Petőfi Népe, 1980. január (35. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-18 / 14. szám

1980. Január 18. • PETŐFI NÉPE • 5 Öt évtized Thália szolgálatában 1948—1949-ben 21 szerepem volt, s azt háromszáztizenháromszor játszottam el. Békéscsabán an- *nak idején volt úgy, hogy egy nap alatt három előadáson három kü­lönböző szerepet alakítottam. Az sem egészen mindennapi, hogy a Mélyszántás Bak Jóskáját vidé­ken, fűtetlen teremben, mezítláb játszottam végig télen. Az is ér­dekességnek számít, hogy Fedák Sárinak köszönhetem tulajdon­képpen, hogy vidéken maradtam. A híres művésznő azt tanácsolta nekem: „Ne törd magad fiam, ha igazán jó színész akarsz lenni, maradj vidéken, mert Budapes­ten géppuskákkal vigyáznak a po­zíciókra.” Ide sorolhatom azt az esetet is, amikor 1954-ben nyil­vános főpróbán leszakadt velem, meg Garics Jánossal egy két és fél méter magas díszlet padlóza­ta, s a bordáim összetörtek. Ad­dig járogattam kezelésre az SZTK-ba, míg a gondomat viselő asszisztensnőt feleségül vettem. Mellesleg együtt töltöttünk el két esztendeje tizennégy csodálatos napot Mallorca szigetén. Életem első igazi külföldi útja^volt ez. — A sokat tapasztalt művész miben látja a színészi pálya lé­nyegét?-^M eg tan í t a n ia nézőket a ma­gyar^ nyelv tisztaságára. A szí­nésznek szabályosan, érthetően és élvezhetőén kell tudnia magyarul, hogy a karzaton is jól megértsék. Pallérozni, terjeszteni a szellemi javakat. — Elégedett-e művészi életé­vel? — Nem vagyok elégedett, mert sohasem voltam önmagam telje­sítményeivel megelégedve. Min­dig többet akartam magamból adni a közönségnek. — Van-e olyan szerep, melyet szeretett volna eljátszani, de nem kapta meg? — Nincsen ilyen. Én mindig arra törekedtem, hogy a rám osz­tott szerepeket a legjobb tudá­som szerint oldjam meg, s a ren­dezői utasítások ebben nem gá­toltak, nekem minden szerep egy­formán szerep. — Milyen most a közérzete? — Most, hogy visszajöttem a másvilágról — ugyanis súlyos be­teg voltam — kezdek megerősöd­ni, életkedvem visszatért, jól ér­zem magam. Szeretnék életem végéig játszani. Rapi Miklós Beszélgetés Jánoky Sándorral életéről, művészetéről, Kecskemétről • Tiborc szerepében. Kecskeméten, Arany János ut­cai lakásában kerestük fel Jánoky Sándor színművészt, Jászai-díjást, a Magyar Népköztársaság érde­mes művészét, abból az alkalom­ból, hogy ötven évvel ezelőtt lé­pett Thália szolgálatába, s har­minc esztendeje a kecskeméti színház tagja. A hetvenedik életévéhez köze­ledő, jó kedélyű, örökifjú művész legelőször másfél szobás lakását mutatja be. A nappalinak kine­vezett nagyobbik szobában fogla­lunk helyet, körülöttünk néhány stílbútor. Az egyik falról saját fényképei, többnyire színháziak, a másikról Horkai Pál, a harma­dikról Hermann Lipót festményei „néznek ránk”. A szerényen, ám jó ízléssel be­rendezett, barátságos szobában gyorsan kialakul a közvetlen be­szélgetés. A színész vall életéről, művészetéről, Kecskemétről. — összefoglalná életét dióhéj­ban? — Szívesen. Trencsénben szü­lettem, 1911. március U-én. Apám korán meghalt, Szegedre költöz­tünk, ott jártam elemibe és kö­zépiskolába. Kisgyerekként, 1922- ben találkoztam először a szín­házzal. Tizenegy éves voltam, na­gyon szerettem akrobatizálni, tán­colni, s ennek köszönhetem, hogy bekerültem a színház tánckarába. Később egy volt osztálytársam, a kecskeméti színház tagja, be­ajánlott Deák Ferenc kecskeméti színházigazgatónál. Látatlanból leszerződtetett kóristának, száz­tíz pengő gázsiért, ami akkoriban óriási pénz volt egy statiszta gye­reknek. Ez 1929-ben történt. Kecs­kemétről Debrecenbe kerültem, majd segédszínész lettem ismét Szegeden, ott is maradtam egé­szen 1937-ig. Ekkor Békéscsabára szerződtem, ahol már hivatalosan is elsőrendű színésszé léptettek elő. Színészi pályám következő állomásai: Szatmárnémeti, Sza­badka, Győr, Pécs. És Pécsről a végállomás: Kecskemét, 1949-ben. Most töltöm itt a harmincadik színi évadot. — Hogyan emlékezik a kecske­méti kezdetekre? — Először, amikor szinte gye­rekként ide vetődtem, majd to­vább álltam, úgy búcsúztam Kecs­keméttől, hogy azt mondtam, so­se. .lássam. .tpbbé ,,a várost., ppxps, piszkos, de gazdag volt akkotv Nem tetszett a légköre. Amolyan „Űri muri-hangulat” uralkodott el rajta. Húsz év múlva, 1949-ben, egé­szen más találkozásom volt Kecs­keméttel. Létfenntartásom miatt szerződtem ide, nagy volt a mun­kanélküliség. Lehet, hogy furcsán hangzik, de még akkor sem gon­doltam egészen komolyan, hogy életem végéig színész leszek. Egyébként gyerekkorom ' álma az volt, hogy gépészmérnök legyek. Ez nem sikerült. Már az első kecskeméti szere­pem felkeltette az érdeklődése­met. Megszerettem a színházat, a várost. Kisgyerek koromban min­dig azért imádkoztam, hogy le­gyen ruhám, hogy ne fázzak, hogy enni tudjak. Mindezt végül is itt, Kecskeméten értem el. Ogy ér­zem, a kecskeméti közönség sze­ret. Nincs bankbetétem, vagyo- nom, de boldog vagyok. — Hány szerepet játszott el Kecskeméten? — Huszonkét év alatt, vagyis nyugdíjazásomig, százkilencven­hat szerepet, csaknem négyezer­kétszáz előadáson. Negyvenkilenc • A kis Jánoky. kiemelkedő szerepem volt. Nyug­díjazásom óta említésre méltó megbízást nem kaptam a színház­tól, bár azóta is játszom, most például az Űri muriban. Szó esik a tájelőadásokról is. A művész egy füzetköteget kerít elő, s mutatja, hogy ezekbe minden fontos dolgot feljegyzett, ami a kecskeméti-színház tagjaként tör­tént vele.. Így derül ki- — s nem körülbelül, hanem egészen ponto­san —, hogy a tájelőadások során összesen 156 ezer 999 kilométert utazott, nagyrészt Bács-Kiskun megyében. Ez körülbelül tízsze­rese a Budapest és Melbourne, vagy például fővárosunk és a Déli-sark közötti távolságnak. E kis kitérő után legemlékeze­tesebb alakításairól kérdezem. A Bánk bán Tiborcát említi elsősor­ban: — A közönség is, a kritika is egyértelműen elismerte ezt az alakításomat. Imádom az eredeti Tiborcot, és én akkor azt játsz­hattam. Említhetek több más sze­repet is, amelyek ugyancsak a szivemhez nőttek. Ilyen volt pél­dául a Kispolgárok Tyegyerená- ja, a Mélyszántás Bak Jóskája,- az Ingyenélők Timót Pálja, vagy a Szabadság hajnalában Bersze- nyev kapitány szerepe, amelyért egyébként a Jászai-díjat kaptam, 1953-ban. 1955-ben a Szocialista Kultúráért kitüntetést is megkap­tam. Jánoky Sándor hosszú pályafu­tása alatt játszott minden szín­padi műfajban, s minden típust akított. Eleinte táncoskomikus volt, de a rendezők felfedezték benne a kitűnő jellemszínészi ké­pességeket. Az életközeli szerep érdekelte mindig igazán. Az em­lítetteken kívül ezért érezte ma­gáénak Áment János figuráját is. Elmondta, hogy e szerepére ké­szülve napokon át nézegette, ta- nulmányozgatta: mit csinálnak, hogyan élnek, mozognak Kecs­kemét utcaseprői. Színészi pályafutásának 40. év­fordulóján, 1970-ben, méltán ér­demelte ki az egyik legmagasabb elismerést, a Magyar Népköztár­saság érdemes művésze kitünte­tést. Őszintén válaszol, amikor azt kérdezzük tőle: volt-e bukása? — Igen, volt, s én azt mindig megéreztem. Amikor megoszlott a közönség véleménye, én azok­kal értettem egyet, akiknek nem tetszettem. Ilyen alakításom volt például az Aranyemberben, vagy a Sztambul rózsájában. — Mit mondana röviden kecs­keméti kapcsolatairól, kollégáiról, barátairól? — A színházban évadonként változott az összetétel, s én igye­keztem mindig. jól tjeilleszkedni, jól érezni magam. Hál^s vágyók Kecskemétnek. Életem" első laká­sát ettől a várostól kaptam. A társulatért, úgy érzem, minden tőlem telhetőt megtettem. Baráti köröm szűk, de akik hozzám tar­toznak, azok igazi barátok. Első­sorban a társulattól kerültek ki, de voltak mások is. — Kikkel szeretett leginkább együtt dolgozni? — A rendezők közül Seregi Lászlóval, Békés Andrással, Pe­tites Györggyel és Németh Antal­lal. A színigazgatók közül Márki Gézát említem meg, már csak azért is, mert véleményem sze­rint az eddigi legerősebb kecske­méti társulatot sikerült neki lét­rehozni. — Voltak-e különlegesnek szá­mító évadok, esetek pályafutása során? — Bizony ilyenek is voltak. Ré­gen például annyira le voltunk terhelve, hogy színész létemre idős koromban jutottam el elő­ször az Operába, meg a Nemzeti­be. Győrben például az 1947— 1948-as évadban negyvennyolc szerepet kellett eljátszanom, két­százötvenhat előadáson. Pécsett 0 Áment János is emlékezetes alakítása volt. Preraffaeliták a Nemzeti Galériában A manchesteri Withwort Gallery anyagá­ból, preraffaelita festők, iparművészek anya­gából nyílt kiállítás a Magyar Nemzeti Galé­riában. A preraffaeliták — a csoportjukat Pre- Raphaelite Brótherhoodnak nevező 19. szá­zadi angol festők és írók. — 1848-ban néhány fiatal angol festő — W. H. Hunt, J. E. Milla­is és D. C. Rossetti — a kor divatos akadémi­kus természetutánzása helyett a keresetlen természetességre, az érzések mélységére töre­kedett. De nem volt idegen tőlük a dekora- tivitás sem. Művészeti eszményeik előzmé­nyeit a Raffaello (1483—1520) előtti festészet­ben, a quattrocentóban vélték feltalálni. Meg- igézte őket a korszak festészetének egyszerű áhítata, naiv bája. Kedvelték a szimbolikus, a misztikus és a vallásos témákat. Azt re­mélték, hogy a középkori állapotokhoz való visszakanyarodás talpra, állíthatja a válság­ban levő művészeteket, (Hasonló elveket vallottak a preraffaelita irók — az ismertebbek közül említsük meg W. Morrist és A. C. Swinburnet s az irány­zat teoretikusát, J. Ruskínt.) A csoport ugyan rövid életű, 1851-ben fel­bomlott, de hatása sokáig érezhető, különösen az iparművészeire és a nyomdai grafikára. A preraffaelita irányzat bizonyos mértékig a szecesszió előkészítője, előzménye. • Dyee, Will lem: Madonna gyermekével. • D, G. Roseitl műve. ŰTTÖRÖÉLET Jó csapattá kovácsolódtak Több mint tíz általános isko­lából érkeztek a kisdobosok és úttörők ' 1973-ban Kecskeméten, a hunyadivárosi iskolába. Négy­százhetvenen kezdték meg a ta­nulást a vadonatúj, nagyszerűen felszerelt, világos, belsőudvaros épületben. A technikai feltételek tehát adottak voltak, de össze­szokniuk ugyanolyan nehéz volt, mint bármelyik új közösségnek. A mozgalmi esztendő azért emlékezetes maradt valameny- nyiüknek: november hetedikén a csapat felvette a neves kecs­keméti újságíró, szerkesztő, pol­gármester, Tóth László nevét. Az eseményen megjelent Tóth László özvegye — azóta folya­matosan minden nevezetes alka­lomra meghívják a csapat ve­zetői, és tagjai — valamint a Magyar Néphadsereg alakulatá­nak KISZ-fiataljai. akik ajándé­kot is hoztak: csapatzászlót! A csapat megalakulása előse­gítette gyors összekovácsolódá- sát. A csapat első vezetője Be- rényi Sára, majd később Hohn JCzsefné sok játékos elemmel, például akadály- és járőrverse­nyekkel színesítette a mozgalmi munkát. Csapatnaplójukba pedig beír­hatják első, tanulmányi verse­nyeken elért sikereiket: Tótok Klára, Sütő Béla és Tég­lás János a szavaló, a rajz-, és a matematikavetélkedőn ért el kiváló helyezést. Balogh Jolán, aki immár öt esztendeje csapatvezető a be­jegyzés láttán mondja el. hogy a csapat életét szinte az alaku­lástól kezdve az jellemezte, hogy cseppet sem határolták el a moz­galmi munkát az iskola oktató­nevelő tevékenységétől, inkább szorosan összefogták, összekap­csolták. — A megyeszékhely úttörő- csapatai közül a hunyadiváro­siakra azt tartják a mozgalom vezetői jellemzőnek, hogy nagy­szerűek, élők és gyümölcsözők társadalmi kapcsolatai. Így van ez? — kérdezem a csapat veze­tőjétől — Azt hiszem, ez valóban jel­lemző ránk — feleli —, de gyor­san hozzá kell tennem, hogy minden kapcsolat, legyen az ter­melőszövetkezet. üzem, vállalat, vagy egy szocialista brigád, vi­szonylag gyorsan kiépül. Egy-két alkalomra, találkozásra egyetlen hívásunkra eljönnek. Mi arra .lel­hetünk büszkék, hogy k^pcsp!a.-i. taink tartósak; sok esetben egy­idősek a csapattal... — Kérem, említsen konkrét példákat, hogyan, miként ala­kultak. épültek ezek az évek próbáját is álló barátságok. — A legelső megmozdulásunk­ra kell gondolnom, 1973. novem­ber hetedikére. Árra a napra, amikor a gyerekek először sora­koztak fel kisdobos- és úttörő­egyenruhában és figyelnék az eseményeket. Az ajándékba ka­pott csapatzászlót hozó fiatal a Magyar Néphadsereg képvisele­tében a csapat létének szimbó­lumát, .a zászlót hozta nekik. Később nagyszerű vetélkedők, versenyek lebonyolításában kap­tunk tőlük segítséget. Emlékeze­tes. hogy a különféle, a tan­anyaghoz nem szorosan kapcso­lódó szakkörök vezetéséhez is mennyi segítséget kaptunk tő­lük. Á modellezők, lövészek fog­lalkozásait most is ifjú katonák irányítják. Mint jó barátokhoz illik, meglátogattuk őket a lak­tanyában is. A kedves fogadta­tást irodalmi műsor bemutatásá­val viszonoztuk. Az együtt töl­tött órák két érdekes dolgot eredményeztek. Elsőként említe­ném, hogy az úttörők figyelmét a világ eseményei felé fordítot­ták, fejlődött beszédkészségük, szívesen számoltak be őrsi és rajgyűlésen kül- és belpolitikai tudnivalókról'. A másik pedig az, hogy a nyolcadikosok közül minden esztendőben ketten-hár- man úgy indulnak el tőlünk, hogy élethivatásnak a katonai pályát választják. Gyárakba, üzemekbe legtöbb­ször önként mentünk, ajánlottuk fel műsorainkat az ünnepélyeik­re. Mindig szeretettel fogadtak bennünket, és hívtak más alka­lommal is. A közeli üzemek, és a távolabbiak is. azt hiszem ki­mondhatom nyugodta, megsze­rették a csapat tagjait, akik ün­nepélyeiket színesítették. Ami­kot pedig kéréssel álltunk elő — például az üzemben folyó mun­kára voltunk kiváncsiak — min­den segítséget megkaptunk eh­hez. Külön kellene szólni a csapat brigádkapcsolatairól. Ünnepé­lyeinkre hívtuk meg a környék­beli gyárak szocialista brigád­jait. Amikor a viszonlátogatá- sokra került sor, nagyszerű él­ménybeszámolók készültek ezek­ről az eseményekről. „A brigá­dok tagjai összetartanak, segítik egymást. Figyelnek a betegekre, idősekre. Ügy patronálják a gyengébbeket, ahogyan mi az is­kolában a társainkat, mert ők is közösségi életet élnek”. —Az elmúlt évek alatt igazi, jó csapattá kovácsolódtak a hu­nyadivárosiak, úgy látom, min­denhol jelen vannak .. mon­dom, amikor megszólal a csen­gő. Nagyszünet van. Ilyenkor kapcsolják be az iskolarádiót, értesítik a fontos tudnivalókról az idejárókat. Ezen a napon két kisdobost is megdicsért a nagy nyilvánosság előtt — nyolcszáztízen járnak ide tanulni — az igazgatónő. Terhe Dezsöné. „A városi sakkverse­nyen két negyedikes kisdobos, Virgjgh..Edit és Varga Edit a nagyszerűj ..második, illetyg ne­gyedik ■ helyen végzett! Az egész csapat, az egész iskola nevében gratulálunk nekik!” S. K. REJTVÉNYFEJTŐKNEK Az elmúlt héten közölt, kisdobosok­nak szánt rejtvény helyes megfejtése: a hét lehetséges mód közül a hatodik — felülről számítva — helyre kell kap­csolni a telefonosnak, hogy a beszél­getés létrejöjjön. A helyes megfejtést beküldők közül könyvet nyertek: Lovas Ferenc Kis­kunfélegyháza : Farkas Katalin, Kun- fehértó; Dömötör Sándor, úszód; Túri László, Hetényegyháza; Nagy Ferenc, Szeremle; Pálinkás Imre, Nemesnád­udvar; Mészáros Anikó, Orgovány; Csurgó Mariann Lakitelek; Nehéz Já­noska, Szabadszállás; Dudás Gábor, Akasztó. A jutalmakat postára adtuk. PILLANATKÉPEK: A tanító A faluban azonnal útbaigazí­tanak. A tanító urat mindenki is­meri. Harminc éve van már itt: a majd kétezer lakos felét ő ta­nította meg az ábécére. Amikor belépek az udvarra, éppen karókat farag. Jöttömre leengedi a baltát a töke mellé, és magyarázkodni kezd. — Ennek most van itt az ide­je. Tavasszal nem érek rá. — Minek lesz? — Szőlőnek. Egy-kettő már elkorhadt. Pótolni kell. Kiváncsi a szőlőmre? Kisétálunk a ház mögé a kert­be. Még igy, fagyott levelekkel is nagyszerű a látvány: olyanok a tőkék, mintha egy század katona állna vigyázzban. — Két hektó mustot szűrtem le erről a kis területről És egyet­len fürt sem volt peronoszos! A szemében büszkeség csillan meg. — És ott a fák — mutat tá­volabbra. — Minden fajtából egy. Szigorúan csak egy. De igy is van huszonhét. Nézze azt a cse­resznyét! Az a király köztük. Bár ha a levelek rajtuk vannak, a körte a legszebb. Annak olyaüok a hajtásai, mint a fiatalasszony dereka. Hamisan kacsint egyet, aztán befelé tessékel a házba. Odabent egyszerre más világ fogad. Könyvespolc, Íróasztal. Az utóbbi tele levéllel. A mai posta. — Népfront, szakszervezet, kertbarátok, TIT — sorolja a hal­mazra mutatva. — fis jut mindre idő? — Falun ma is a pedagógus á legközéletibb ember. Régen is az volt. fin meg már megszoktam. No, hazudnék, ha azt monda­nám, hiányozna, ha nem volna mindez, de ha van, hát van. — fis az iskola? Elgondolkodik. — Tudja, az más világ. Ahhoz fogható nincs még egy. Ahogy bemegyek az órára, és figyelni kezdenek rám, eltűnik minden, és mintha valami csoda költözne a földre. A mágnes nem vonzza úgy a vasat, ahogy a gyerekek engem magukhoz kötnek ilyenkor. fis mire vége az órának, ott van előttem a pedagógia csodája: a megtanult lecke. Mert tudja, az semmi, ha azt mondjuk: ezt vagy azt holnapra meg kell tanulni. Az az igazi, ha kicsengetésre minden kisdiák kobakjában glé- dában áll a tananyag. Poharat, bort vesz elő. Tölt. Sötétvörös, majdnem fekete lesz a pohár. — Kadarka, kékfrankos meg oportó. Magam kevertem. Ilyent még nem ivott. Felemelem a poharat, és bá­mulattal nézek őrá, aki szőlős­gazda, gyümölcstermelő, borke­zelő, népfrontaktivista, TlT-elő- adó, szakszervezeti funkcionári­us és — és pedagógus. Nem mel­lesleg! Szívvel-lélekkel. Az érzé­sek legtisztább odaadásával. — Egészségére! — mosoly odik el. Érzem, hogy átfog valami vég­telen közvetlenség, mely belőle árad, amellyel megbabonázza a diákjait is, amellyel minden mun­káját végzi. Némán és tisztelettel koccintok vele. Tóth Tibor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents