Petőfi Népe, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-07 / 261. szám

1979. november 7. • PETŐFI NÉPE • 5 Magyar írók a Nagy Októberről 1918 VÉGÉN vetette papírra Móricz Zsigmond gyűjteményes kötetekben már sokszor megje­lent Kis-Samu Jóska című meg­rendítő és felemelő elbeszélését, amelyben a fronton az egymás lemészárlására küldött orosz és magyar parasztkatona egymás­ra találását, szavak nélkül is kölcsönös emberi megértését, megbékélését jelenítette meg. Ugyancsak ekkor oldódott fel a máskor soviniszta hangokat hal- I lató Szabó Dezső is, hogy a Pes­ti Napló 1917 december 11—i szá­ma részére a magyar és orosz parasztkatona sorsának teljes azonosságát igazoló A fül című elbeszélését megírja. A hamis ígéretekben annyi­szor csalódott Móra Ferenc ek­kor látja meg és mondja ki a főszerkesztése alatti Szegedi Napló 1917 karácsonyi számában, hogy a nép, ha van ereje hozzá, el tudja igazítani sorsát: „Mint­ha'. csakugyan angyalok szárnya suhogna a befagyott ablakokon és a lövészárkok fölött, a béke sohasem volt közelebb, mint ezekben az ünnepi órákban ... Nem, nem az államférfiak, se a nagy hadvezérek szavából, vagy kezéből kapja Európa a békét: negyedfél esztendő borzalmai, ki­ábrándulásai, gaztettei, az em­beriség közös gyalázata, negy­I venegy hónap minden napjának és minden órájának véres emlé­kei, sok millió behorpadt sír, I sok millió mankó kopogása hoz­za közelebb, közelebb... Nincs többé se gonoszság, se ostoba­ság, se gyávaság, se eszeveszett gőg, se hatalmi téboly, se nacio­nalista téboly, amely még egy­szer hurkot vethetne a nyakába és elvermelhetné.” Móránál is élesebben fogal­mazta meg a sokakban kavargó gondolatokat Színi Gyula, a ki­váló prózaíró a Déli Hírlapban ugyanazon a napon Űj Demokrá­cia címen megjelent vezércikké­ben: „DEMOKRÁCIA! Ez a forra­dalmi szó, amelyért valaha Pe­tőfink elesett, ma világszerte ki­tűnő útlevél miniszteri tárcák­hoz. És ha tíz évvel ezelőtt de­mokrácia volt, ha a mágnás le­li kezelt zsidó bérlőjével, minek nevezzük azt, hogy a breszt-li- tovszki békeasztal alatt az oszt­rák diplomata lakkcipője rug­dalja a muzsik sáros csizmáját és a bajor herceg lefotografál- tatja magát egy nővel, aki Szi­bériában elszokott a fűző viselé­sétől? ... Figyeljünk arra az új demokráciára, amivel az orosz bolseviki forradalom kiverte a régi világ fenekét. Tudjuk jól, ez nem az a demokrácia, ame­lyet nyomban a francia forrada­lom után kisajátított magának a burzsoázia. Abból a demokrá­ciából született meg Napóleon és a nemzetiségi kérdés és a ti­zenkilencedik század minden há­borúja, hogy végül kirobbanjon az 1914-i nagy világkatasztrófa. Ez a mai orosz forradalom a vértől való undorodásnak a gyer­meke. Utálja és bűnnek mondja a háborút és megmásíthatatlan békeakaratát hovatovább rá is tudja kényszeríteni a világra. Honnan van ez a hallatlan er­kölcsi diadala ennek a muzsik- kormánynak, hogy az egész világ csak reá figyel? Onnan van, hogy ezek az egy­szerű munkások, parasztok és katonák minden diplomáciánál hamarabtj jöttek rá, hogy mi kell a világnak. Mert mindig az egyszerű és szegény emberek voltak azok, akik belelökték a világba az új jelszót, amitől ez a sárteke másfelé kezdett forog­ni... A háborútól való iszonyat, az erőszakos hódítás gondolata nélkül való nyílt diplomácia, szóval a modern pacifizmus al­kotja ennek az új orosz demok­ráciának a lelkét. És úgy érez­zük, hogy a világ legszörnyebb háborújából természetszerűleg fog megszületni az új demokrá­cia, amelynek többé semmi sem állhatja útját.” A TULAJDONRENDSZERRE épülő hatalom azonban tartósan nem viselhette el a szomszéd or­szágban győzelmes szocialista forradalom dicsőítését, annál ke­vésbé, hiszen november közepé­től már sokasodtak annak jelei, hogy az orosz forradalom példá­ja Magyarországon is, kiváltképp a munkásság körében, rendkívül erős visszhangra talált, és egyre többen ismerték fel, hogy a breszt-litovszki béketárgyalá­sokra készülő német—osztrák— magyar köröknek — fennen han­goztatott fogadkozásaikkal ellen­tétben — eszük ágában sincs komolyan venni a területrablás és hadikárpótlás nélküli meg­egyezés programját. „A magyar sajtó szomorú valóságra ébredt: amikor megindulnak az orosz béketárgyalások, az országban a reakciós cenzúra dühöng... Most, amikor a demokrata Oroszor­szággal fognak kezet békedelegá­tusaink, őszinte szót a magyar lapokból nem olvashatnak a de­legátusok. Nem az élet igazi tük­re az, amit feléjük tartunk. Egy meghamisított közvélemény”. — állapította meg a névtelen cikk­író a Világ 1917 december 20-i számában. A cenzúra még könyörtelenebb volt, miután a magyar munkás­ság a szovjet állam elé terjesz­tett területrabló békediktátum elleni tiltakozásként 1918. január 18—21. között országos politikai sztrájkját lefolytatta. A kormány meghirdette a „bolseviki eszmék” magyarországi „eltaposását”. A központi hatalmak küldöt­teinek breszt-litovszki magatar­tása ellen azonban az egyik negyvennyolcas-párti ellenzéki képviselő, Holló Lajos ugyan­csak szót emelt: „Nekünk nem győzelmes béke kell’ — hangoz­tatta, kiváltva a parlament há­borúspárti többségének felbuzdu­lását. Móra Ferenc a maga szelíden gunyoros modorában viszont egy egész nép érzéseit kifejezve a Szegedi Napló hasábjain (1918. január 18.) így vette védelmé­be a „renitens” képviselőt: „NEMZETI történelmünknek valóban van egy fejezete, amely a tankönyvekben ezt a címet vi­seli: a rabló kalandozások kora. Az tartott egészen Szent Istvá­nig, és valóban teli volt daliás dicsőséggel, de ugyan ráfizet­tünk. Ha egy kicsit tovább tart. hírmondó sem marad belőlünk, mert a többi Európa úgy ver bennünket agyon, mint a dúva- dakat. Ezért vetett véget irgal­matlan keménységgel a hadi di­csőségnek Géza fejedelem és ke­gyes István. Leültették a szilaj ősöket a béke terített asztalához, ahol a világ minden nemzetei el­férnek. Háborús uszítok ugyan akkor is voltak, de a pacifista uralkodók szépszerével elintéz­ték őket: kit négyfelé vágattak, kit csak kétfelé. És a történelem ezt a véres pacifizmust igazolta: azért van ma Magyarország, mert akkor békét kötöttünk Európá­val, mégpedig nem éppen győ­zelmes békét”. R. L. „JÖSSZ-E VELÜNK?” Dokumentumok egy vöröskatona életéből • Magyar hadifoglyok egy csoportja Szibériában, az első világháború végén. A legfelső sorban balról a harmadik Színüké József. Nézem a kölyökképű katonát a megsárgult fotón. És ugyanőt mellettem — vékonydongájú, fá­radt öregecskét —, amint nagy igyekezettel keres emlékezetében egy fél évszázada elfelejtett ne­vet. Nézem töprengő-tűnődő, ráncok gyűrűzte arcát. Vajon most mire gondol? Talán fjúkora helyszínein jár: a „Fekete folyó”, az Amur partján, vagy az An­gara, Jenyiszej sziklákkal, er­dőkkel tűzdelt karjaiban, ahol fiatal szanitécként lázas, tífu- szos. szúrt és lőtt sebektől szen­vedő magyar, orosz, lengyel, osztrák, szerb internacionalisták életét mentette meg? A Nagy Októbert követő idők tanúja és részese volt a 81 éves kecskeméti szabómester: Szmilkó József. A Hadtörténeti Intézet igazolása szerint: 1918-tól 1921-ig részt vett a Szovjetunió polgár- háborújában, mint internaciona­lista vöröskatona. Szavai nyomán köznapi közelségbe kerül a tör­té/'elem. Emlékezetes út Buharába — Juzik! — mert így hívtak odakint. — Jössz-e velünk? — kérdezte tőlem egy keményköté­sű vörös kozák. Bizonytalanul bólintottam. — Miiyen lovat akarsz? — Mindegy nekem — vála­szoltam nagy bátran. — Nyereg kell-e? — Nektek kell? — kérdeztem vissza. Még életemben nem ül­tem lovon. — Mi nyereg nélkül szoktuk — mondta nevetve. — Akkor én is — hagytam rá. de ezt az utat Taskenttől Buha- ráig, míg élek, nem felejtem el. Utána napokig borogattam ma­gam ... De Buhara másért is emlékezetes számomra. Először harcoltam együtt vöröskatonák­kal, az atamánok által fellázított törökök ellen. Hazatérés helyett — A lázadás leverése után több magyar hadifogolytársam­mal elhatároztam, hogy bármi áron is, de hazamegyünk Ma­gyarországra. Szamaránál azon­ban — ma Kujbisevnek hívják — megakadtunk. Egy magyar anyanyelvű vöröskatona megállí­tott bennünket, és megkérdezte, hova tartunk. Mondtuk, a Volga túlsó partjára. Ekkor figyelmez­tetett bennünket, hogy ott fehér- gárdisták vannak, és minden ke­leti partról jött hadifoglyot visz- szazavarnak. Lépjünk be inkább a Vörös Hadseregbe, és majd ké­sőbb együtt mehetünk haza. El is fogadtuk az ajánlatát — se pa­pírunk, se fegyverünk —. és el­mentünk a szamarai szervező irodába, beléptünk a Vörös Had­seregbe. Én ugyanitt, néhány hét­tel később, a kommunista pártba is. Légionisták fogságában — A Volga-parti várost, Sza­marát. négyezren védtük a fellá­zadt cseh légionistáktól. A hat­száz internacionalista közül csak­nem háromszáz volt magyar. Nem bírtunk a túlerővel. Vissza­vonulás közben többünket elfog­tak, sokat belegéppuskáztak a Volgába. A megmaradtakat pe­dig a szamarai fegyházba kísér­ték. Szökni szerettünk volna. Munkára jelentkeztünk. A sza­marai főszanitéc közölte: magya­rokat biztos nem adnak ki mun­kára, mert azok mind kommu­nisták. így mondta. Végül egy orosz főorvos segített rajtunk. Az éppen ott állomásozó, sebesült- szállító vonathoz kért bennünket segéderőnek. Szerencsénk volt. A lágerparancsnok egy nap alapo­san berúgott, meg se nézte, csak lepecsételte a kikérőt. A vonat­tal pedig elindultunk az Amur felé. itt találkoztunk a Vörös Hadsereg nagyobb erőivel. Ké­sőbb, 1919. decemberében Blago- vescsenszkben megalakult az I. Amuri—Magyar Kommunista Század. „Krásznije magyari” A Vörös Hadsereg a japánokkal vívott habarovszki ütközetben te­kintélyes mennyiségű fegyvert zsákmányolt. Ezzel szerelték fel a • A kecskeméti szabómester ma, 1979-ben. (Tóth Sándor felvétele) magyar századot. Az Amur vize mellett ekkor anarchista csapatok tanyáztak. Elhíresztelték, hogy a magyarok le akarják fegyverezni az orosz vöröskatónákat, a ma­gyarok között meg az a hír ter­jedt el, hogy a szovjet-oroszok akarnak bennünket lefegyverezni. Ebből majdnem komoly összeüt­közés lett, de hamarosan tisztá­zódtak a dolgok. Bizonyítani sze­rettünk volna. Kértük, hogy küld­jenek bennünket a mandzsúriai frontra. Néhány hét múlva meg is kaptuk az engedélyt, a Bajkál-tó- nál egyesültünk a szovjet csapa­tokkal, s együtt harcoltunk to­vább. Emlékszem: rettenetes hi­deg volt 1920 telén. Megfagyott a féllábam. Elhatároztam, hogy le­szerelek. Pedig akkor már nagy 'hírünk volt. Fogalommá vált odakinn a „krásznije magyari” — vörös magyarok — elnevezés. Végleg itthon A leszerelés, a különböző iga­zolások beszerzése miatt, hosszan elhúzódott. De én már azt se bán­• Mint internacionalista vörös­katona, 1918-ban. • A szibériai Vöröskereszt csitai hadifogoly-segélyező szervezeté­nek igazolása Szmilkó József adataival. Kelt: 1921 márciusá­ban. tam, csak egyszer végre hazake­rüljek. Erős honvágyam volt/Csi- tából indítottak bennünket útnak, vagy hetven magyart. A százado­sunk — szerencsénkre — csinál­tatott egy nagy selyemzászlót, be­lefestve a magyar szent koronát. Hajóra szálltunk. Triesztben meg­semmisítettük az összes kompro­mittáló iratot, mert hírét vettük a leszerelő táborokban lezajlott vé­rengzéseknek. A csóti lágerben már vártak bennünket a különít­ményesek, de a parancsnokuk meglátta a magyar zászlót és nagyon meghatódott. Hosszú be­szédet tartott a nagy Magyaror­szágról, ami majd lesz... És vég­re itthon. Hét és fél év után, hu­szonhárom évesen. 1921 októberét írtunk. Kecskeméten ismét mun­kába álltam, s 1922-ben megala­kítottuk a szabómunkások szak- szervezetét. Erről itt a dokumen­tum. □ □ □ Szmilkó József az Arany János utcai Ruhaipari. Szövetkezet nyugdíjasa, 1962 óta. A Szovjet­unió Legfelsőbb Tanácsának El­nökségétől 1967-ben megkapta a Harci Érdemekért Emlékérmet. Az októberi évfordulókon évente köszönti őt a Moszkvai Rádió szerkesztősége. Párttagként jelen­leg is aktív társadalmi munkása a kecskeméti IV. kerületi párt- alapszervezetnek. Egyedül él, egyszerűen berendezett Jókai ut­cai lakásán. Decemberben szám­lálja életének 81. telét. Posváncz Etelka A Szmolnij Leningrad a világ sok városához képest még nagyon fiatal település. Földjét azon­ban, mint a költő megfogalmazta, századok lépte döngölte keményre, Péter magas szárú lovaglócsizmájától a mai bulldózerekig. Ak­kor jutottak eszembe ezek a sorok, amikor helikopterünk a Néva fölött repült, az Ohtyinszk hídnál, ahol a folyó éles kanyart ir le. Madártávlatból elénk tárult a Szmolnij nagyszerű, oszlopos történelmi épületegyüt­tese és az öttornyú Szmolnij-templom. Kis­sé távolabb áll a szigorú klasszikus stílusban épült Tauria-palota, I. Sztarovnak, a kiváló építésznek az alkotása, s az utóbbi években emelt modern házak, pontos rajzolata. Az épületegyüttes olyan, mint a kőbe dermedt muzsika. A Szmolnij és a föléje magasodó vörös zászló, az Októberi Forradalom jelké­pe, életünk tartozéka. Valóban csodálatos sors jutott osztályrészül az orosz föld e da­rabkájának. Hét századdal ez­előtt a hatalmas Novgorodból tapostak utat az érintetlen erdő­kön át a Néva partjára, ahol gazdag orosz kereskedőtelep bontakozott ki. Miután 1703-ban a folyó torkolatánál megalapí­tották a várost, a hajdani telep helyén felépült a Szmolnij (Gyan­tás) udvar. Ott készítették és tárolták a gyantát, sok kellett belőle az Admiralitás hajógyárai­nak az új hajók építéséhez. A péterváriak ezt a helyet Homo­kos-partnak hívták, mert a kör­nyéken ez volt a legszárazabb magaslat. Sok-sok évezreddel előbb az egész Észak-Európát elborító tenger hullámzott ezen a tájon, majd visszahúzódott, de ránk hagyta a Ladoga-tavat és a Névát. A Homokos-part a tenger üledékéből alakult ki. A Néva festői partján egymás után épültek a cári és a nemesi paloták. Ezek egyike a Gyan­tásudvar mellett emelkedett, s a későbbiekben elnevezték Szmolnljnak. Az épületet aztán lebontották és a helyén felépült a nemes kisasszonyok intézete, amely megőrizte a nevét. A hall­gatók 1917 nyaráig végezték ott tanulmányaikat, majd a különbö­ző tanintézetekbe helyezték át őket. Nem sokkal később a Tauria- palotából a Szmolnijba költözött át az összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság és a péter- vári szovjet. Az egyik szobában volt a bizottság bolsevik frak­ciójának székhelye. V. I. Lenin innen, a Szmolnijból irányította az októberi fegyveres felkelést, és ugyanitt, a szocialista forrada­lom törzsének színhelyén hirdet­ték ki a forradalom győzelmét. A Szmolnij így világszerte a Nagy Októberi Szocialista Forra­dalom jelképe lett. A szovjethatalom első éveiben tágas fasor foglalta el a korábbi keskeny járda helyét, két olda­lán szép park formálódott vi­rágokkal, szökőkutakkal. Az egymás fölött elhelyezett, szim­metrikus, szigorúan ünnepélyes oszlopsor ad keretet a főbejárat­nak, s a két középsőn aranybe­tűs márvány táblák: „Világ pro­letárjai, egyesüljetek!” és „A proletárdiktatúra első szovjetje” felirattal. A Nagy Október tizedik évfor­dulójára állították fel a Szmol­nij előtt V. Kozlov szobrászmű­vész és V. Scsuko építész alko­tását, amelyen a forradalom ve­zére jobb kezét előrenyújtva for­dul a néphez. A 30-as évek elején a Szmol­nij előtti parkban helyezték el Marx és Engels mellszobrát, így alakult ki a Szmolnij mai arcu­lata. Az épületre csupán a blo­kád kegyetlen éveiben nem le­hetett ráismerni, mert álcázó­háló borította. Ott dolgozott éj­jel-nappal a kommunisták és a város védelmének központja. A horogkeresztas gépek sokszor megpróbálták a földdel egyenlő­vé tenni a Szmolnijt, de a lég­védelem zárótüze meghiúsította kísérleteiket. A világ minden tájáról kiapad­hatatlan áradatként jönnek az emberek, hogy fejet hajtsanak Lenin előtt első, egyszerű dolgo­zószobájában és szerény lakásá-. ban, amely ma múzeum. A láto­gatók az aulában megismerked­hetnek az első lenini szovjet al­kotmány szövegével, amely a fa­lakon elhelyezett két hatalmas márványtáblán olvasható. A Szmolnijban dolgozik ma is a leningrádi és a területi kom­munisták központja, a területi és a városi pártbizottság. V. Mihajlov (APN—KS) • A Szmolnij 1917-ben. (APN Archív-kép — KS)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents