Petőfi Népe, 1979. december (34. évfolyam, 281-305. szám)
1979-12-23 / 300. szám
1979. december 23. • PETŐFI NÉPE • 3 NEM AKAROK SZÍNÉSZNŐ LENNI Beszélgetés Czinkóczi Zsuzsival Amikor annak idején egy tanyai kislány az ország és világ színe ele lépett mint filmhősnő, öntudatlanul, ösztönösen adta lényét, ami volt: a nehéz sorban élő, sokat szenvedett kicsi parasztlányt. Akkoriban újságírók, kritikusok és fotóriporterek éppen úgy kérdezgették. faggatták, mint a tanulótársak, a szomszédok, a rokonok, a közeli és távoli ismerősök Mi akkor arra igyekeztünk ráirányítani a figyelmet, hogy ez a hamar híressé lett kislány bizony kénytelen-kelletlen elhanyagolja a tanulást, társaitól nagyon lemarad az iskolában. Azóta néhány év eltelt s ö újra és újra filmszerepeket kap. A napokban felkerestük, hogy az iránt érdeklődjünk, hogyan él most Jászszentlászlón a fölig még ma is tanyai kislány. (Itt til előttünk az igazgatói szobában. vöröses-szőke baja a homlokára simul. Kék a szeme, mnt ahogyan kék az iskolai köpenye is. Egyszerűen ül, szép tartással és kedvesek, szépek a mozdulatai, ivia már nagyocska ő, a hatodik általánosba jár.) 1 — Milyen órátok van? — kérdezem. — Nyelvtan ... — Sokat írtak már rólad, ugye? — Igen. Nagyon sokat. De hogy hányszor azt nem tudom. — Jó érzés, hogy gyakran olvasod a neved a lapokban? — Igen, az jó érzés. — Miért? (Kinéz az ablakon, hosszan, eltűnődik, egy darabig nem szól semmit.) — Nos? — Nehéz ezt... talán mert, hogy megismernek. — Tehát az a jó. hogy törődnek veled? Felderül az arca: — Igen, igen. Az a jó. Balra: Jó hazajönni a családhoz. Fenn: Az osztálytársaim is segítenek. (Tóth Sándor (elvételei) — Az első szereped az Árvácska volt, ugye? — Az volt. De azóta több filmben is szerepeltem. Abban, amelyiknek az a címe. hogy Ök ketten, meg abban is, amelyiknek az Olyan, mint otthon a címe. Meg aztán az egyik Jancsó-filmben is. — Melyik tetszett neked legjobban? — Mindegyik. — De. mégis ... — Hát... az Árvácska, Ezt én annyiszor megnéztem, hogy el se tudnám mondani, hányszor. — Mire gondolsz, amikor nézed a fűmet, a filmedet? — Legtöbbször arra, hogy vajon jól csináltam-e benne a szerepemet. — Ma már másként csinálnád? — Nem. Azt hiszem, pontosan ugyanúgy. — Miközben te újra és újra filmezel, megváltoznak a kapcsolataid az osztálytársakkal, a falusi lányokkal? — Meg, meg: azt hiszem. Vagyis úgy értem, hogy még több barátom lett. — Irigykednek rád a többiek? — Volt olyan is. Ha például apróságon összeveszek valakivel, hamar rávágja, hogy „persze, a színésznői” — És a nevelők? ök is éreztetik ezt veled'’ — Néha ők is. És ez nekem mindig rosszul esik. — Szoktál ezért sírni is? — Azt nem. De mindig nagyon fáj. — Te soha nem sírsz? — Nem. Mert nem vagyok sírós természetű. Inkább úgy mondanám, hogy jókedvű. — Megírtuk annak idején, hogy neked nehezen megy az olvasás, a tanulás. Haragudtál érte? — Kicsit haragudtam ... — Nem kellett volna megírni? — Én akkor még kicsi voltam. — Azóta sokat változtál? — Lehet, hogy változtam, jobban tudok tanulni. — Ügy érzed, több vagy azzal, hogy filmezel? — Biztosan több vagyok, mert sokat lehet utazni, és sok híres emberrel tudok találkozni. Meg például azt is jobban meg tudom már állapítani, hogy egy ember milyen; jó vagy rossz. — Szerinted milyenek az emberek? (A homlokához nyúl a mutatóujjával és hosszan elgondolkodik, majd ezt mondja): — Ahogy én látom, jók is. meg rosszak is. — Szerinted mi a legrosszabb bennük? — Talán az. hogy a felnőttek sokan nem őszinték. Hogy hazudnak. Jó lenne, ha ez nem így volna. — Te gyakran vagy távol, van amikor két hónapig is, forgatás közben. Megérzed ezt a tanulásban? — Kicsit. De Magdi néni, a tanító néni olyankor velem van és szabad időmben sokat segít. — Képes vagy a lemaradásokat bepótolni? — Mivel az osztálytársaim is segítenek, így igen. Csontos Júlia tanár néninek, az osztályfőnökömnek is sokat köszönhetek. — Mikor jobb neked: amikor elutazol egy-egy forgatásra, vagy amikor visszajössz? — Amikor elmegyek az a jó. de amikor visszajövök, az ugyan olyan jó. Mindig jó hazajönni a családhoz, a testvérekhez. — Most is a tanyán laksz, mint régebben? — Nem, egy ideig Magdi néninél laktam, most meg itt a faluban. a nagymamámnál. — A tanulásról már volt szó köztünk. De arról nem, hogy általában milyen az átlagod. — Most hatodikos vagyok, szeretném elérni év végére a négyes átlagot. Tavaly 3,9 volt. — Van olyan tantárgy, amelyik különösebben nehéz neked? — A földrajz, és néha az orosz, meg a matek. — Más elfoglaltságod van-e még? — Igen, a sportszakkörbe járok. atlétikázom. Leginkább futni szeretek. — És az olvasás, a könyvek? — Hát, ma már nem úgy olvasok, nem olyan rosszul, mint régen. A meséket szeretem és a Delfin-könyveket. — Utoljára mit olvastál? — Régebben olvastam, a címe már nem jut eszembe. De moziba még inkább szeretek járni. És szeretem a televíziót is. — A nagymamánál szoktál dolgozni is? 1 — Nem sokat. Legfeljebb takarítok és mosogatok. * — Lassan-lassan nagylány leszel. Gondolkozol néha. hogy mi lesz ezután? — Nem nagyon. Ügy érzem, ráérek még.-i- Mi akarsz lenni? — Lehet hogy óvónő, vagy ilyesmi. Egy biztos, hogy nem akarok színésznő lenni. — Megmondanád, hogy miért nem? — Nagyon kimerítő lehet az ö életük. Varga Mihály A királykisasszony jegyei Horváth Mária alapitótagnak számít a Pannónia Rajzfilmstú- dió kecskeméti műtermében. Nevét olvashattuk a televízió Magyar népmesék I. sorozatának címlistáján. Kérdésemre ezt mondta az indulásról : — I97l-ben végeztem Pécsett, a művészeti szakközépiskola ötvös szakán. Mikulás Ferenc ekkor toborozta az alakuló kecskeméti stúdióba azokat a fiatalokat. akik a művészeti iskolába jártak, és kedvet éreztek a rajz- filmkészítéshez. Érettségi után én is felvételiztem a stúdióba, és legnagyobb meglepetésemre felvettek. Azóta Kecskeméten élek és dolgozom. A kezdet nagyon vidám és sokat ígérő volt. Legtöbbünkben csak a lelkesedés dúlt. mert tudni alig tudtunk valamit. Tanultunk zenét, panto- mimot, rajzot, mozgást, meg egy csomó technikai dolgot. Ez a tanfolyam aztán egy vizsgafilmmel zárult. — A Pannónia Filmstúdió munkatársai időnként részt vesznek grafikai kiállításokon. Az ön ■munkájával még nem találkoztam. Mi ennek az okay — Mondhatom, hogy egyértelműen én. Kapok meghívásokat; mint például az őszi tárlatra; de nem érzem, hogy annyi kiváló alkotás birtokában lennék, hogy abból kiállítsak. Lehet, hogy az ítélőképességem tovább fejlődött, mint én magam, de majd ha a kettő szinkronban lesz, akkor nyugodt szívvel mondom ezt, mert most remény van egy grafikai • Fej. • Horváth Mária. műhely létrehozására, ami sokunknak segítene. Csak sajnos, még nincs olyan stádiumban, hogy beszélhessünk róla. Mindenesetre nagyon drukkolok, hogy sikerüljön. — Milyen évet zár a rajzfilmes Horváth Mária? — kérdeztem a kecskeméti műterem fiatal alkotójától. — Ez az év is a Magyar népmesék jegyében zajlott. A II. sorozatból rendeztem három filmet. Az első az „Egy szemű, két szemű. három szemű” volt, ezt követte a „Királykisasszony jegyei” című film. Az utolsó rajzfilm, amit ebben a sorozatban rendeztem a „Király Kis Miklós” címet viseli. Jelenleg az I. sorozat egyik filmjéből, a „Só”-ból kifestőkönyvet készítek, és mint hátteres dolgozom Tóth Pál filmjében. — Ügy tudjuk, hogy nem csupán alkotói közösségben dolgozott eddig, hanem készített úgynevezett egyedi filmet is. — Igen. „Gömb” — ez volt a címe. Ezt egyedül rajzoltam, kihúztam, háttereket készítettem, majd Barta Irénnel kifestettük, ö volt az operatőr is. — S ezután mi következik? — Hamarosan lehetőséget kapok arra, hogy „hivatalosan” is készítsek egyedi filmet. — Mi lesz az? — Weöres Sándor versét. Az éjszaka csodáit szeretném filmre vinni, a Kaláka együttes zenéjének felhasználásával. R. G. ,\v.v.v.v*v.v.v.v.v.v.v.%v.v.nv.v«v«nv.v*%v.v*v.v*v.v.v.v.%v.v.v.vX*X,X,X#X*X*X,X,X,X,X#X*X,X*X,X,X*X*X,X,X*X#X,X*X*X%#X •>»»»x->: KÖNYVESPOLC Habub Szudán felett A Kilimandzsáró fénye Nemrég hagyta el a nyomdát, csaknem harmincezer példányban Ignácz Ferenc: Habub Szudán felett című afrikai útleírása, s máris hiába keresik az olvasók a könyvesboltban. Ügy hírlik, hogy december 27-én a Megyei Művelődési Központban rendezett élménybeszámolóra még tartalékoltak néhány példányt, különben elfogyott egy szálig. A Gödöllőről származó és most Kecskeméten élő szerző biztosan örül a sikernek, mint ahogy mi is annak, hogy már korábban leközöltük néhány érdekes részletét útleírásainak. Ignácz Ferenc, aki kiváló fogász hírében állt, s az ellenállhatatlan vonzódásnak engedve, negyvenévesen vállalkozott először afrikai útra, hogy aztán többször is megismételje azt, szerény élményeknek nevezi leírását. Valóban nem ír le ideg- feszítő kalandokat, bár sok izgalmas történet tarkítja beszámolóját. Könyvében az a legérdekesebb, amit a folyton változó afrikai földrész lakóiról, szokásaikról ir, s a vadrezervátummá szelídült, csak engedéllyel megközelíthető „állatparadicsomról”, a mégsem veszélytelen vadászatokról, a természet szépségéről, a küzdelemről, amit az ember folytat a megélhetésért, a távoli és számunkra ma is egzotikus vidéken. Nem öncélú kirándulás volt az útja. Leírja azt is, hogy a Magyar Természettudományi Múzeum 1956-ban tűzvész miatt jórészt elpusztult állattára afrikai anyagának pótlásához hogyan igyekezett a nagyhírű elődök — Széchenyi, Kittenberg, Szu- nyoghy János — példáját követve, gyűjtésével is hozzájárulni. Természetszeretete is kiderül könyvéből, melyet bőven illusztrál szebbnél szebb színes és feketefehér fotóival, s nagyon sok tájleírás is vall az erdőt járó, vadcsapásokon haladó ember őszinte érzéseiről. Lapunkban ezúttal egy ilyen szép leírásnak adunk helyet, melyet a Habub Szudán felett című könyv (vagyis Homokvihar Szudán felett) egyik fejezetéből emeltünk ki mutatóba. T. P. A mikor magunk mögött hagyjuk a Meru-hegy ** gerincvonulatának őserdővel borított oldalát, kijutunk a lankásabb területre, s megpillantom a vírágesővel borított forró égövi bokrokat, nem hiszek a szememnek. Megbabonázva nézem ezt a szinergiát: olyan káprázatosán csillognak a napfényben a különböző színű, tölcséralakú virágkely- hek, mintha ^zernyi kertész rendezte volna így a terepet. Szinte lehetetlen érzékeltetni ezt az egzotikus pompát. Még Land Rover-ünk erős zakatolása, zörgése sem tudja a térség hangulatát megrontani. Kikönyökölök az autó oldalablakán, s gyönyörködöm a táj egzotikus szépségében. Jó ideje haladunk már sík területen, közben váltakoznak az újabb és újabb érdekességek. Egyszer hatalmas kávéültetvények mellett haladunk el, majd bambuszerdőn át vezet a kanyargós út, amelynek két oldaláról mint valami hatalmas sátortartók borulnak ránk a nyolc— tíz méter magas, sárga törzsű, pasatellzöld „fűzfaleveles” bambuszfák. Egy kis dombhajlatba kanyarodik terepjárónk, mikor az utat egy emelődaru nagyságú zsiráf zárja el. Kényelmesen lépeget, jobbra-balra tekint- getve magasan hordott fejével, mintha azt várná, hogy kerüljük ki, és ne zavarjuk sétájában. Kényelmességéből még arra is futja, hogy előkeressem fényképezőgépemet, és megörökítsem. Ügy látszik, ezt nem kedveli, mert hosszú mellső lábaival — mint valami szobafestő az ágas létrájával — átbillen az út oldalárkán, és eltűnik a fák között. Ahogy múlik az idő és futnak a kilométerek, úgy kezd a felhőtakaróból kibontakozni a hűvös árnyékok és csobogó patakok virágzó paradicsoma; a Kilimandzsáró őserdővel borított hegyoldala. Egy tisztáson, itt-ott letördelt koronájú fák között, vagy tizenöt fiatal elefánt tanácskozik összedugott fejjel. Autónk motorját leállítjuk, és csendben — amennyire lehetséges — megközelítjük Pembával, kísérőmmel a csapatot, s gyönyörködünk az idillikus látványban; Pemba mint büszke vadasgazda, én pedig mint vendégvadász. A vadász dolga nemcsak a vadak elejtése — vagy köznapi szóval: megölése — hanem megvédése és szaporítása is. Kilövésre is csak olyan vadat szán, amely selejtes, tehát továbbtenyész- tésre nem alkalmas, vagy fejlődése már elérte a maximumot, s életének hanyatlása következik. Ha ilyen szemszögből nézzük a vadászok tevékenységét, akkor érthető, hogy a vadász el is tud gyönyörködni a vadban és a természet alkotta szépségben. És még valamit: egy jő vadász egyéniségének a kialakulása nemcsak azon múlik, hogyan és mennyit tud lőni, mert ettől még nem lesz belőile kiváló vadász. Természetesen értsen a fegyverhez, de ez önmagában nagyon kevés. Fontos, hogy jól tudjon olvasni a természet „képeskönyvében”. Higgadtságával és szívósságával a változó éghajlati és életviszonyokban mindig találja fel magát. Az adott körülményekhez mindig igazodni tudó és a vadat legkedvezőbb közelségbe becserkésző emb^r válhat csak jó vadásszá. Mindketten kigyönyörködjük magunkat az ele- fántidillben, és itt is kattan a fényképezőgép, majd visszalopakodunk a kocsinkhoz, nehogy megzavarjuk őket. Az útról ilekanya-rodva egy mellék- ösvényen folytatjuk utuníkat a Kilimandzsáró felé, a Colobus-majmok nagy bosszúságára, mert éktelen rikoltozást csapnak, ahogy bemerészkedünk a birodalmukba és megzavarjuk őket. Ezeknek a fekete bundás majmoknak hosszú, fehér farkuk van, amely fátyolszerűen libben utánuk, amikor egyik faágról a másikra ugranak. Ahogy feljebb kapaszkodunk, mindig sűrűbbé és sötétabbé válik az őserdő. A f4kat koronájuktól törzsükig hosszú, bolyhos, barna moha takarja, • Képek az útikönyvből, a szerző felvételei. amely itt-ott több méteres szakáll formájában csüng az élénkaöld páfrányok társaságában. Hirtelen egy több méter mély szakadék állja utunkat, ennek alján kis patak csörgedez, lefelé igyekezve a lankásabb vízgyűjtőkbe, ahol folyó vagy tó válik belőle. A Kilimandzsáró déli lejtőjén eredő, hűvös hegyi patakok vizében található pisztráng az egyik legízletesebb halféleség, és csemege a környék lakóinaik. Itt a pecázót kafferbivaly, elefánt vagy orrszarvú figyeli. A kristálytisztának vélt pisztrán- gos pataknak a vize a mikroszkóp alatt csak úgy hemzseg a baktériumoktól. A hegynek nagyobbrészt a déli oldalán találhatók hegyipatakok és kisebb víztárolók, így gazdagabb élet is csak a déli oldalon alakult ki. Az északi nagyon kopár, silány talaját még a növényzet sem kedveli. Nincs mit tenni: Land Rover-ünket hátrahagyva gyalog ereszkedünk le a szakadékba, és kapaszkodunk fel tovább a köves, sziklás terepen. Fárasztó a felfelé kapaszkodás, a puska is nehéz, s most nem a vadászat miatt, hanem testi épségünk megóvása érdekében cipelem. A mai napra csak kimondottan a terepszemle és a Kilimandzsáró megtekintése a célunk: bár lőhet, hogy az utóbbi nem sikerül, mert ha felhőbe burkolózik a csúcs, akkor nem sokat láthatunk belőle. Bízom azonban a szerencsémben, amely eddigi utamon végigkísért; talán most sem hagy cserben. Közben nagyokat fújtatva a mind nehezebb levegővételtől, egyre feljebb jutunk. A vállalkozás szelleme győzedelmeskedik testi gyengeségemen, és ha nem is frissen, de jó hangulatban érek fel társaimmal a közel háromezer méteres, erdővel borított hegytetőre, amelynek nyiladékán tisztán, felhőmentesen tárul elénk a nagyon közelinek tűnő Kilimandzsáró hófödte csúcsa, mint a görög mitológia istenségeinek olümposzi trónusa. A maga teljes „dicsfényében”, a környező fák hozzá illő keretében, a hófödte Kibo-csúcs úgy csillog és szikrázik a trópusi napsütésben, mint valami csiszolt drágakő egy óriás Dárius kincseskamrájában. Nem lehet kifejezni azt a fenséges nagyszerűséget és nyugalmat, arait ez a táj áraszt. Némán állok, a döbbenet és csodálat vegyes érzésével, és nem tudok betelni a táj szépségével. Nem csodálom, hogy az itt élő bennszülöttek még mindig babonás, félelemmel teli tisztelettel néznek fel a csúcsra, s ősi nyelvükön Kubwa Fedha Kanisának, „magas, hideg ezüst templom”-nak nevezik. Magam is mély hódolattal és alázattal állok e természeti csoda előtt. Nagyon jól esik leheveredni a fűbe és csodálni a panorámát, hiszen igen ritkán adódik, hogy ez a titokzatos — legtöbbször felhőköpenyébe burkolózó — hegyóriás félredobja köd-köntösét, és teljes meztelenségében mutatja varázslatos szépségét. Ritkán osztja ezt a kegyet, néha közvetlen napfelkelte után vagy napnyugta előtt, akkor is csak rövid időre. Ilyenkor szól — mintegy zenei háttérként — a Colobus-majmok hajnali és naplementi karéneke.
