Petőfi Népe, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-15 / 267. szám
1979. november 15. • PETŐFI NÉPE • 5 ÁRVÁK, ÁRVÁCSKÁK, GONDOZOTTAK Gyermeksorsok a tanyavilágban ÍROD ALOM—TÁRSADALOM Két könyv a viták tükrében Csendes, ijedt tekintetű tanyai gyerek. A haja tele szalmával. Nem néz rám beszélgetés közben. — Emlékszel édesanyádra? — Alacsony volt, barna... — válaszol bizonytalanul. — Másra nem emlékszel? — Nem. Nem is érdekel... Nem kellettem neki! — kiáltja indulatosan, és elfordul, nem szól többet hozzám. A válaszok egy soltvadkerti állami gondozott fiú szájából hangzottak el, néhány héttel ezelőtt. □ □ □ Tudjuk: ma már nem jellemző Magyarországon az Árvácskasors, de élnek Árvácskák, ha másként is, mint Móricz idejében. Szülők ezrei szorulnak rá, hogy segítséget kapjanak az államtól gondjaik enyhítéséhez, gyermeknevelési feladataikhoz. Az elmúlt évek statisztikai adatai szerint hazánkban nő az elárvult, elhagyott, veszélyeztetett helyzetben levő gyermekek száma. Feltételezhető, hogy a növekedésben része van a jobb, intenzívebb, több „esetet” feltáró gyámügyi munkának is. Ennek ellenére figyelemre méltó, hogy Magyarországon több' mint harmincötezer állami gondozott él, intézetekben és nevelőszülőknél. Bács-Kiskun megyében Solt- vadkert, Bocsa és Tázlár körzetében évek óta kiemelkedően sok gyermeket helyeznék el nevelőszülőknél. Miért vállalnak itt annyi állami gondozottat? Hogyan fogadják ..b,e őket a családba? Milyen emjreri tragédiák előzték meg gondozásba vételüket? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a soltvadkerti családlátogatások során. Nem hiányzanak senkinek — Robika akkora Volt, mint a fél asztalláb, mikor elhoztam az otthonból — mondja H. Mátyás- né nyugdíjas szakácsnő. Szentkép, művirág, régi bútorok, tisztaság a lakásában. — Attila sem volt sokkal nagyobb — folytatja. — Kezdetben bizony állandóan be volt kapcsolva a mosógépem. Varrni, mosni, főzni, és -újból ugyanezt. Hónapokig ment így azt hittem, leszakad a lábam. Mondták is a szomszédok: H. néni, magának elment az esze, vénségére megbolondult...? Most már köny- nyebb. Nincs velük annyi gond, szépen fejlődnek és beszélnek. Annak idején csak szavakat mondtak. H. néni 61 éves; diplomás fia Budapestről nagy ritkán látogat haza. Férje egy éve halt meg. Akkor vette magához a két fiút. Nyugdíja 1700 forint. A gyerekekért ezer forint gondozási segélyt kap és családi pótlékot. — A vér szerinti szülőkről nem sokat tudok. A Robika anyjáról, hogy több ízben volt elítélve ifjúság elleni bűntettért... Nem, a gyerekeket eddig még nem látogatták. Ügy látszik, nem hiányoznak senkinek. Tanyai találkozás Végtelen homokdűlő végén nádtetős tanya A. Gáboréké. Az udvaron — kóricáló tyúkok között — két kócos kislány ácso- rog, riadtan lesik a közeledő idegent. Hatvan körüli tömzsi asszony fogad, szaporán tessékel be a gerendás, meszelt szobába. — Az unokáim — mutat a két kis kócosra, és idegesen mosolyog. — A harmadikat, a legnagyobbat Kecskeméten helyezték el a gyógypedagógiai kollégiumban. Mi jól megvagyunk a két kicsivel, csak a pénzünk lenne több. Mert ugye nem mindig adódik napszám. Ilonka — fordul a nagyobbik lányhoz —, mutasd már meg, mit rajzoltál a tanító néninek? Tudod, azt, amit megdicsért...! A gyerek vonakodik; elfordít- > ja koszos, karmolásokkal tarkított pofikáját,' de már a nagypapa és a Pestről érkezett nagynéni is citálja jó hangosan. Meg- siimogatnám a lányka szöszke fejét, de A. néni odaugrik, talán, hogy megtörölje az orrát, a kislány hátrál, majd fuldokló, keserves zokogásban tör ki. — Nagyon érzékeny gyerek — vonul vissza Á. néni. — Kicsit nagyot is hall. Fél egyedül. Visz- szük magunkkal majd a napszámba is. Mi lesz vele később, ha mi majd megöregszünk? — sóhajt fel. — Az anyja? Most itthon van. Dolgozik egy gazdánál. Szólíthatunk-e anyunak ? N. Istvánéknál 1964 óta négy állami gondozott nevelkedett. Volt, aki csak egy évig, s volt, aki 18 éves koráig. A férj a kisközség nyugdíjas tanácselnöke. A néhány mondatos beszélgetésre a feleség ér rá. — Jancsikáért küzdeni kellett, nehogy elvegyék tőlünk. Előfordul ugyanis, hogy azt a gyereket, aki nem kisegítő iskolába való, hat éves korában áthelyezik intézetbe... Mi megszerettük a Jancsit, értelmes, eszes fiú. Már ötödikes. De bevallom, csalódtunk benne. Nézze, miket csinál — tesz elém egy jegyzőkönyvet —, a gyermekvédelmi felügyelő javaslatára készítettük, hátha megszeppen a Jancsi... „Fent nevezett gyermek 1978. évben a nevelőszülők lakásáról pénzt lopott, 1979 nyarán egy biciklit a római katolikus templom udvaráról. Gyakran csavarog, különösképpen szombaton. A késő esti órákban különböző távoli tanyákról kell hazahajku- rászni. Szavahihetetlenné vált. Elsikkasztja az iskola által kért pénzt. Ezenkívül: hanyag, nemtörődöm, két napja az iskolai köpenyét is elvesztette. A felsorolt bűnökét elismerem: Á. János.” — Most van egy kislány is >. nálunk — folytatja az asszony —, négy éves. A Jancsi szereti, ő öltözteti reggelenként. Egyszer megkérdezték tőlem, szólíthat- raak-e anyunak. Mondtam nekik, hogy én nem vagyok az édesanyjuk. Nem titkolom előttük. Élniük kell valahol! E három család három kiragadott példa a sok közül. Mégis, talán hordozzák azokat az általános jegyeket a gondozásba vétel előzményeiről, a szűkebb társadalmi környezetről, a család— gyermek viszonyról, amely a többire is jellemző. Hogyan látják az állami gondozottak helyzetét azok, akik szinte nap mint nap találkoznak velük. Dr. Kővágó Pétemé soltvad-. kerti gyermekvédelmi felügyelő: — Igyekszem minél több csa• Gyermekarcok egy gyermekvédelmi felügyelő naplójából. • Elhagyatva. ládot rábeszélni, hogy vállaljanak állami gondozottat. Mert a gyermeknevelés ma is a családban valósítható meg a legjobban. Másrészt, mert megyénkben kevés a szellemi fogyatékosok számára fenntartott hely a nevelőotthonokban. Márpedig, ne szépítsük a dolgot: az állami gondozottaknak elég nagy százaléka szellemi fogyatékos vagy fejlődésben visszamaradt. Gyógypedagógiai nevelőotthonok kellenének, de létrehozásukhoz a pénz és a szakember is hiányzik. Végül egy megnyugtató válasz bizonyos kételyekre Kapuvári Évától, a soltvadkerti kisegítő iskola tanárától: — Sokan feltételezik, hogy a háztartásban, a paraszti gazdaságban hasznosítható gyermek- munka miatt vesznek magukhoz gondozottat. Minden pedagógus észreveszi, ha egy gyerek fáradt, álmos az iskolában. Egyetlen eset fordult elő nálunk, szóltunk a gyermekvédelmi felügyelőnek, és minden rendeződött. Én biztos vagyok benne, hogy« az állami gondozott gyereket itt csak any- nyit dolgoztatják, mint általában a falun élő gyerekeket. Akár az édes gyermeket. Véleményem szerint a szellemi fogyatékosoknak felnőttként is hasznos tevékenységi területet adhat a gazdálkodó család. Mint ahogy ez a tizenhat—tizenhét éves fogyatékos állami gondozottaknál tapasztalható is. A keresett összegekről pedig a gyermekvédelmi felügyelő által is ellenőrzött betétkönyvek tanúskodnak. Posváncz Etelka Tudjuk, hogy a címeknek nem kell különleges jelentőséget tulajdonítani, mégis sokatmondó lehet egy sorozatcím is. Ilyen a Kossuth Könyvkiadó Vélemények, viták új sorozata. Ez a fórum láthatóan és érezhetően olyasmire vállalkozik, ami korunk egyik lényege és vonzása. A demokratizmus megköveteli a vélemények ütköztetésének vállalását, de a határozott állásfoglalást is. A kiadó által közreadott két könyv ezt bizonyítja. Az új sorozat első kötete A hetvenes évek magyar irodalmáról címét kapta, de ehhez csatlakozik egy régi sorozat — az Esztétikai kiskönyvtár — új könyve, A realizmus az irodalomban. Be kell vallanunk, hogy az utóbbi évek asztal melletti vitái is sokkal inkább szóltak a színházról, a film- és képzőművészetről, mint irodalomról. A kötetek írói arra is keresik a választ, hogy mi lehet ennek az oka? Mert igaznak látszik az a sokat emlegetett gondolat, hogy íróink egy része műhelyét és nem műveit mutatja, sok a visszaemlékezés, még töhb az interjú és kevesebb a mű. Sokszor igaz az is, hogy a közérthetőséget felváltotta az érthetet- lenség kultusza, de az is, hogy az igazi irodalmat olykor helyettesíteni kívánja az álirodalom, a lektűr. Sajnálatos tény, , hogy igencsak megritkult az alkotók tábora is. Nemcsak a nagy öregek, mint Németh László és Veres Péter távoztak el, hanem a derékhadhoz tartozó, az önmagával perlekedő Gerelyes Endre is. Elégett a móriczi magasságokat ostromló Szabó István, a népiért verselő Váci Mihály, a földszagú versvirágokat nyitó Nagy László, és sajnos sorolhatnánk még tovább is a szomorú listát. A két kötet napjaink irodalmáról szól. Mindkettőre jellemző az írások többfélesége, szinte dialógusszerű többoldalúsága. így adják ezek az írások az igazság közvetlen bizonyságtételét, bensőséges hevét, eleven, érőteljes dinamikáját. Többségük nem áll meg a felszínen, hanem kikutatja az alapvető problémát, és meglátja az alapnak szerves összefüggését „az épület részeivel”. Ehhez az úgynevezett kritikai érzéken, tehetségen, ízlésen kívül jókora tudás, marxista felkészültség is szükséges. A támogató és ajánló dicsérethez tartozik, hogy mindkét kötetnek érdeme: a gondos válogatás, az olyan írások csokorba gyűjtése, melyekre jellemző a kiforrott írásművészet, a pontos és közérthető stílus. Az olvásó a meglepetés örömévéi halad előre a könyvekben, hiszen közvetlenül átélte vagy érzékelte azokat az éveket, amelyék irodalmáról szólnak a tanulmányok, esszék írói, a viták résztvevői. A hatvajsas évek közepéig . is arról volt szó, hogy vajon az irodalom és a művészetek hozzá tudnak-e járulni — és milyen mértékben — a gondolkodás szocialista formálásához olyan helyzetben, amikor a társadalomban nem marxista nézetek is jelen vannak. Ettől kezdve azonban a gazdasági növekedés, az életszínvonal emelkedése, a társadalmi szintű életmódváltás, a szocialista demokrácia kibontakoztatásának sürgető igénye új kérdéseket hozott felszínre, melyekre a szellemi életnek, az irodalomnak a maga sajátos válaszát meg kellett adnia. A két könyv szerzői arról írnak, hogy miként válaszolt, válaszolt-e az irodalom. A recenzens zavarban van, amikor nevet akar említeni a szerzők közül, hiszen méltathatná a fiatalabb Veress Miklóst, aki indulatoktól is fűtött esszéjében sürgeti az elkötelezettséget. Szólhatna a kritikusok és írók közös vitájáról, ahol — néha egymástól is kérdezve — példát mutattak arra, hogy mégis tudunk vitatkozni. Említhetné Hermann István és Sziládi János drámáról írt gondolatait, Csák Gyula Illedelmes irodalom? című írását, vagy Király István Móricz örökségét szorgalmazó tanulmányát is. De egy-egy kiragadott példa csak jelezné azt a konszolidációban fogant, de mégis izgalmas irodalmi korszakot, amikor azért „a széppróza visszahódította, újra jogaiba iktatta a realizmus eszköztárát, de föltűnt az áltörténelmi regény”, jelentkezett a művészetben a parabola, olykor túltengett a jelkép, a groteszk, az abszurd világlátás. Ez az idő felszínre hozott sok írót és költőt, akik közül — talán több, mint most látszik — jó néhányan eljutnak irodalmi csúcsokra is. A jövőt nézve megnyugtató, hogy nemcsak a „korszerű realizmust” keresőkről és művészi kísérletezésről beszélünk, hanem a néppel találkozó művekről is. Ügy létszák, hogy a líra is elvesztheti ballasztjait, a dráma is a színpadon jelenik meg. Mindkét kötet — az egyes írásokon túli — erénye: a szelleme, amely azt bizonyítja, hogy a társadalom a korunk emberét és valóságát felmutató műveket várja úgy, hogy jelzi azt is, módszerben a cél nem egy út követése, a sokszínűség, a többoldalúság a fontos. De határozottan jelzik azt is ezek az írások, hogy a társadalomban élő, ezért cselekvő, a holnap kérdéseire is választ kereső író a követendő példa. Érdemes mindkét kötetet forgatni azoknak, akik dokumentumot kívánnak megismerni egy korszak irodalmáról, akik tájékozódni akarnak sokszínű szellemi életünkben. A zsebkönyv forma alkalmas, hogy mindig kéznél legyen, a bibliográfiai válogatás a további tájékozódásra alkalmas, a névmutatók pedig arra, hogy tudjuk, kikről és milyen összefüggésben szólt a hetvenes évek kritikája. A hetvenes évek magyar irodalmáról szóló válogatást Agárdi Péter, A realizmus az irodalomban című tanulmánykötetet Szerdahelyi István szerkesztette. Komáromi Attila A MAGYAR TUDOMÁNY ARCKÉPCSARNOKÁBÓL: Polinszky Károly akadémikus Nem könnyű feladat olyasvalakit „bemutatni”, akit nagyon sokan ismernek, és akiről sokat írtak már. — Életrajzi adataiból ismert: édesapja banktisztviselő volt, ön az Eötvös József Főreáliskolába járt. Hogyan, miért lett mégis vegyész? — Talán túl egyszerűnek hangzik, de az indíttatás onnét jött, hogy már édesapám is vegyész szeretett volna lenni. Neki családi-anyagi körülményei miatt nem sikerült, özvegy édesanyjával éltek, és a vegyészképzés akkoriban igen sokba került. Kevésbé volt költséges a joghallgatás. Én. mint Eötvös-főrealista, eleinte nem voltam túl jó tanuló. A negyedik gimnáziumban azonban találkoztam egy csodálatos pedagógussal, Krausz Vilmos tanár úrral, aki nagy hatással volt pályám alakulására. Ettől kezdve nemcsak a kémiára „figyeltem jobban oda”, hanem a Itöbbi tárgyra is. Sőt. nemcsak velem történt így, osztálytársaim közül többen is Krausz tanár úrnak köszönhetik a kémia iránti vonzódást. Például Benedek Pál akadémikus is. A középiskola befejezésének vége felé beszélgettem édesapámmal terveimről. Mondtam: vegyész szeretnék lenni. Éreztem, hogy megértett, de majdnem megismétlődött velem a sorsa. Szüleim nem voltak olyan anyagi helyzetben, hogy a vegyészmérnökképzés költségeit vállalni tudták volna. Megígérte, hogy az első év kiadásait a család vállalja, de utána a saját lábamra kell állnom, s legalább tandíjmentesnek kell lennem. Sikerült. Valóban: 1945 áprilisában már a budapesti Műegyetem kémia technológia tanszéken a legfiatalabb adjunktus, Varga József professzor, az egyik kiemelkedő magyar vegyészünk mellett és 1948-ban. 26 éves korában egyetemi doktor, bauxitkutatási témából írja disszertációját. Bauxit... Bakony... — A későbbi veszprémi rektornak már ekkor volt valami köze a bakonyi bauxitbányászathoz? — Akkor még nem ismertem jó! azt a vidéket. Gedeon Tihamér, a MASZABAL fővegyésze hozott a tanszékre elemzésre bauxitmintákat. így kezdtem ezzel a témakörrel foglalkozni. Hogyan került mégis Veszprémbe, arról a Kortárs júniusi számában Thiery Árpád sokát elmond: a váratlan megbízásról, a kezdeti nehézségekről, az akadályokról. Arról is. hogyan lett Polinszky Károly egyszemélyben egyetemi docens és a Nehézvegyipari Kutató Intézet igazgatója, majd egyetemi tanár, dékán, rektor. Azt már tegyük mi hozzá: 1952-ben. addigi tudományos munkásságáért megkapja a kandidátusi fokozatot, majd 1961-ben lesz a kémiai tudományok doktora a szervetlen pigmentek kémiája és technológiája az értekezés témája. 1964-ben az Akadémia levelező tagjává választják, székfoglaló témája: „A kémiai technológiák intenzifikálásának néhány kérdése”. De közben. 1963-tól már művelődésügyi miniszterhelyettesként dolgozik. Igaz, már 1961- ben, amikor a Kossuth-díjat megkapja, szerepel az indoklásban a kutatómunka mellett a vegyészmérnök-oktatásban elért eredményes munka is. — Nem érzett ellentmondást? A kutató hogyan tudja saját énjét a „főhivatású szervezővel”, államigazgatási szakemberrel ösz- szebékíteni? A székfoglaló tulajdonképpen egy korszak lezárása volt. A pigmentkutatási munkákat foglalta össze, amelynek modellje az anorganikus pigmentek kémiája és technológiája volt. Én ugyan szívesen maradtam volna Veszprémben, de amikor azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy a Művelődésügyi Minisztériumban fogjam össze a főiskolai, egyetemi és a gazdasági ügyeket, úgy éreztem, a rektori munkám során szereztem annyi tapasztalatot, amelynek alapján ezt elvállalhatom. Ilku Pál miniszter elvtárs biztosította, hogy mint miniszterhelyettes, beosztásom mellett folytathassam egyetemi oktatói és kutatói munkámat is. Ez mintegy két évig ment. de olyan újszerű feladatok jelentkeztek többek között, mint az új főiskolai és egyetemi szervezeti és működési szabályzat kidolgozása, a felsőfokú technikumok főiskolává való átszervezése, az új ösztön- díjrendszer kidolgozása, és több hasonló összetett ügy, így már nem maradt időm rendszeresen Veszprémbe járni. (Nem mondja, de- köztudomású, sok minden köti fa városhoz. Veszprém díszpolgára, ujján az egyetem VVE- monogramos pecsétgyűrűje. Polinszky Károly ma sem hűtlen a városhoz.) 1976-tól az Akadémia rendes tagja. 1974-től előbb művelődés- ügyi, majd oktatási miniszter. Akadémiai székfoglalójában teljesen új területtel foglalkozik: „A hazai vegyészképzés és kémiai kutatás történeti áttekintése”. — Azt jelenti ez, hogy megtalálta az összhangot az új feladattal járó tisztsége és a „kutatói én” között? — Úgy érzem: igen. Amikor a székfoglalóm témáján gondolkodtam, felmerült bennem, hogy foglalkozzam-e egy olyan témakörrel, amelyet én indítottam el, tanítványaim azóta azt- tovább fejlesztették, és benne igen komoly eredményeket értek el: — adjam ezek összefoglalóját, áttekintését? Vagy -éppen az államigazgatásban elsajátított módszereket, tapasztalatokat kamatoztassam egy születő új tudományág, a tudományszervezés területén, hiszen ezt nemcsak munkának, hanem egyúttal élethivatásomnak is éreztem már. — A vegyészt, mint minisztert, nem húzza a szíve egy kicsit jobban a kémia, a vegyészképzés felé? Illetve nem érzik így a más tudományágakat oktató intézmények vezetői? — Erre egy történettel válaszolhatok. Amikor Kiss Árpád, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság köztiszteletben álló elnöke elhunyt — aki az Országos ösztöndíj Tanács elnöke volt —, egy ideig ügyvezető elnökként irányítottam a tanács munkáját, majd felkértek: elvállalom-e az elnöki tisztet? Vállaltam. És egyetlen szakágazat sem érezte úgy: bármilyen irányban is elfogult lennék... A kormány tagja. A Hazafias Népfront Országos Elnökségének tagja. A Műszaki és Természet- tudományi Egyesületek Szövetségének elnökségi és végrehajtó bizottsági tagja. így is hosszú felsorolni. de nyilván folytatni lehetne még a sort. — Emellett marad-e egyáltalán ideje a magánéletre, a családra, a kedvteléseire, vagy éppen hobbyra? — Szabad időm nagy részét természetesen a családommal töltöm. Három fiam van. Az egyik építészmérnök, a másik közgazdász, a harmadik vegyészmérnök lett. És van négy unokám is. A. menyekkel együtt szépszámú kis sereg. Örülök nekik, és igyekszem őket segíteni, befolyásolni terveik, álmaik megvalósításában. — A fiaik pályaválasztásához volt-e köze akár önnek, akár a gazdasági vezetői beosztásban dolgozó feleségének, aki az Erőmű- és Hálózattervező Vállalat gazdasági igazgatóhelyettese? — Nem szóltunk bele, mit választanak. Még a tanácsadó szerepkört is csak mérsékelten töltöttük be. Egy biztos: a környezet hatása nyilván közrejátszott abban, hogy hogy neriVa humán pályák felé vitte őket a sors... — És az egyéb kedves időtöltése — ha van? — Miért ne lenne? „Passzívan” a zene: Beethoven, Chopin, Mozart műveit különösen szeretem. De van egy aktívabb kedvtelésem is: könyvtároskodom otthon... Több ezer kötetből áll a könyvtáram, és ezt szabályos, könyvtári rendben dolgozom fel. Ténylegesen kikapcsoló, pihentető időtöltés. — Ennyi könyv között is van kedvenc írója? — Nincs. Szerintem nem a szerző, hanem a mű a fontos, élményeim az utóbbihoz fűződnek. — Talán ez az utolsó kérdés „koronázza meg” a beszélgetés során kialakult képet Polinszky Károlyról. Mert ha ennek érvényességét kiterjesztjük, úgy is mondhatnánk: nem annyira a siker. a név, a már elért eredmény a fontos, hanem a mindig újat alkotni akarás, a következő, a készülő mű. Ez pedig a kutatóra, a professzorra és a miniszterre egyaránt jellemző. Sí J.
