Petőfi Népe, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-27 / 277. szám
1979. november 27. • PETŐFI NÉPE • 5 TANULÓ ÉLETFORMA A műveltség kérdőjelei MILYEN A SZÍNÉSZ ARCA? Kis könyv Dajka Margitról VENDÉGÜNK VOLT Ranschburg Jenő A JELEN ISKOLAIBAN a jövő társadalmának műveltsége formálódik. Azok a fiatalok, akik most ülnek az iskolapadokban, harminc-negyven év múlva, tehát a XXI. században is dolgozni fognak, ezért nem lehet közömbös, hogy milyen műveltséggel bocsátja szárnyra őket napjaink iskolája. Ez a felismerés váltotta ki az utóbbi évek szenvedélyes vitáit, amelyek akörül forognak, hogy milyen jellegű műveltségre lesz szüksége az ezredforduló emberének. Az efféle eszmecserék korántsem újkeletűek, hiszen a XIX. század ipari forradalom kibontakozása óta szinte évtizedenként felvetődik a kérdés: milyen műveltséget adjon az iskola a fiataloknak, hogy tanulmányaik befejeztével minél hasznosabban vehessenek részt a termelésben, a társadalmi életben? 1916-ban a Világ című lapban folyt nagyszabású vita a korszerű műveltségről. s akkor Ady Endre védte meg a humán kultúrát Ignotus technokrata nézeteivel szemben. A felszabadulás előtti műveltségviták kevés embert érintettek, miként a műveltség is kevesek kiváltsága volt akkor, az uralkodó köröknek nem állt érdekükben a dolgozó osztályok gyermekeinek kiművelése. Jellemzésül: 1939- ben például csak 5082 fiatal tett érettségi vizsgát, most évente 55 ezer. MAR A MÜLT SZAZAD végén megkezdődött a középiskolák „szakosodása”, létrejöttek a reáliskolák országszerte, illetve a gimnáziumokban humán és reálosztályokat indítottak, egyikben a társadalomtudományi, másikban a természettudományos tárgyak kerültek előtérbe! A humán-reál felosztás egészen az 1960-as évek elejéig megmaradt, amikor is az azonos alap- műveltséget adó egységes gimnázium lépett a helyébe. Ekkor kis időre elültek a viták, mert a matematika és a természettudományi tárgyak valamivel több órát kaptak a korábbinál — egyébként a többi iskolatípusban is —, s úgy látszott, hogy alap- és középfokon néhány évtizedre sikerült kialakítanunk a helyes oktatási arányokat. Ma viszont már nem kevesen aggódnak amiatt, hogy az iskolákban megbomlottak az arányok a humán és reál tantárgyak között az utóbbiak javára, s ennek következtében a művészetek és a humán kultúra oktatása a második vonalba került. Van olyan iskolatípus — az általános iskola — ahol a magyar nyelv és irodalom heti óráinak száma negyven százalékkal kisebb, mint 1950-ben volt. Ennyire elrugaszkodtunk volna? KÉTSÉGTELEN, hogy a természettudományi tárgyak az utóbbi két-három évtizedben heti óraszámban is „megizmosodtak”, de az arányuk egyelőre nem vall veszélyes egyeduralomra. Az 1972-es oktatáspolitikai párthatározat is azt ajánlotta, hogy a következő tantervi reform során ne változtassunk a társadalomtudományok és a természettudományok arányán iskoláinkban. Sok-e a fizika, a kémia, a biológia, a matematika, az alap- és középfokú iskolákban, és árnyékukban tényleg elsorvadóban van a művészeti nevelés? Ne higgyük, hogy ez kizárólag az iskolák „háztáji” kérdése, mert az iskolai tananyag arányai, tendenciái jelentősen befolyásolják a jövő társadalma műveltségének szerkezetét és tartalmát. Nagy horderejű társadalmi probléma rejlik a kérdés mögött, nevezetesen az, hogy egyensúlyban van-e az általános és a szakmai képzés. Erre nem lehet egyetlen szóval válaszolni. Először is az a kérdés — s nem csak nálunk, hiszen más országokban is viták folynak róla —, hogy voltaképpen mi tartozik bele az igazi műveltség fogalomkörébe. Némelyek a régi iskola klasszikus, görögös-latinos műveltségeszményét szeretnék feltámasztani, mások ezzel szemben pokolra kívánják a „holt nyelvek, holt kultúrák” iskolai tanítását, és a természettudományos tárgyak további térnyerésének a hívei. E végletes vélemények talán érzékeltetik, hogy milyen nehéz közös nevezőre jutni a műveltség értelmezésében. PEDIG NEM NEHÉZ belátni, hogy a humán és a reál kultúra szembefordítása nem vezethet eredményre, ellentétben áll a társadalmi érdekkel, mert az igazi műveltséghez a természettudományok megfelelő szintű ismerete éppúgy hozzátartozik, mint a mű- vészeti-irodalmi-nyelvi tájékozottság. A viharos gyorsaságú tudományos-technikai fejlődés útján nem juthatunk előre nemzedékek hézagos természettudományi és matematikai alapműveltségével. És a szakmai képzés magas szintje miatt napjainkban mind több szakműveltségi elem épül be az általános műveltségbe. Milyen tudással vértezze föl végül is gyermekeinket az iskola? Természetesen ne speciális szakismeretekkel, mert ezek korunkban elég gyorsan elavulnak, hanem olyan széles körű, általános tájékozottsággal, amely a társadalmi-termelési szükségleteknek megfelelően bármikor felhasználható. E tekintetben hármas feladat hárul az iskolákra: gyermekeinkből mindenekelőtt szocialista embert neveljenek (ebben minden egyes tantárgynak, tanárnak, az iskolai élet, minden mozzanatának szerepe van), adják át nekik az általános emberi és a magyar kultúra értékeit (ez főleg a humán tárgyakra vár), készítsék fel őket a társadalmi munkamegosztásban való részvételre (a természettudományi és a műszaki tudományok eredményeinek megismertetésével!) NAPONTA láthatjuk, hogy a termelőerők gyors fejlődése miként változtatja meg a szellemi és a fizikai munka arányát, egymáshoz való viszonyát. Ez a változás a műveltség fogalmára is kihat, nem lehet hosszú távra kijelölni műveltségtartalmakat. Amit ma korszerűnek tartunk, az holnap már avitt lesz. Valójában ezért kell folyton tanulnunk, s az ifjúságot arra nevelnünk, hogy a dolgozó életforma egyúttal tanuló életforma is. P. K. L Egy nagyszerű, méltán kedvelt sorozatnak a hetedik tagját, egy szemléletesen szerkesztett füze- tecskét olvasgattam a napokban. Caál Katalirp cikkekből, vallomásokból és emlékezésekből, kritikák részleteiből ' állította össze ,.A színész arca" sorozat új kötetét. mely ezúttal a magyar színjátszás és filmezés tekintélyes alakját Dajka Margitot igyekszik közelebb hozni a közönséghez. Aki a Kossuth-díjat, valamint az érdemes művész és a kiváló művész címet épp úgy kiérdemelte alkotó tevékenységével, mint például a filmkritikusok díját, annak a művésznek igazán sokat köszönhet a színházat, filmet kedvelő közönség. Szülővárosában, Nagyváradon kezdte a pályát, majd Kolozsvár és Budapest lett működésének színhelye, a múló évek alatt. Gőzön Gyulával, Csortossal, Págerral és Rátkay Mártonnal játszott együtt többek között, és talán mindenek előtt rajongásig szeretett barátjával, Latinovits Zoltánnal, akire meghatott mondatokkal emlékezik a könyvecskében. „Az én vágyam kezdettől fogva az. hogy kitárulkozzam, hogy minél többet adjak magamból, és mindabból, ami az enyém" —, vallotta néhány évvel ezelőtt az • A bohóc felesége című tévéfilmben. Népzenei iskolák Bulgáriában két zenei tagozatú középiskolában is tanítják a népzenét, mivel nagy gondot fordítanak a folklór megőrzésére, népszerűsítésére és ápolására. A Szli- ven megyei Kötél város és a délbulgáriai Siroka lika falu középiskolájában a folklórban járatos pedagógusok képzik a jövendő népi hangszeres zenészeket, a néptáncosokat és népénekeseket. Ebben az évben a Siroka lika-i iskola új épületébe költözött, amely valósággal a népművészet háza lett. Fából és kőből épült, a régi rodopei építészet stílusában. Bel• A kedves szomszéd című filmben, Ida szerepében. egyik riporternek, interjúkészítés közben. Nos, ezek a szép, mélyről jövő, igaz emberi megnyilvánulások voltak rá mindig a leginkább jellemzőek. Ezeket az érzéseket és gondolatokat tudatosította önmagában, s ezért is képes annyira hatni mindenkor másokra. V. M. Bulgáriában seje pedig teljesen modern: pompás tantermek, gazdag kottatár, könyvtár, 200 személyes hangversenyterem. Az egész országból egybegyűlt 200 tehetséges fiatal tanul itt népi hangszereken játszani, népdalokat énekelni, tanulmányozni hazájának folklórját. Egyesek a Plovdivi Zenei Főiskolán folytatják tanulmányaikat, mások kórusokban és zenekarokban, állami néptánc- és énekegyüttesekben dolgoznak, megint mások pedig tanítanak. (BUDAPRESS—SOFIAPRESS) Távozása után izgatottan firtatták Arany János utcai üzletükben a fodrászok: ő volt az? ö szé- pítkezett náluk? Bosszúsan mutogatta Ranschburg Jenő Szülők lesznek című új könyvét az egyik kedves fiatal- asszony, amikor megegyeztek abban, hogy valóban a híres tanácsadó, útbaigazító televíziós személyiség tévedt műhelyükbe, noha a tévében alacsonyabbnak, kerekebbnek látszik. „Ilyen véletlent. A munkába jövet láttam a kirakatban, gondoltam megveszem, amíg el nem viszik, kapósak ezek. Megvásároltam a Jenő bácsi — így mondja a kislányom — másik könyvét is, a Családi kör címűt. Ha a konyhában vagy a másik szobában vagyok, amikor föltűnik a képernyőn, nagyobbik kislányom azonnal szalad értem, mert tudja, hogy szívesen hallgatom. Dedikáltathattam volna a könyvét.” A Megyei Művelődési Központban tartott sikeres előadása után a pályaválasztási tanácsadó intézetben beszélgetve azzal a megjegyzéssel újságoltam a népszerűségét kifejező esetet, hogy vannak, akik gyanúsnak, tudóshoz méltatlannak tekintik az ilyen közkedveltséget. — Jól belevágott a közepébe! Igaz, szakmai felkészültségemet, illetékességemet nem vonta kétségbe senki, de azt már többen kérdezték, hogy miért pocsékolom sok szereplésre, sok utazásra az időmet. Megéri! Rengeteg sikerélményt köszönhetek az előadásoknak. Ábrándjaim persze nincsenek. Egy dohányzás ártalmait taglaló előadás hallgatói között csak nagyítóval találhatnánk dohányzókat. Szorongást váltana ki benne, ha megtudná, hogy rosszul él, árt magának, ezért tartja távol magát az ilyen érvektől. Felmérések szerint a legutóbbi amerikai elnökválasztáson szinte kizárólag köztársasági pártiak hallgatták, nézték a sok-sok millió dolláros köztársasági reklámműsorokat. Oda szeretnék kilyukadni, hogy az efféle „nevelő” rendezvényekre olyanok áldoznak időt, akik úgy vélik, hogy ugyanazt csinálják, amit? az előadó tanácsol és amit csinálni kell. Minden további nélkül kikapcsolják a készüléket, akikhez szólnia kellene. Ennek ellenére hasznosnak vélem, az ilyen tevékenységet, mért a sokszor ösztönös helyes magatartást tudatosítja, megszilárdítja, megerősíti. Hibás karakterűek semmilyen ráhatásra nem nevelik másként gyermeküket, de vannak, akik szeretnék, tudnák jól nevelni gyermekeiket, ha ismernék a célravezető módszereket, a lehetőségeket. Ilyen leszűkített értelemben hasznos és jelentős az ismeretterjesztés. — A nevelhetőségről élesen ütköző nézetek keringenek. Mintha korlátáit hangsúlyozná a lélektan tapasztalt művelője is... — Nem fogadom el azt a szemléletet, hogy az emberek változ- tathatatlanok. Tagadom azt, hogy az első életévek visszafordíthatatlan hatásokat idéznek elő. Valóban egyes időszakokban a gyerekek sokkal fogékonyabbak egy- egy lelki jelenségre, képesebbek erősebb felindulásra, emócióra, értelmi hatásra, mint egy másik periódusban. Ha az érzékeny időszakokat kihagyjuk, akkor később vért kell izzadnunk, hogy elérjük azt, amit megfelelő időben köny- nyebben elérhettünk volna. Reménytelen eset nincs! Kétségtelen, hogy fogyatékos gyerekből sohasem lesz Albert Einstein, de teljesen biztos, hogy megfelelő módszerekkel a gyógypedagógiai alany intelligenciamennyisége is növelhető. — A tudnivalók még hatékonyabb terjesztésével, még következetesebb elfogadtatásával tehát megszüntethetek nevelési gondjaink? — Soha ennyit nem áldozott az állam pedagógiai, lélektani ismeretterjesztésre, mint mostanában. Sok könyv, sok előadás, sok tévé- és rádióműsor szolgálja a harmonikusabb életet. Az ismeretközlésnek is vannak azonban határai. Csak egy bizonyos pontig juthatunk a több tudással. A családi és az iskolai életben látok problémákat. A minisztérium kérésére meg is írtam egy tanulmányban, hogy mérhetetlenül sok a felületes frázis, túl erősen rámegyünk az intellektusra. Mintha a személyiségnevelést sem a család, sem az iskola nem vállalná eléggé eltökélten, tisztelet a kivételnek. Minél jobban kezelhető gyerekek nevelésére törekszenek és nem a jól nevelhető gyerek a cél. Olykor mintha az iskola és a család között ide-oda ütődő pingponglabda lenne a gyerek. — Engedjen meg búcsúzóul egy személyes kérdést: hogyan alakult tudományos pályafutása? — 1954-ben érettségiztem. A pszichológiáról vajmi keveset hallottunk. Kétszer jelentkeztem az egyetemre, hiába. Talán a gyógypedagógiai nevelésben úttörő nagybátyámra való tekintettel vettek föl a gyógypedagógiai tanárképző főiskolára. Ott annyira megkedveltem a lélektant, hogy a diplomázás után azonnal jelentkeztem — most már sikerrel — az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar—pszichológiai szakára. Fölfigyeltek még hallgatóként a vakokkal készített tesztvizsgálataimra, az Akadémián erről tartott előadásomra eljöttek a szakma nagyjai. Meghívtak az akadémiai kutatóintézetbe, onnan csábítottak át az egyetemre. Három éve ismét a Magyar Tudományos Akadémia pszichológiai intézetében dolgozom főmunkatárs-osztályvezető- ként, továbbra is tanítok az egyetemen. Salamon professzorral közösen készítünk egy könyvet a fejlődés- lélektanról. Én a második részt írom. Különféle szocializációs (az egyén társadalmi beilleszkedését, ennek törvényszerűségeit kutató tudomány) elméleteken keresztül a morális magatartás kialakításának a feltételeit vizsgálom, mert rendkívül fontosnak érzem az akarati tényezőket. Ezt a pályaválasztási intézet, a TIT és a Magyar Pszichológiai Társaság dél-magyarországi szekciója által rendezett, játszva tanító, szórakoztatva elgondolkoztató, Ranschburg-módszerű előadáson részt vevők is tanúsíthatják. H. N. O zora nevét, azt hiszem, Illyés Gyula tette országszerte ismertté még az ötvenes években színdarabjával, az Ozorai példával. De ha így van, akkor azt kell mondani: másodszor vált országszerte ismertté! Hiszen először több mint száz évvel korábban maga az az esemény tette, amelyről a dráma szólt. Ez pedig a nép, a kaszára-fokosra kapott önkéntesek hősi helytállása Ozoránál, akik megfutamították Jellasioh csapatait. Magam a nagyanyámtól hallottam először erről: a családi hagyomány szerint az 6 nagyapja is ott volt az ozorai dombokon. Talán ezért is vonzott ez a megye — Tolna — másik szögletében fekvő község. Ma is kerülő utakon lehet megközelíteni: a Dunai öl dvártól Si- anontornyán át Tamási és Dombóvár felé vezető útról Pincehelyről letérve az ozorai bekötőútra. Vagy pedig a Balaton csücskétől, a lepsényi elágazástól délre, Enying felé Simontornyára vezető útról jutunk Ozorára az Igar és Simontomya 'között kiágazó be- kötőúton át. Ez utóbbi azért szebb, mert amint a Sió hídjához érkezünk, a túlsó parton mindjárt az ozorai vár tárul elénk, régen raktárrá alakított és tatarozásra — meg mindenekelőtt műemléki feltárásra! — váró külsejében is méltóságosan. S mögötte és körötte a löszhátak sora, és mély be- vágódások teszik változatossá, varázslatossá ezt a tájat. Egy firenzei Zsigmond udvarában Ozora neve először folyónévként tűnik, fel több mint kilencHAZAI TÁJAKON Pipo vára • A felújításra váró várkastély. száz éve a pécsi püspökség alapító oklevelében. Ez a folyó a mai Siónak ottani, középső szakasza volt. Ugyanis a múlt századi szabályozások előtt a Balaton és a Kapos között váltakozó jellegű víz — láp, nádas-zsombékos tó, bujkáló patakok — húzódott. Ez a vízivilág egyik oldalról jó védelmet nyújtott az ott kialakuló erősségnek, amit a szakadékos löszdombok is védtek. iA vidék ura az Anjou-királyok idején az Ozoray család volt. Ozoray Endrének fia nem lévén, a család szolgálataiért leánygyermekét, Borbálát, Zsigmond, „a király, a császár” (ahogy Arany János verse nevezi, mint sok ország urát, s német-római császárt is) .hiúsította”: örökölhetett. S Borbála 1399 nyarán feleségül ment egy Filippo Scolari nevű firenzeihez — ahogy itt nevezték aztán: Plpóhoz —, aki Zsigmond király hadvezére, diplomatája lett. A XV. század elején a török elleni védekezésiek, s a déli vidékeknek a főembere — bán és több megye ura. Gazdag nagyúr — a reneszánsz építészet és művészet elterjesztésének kezdeményezője Magyarországon. Ozorán, felesége hozománybdrtokainak — s az ő királyi adományaként kapott nagy javadalmainak — központjában a várkastélyán olasz- országi mesterek dolgoztak. Ennek idők során leromlódott, újjáINK. * *m Régi kocsmaépület. A hagyomány szerint a diák Petőfi ebben az öreg kocsmában csapott fel színésznek: Pápáról gyalogolt haza, Szabadszállásra, erre vezetett az útja. Hat főből állt a vándor színtársulat, amelyhez csatlakozott. Petőfi nyomát taposva, egy másik költő növekedett, ébredezett itt: Illyés Gyula. Aki olyan feledhetetlenül örökítette meg Petőfi nyomát e tájon, s magát a vidéket múltjával, a nép történelmét — az Ozorai példában. N. F. • A vár ' bejárata. (A szerző felvételei) s átépített maradványa a ma is álló vár, amelyben kis helytörténeti kiállítás látható. Temesvári Pelbárt nyoma Jeles udvar, nagy vitézi és szellemi élet színhelye lehetett annak idején a vár és környéke. Maga Zsigmond király többször is megszállt itt bizalmasa udvarában. S talán még Hunyadi János is megfordult Ozorán, hiszen lehetséges, hogy Pipo mellől indult a katonai pályán. Hiszen nemcsak kastély állt Ozorán — egy kolostornak a romjai is megtalálhatók. Ferenceseké volt a kolostor, pontosabban széles környék kolostorainak központja, anyaháza, ahol egyebek között Temesvári Pelbárt, a török elleni védelmi harcokban emlékezetessé vált barát is élt. Kódexet másoltak, Pannónia bajait panaszoló verset írtak falai között. Egészen 1543-ig éltek itt a barátok, akkor — 17 évvel a mohácsi csatavesztés után — a mind biztonságosabban megülő és szerte járó török elől Török Bálinthoz menekültek, Pápára. Petőfi, a vándorszínész A vár alatt, közel az iskolához, a patak mellett egy öreg ház.
