Petőfi Népe, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-04 / 259. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET

Színház, három hullámban

A szovjet dráma ünnepe

„Mindenféle kategóriájú színházat, amelyet hasznosnak és művészinek ismernek el, az állam tart fenn, az igazgatóságok által előterjesztett költségvetés alapján az állam által meghatározott helyáraknak és fizetéseknek megfelelően.” Tehát minden színház, amelyet hasznosnak és művészinek ismernek el, állami kezelésbe került, pontosan hatvan évvel ezelőtt a Szovjetunióban. S ebből a hatvanból immár több mint harminc esztendeje a magyar színpad is nyitva áll a szovjet dráma, a szovjet színházművészet előtt. Ez a három évtized három hullámát hozta el ennek a színházművészetnek. Mindegyik más arcát, más jellegzetességét mutatta, ha nem is éppen pontos kronológiában, mert időbeli átfedések is előfordultak. A harmadik hullám indulásának talán éppen most vagyunk kortársai.

Nem kell oknyomozást folytatni, hogy 1945 után a felszabadult magyar színház miért fordult olyan érdeklődéssel a forradalmi szovjet dráma felé. A Kreml toronyórájában, vagy a Viharos alkonyaiban az éhezés, a nemzeti széthullás veszélytudatában élő, bizonytalankodó értelmiségiek útja a faragatlanul is emberi igazságokat megfogalmazó matrózokhoz és munkásokhoz; példa és válasz volt hazai kérdésekre is. Mint ahogy egy évtizeddel később az Optimista tragédia kemény komisszárasszonyának erkölcsi és fizikai győzelme az anarchia felett, ugyancsak példa erejű volt 1957-ben a magyar színpadokon.

A második hullám a hatvanas években ért partot a hazai színházakban. Részben a második világháború drámái voltak ezek; új és új megközelítést adva azoknak az embert próbáló szörnyű időknek; részben a termelés emberi drámái kerültek előtérbe vagy az olyan fordított tükröződése a társadalmi gondoknak, mint amit Pogogyin Arisz- tokraták-ja jelentett.

Ez a harmadik, mostanában hozzánk érkező hullám folytatja mindazt, amit az előző évtizedekben a szovjet dráma képviselt nálunk. (Nem beszélve természetesen Osztrovszkij, Csehov, Gorkij és a többi klasszikus állandó jelenlétéről). Az idei magyar színházi évad részben a szovjet dráma jegyében zajlik. Az őszi első bemutató, amit az új vezetésű Népszínház tartott Celldömölkön —j s természetesen viszi tovább a darabot szerte az országban —, Arbuzov Irkutszki történeté-nek új változata volt. (A szerző maga dolgozta át, s most Egy szerelem története címmel játsszák.) A termelési és egyéni konfliktusok metszéspontját kereste már a negyvenes

évek végén ez a dráma, s erre a nagyon jellegzetes új ellentmondásra talált rá Gelman a Prémium-ban és a Visszajelzésben. Az érdekviszonyok új felfogásának példája ez a két nagyhatású mű, ^hiszen azt bizonyítják, hogy a* társadalom és az egyén érdekeit nem feltétlenül hozza harmóniába a közbülső csoportérdek és ez rendkívül súlyos morális, etikai konfliktusokhoz, magatartászavarokhoz vezethet.

Folytatódik a háborús drámák sora is, olyan újszerű megközelítésével a témának, mint a Szerelvény a hátországban. Folytatódik a szovjet klasszikusok színpadra állításának sora; a hatvanas évek Majakovszkij-bemutatói után az elmúlt egy-két év Bulgakov reneszánszát hozta. (Ebben az ünnepi évadban a budapesti Thália Színiház készül leghíresebb regénye, a Mester és Margarita színpadi változatának bemutatására.)

Még a hatvanas évek második hulláma hozta a magyar színpadokra Rozovot, aki a legmaibb mában, a szovjet élet leghétköznapibb helyzeteiben, igyekezett tettenérni az emberi fejlődés, változás sohasem feszültségmentes pillanatait. Most az új darabokban mintha elmélyült volna a szovjet szerzők hangja. Trifonov Szolnokon bemutatott Cseréjében, Vampilov Vadkacsavadásza- tában már olyan hősök kerülnek a színpadon a szakítószilárdság próbája alá, akik az élet feszültségeit nem viselik el, nyílt vagy rejtett repedések keletkeznek személyiségük egészén.

A legérdekesebb újdonság —, éppen az utóbbi két darab is reprezentálja ezt —, hogy nem egyszerűen szovjet drámák kerülnek a magyar színpadokra, hanem a szovjet színházi élet, hiszen olyan rendezők bontják ki elképzeléseiket a ,mi színpadjainkon, mint Ljubimov, Jefremov vagy az évad hátralevő részében még Efrosz és Tabakov.

Kezdetben, a forradalom győzelme utáni években, amikor Lenin személyesen jelentette be a hasznos és művészinek elismert színházak államosítását, a színpad, a színielőadás forradalma is zajlott, Majakovszkij Buffó-misz- térdumát aligha lehetett volna előadni a hagyományos színház hagyományos eszközeivel, de Ma- jerhold vagy Vahtangov a klasz- szikus irodalmi műveket is szívesen vitte a cirkusz porondjára, s a programnyilatkozatok egyik kedvelt kifejezése volt az „excentrikus” színház. Ez a „színházszerű színház” volt ennek az irányzatnak az eszménye; valamennyi hatáskeltő eszköz felhasználásával, s az írott művet, magát a drámát, bár fontos, de a színház nem egyedüli alapanyagának tartotta.

A húszas évek végére Szta- nyiszlavszkij és Nyemirovics Dancsenkó „irodalmibb színháza” hagyományosabb színpadteohniká- ja kerekedett felül, s a személyi kultusz idején ez sokszor a realizmusnak nevezett színpadi naturalizmussal volt azonos. Ám végig, hol erőteljesebben, hol csak lappangva ott élt a szovjet színházi életben a húszas évek színházi avantgarde törekvéseinek hagyománya is, amit aztán az ötvenes évek vége óta olyan rendezőegyéniségek hoztak az „irodalmi színházzal” harmóniába, mint a leningrádi Tovsztono- gov.

Az Optimista tragédiát Tovsz- tonogov segítségével rendezték meg Magyarországon. Azoknak a színpadot megújító szovjet színházi törekvéseknek a jelenléte azonban, amelyek a, húszas években gyökereznek, éppen ebben a mostani rendezőjárásban lesznek kézzelfoghatóbbak nálunk is. Ljubimov vagy Efrosz természetesen nem egyszerűen azt folytatja, amit a húszas évek kísérletezése jelentett, hanem az azóta eltelt évtizedek minden formát bontó, formát megújító törekvésének birtokában kívánnak a maguk kifejezőnyelvéh, a maguk gondolataival a ma nézőjéhez szólni.

A magyar színházi élet, amely sokáig csak a szovjet drámát adaptálta nézőink számára, most magyar színészek közreműködésével a szovjet színház egészének aktuális vonásait vizsgálhatja ebben az érdekesen induló, bizonyára még sok meglepetést tartogató, ünnepi évadban.

LETT ÉS LITVÁN KÖLTŐK VERSEI

SALOME JA NERIS:

Ha a meggyfa

Az idő — csupa ünnep:

Ha a meggyfa virágzik ...! Sietünk, suhanás visz, Örök-egyszeri tünés.

Csak örülj, ha örülhetsz! Örök-egyszeri nap süt:

Ha madárral a tér leng,

Ha a meggyfa virágzik.

Vasvirágként

Ha új időd elérkezik,

S mindenki várja, jöjjön,

Kedves tavaszom, engem itt Nem lelsz te már e földön.

Jössz. Most megállítod lovad. Szemed szór ránk varázsfényt.

És bimbók, szirmok bomlanak ... ... Kinyílok vasvirágként.

ANTANAS VENCLOVA:

Hazám

A Nyeman csupa-kék, kanyaros vize vagy te,

A Palanga öreg köve-partja, a drága borostyán;

Ha a szél belering a szelíd elemekbe,

Ha a sót a homokra kihordja-teríti a hullám.

A mezők meg a nyíresek, otthoni tájam;

Ha virágzik a len, ha az ég nyara száll odafőnt;

Te vagy az! Hívogatsz, hogy a halk ragyogásban,

A napnyugovásban enyém legyen illatod árama, csönd.

Hogy az éjszaka harmata-hűse peregve megáldjon,

Hogy a könnyű sziromzuhatag meg a zúzmara verjen, Suhogó, színe-méz nyíresek, ködeik lefedik lobogásom,

Az ezüst-jegyű fagy ha mezőre betűt írogat: tudom, engem!

Szeretem, ha pacsirta kicsiny dala bukdos az égen,

A kaszált füveket, hasadó rögöket: szeretem.

A komoly teleket, hogy a kályha melegítsen; Tavon-ablakokon jeleit kanyarítva derítse a jég a szívem.

Ha a kertben a hárs kivirul, ne feledjem a sátrát;

S a juhart, ha kivágva, ha álmos öbölre borulva;

A kaszák monoton suhogó teli-nyári magányát;

S a tavaszt siratok, vigaszom legyen: ősz jön el újra.í.'

De ha vágyakozom, legelébb — tereád, honi népem!

Honi nyelvem! Igéznek igéid, iszom szavaid...

Dalod újra idézi, mi voltam, ígéri, mi még nem;

E zenére a lélek, csüggeteg, újra virít.

A korok rideg árkai arcodon, ó, örök ország!

Szemed egykori kínokat ötvöz a máskori fénybe.

Konok elleneid, darabokra szakítva, szíved kitiporták —

De szeretnivaló vagy ezért külön is, te szegényke.

A fiad vagyok. Itt cseperedtem; a sorsom a sorsod.

Veled egy test-vér vagyok, éjeden élek, az álmom a nappal! Gyökered gyökerem, bogos ágad az ágam, a lombod Diadalmasan állja a harcot, az égbe lobogva, viharmadarakkal.

(Tandori Dezső fordításai)

• Palkó Pál: Tizenkilencen. (Illusztráció Fagyejev regényéhez.)

•v.y.v.v.*.

így dolgozni!

A kőműves reggel hétkor csön- getett, bár este azt mondta, nem jön túl korán, mert tudja, hogy szeretek aludni.

— Öltözzön be! Addig én elkészítem a maltert — szólt rám szinte parancsoló hangon az ötve- nen túli mester, közben a nyárfához támasztotta rozzant kerékpárját, s máris a homokdombhoz sietett. Az ablakon át, beöltözés közben láttam, hogy Imre bácsi serényen lapátolja a homokot a ládába, önti rá a cementet, mész- hidrátot, vizet, s a kiérdemesült gereblyével keveri, dolgozza a masszát.

Mire fölhajtóm a pohár tejet s kilépek az udvarra, már türelmetlen pillantásokkal fogad.

— Egy kávét kellene előbb ... — próbálkozom óvatosan a javaslattal, de ő már a láda fülét fogja, s értetlenül néz fel.

— Kávét? Minek az? De ha akarja, én nem bánom, csak ezt a láda maltert előbb vigyük be.

Papírsúlyhoz szokott izmaim, „eresztékeim” recsegve-ropogva kínlódnak az irgalmatlan súlytól. A távolság az udvar végétől a harmadik szobává előléptetett, s most vakolásra váró kamráig fényévnyinek tűnik. Amikor végül letesszük, alig bíróik fölegyenesedni. Imre bácsi azonban már az állványt készíti, s áliával a malterosláda felé bökve a válla fölött szól hátra foghegyről:

— Keverje!

Keverem, s közben arra gondolok, hogy elhamarkodottan döntöttem, amikor takarékossági szempontokat mérlegelve segédmunkásnak szegődtem saját lakásom tatarozásához.

Az állvány elkészült. Imre bácsi szó nélkül kiveszi kezemből a gereblyét, s nagy lendülettel átdolgozza a maltert, aztán egy vödörrel az állványra lendít, fellép a pallóra, s a következő percben már — szájában cigarettával — a mindig csodált és

mindannyiszor irigyelt mozdulattal teríti a maltert a falra a fándli egyetlen billentésével.

rT étován állok a láda mellett.

A A kávéra gondolok, de res- tellek újabb ajánlatot tenni.

— Meglátja, hogy itt délutánra fal nem marad szárazon. Attól függ persze, hogy tud-e maltert készíteni — mondja már békülékeny hangon, s kíváncsian felém fordulva mosolyog.

— Azt hiszem, tudok! — válaszolom bizonytalanul.

— Egy vödörrel! — s Imre bácsi mélyre lógatja az üres vödröt az állványról.

Belemerítem a fándlit a masz- szába. Szégyen ide, szégyen oda, két kézzel kell megmarkolni a szerszám nyelét.

— Csak félig merítse! — hallom az állványról, ahol Imre bácsi a már felrakott maltert simítja egy léccel. Hát ezt honnan sejti? Valószínűleg a nyögésemről, szuszogásomról.

— A tanulóknak is mindig ezt mondom a cégnél. Erőlködnek szegények, játszanék a nagyle- gényt, ahelyett, hogy az eszükkel pótolnák a hiányzó erőt. Szóval csak félig.

A vödör maltert alig bírom föladni az állványra, pedig ő jó mélyen lenyúl érte. A ládában viszont veszélyesen megfogyatkozott a készlet.

— Talán most lehetne egy kávét! — használom ki a lélektani pillanatot.

— Én nem élek vele! — válaszolja két fándlicsapás között, s részéről a kávéügy lezárva.

Szótlanul fordulok ki a barátságtalan kamrából azzal az elhatározással, hogy most kávét főzök, megiszom, csak azután megyek vissza. Addig elég lesz a malter. Belefeledkezem a darálásba, pepecselésbe, közben a család is kikászálódik az ágyból, mosdás, öltözés, csurog a kávé, cukrot, csészét keresek, kavarom, szürcsölöm, élvezem. Amikor kilépek az udvarra, Imre bácsi már ott áll a ládával a homok mellett, készíti a maltert. Dolgozik, de nem méreggel, nem dühösen. Kavarja a masszát, észre sem vesz, nem szól, nem néz rám.

—i Hozzon még vizet! — szólal meg nagy megkönnyebbülésemre, s túlzott igyekezettel ugrok a kúthoz a vödörrel, viszem a vizet, öntöm. Kavarja.

— Elég!

— Már elég is?

A ztán újra az irgalmatlanul sú- lyos láda. Bevisszük. Szívem az államat veri, vállam zsiborog, úgy érzem, mintha a lábam öntöttvasból lenne. Malter a vödörbe, terítés a falra. Imre bácsi megenyhül, s megértőén kérdezi: nehéz volt a láda?

— Nem szokta a cigány a szántást! — népieskedem, de azonnal kikapja szájából a cigarettát.

— Csak azokról ne beszéljünk! — mondja, fándlis kezét a magasba emelve, de azonnal újra a munkához fordul. Meríti, teríti, simítja a maltert, s közben elmondja a történetet.

— Az ősz végén nagy fekáliá- ban volt a cég. Nem volt elég munkás. A főnökség valahonnan a Nyírségből, vagy honnan be- szervált vagy huszonöt cigányt. Voltak köztük akkorák, hogy akár törökülésben megvakarhatták volna az isten lábát. Ekkora morékat én még nem is láttam. Egy vödör maltert tessék már... Szóval azt mondja a nagyfőnötk, Imre, szereld fel az újmagyarokat. Értettem, miről van szó, si- pirc a raktárba. Mondom a Lajos bácsinak, mi az ábra. Kiadta a huszonöt pufajkát, gumicsizmát. Irány a kettes telep. Furgonnal kivittük a brigádvezetőnek, hogy ossza szét. Átvette, aláírta.

— Másnap hivat a nagyfőnök, de még a köszönésemet se fogadja, hanem azonnal lerámol, mint a pengős malacot, hogy mit gondolok én, mit adtam én az embereknek? Mondom, hogy mit, de annál jobban osztja az áldást. Nagy nehezen kiderült, hogy délután bejöttek hozzá, kiverték a balhét, hogy használt ruhát adtak nekik, mert cigányok. Azt hiszik, hogy nekik az ócska rongy is jó? Dolgozó emberek ők és nem tűrik a kivételt csak azért, mert feketék. Azt hitték, hogy ez már megszűnt Magyarországon.

— Eredj, aztán csinálj rendet. Üjat mindnek, mindenből. Érted? — rivallt rám a főnök, láttam rajta, hogy fél, nehogy megtudja ezt a pártbizottság, nehogy oda is elmenjenek.

— Rendben igazgató kartárs. Értettem! — sarkon fordultam és irány a raktár. Vadonatúj pufajka, csizma mindenkinek. Tudja mi lett a vége? Harmadnap a brigádvezető félőrülten jött a központba, hogy eladták a pufajkákat a bizományiba. A nagyfőnök azonnal furgonba ültetett és visszavásároltuk a saját ruháinkat. A pénzt aztán elvonták tőlük, mire ők otthagyták a céget. Persze, tudom én, hogy nem mind ilyen... Hozzon egy kis vizet. Inni.

Vf ire a vízzel megjövök, teli vö- dör van a pallón, s Imre bácsi újra teríti a maltert. Jobb kezében a fándli, ballal fölhajtja a vizet, s újra terít. Átfut rajtam a gondolat, hogy pihenőt javasoljak, de ezzel gyöngesége- met, korai — s szerinte bizonyára indokolatlan — fáradságomat árulnám el. Mert én már fáradt vagyok, ö viszont nem fáradt. Dolgozik. S amint nézem, Imre bácsit a félig telt malterosláda mellől, elszivárog belőlem a fáradság, elfelejtem, hogy lábam, derekam törékeny üvegtorony, amely a legkisebb „kilengésre” ropog. Mindezt elfelejtem.

Mert Imre bácsi dolgozik, önfeledten, elégedetten, lendülettel, másra sem gondolva, nem figyelve, minden más iránt közönnyel, mert a munka, a fal köti le minden idegszálát. Nem gondol pénzre, nem is gondolhat, hiszen mindössze jelképes összeget kért, talán tizedét annak, amit a szövetkezet kilátásba helyezett. Nem gondol kórházban fekvő feleségére, katonafiára, vesebajára, asszonylányára, unokájára. Semmire sem gondol, mert itt van a munka, a dolog, az értelmes tennivaló, az ügyességet, erőt, tapasztalatot, szaktudást ki tudja hányadszor próbára tevő fal, malter, fándli, állvány. Nem tart cigarettaszünetet, ha beszédre van kedve, azt is úgy teszi, hogy közben nem lassulnak mozdulatai, nem figyel máshova, rá sem néz hallgatójára, mondatait úgy fűzi, alakítja, hogy nincs szükség arcával, tekintetével, kezével „kiegészíteni”, megerősíteni azokat.

Wem nézi az órát, nincs is ná- la, tőlem sem kérdezi egyszer sem, hogy hány óra van. Ebédelni hazaszalad, otthon — amint később mondja — kotyvasztott egy kis rántottét, teát ivott utána. Mire mi felálltunk az asztaltól, ő már a nyárfához támasztja a rozzant drótszamarat, s int nekem, hogy gyerünk maltert készíteni.

Visszük befelé az iszonyatosan nehéz ládát. Imre bácsi tovább

dolgozik. Ügy simogatja a falat, mint nagyrabecsült lovat, a sok tejet adó tehenet, a gömbölyödő hízót. Ogy dolgozik, hogy engem, aki állok a láda mellett, lassan- lassan hatalmába kerít a szégyen. Mikor tudok én így dolgozni? Mikor tud mindenki így dolgozni az országban, a világon, spekuláció, lazítás, mindig másra figyelés nélkül, kibúvók, szünete- lési alkalmak, álindokok keresése nélkül?

Kik tudnak még így dolgozni Imre bácsin kívül? Vannak-e még imrebácsik, hányán és hol vannak?

Mert dolgozni kell. Ügy, mint Imre bácsi. Csak a munkával törődve, arra figyelve, azt tökéletesen elvégezve. Nem a pénzt lesve, nem amit adnak, ezért közben tépelődve, nem azzal meríteni ki az agy képességeit, hogy érveket találjunk a több pénz „kiharcolására”. Nem azon rágódva, hogy én nem vagyok megfizetve, hogy én ezt ennyiért csinálom. És lógok, szabotálok, de ha egy imrebácsi lógósnak, sza- botőrnek nevezne, följelenteném, kivégezném, felakasztanám, elásnám, noha tudom, igazat mond. De jaj, nagyon súlyosak az igazság szavai.

így dolgozni, ahogyan Imre bácsi. Így kell dolgozni. Folyamatosan, mindig, amíg munka, tennivaló van ebben az országban, ezen a világon. Nem azért keresve a hibát, hogy amiatt felháborodjunk, hanem mert tudni akarjuk: hol mit kell javítani...

Imre bácsi leadja a vödröt. A fándlit két kézzel markolva, nagy igyekezettel rakom a maltert. Érzem, hogy néz, figyel az állványról, miközben cigarettára gyújt.

— Nem kell ám erőltetni. Csak amennyit bírunk! — szólal meg a magasból, s én kényszerű mosolyt erőltetve az arcomra, megfeszített inakkal adom föl az állványra a malterral teli vödröt.

Gál Farkas