas csarnok átadási határideje még bizonytalan. Már megvették a vasvázat, kijelölték helyét. A helyi sportélet gyors fejlődése arra készteti az érdekelteket, hogy .társadalmi összefogással gyorsítsák az építkezést. Indokoltan reménykednek. Üjab- ban a „nagyközségben való gondolkodásra” is akadnak szép példák. A _Szőlőskert Szakszövetkezet például volt irodaházát adta át kétcsoportos óvoda céljaira.

Ha mindehhez hozzávesszük Hirsch Imre rövid tájékoztatójából a szakszövetkezetek terveit, akkor bizonyos, hogy az új évtized módosuló feltételei között is boldogul, gyarapodik Soltvadkert.

H. N.

Múltjuk a jelen

U azánk három és fél évtizeddel ezelőtt a második világháború befeje- ző szakaszának színtere volt. Az ország keleti felében már a felszabadult területek lakossága készülődött az új életre, de a nyugati országrészben, s a főváros budai felében is még a hitleri fasizmus igyekezett hátrálva, védekezve, menteni irháját, tartani a vesztésre ítélt pozícióit. Aztán mire kitavaszodott, az ország fölött is átvonult a vihar, de még sok-sok esztendőbe, évtizedbe telt, mire minden nyomát eltüntettük a háború pusztításának, s lassan feledésbe merültek azok a nehéz és keserves évek, hónapok. Talán túlságosan is feledésre ítéltük hajdani emlékeinket, s ma már olyan szemérmesen hallgatunk az ország közeli múltjáról, hogy gyermekeink alig tudnak valami kézzelfoghatót azokból az időkből.

Igaz, jó szándékú tanítók, tanárok néha próbálkoznak egy kis emlékeztetővel, de az ilyen törekvések néha elég suta módon nyilvánulnak meg, hiszen maguk a nevelők is jórészt fiatalok, nincsenek személyes emlékeik azokból az időkből. Növendékeikkel együtt „múltjhk a jelen”, vagyis a felszabadulás utáni időszak, ami ugyan nem volt mentes gondtól, bajtól, sőt tragikus, véres eseményektől sem, de azért abban egyértelműen más volt mindig, mint a hajdani: a kizsákmányolást, a társadalmi helyzettel járó testi-lelki megalázás kínjait nem ismerte meg a beleszülető. S ugyan mit is mondhat gyermekének az a fiatal szülő, aki maga is csak apja és anyja elbeszéléséből őriz valamilyen emléket azokból az időkből? így aztán maradnak a frázisok, a szólamok, az ünnepi megemlékezések és iskolai tankönyvek nehezen átérezhétő tárgyilagos megállapításai, melyek ugyan tudatosodnak, de maradandó emléket, s a szívben is nyomot alig hagynak.

Az idősebb generáció tagjaival beszélgetve a fiatalok viszont azt tapasztalják, hogy azok is nagyon gyorsan felejtenek. A „megszépítő idő” ködén át emlékszenek csak a dolgokra, bár gyakran panaszolják, hogy ez ma már senkit sem érdekel, és még szűk családi körben sem mernek előhozakodni ilyesmivel. De miért is vetnénk a szemére bárkinek is, hogy örömteli családi események ürügyén nem tart múltat idéző „szemináriumot” a hozzátartozóinak, ismerőseinek. Amikor még az arra hivatott múzeumok, történelmi gyűjtőhelyek, intézmények nyilvános programjából is hiányoznak az ilyen igényű kitárulkozások. Főleg azért, mert csak a múltbéli emlékek összegyűjtése akkor szokott elkezdődni, amikor a szemtanúk közül már alig akad valaki, aki vállalkozna erre, s a tárgyi emlékek is elvesztek a sok költözés, a lakóhelyek gyors ütemű korszerűsítése során.

Hiba talán az is, hogy az- évfordulókhoz nagyon szigorúan kötődve — szinte naphoz ragaszkodva — figyelünk az egykori eseményekre. Például a felszabadulás pillanatát szeretnénk megragadni fotóban, visz-- szaemlékezésben, s az ilyen emlék nagyon ritka és a történetek is majd mind egyformák. Alig fordul figyelmünk arra, hogy mi történt „azután”, vagyis hogyan folyt az élet, mit csináltak az emberek. Pedig ennek már sokkal több nyoma van a régi — bár csak levéltárakban fellelhető — újságokban, de még a családi iratok között is. Az élső vonat és autóbusz indulása, a gyárak, munkahelyek rendbehozása, az élelmezés gondjai, nehéz körülmények között megtartott mozi- és színházi előadás, vagy a kezdődő politikai csatározások stb. Minden faluban élnek még a földosztás résztvevői, szervezői és részesei, a szövetkezetek alapítói, megtalálhatók még az újra működő iskolák tanítói és növendékei, a gyógyítást szervező és végző orvosok, a közbiztonságra őrködő karhatalom névtelen harcosai. Még sokan tudják, hol volt az első pártház, az ifjúsági szervezet helyisége — kár, hogy tábla nem# jelöli ezeket! —, s kik voltak a munka, a társadalmi fejlődés elindítói.

1UÍ indezekkel valahogy kézzelfoghatóbbá, közérthetőbbé lehetne ten- -LV1- ni a felszabadulási emlékezést, s olyanná, hogy az érzelmekhez is jobban kötődjenek az emlékek. Hogy azok is, akiknek nincsenek személyes tapasztalataik a 35 év előtti időkből, találjanak biztos pontot, ahonnét elindulva tájékozódhatnak, s ítéletet is mondhatnak arról, aminek a visszatérését ma már senki sem kívánja.

Múltjuk is a jelenben van, de biztosan szeretnék megismerni azt is, ami annak előtte történt, mielőtt ők eszmélni, emlékezni kezdtek. Segítsük hát ezt a hasznos, jelent gazdagító történelmi találkozást, emlékezést. — T. P.

Színházi történetek Szófiából

A bolgár fővárosba egy esős vasárunp este érkeztem meg '— hétfő helyett. Egy nap nyereség. Keletebbre vagyunk Magyarországtól — még egy óra nyereség. Veszteség csupán any- nyi, hogy most kocsikázhatok körbe: hol van egy olyan szálloda. ahol már aznapra is tudnának szállást adni.

Egy szimpatikus fiatal pár végre vállalja, a kalauzolást, azzal a feltétellel, hogy visszahozom őket, mert kezdődik a színházi előadás. Konsztantyin Hiev darabja a „Színház 199”-ben. A következő utcasarkon alkalmi idegenvezetőim legnagyobb meglepetésére már fordultam is vissza.

— Akkor először én kísérem el magukat. Mert az, hogy a bolgár színház megismerésére szánt néhány napomból mindjárt az első este színházba mehetek, több mint egy óra vagy egy nap nyereség.

*

Jegyet persze csak útlevéllel, hosszas magyarázkodás után kaptam. Érthető: kellett nekem éppen egy 199 személyt befogadó színházat kiválasztani. De másnap az Állami Színház és Zene Egyesülésnél Veszela Grujeva megnyugtatott, hogy máshol is hasonlóképpen jártam volna — Bulgária 36 drámai színházába négy és fél millió néző megy el évente. Az is itt derült ktr'hogy a székek számáról elnevezett színháznak nincs saját társulata, csupán igazgatósága. Műsorát Szófia összes rendezőjével és színészével egyedi felkérések alapján állítják össze. (Ez nem bolgár találmány: ugyanígy működik a dunaújvárosi Bemutatószínpad, a Vasas Művészegyüttes Reflektor színpada, illetve bizonyos fokig a Játékszín is).

*

Várakozás a Szófia Hotel kávézójában: íSztefan Haritonov kisfilmrendező háromra ígérkezett. Fél négykor még sehol — sovány vigasz, hogy a szomszéd asztalnál csinos hölgyek gyülekeznek. Négyre befut Haritonov, de először a szomszéd asztalhoz siet, csak azután hozzám.

— Ezt a társaságot neked szerintem, társalogj velük, nekem

dolgom van. Egyébként színésznők.

— Maga kritikus? — kérdezi Zsorzsettá Csakarova, a Nemzeti Színház érdemes művésznője.

— Írok néha recenziókat.

— Nem szeretem a kritikusokat — mondja bájos mosollyal. — Ha pedig portrét akarnak írni rólam, azt különösen nem: iszonyúan (felszínesek.

Ezek után — hogy reményem legyen valamilyen beszélgetésre —, megígérem: szó sincs riportról

*

A Szófia Színház társalgójában, ahol Ivan Radoev költővel, drámaíróval célszerű gyermekdarab- járói beszélgettünk (a Gyermek- színháztól függetlenül Bulgáriában minden színház köteles évente egy-egy ifjúsági darabot színre vinni), véletlenül futottam össze Ickah Fincivel, Huszárik Zoltán .készülő Csontváry-film- jének főszereplőjével. (A magyar rendező eredetileg csak helyszínt keresni indult Bulgáriába).

— Kész a film? — kérdeztem.

— Kész a film? — kérdezte. — Amióta én befejeztem a forgatást nem tudok semmit.

A kölcsönös információhiány jó alap a beszélgetéshez, mert nyilatkozni (ez már a magyarországi forgatások alatt kiderült) Finci sem szeret. Csillogó szemmel beszél „Z”.-ről, a színészről, aki számára a film egyik szerepét jelentette. Z lelki és alkotói válságából éppen Csontváry megformálásával lábolt ki, a szerepén keresztül értve meg, hogy az élet értelme az alkotás. Magam is lelkesen beszélek Z-röl, aki számomra (minden bizonnyal Huszárik számára is) Latinovits Zoltán. A nagy beszélgetésben ebédelni is elfelejtettünk.

*

Itthon tudtam meg, hogy Iskah Fincinek „hobbyja” a koplalás. Szerinte az éhezés mindenféle bajra gyógyír.

Ezt a véleményét ugyan nem osztom, de a bolgár éttermeket megismerve én mindenesetre ezzel is nyertem legalább egy órát. A nagy beszélgetésben elfelejtettünk megebédelni.

Vértes J. Andor