Petőfi Népe, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-14 / 266. szám
1910. november 14. • PETŐFI NÉPE • S HÍRADÁS A VAJDASÁGBÓL Kalapis Zoltán Bánát-köny ve HIÁBA FEJLŐDNEK kedvezően a jugoszláviai Vajdaság és megyénk kapcsolatai, az irodalom, a művészet, az alkotó munka különböző értékes megnyilvánulásai még csak szórványosan jutnak el hozzánk. Elmondtuk ezt már jó párszor, de változást alig észlelünk. A könyvesboltok polcain például az újvidéki Fórum Könyvkiadó termékeiből szinte semmit sem lehet megtalálni. Pedig ez a kiadó bábáskodik az ottani magyar nyelvű irodalmi, néprajzi és szociológiai művek kiadása fölött, s amit évente letesz az olvasó asztalára, az igen jelentős, mind mennyiségét, mind a minőségét tekintve. Nekünk ebből néhány, baráti úton eljuttatott. vagy a tapasztalatcserék alkalmával szerzett könyv ismerete jut, s ez is maradandó érték és élmény. Kalapis Zoltán Bánát-könyve — ez a mű címe is — tulajdonképpen riportok, az újvidéki Magyar Szóban közölt írások gyűjteménye. A szerző mintha óvakodnék attól, hogy szociográfiának nevezze a 256 oldalon felvonultatott, kilenc nagy témacsoportba rendezett csaknem 80 írást, pedig legnagyobb részük megfelel a nálunk ilyen műfajba szívesen soroltaknak. Tudatos szerénység ez? Bizonyára. De az is benne van ebben a megjelölésben, hogy odaát a Vajdaságban — számos hasonló könyv bizonyítja — van becsülete az újságírói műfajnak, a riportázsnak, a jegyzeteknek, karcolatoknak. Ezeket időnként összegyűjtjük és közreadják. így biztosítva mara- dandóságot az újságlapokon elkallódó — ilyenkor látni, milyen értékes — írásoknak. TÉMÁIT bármelyik valóságfeltáró tollforgató vállalhatná. A fejezetcímek is a változatosság keresésére utalnak: Téglavető idénymunkásokból gyáripari munkásság — a kikindai tégla- és cserépgyári dolgozók életét mutatja be a hajdani kiszolgáltatottságtól az automatizált gyár korszerűen képzett munkásáig. Olajbányászokról, az épülő törökkanizsai papírgyárról és előzményeiről. a tízezer lakosú Muzslya két arcáról, a már nem falu. de még nem is város állapot kísérő jelenségeiről, a gyár és a föld között ingázó emberekről, az effajta vegyes háztartásokban élő asszonyokra háruló nagy ter- hekről, a munkássá érlelődés útjairól, a felemelkedés fokozatairól szól türelmes megértéssel, a múltat is mindig felidéző kutató szenvedéllyel. Mintha meg akarná őrizni az utókornak az életmód hajdani és mai vonásait, s ettől válik a régebbi riport is idótállóvá. Ahogy indítja az írást, mindjárt távlatot ad neki. A hazatért munkásokkal Ittabén folytatott beszélgetések sorozata például így kezdődik: HA AZ EMBER rátekint a térképre. láthatja, hogy Bánát az ország szélén áll, már ennek folytán is sok benne a félre eső szöglet. Az utak csaknem kivétel nélkül kifelé vezetnek — vagy megszakadnak a határon, vagy sorompók szelik ketté. Nos, egy ilyen csücsökben, egy ilyen kifelé tartó út mentén fekszik az alig ezerhétszáz lakosú Magyarit- tabé... S folytatja azzal, hogy innen indultak el sokan „az ígéret földjére”, a vendégmunkás sorsot vállalva — ahogy annak idején látták errefelé, a gyors szociális fel- emelkedés reményében. A hajdani magyarországi elvándoroltakról is szólhatna mindez, ha nem a máról szólna, s nem arról adna hírt, hogy odakint, mármint nyugaton „addig voltak jók, amíg dolgoztak.” A hazatérés és újra beilleszkedés gondjai, érzelmi síkjai is felvillannak itt, őszinte együttérzéssel és szeretettel. De idézhetnénk a többi krónikát, híradást is, igazi hírthozó írások ezek, mintha olvasói helyett járt volna nyitott szemmel és minden lényegesre reagáló készséggel az újságíró. Akaratlanul is Móricz Zsigmond falu- járói hevülete jut eszünkbe, a „Gyalogolni jó” írója, de hát más időkről és emberekről szólt az a híradás is. Mert itt mindig van remény és kibontakozás, s a hit, a bizakodás jó talajra, támaszra épül. . A „Pannónia végén. Kárpátok kezdetén”, a „Tanyai krónika”, s a „Tavasz a delihláti homokpusztán” szereplői kedvelik ezt a tájat, még akkor is, ha közülük sokan elkívánkoznak a városba. A változó életforma sem tudja eltépni azokat a gyökereket, melyek az embert a természethez, az ismerős, kedves vidékhez kötik. KALAPIS ZOLTÁN könyve segít megismerni a nagyszerű természeti értékkel megáldott környezetben élő emberek mindennapi világát, a bánáti táj sokar- cúságát és szépségét. Bár hasonló szívóssággal és ügyszeretettel tudnánk mi is papírra vetni szű- kebb hazánk megannyi látni és tapasztalni valóját. F. Tóth Pál Gilice Mihályt Fejértelepen erdőkirályként tisztelik. A hozzá hasonló erdei gyűjtögetek ezzel valójában azt akarják mondani, hogy közülük ő a legkiválóbb. Ez nagy szó egy faluban, ahol sokan foglalkoznak az erdő mellékhasznának értékesítésével, ahol a gyűjtögetés — a favágás, tuskószedés és egyéb alkalmi munkák mellett — olykor a földműveléssel egyenrangú gazdálkodási ág és jövedelmi forrás. A környéknek minden zegét-zu- gát bejárta Gilice Mihály, a tájat úgy ismeri, mint a tenyerét. Egyszer megkérdezték tőle, van-e olyan hely, ahová nem tette be a lábát? „Ahol a madár sem járt, oda én sem juthattam el” — válaszolta nekik. Este találom csak otthon — napközben az erdőben kereng —, méghozzá a képernyő előtt, mert ugye, a XX. század utolsó negyedében egy erdőkirály sem csinálhat mást, mint hogy esténként a tévét nézi. És reggeltől estig? Akkor vajon mit művel? A fejértelepiek, mint tudjuk, elsőnek látják el Belgrádot sok-sok friss erdei gyöngyvirággal. Gilice viszont a fejértelepiek közül viszi elsőnek a fővárosi piacra, mint ahogy ez egyébként el is várható egy koronázatlan uralkodótól. Az illatos virág májusban csaknem 800 hektáron tarkítja a delibláti erdők alját, de ő még áprilisban rájuk talál. Csak a fruskagorai virágszedők előzik meg, mivelhogy ott előbb nyílik. — Szép pénzt hoz, most a fél falu szedi — mondja, majd hozzáteszi, hogy mérges levele gyógynövény, azt is olykor szedi. Egy másik gyógynövényről, a tavaszi héricsről csak ezt mondja: — Áldott növény, sok dinárt hozott a házhoz. A maggyűjtés az erdei haszonvétel egyik jó jövedelmező ága, legalábbis Gilice tavalyi tapasztalata ezt mutatta. Az akácmagot úgy szedte, ahogy eddig még senki: ledarabolta az apró ágakat, a mellette haladó társzekérbe dobálta, és ott ki is csépelte. — Négymillió régi dinárt kaptam a leszállított akácmagért — mondja nem kis büszkeséggel Gilice Mihály. Hársmaggyűjtéssel is sikeresen próbálkozott, a fenyőmagot viszont inkább a gerebenciek szedik. Mostanában, ha tobozokat lát, egyre azon töri a fejét, hogy a fenyőfák vajon mennyi pénzt rejtenek zöld köpenyük alatt. A homokpuszta egyik legértékesebb ipari növénye a boróka, 1500 hektáron nő. Hamvaskék bogyójából főzik a szlovákiai borovicskát és a székelyföldi fenyővizet is. — Vesszőkosarat akasztok a nyakamba — mondja Gilice —. kezembe félméteres botot veszek, lehetőleg meggyfából, mert az nem törik, és ezzel ütögetem le az érett termést a cserje ágairól. Augusztustól novemberig szedhető, amíg le nem esik a hó. Minden harmadik évben terem, dugott helyeken azonban mindig található. Erős munkát követel, de aki ért hozzá, annak jól fizet. Naponta száz kilót is leverek. Ajtay Jenő 1907-ben az Erdészeti Lapokban közölt cikkében így ír a delibláti bogyószedőkről: „A gyűjtőmunkás istránggal a nyakába akaszt egy vesszőfonatú kosarat, ezt a borókabokor gallyai alá tartva és a gallyakat rövid bottal kopogtatva lepergeti a bogyókat, melyeket a kosár megtelte után a lehulló száraz fűlevelektől valamennyire megtisztítva zsákba önt, és úgy viszi haza átadni.” Valamikor a sikárgyökeret is szedte, de ennek mostanában nincs keletje, mert a keféket műanyagból készítik. — Naponta 10—12 kilót csákányoztam ki a kemény, fekete homokból. A hátamon cipeltem haza, lovam akkor nem volt. Emberkínzó munka, de ebből építettem a házat. A buglyos dercefű, vagyis a szappangyökér is veszített jelentőségéből, amióta a mosóporok any- nyira elterjedtek. Korábban a szappangyárak fontos nyersanyaga volt, ma is növelik vele a fogkrémek és a borotvaszappanok habzóképességét, de leginkább gyógynövényként és a tűzoltó hab előállításánál használják fel. — Édesapámmal szedtem ki egy két és egy negyed méteres gyökeret, azóta sem találtam hosszabbat -+• mondja Gilice Mihály. — A gyökeret lépcsősen ásom ki. Ha hó van, akkor is veszem a szerszámomat, a déli buckahátakon rátalálhatok, bár egyre kevesebb van belőle. Az erdőn élő méhcsaládokat is felkutatja, mézüket elrabolja, az erdei faágakra letelepedett rajokat pedig befogja. Évente rendszerint néhányat, de megtörtént már, hogy 32 rajt is a kasba rázott. Még sok mindent mesélt nekem az erdőkirály, így a vadakról és az erdő egyéb lakóiról is. — Ismernek már — mondta —, de megtörténik, hogy megijednek tőlem, én meg tőlük. Ha vadkannal találkozom, és nem tűnik el a cserjék között, felmászom az első ,fára. Egyszer körültekert egy kétméteres kígyó. Ártalmatlan volt, akár a többi delibláti csúszómászó, de irtózva ráztam le magamról. Nemrégen egy farkaspár világító szempárjától rettentem meg. Mostanában egyre jobban ijedezem, nem is tudom miért. A hatvanéves erdőjáró nemrégen lezuhant egy 12 méter magas hársfáról, s összevissza törte magát. Feleségét, a vojlovicai szlovák asszonyt kérte meg, hogy kibicsaklott ujjait húzza helyre, de az nem mert hozzányúlni, végül is ő rántotta meg őket egyenként. — Befogtam a kocsiba és hazahajtottam — emlékezik az esetre Gilice —, az orvos beutalt a kórházba, 61 napig feküdtem a deszkán gerincsérüléssel. Arról a fáról harmadszor estem le, az ördög vitt újra oda. Mit is mondjak még Gilice Mi- hályról? Ha szavaiból jól kivettem, akkor legalább két foglalkozása van. Fiatalkorában Versecen kitanulta a hentes szakmát. Akkor a városban még 98 hentes és mészáros volt, Fejértelepen sokáig vágott házaknál, csinálta a finom tölteléket. Ha elmúlt az idény, akkor kefét kötött sikárgyökérből, ezzel látta el a fél falut. Gilice jelenleg, hogy úgy mondjam, hivatalosan földműves. A föld körüli munkákat gyorsan elvégzi, hogy zavartalanul űzhesse a gyűjtögető gazdálkodást. Erre a mesterségre, az erdőkiélés sok módjára apja tanította, aki Zala megyéből került erre a vidékre. Azt lehetne mondani, hogy egész évben járja az ismert ösvényeket, a puszta ember nem járta részeit, de a gyöngyvirág virágzásától a lombh'ullásig mindenképpen. Az erdő az otthona, ott érzi magát elemében. Ennek az embernek nemhogy nem szűnt meg a kapcsolata a természettel — egy- gyé vált vele. — Amikor kivirágzik a vadmeggy (a törpemandulák és a galagonyabokrok közt növő cseplesz- meggyet nevezi így), akkor tudom, hogy jön a kikelet — mondja beszélgetőtársam —, ilyenkor boldogságom határtalan, újjongva kiáltok fel: Gilice, az erdő a tied! Kalapis Zoltán A győri balett első bemutatója: „A Nap szerettei” egy sajátos Énekkari repertoár Mit akar a folklórkórus? lyet foglalnak el a Kecskemét környékén gyűjtött népdalok? — Kodály, Bartók és más, hasonló törekvésű zeneszerző népdal-ihletésű műveivel, feldolgozásaival együtt műsorszámainknak mintegy a fele ilyen jellegű. Egyik legfőbb célkitűzésünk: az ilyen művekből ősbemutatót tartani. Ezek sorából kiemelkedik Veress Sándor „Én elmentem a vásárra” című népdalkompozíciója például. — S gondolom, megemlíthetjük ilyen tekintetben az ön sikeres müv$t, kompozícióját is, a Bács megyei népdalrapszódiát. — Örülök, hogy ezt megemlítette. S még inkább, mert kórustagok éppúgy, mint a zenekedvelők szívesen fogadják, a jelek szerint szeretik, befogadják a művet. — A folklórkórusnak — s vezetőjének. — a törekvése a fentiek alapján érthető. Am arra is szeretnénk választ kapni, hogy mi- . ben látja törekvéseik legfőbb eredményét? — Talán nem tűnik szerénytelenségnek, ha azt mondom: sikerült elérnünk, hogy a folklórkincs ápolása tekintetében az első sorokban haladunk; hogy a megyeszékhely — és vidéke — népzenei életének egyik központjává lettünk. A már hagyományos városi ifjúsági népzenei napokon rendszeresen szerepelünk, s bemutattunk legalább egy tucat új kompozíciót, melyek mindegyike saját gyűjtéseken alapult. Sípos Károly karnagy kollégámmal együtt továbbra is eredeti célkitűzéseink megvalósításán fáradó-' zunk. — Konkrétabban, jelenleg mivel foglalkozik a kórus? — Most éppen újabb szereplésekre készülünk. Műsorunkon szerepel majd többet között Kodály „Három gömöri népdal” című kompozíciójának legutóbbi bemutatása után a nagy zeneszerző Zo- bor vidéki népdalfeldolgozása, és Bartók „Falun” című, szlovák, népdalokra írt műve. V. M. Alig negyedév telt el azóta, hogy Kecskemét ismét bizonyította az egész ország előtt: akar és tud is tenni valamit intézményesen, tervszerűen azért, hogy a folklór, a népi művészet élő maradjon, hatni tudjon. S hogy a népzenei találkozó rendezvénysorozata nem csupán kampány jellegű. volt, többek között az is bizonyítja, hogy ismételten sor kerül a megyeszékhelyen és másutt, hasonló kulturális eseményekre. Ilyen volt a napokban az a sikeres kórustalálkozó, amelyet az óvónőképző intézetben bonyolítottak le. Ezt követően beszélgettünk Kálmán Lajos népzenekutatóval, aki a megszállottak szenvedélyével, az elkötelezettek következetességével és tudatosságával fejti ki szervező, irányító, összehangoló tevékenységét a magyar folklór mentése és gazdagítása ügyében. — A napokban bonyolították le a jubileumi kórustalálkozót. Milyen alkalomból került sor erre? — Húsz évvel ezelőtt, 1959 őszén indult meg Kecskeméten, Szarvason és Sopronban — majd később Hajdúböszörményben is — a felsőfokú óvónőképzés. Az évforduló jó alkalom volt arra, hogy a régebben már megszokottá vált kórustalálkozóinkat . felelevenítsük. A közös szereplés alkalmat adott a sajátos repertoárok bemutatására, s egyben arra is, hogy ki-ki bizonyítsa: mennyire képes saját városának, környékének népi művészetét ápolni. A bemutatókat módszertani tanácskozás egészítette ki. így együttesen nagyszerűnek mondható a jubileumi kórus- találkozó. — Többeknek feltűnt, hogy az együttes neve „folklórkórus”. Mit jelent ez a nem éppen szokványos elnevezés? — Énekkarunk neve pontosan fejezi ki legfőbb törekvéseinket: a szűkebb hazánk, tájunk eddig fellelt folklórkincsét feldolgozni, újra és újra bemutatni, sokakhoz eljuttatni. — Repertoárjukban, ismétlődő műsoraikban általában milyen he• Király Melinda és Szabó Elemér „A Nap sze- rettei”-ben. Az ország harmadik önálló balettegyüttese november 2-án tartotta első bemutatóját „A Nap szerettei” címen. A balettesten Markó Iván három koreográfiáját: Richard Strauss: „Stációk”, Wagner: „Áloméj”, Orff: • Táncjelenet a „Stációk"-bői. (MTI-fotó: Benkő Imre felvételei — KS) Carmina Burana zenéjére „A Nap szerettei” című balett, valamint a Krámer György tervezte: „Pygmalion” című tánckettős látható. Művészeti vezető: Markó Iván. • Király Melinda és Szabó Elemér a Pygmalion-ban. Gilice, az erdőkirály i A fejcrtelepi erdőkirály: Gilice Mihály 1 Táncjelenet a „Stációk”-ból, középen: Markó Iván.
