Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)

1979-12-06 / 285. szám

1979. december 6. • PETŐFI NÉPE • S MI VAN A PUTTONYOKBAN? Gyermekévi számvetés Szívet melengető látvány: a délutáni félhomályban hat­száz gyerekszem figyel a színpadra. Mindegyikben ott csillog az izgalom, az aggodalom, hogy vajon sikerül-e kiszabadul­nia a furfangos kiskakasnak a gonosz török császár bő bu- gyogójából? Szívet melengető eközben arra gondolni: a la- josmizsei Ódry Árpád Művelődési Ház falain kívül is száz és száz más helyen zajlik még hasonló Télapó-ünnepség e napokban. Az Álmavirág Szakszövetkezet nőbizottságának tagjaihoz hasonlóan százak és százak igyekeznek örömet lop­ni a gyermeki szívekbe. Tudjuk persze jól, hogy e tö­rekvés nem csupán most, decem­ber első napjaiban hatja át a fel­nőtteket,- hiszen lassan egy esz­tendeje tapasztalhatjuk már nap mint nap azt a lelkes jóindulatot, amelynek célja mindenütt hason­ló: tegyük minél szebbé, minél jobbá gyermekeink számára az idei évet. A lajosmizsei rendezvényen közreműködőket arra kérem: so­rolják el, hogy a maguk eszközei­vel mit tettek a nemzetközi gyer­mekév sikeréért? Öröm — ünnepekre és hétköznapokra Dr. Papp Lászlóné, a nőbizott­ság hetven év körüli, de még min­dig fürge mozgású elnöke lelép a színpadról. Néhány pillanattal ké­sőbb azért aggódik, nehogy a gyermekévi rendezvények sorából felejtsen el megemlíteni valamit. Végül ifjú Keresztes Lászlóné se­gítségével kerekedik ki a válasz: — Minden évben csinálunk Tél­apó-ünnepséget. Az idei annyiban más és több, hogy ezúttal egy ipa­ri üzemnek, a Vízgépészeti Vál­lalatnak a gyerekeit is meghívtuk. Továbbá, hogy az idén igénye­sebbek voltunk a műsorválasztás­ban: bohócok helyett két fővárosi művészt kértünk fel szereplésre, akik egy remekbeszabott műsor­ral járják mostanában az orszá­got. A későbbiekben több emlékeze­tes ünnepséget is megemlít a nő­bizottság elnöke, hozzátéve, hogy meggyőződése szerint pusztán az ünnepségek nem emelhetik való­di rangjára a gyermékévét, amennyiben az ünnepek között meghúzódó hétköznapok szürkén peregnek, vagy éppen gondokkal nehezülve telnek-múlnak. Hogy ne így legyen, azért a nőbizottság tagjai is sokat tettek az elmúlt hónapokban: — A felsőlajosi tanyaközpont­ban egymás után épülnek az új házak — mondja dr. Pap László­né —, s a házak udvarán minde­nütt száradó pelenkákat lobogtat a szél. Az új utcákkal növekvő települést ezért is hívja mindenki „pelenka-falvának”. A sok apró­ság számára most épül egy új, öt- venszemélyes óvoda, jelentős részben társadalmi munkával. Az építkezés során — a nőbizottság tevékenységének eredményeként — igen sokat segítettek a szakszö­vetkezetben dolgozó női szocia­lista brigádok is: oltották a me- szet, részt vettek a tereprende­zésben. Természetesen, mindez így történt volna akkor is, ha nincs nemzetközi gyermekév, hi­szen óvodára mindenképpen szük­ség van. A gyermekév mégis at­tól nyer a körünkben igazi értel­met, hogy a többi mellett ezt is megadhattuk a fiainknak és a lá­nyainknak. Egy mázsa kréta A nagyközség művelődési háza csupán a nagyterem berendezésé­vel járult hozzá a Télapó-ünnep­ség sikeréhez; azonban a gyer­mekévi eseményekből a népműve­lők is derekasan kivették a ré­szüket: az év eddig eltelt részé­ben mintegy húsz rendezvénnyel jártak a kicsik "kedvében. — A gyerekek találkozhattak többek között Alfonzóval, a Ma­gyar Cirkusz és Varieté Vállalat leghíresebb bohócaival és paro- distáival, valamint egy pozsonyi bűvészegyüttessel — mondja Mo­zsár András, a művelődési ház igazgatója. — A legutóbbiak mű­sorát mintegy ezer gyerek nézte olyan csöndben, hogy a nagyte­rem ajtaja előtti beszélgetést hir­telen megszakítva benéztem: van bent egyáltalán valaki? Hason­lóan emlékezetes sokak számára a gyermekévi rendezvénysoroza­tunk nyitó eseménye, ' az április első hetében lezajlott rajzverseny. A százötven benevező — egy má­zsa kréta felhasználásával — min­den talpalatnyi helyet berajzolt és kiszínezett a nagyközség főte­rén. Később arról beszél az igazga­tó, hogy a művelődési ház tizen­nyolc szakkörének kilencszáz tagja van, s hogy fele az általá­nos iskolások közül kerül ki. Ez is független tény ugyan a nem­zetközi gyermekévtől, mégis meg­említem, mert úgy érzem: a leg­látványosabb ünnepségek, a leg­drágább ajándékok is édeskeveset érnek, ha ezzel egyidejűleg nem adjuk át gyermekeinknek azt a szellemi kincset is, amelyet az emberiség legjobbjai eddig fel­halmoztak. A különböző szakkö­rök pedig igen sokat tehetnek en­nek érdekében. A kis kígyó titka E gondolathoz kapcsolódnak — izzadt homlokukat törölgetve — az ünnepi műsort adó színészek is: Pádua Ildikó, a Madách Szín­ház tagja és Gyimesi Pálma, a Vígszínház tagja. Mégpedig nem csupán egyszeri véleménynyilvá­nításukkal, hanem az egész évi tevékenységükkel: — Legalább négyszáz alkalom­mal játszottunk az idén gyerme­keknek — mondja Pádua Ildikó. — Bohóctréfákkal és egyéb, eh­hez hasonló produkciókkal nem foglalkozunk. Kizárólag magyar népmeséket adunk elő, közülük is elsősorban Benedek Elek me­séit dramatizáljuk. — A gyerekek nagy örömére, úgy tapasztaltam. Hisz nemcsak feszülten figyeltek, de igen gyak­ran a színpadra is felkiabáltak. — Ez az egyik fő célunk: az aktivitásuk, különösen a segítő­készségük felébresztése. Az álla­tok nyelvén tudó juhász megkéri például a nézőtéren- ülő gyereke­ket: ne engedjék, hogy a nagy­szájú asszony otthon kiszedje be­lőle a kiskígyó titkát, mert ő ak­kor szörnyet fog halni. Szinte minden alkalommal meggyőző­dünk róla: a rossz és a jó pár­harcában a gyerekek habozás nélkül állnak az utóbbi mellé. S ha e reflexek magatartássá szi- lárdulásához hozzájárulhatunk egy kicsit, akkor már megtettük a kötelességünket... Káposztás János A RESTAURÁTOR MUNKA JA • Az Országos Műemléki Felügyelőség restaurátorai az ország szá­mos műemlék templomának oltárát, belső berendezését a Budakeszi úti műtermükben állítják helyre. Képünkön: a mátraszőlősi templom főoltárát tisztítja Szabó Antal. (MTI-fotó, E. Várkonyi Péter felvé­tele — KS) VÁLTOZÓ FALU, VÁLTOZÓ ÉRTELMISÉG A lakiteleki népművelő Már többször szállítottak páva­köröket, citerazenekarokat. tán­cosokat népzenei találkozókra a negyvennégyes útról a lakiteleki bekötőre ráforduló mikrobuszok, farmotorosok, panorámás téesz- társasgépkocsik, fapadosok; isme­rik az utat. A megyényi járásból érkezett szereplők otthonosan szo- ronkodnak a régen kinőtt műve­lődési házban. Örömmel jönnek, szívesen látják őket. A sokcsilláros, sokterítéses, sok- vendéges kecskeméti vacsorán a lakiteleki ügyszeretet, figyelmes­séget dicséri talán utolsó ideláto- gatásán Nagy László. A nagyközségben, Gyöngyösi György igazgatótól, Lezsák Sán­dor munkatárstól tanulta a mes­terséget, és a felelős lelkesedést a jól működő alpári művelődési, ház igazgatója, a kiskunfélegy­házi művelődési központ egyik mozgatója. Hét határon túl is emlegetik a lakiteleki közművelődést! Még örvendetesebb: a helybeliek vi­szonylag nagyobb számban nyit­nak be. mint másutt. Ösztönzések I. (A környezet hatása) Formás, kényelmes, üdítő la­kásban a nagyközségi művelődési házról beszélgetek a házigazdá­val. A régi tornácos parasztházak hangulatát és a modern technikát szerencsésen egyesítő otthon tulaj­donosa személyes ügyének tekin­ti a kultúraterjesztő intézményt, létiejötte óta vezeti azt. — Kulturális élmények szépí­tették szegényes életünket. Édes­anyám csekély árvaellátásból ne­velt, ritkán jutott kalács, de a rokonság Kodály-kultusza révén már kisgyermekként megkedvel­tem a népdalokat. Igen jó tanító­népművelő gárda szorgoskodott a három-négy évtizede a mostani­nál jóval kisebb településen. A műkedvelő előadásokon szinte a község apraja-nagyja szerepelt. Nagynéném minden rendezvényen föllépett, vitt magával szinte ka- ronülőként. Hála a tanító néni rábeszélő képességének, a kiharcolt ösztön­díjnak, anyám áldozatvállalásá­nak és kitűnő bizonyítványom­nak; bejáró diák lehettem a re­formátus főgimnáziumban. Ott rendeztem először színdarabot^ ott föstöttem először díszletet, ott nyertem meg az önképzőköri bal­ladamondó versenyt. Csikós Tóth András tanár úr mindenáron szí­nészt akart faragni belőlem, Kál­mán tanár úr újabb szálakkal erősítette népdalvonzalmamat, a zeneiskolában — az egyik peda­gógus fizette tandíjamat! — Pál- fyné a jövendő nagy operaéneke­sét látta bennem. Érettségi után tisztességes ál­lást kaptam idehaza, akkoriban még élt az amatőr színjátszó cso­port. az ördög tudja hány ope­rett férfi főszerepét játszottam. A fociért is kedveltek. Húsz évig játszottam a helyi csapat­ban. Bár nem voltam kiemelke­dő középpályás, hívtak NB III-ba is, amikor leszereltem a nemzeti bajnokságban szereplő ózdi kato­nacsapattól. Igaz, bődületes gólo­kat rúgtam, csak szabadrúgásból száznyolcat. Gondok I. (A kudarcok keserve) A bajok sem kíméltek. Apám korán elhalt, máig fáj középisko­lai kudarcom. A latin elégtelent még felejteném, máig bánt. hogy az érettségi oklevelet a pótvizs­gára kijelölt intézetben állították ki. Az anyaiskolában nyolc gyö­nyörű évet töltöttem, itt nyolc órát se. Félelmek, kishitűségek, gátlá­sok szorításában meg sem kísé­reltem a színművészi, az énekesi pályát. A műkedvelésnek a falusi csoportokra is ráerőltetett sema­tikus, unalmas tanmesék csődje vetett véget. Rosszindulatú feljelentők vá­daskodásai elvették jó állásomat, átmenetileg megfosztottak a köz­életi tevékenység örömétől. El­végeztem a mérlegképes könyve­lői tanfolyamot, paprikát ter­mesztettem szabad időmben, de sehogyan sem találtam helyemet. A sportegyesület elnökeként él­tem ki 1959-től ambícióimat. Ha­bozás nélkül elvállaltam 1964-ben az új művelődési ház vezetését, pedig több mint nyolcezer forint­tal csökkent az évi jövedelmem. Nem érdekelt! Végre azt csinál­hattam, amit akartam. Csak arra nem számítottam, hogy évekbe telik, amíg valahogy kiigazítják az új épület tervezési hibáit. Mennyit fagyoskodtunk a nagyte­remben: a hősugárzó a mennye­zetre fújta a meleget, az egyrétű ablakokon szél, hideg könnyedén besétált, a díszletek nem fértek be a raktárajtón, és így tovább. Kevés volt az anyagi támogatás, saját magunknak kellett megter­melnünk a béralap egy részét. Előfordult, hogy üres volt a kasz- sza, fél fizetéssel ment haza else­jén az igazgató. Sikerek (Az eredmények tanulsága) Az újabb és újabb sikerélmény, a hasznosság tudata, a cselekvés boldogsága felejtette a fölsüléseket, a gondokat. Tudja, hogyan épí­tettük föl a sportszékházat? Ki­termeltük és eladtuk a korábban ültetett nyárfákat, a pénzből öreg •tanyát vettünk, társadalmi mun­kában lebontottuk, beszállítottuk: így jutottunk téglához, gerendá­hoz, ajtóhoz, ablakhoz. A művelődési házban alakul­gattak a csoportok, a szakkörök. Sokáig teljesen egyedül dolgoz­tam, amikor jött a Lezsák Sán­dor, elhatároztuk; csinálunk vala­mit. ami hagyománnyá válik a fiatal, hagyomány nélküli köz­ségben. Sokat köszönhetek neki, meg Lengyel Pálnénak, meg má­soknak. 1971-ben, négy évvel a kecske­méti után, szerveztük az első nép­zenei találkozót. Három év múlva már kétnaposra bővült a prog­ram, annyian jelentkeztek a já­rásból. Mostanában más közsé­gek is besegítenek, helyet adnak az elődöntőknek. Fekete Gyula jött először meg­hívásukra a faluba. Azóta itt tisz­telhettük Illyés Gyulát, Nagy Lászlót, Sütő Andrást, Csoóri Sándort, Szabó Pált és folytathat- mán a fölsorolást. Tudták, jó be­fogadókra, rokonérzésűekre talál­nak. Az 1964-ben megalakított irodalmi színpad, majd a sajátos könyvbarátklub tagjai adták a törzsközönséget. Mondják, talán egyetlen magyar faluban sem ren­deztek ennyei irodalmi estet. El­képzelhető, de az biztos, hogy se­hová sem jár annyi irodalmi lap, mint hozzánk. Mit sem ér ugyan­is az olyan találkozás, ahol az összetoborzott nézők többsége a meghívott egyetlen művét sem ismeri. Odafigyelve rendezzük a dolgokat! Sorozatban adjuk az óvodások­nak a meseműsorokat, szakkörö­ket tartunk fenn az úttörőknek, aranykoszorús ifjúsági klubunk­nak száznál több tagja van. Gondok II. (A körülmények változása) Aggaszt a jövő! A művelődési házból kiszorult csoportokat va­lahogy elhelyeztük az áfész-nél, az iskolában, az egyik pincében. Kivédtük a protekciósok roha­mát: itt csak azok dolgozhatnak, akik számára ügy a közművelő­dés, és nem könnyű kenyérkere­set. Nyugtalanít a közöny. A la­kosság 15—20 százaléka többé- kevésbé rendszeresen bejár hoz­zánk, de a többiek! Elveszett egy nemzedék, most meg a háztáji, a fóliáskert köti le az embereket. Az értelmiségiek egy része meg ki tudja milyen kivagyiságból marad távol rendezvényeinkről, csoportjainktól. Mielőtt elkedvet­lenednék, a pedagógusok megértő, nehezen túlbecsülhető aktív köz­reműködésére, a kertbarátkört, a kórust és a citerazenekart fenn­tartó termelőszövetkezet támoga­tására gondolok. Kétségbeejt, ha a növekvő fenn­tartási költségekre, a bevételi for­rások elapadására gondolok. Va­lamikor a bálok hozták a pénzt, ma még a méregdrága zenekarok dija sem jön be ezeken. Néhány éve a színház is hozott valamit a konyhára. Ma tízezer forintba ke­rül egy vendégjáték fűtéssel, vi­lágítással, propagandával. Csak akkor nem fizetnénk rá, ha még a pótszékeket is 25 forintért ad­nánk. Már az Illéséken is elúszott háromezer. Nem adjuk föl. A közgazdasági egyetem vállalkozáskutatási cso­portja kedvezően véleményezte „kulturális melléküzem” terveze­tünket, megbíztak további kimun­kálásával. Ösztönzések II. (A feladatok buzdítása) Abból indultam ki, hogy van egy Dugár János kerámikusunk, akinek a felesége a szőnyegszövés mestere, van érdeklődés a népi kerámia, gyermekjátékok, fafara­gások, szőttesek iránt. Amennyiben sikerülne hitelből és társadalmi munkával megépí­teni a nagy alapterületű, köny- nyűszerkezetű munka- és kiállítá­si csarnokot, az alkotóházat, együtt dolgozhatna több népmű­vészeti közösség. A szakképzett és a népművészetnek elkötelezett irányítók szakkört, tanfolyamokat is vezetnének. Értékesítenénk az itt előállított termékeket. Mind­ez a közízlés formálásán kívül — számításaink szerint — némi többletbevétellel is járna, amit átutalnának a művelődési ház fo­lyószámlájára. Merésznek látszó terv, de ami­kor 15 esztendeje átvette az igaz­gatói posztot, mindössze száz székből és egy kecskelábú asztal­ból állt az intézmény fölszerelé­se. Ahogyan megszerezte a nél­külözhetetlen pianinót, klubföl­szerelést, úgy kiügyeskedi majd az elektromos kemencét, szövő­széket. kiállítási állványokat. Az olyan kezdeményező közműve­lők, mint a Kiváló Népművelő címmel kitüntetett Gyöngyösi György ugyanis nemcsak az is­meretek terjesztésével foglalkoz­nak; részt vállalnak munkájuk feltételeinek megteremtésében. HelUi Nándor HAZAI TÁJAKON Régen város volt ez helyen Hazánk északkeleti szögletében, köizel a csehszlovák határhoz, még közelebb az erdők, kis pata­kok és friss füvű erdei rétek csendjéhez, távol a városok za­jától és a forgalmas utak tüle­kedésétől áll egy réges-régi tele­pülés: Telkibánya. Ügy közelít­hetjük meg, ha Miskolcról elin­dulunk Kassa felé, aztán átke­lünk a Hernád keleti partjára: Göncön vagy Zsujtán át kanyaro­dik be az út a Csenkő patak völ­gyén a Zempléni-hegységbe. (Igaz, szép kerülővel szemből, keletről jövet is odajuthatunk, ha Sátor­aljaújhelyről Széphalmon, Mikó- házán. Pálházán át balra térünk a füzéri. hollóházi útról.» □ n □ Akárhonnan érkezünk, minden­képpen érdemes a másik irány­ban is szétnéznünk, s azonkívül a faluba nyíló többi völgybe is. A legjobb, persze, ha le is tá­borozunk Telkibányán, ahol a tu­ristaház mindig népes. Hangula­tos, három völgy mentén három irányban terjeszkedő falu. A leg­kedvesebb része talán a Hét-for­rás felé, az Ösva-patak völgyébe húzódó utcasor. Ahogy egyre bel­jebb megyünk, s szűkül a völgy, úgy veszi át a teret az embertől a természet. Két ház között ha­talmas sziklabérc emelkedik — mintegy előre jelezve a völgy folytatásában található szép szik­lákat és szirtes szurdokot, a Ku­tyaszorítót. Sokan járművel men­nek be a hegyek közé itt, pedig kétszeresen is kár. Egyrészt előbb-utóbb úgyis visszá kell for­dúlniuk, másrészt sokkal szebb az út gyalog, úgy élvezni igazán látnivalóit, s úgy a hegység leg- bensején át a kőkapui völgy vé­gébe juthatunk. Telkibányán kis helytörténeti múzeum is van — bemutatja a településnek a nevében is kifeje­ződő múltját, a régi bányászatot, az egykori kiváltságleveleket, pe­cséteket, fölvillantja a hajdani életmódot, és sok szép edényen, főleg tányéron az egykor híres helybeli kőedény manufaktúra munkásságát. □ □ □ Telkibánya is bányaváros volt a középkorban. Virágkorát a kö­zépkor utolsó századaiban élte, s e virágzásnak is az újkori arany- inflációt meghozó gyarmatosító fölfedezések vetettek véget. A munkátlan. „csak” vér árán sze­rezhető arany sokkal olcsóbb lett, mint az itt verejték árán szerzett, bányászott arany, s ennél jóval nagyobb mennyiségben lehetett könnyen hozzáférni. A régi bányászat emlékébe egyébként lépten-nyomon beleüt­közhetünk. A falutól északkeletre a Kánya-hegy— igen szép kirán­dulással közelíthető meg a Veres­víz völgyén. Ezt elérhetjük a Tel­kibányáról keletre folytatódó or­szágút egyik kanyarulatában, északi beszögellésében kiépített pihenőhelyről. A patak jobb part­ján, szemben a folyásnak szép er­dei úton jutunk föl a Kánya­hegyre, ahol a patak nem hazud­tolja meg a nevét. Rozsdavörösen csordogál, mint hamarosan lát­juk, egyik ágon egy hajdani táró lehet a forrása. A hely körül régi épületek terméskőromjai, halmai állnak, odább a talaj hepehupái a hajdani érckutatás emlékei. □ □ □ S nem ez az egyetlen és nem a legutóbbi bányahely a község határában, ahol egyébként kao­linbánya is működött; az ötve­nes és a hatvanas években nagy­arányú kutatás folyt, ekkor épült a Ferdinánd-altáró, amely több kilométer hosszan hajtva met­szette az ércesedéseket. Kitűnt, olyan mennyiségű és minőségű és dús ércesedések nincsenek már, amelyek visszafizetnék a bánya létesítését, és a bányászok mun­káját. A régi idők emlékezetét áraszt­ja a régi falurész a község köze­pét alkotó, templom koronázta hegyen. Sajnos, mivel nincs fönt víz, egyre elhagyatottabb ez az ősi település. A romló régi házak udvarán cseréptöredékek. Egy-egy tyúkitatóban ráismerünk a haj­dani manufaktúra edényeire. Az öreg református templom körül a temetőben régi fejfák, kopjafák, s a templomban történelmi atmosz- férájú képes felirat 1624. augusz­tus 26-áról Szepsy János helybeli lelkipásztortól. így szól: „A nagy régi templomoknak kőfalai el- romiának. Rakás kövek mint né­zőknek. itt mutatják ő szemeknek régen város volt ez helyen Sig- mond király idejében. Két temp­lomok nagy töltések, aranybá­nyák és sok érczek..." így őrizte meg a múltat a régiek emléke­ző te. n. r. • Pihenő az országút mellett. 1 Az ipartörténeti gyűjtemény.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents