Petőfi Népe, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-25 / 276. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET Megyei művészeti díj Bahget Iskander Ahmed 1979 Külföldi tanulmányi ösztöndíjasként Szíriából jött Magyarországra. Dunaújvárosban, a Nehézipari Műszaki Egyetem Főiskolai Karán 1972-ben üzemmérnöki, majd műszaki tanári oklevelet szerzett. A fotózás iránti szenvedélye, a magyar valóság iránti érdeklődése, érzékenysége már a főiskolai évek alatt megnyilvánult. A dunaújvárosi Bartók Béla Művelődési Központban egy csoportos fotókiállításon ő vitte el a pálmát; elnyerte a főiskolai díjat. Ez jelentette számára az első olyan elismerést, amely valóban ösztönzően hatott rá. Dunaújvárosból költözött Kecskemétre, ahol először a Szerszámgépipari Művek Gyárában dolgozott, azután a MEZŐGÉP Vállalatnál vállalt munkát. Ma is itt dolgozik, külkereskedelmi műszaki előadóként. Első dunaújvárosi bemutatkozása óta csaknem száz hazai és külföldi, egyéni és csoportos kiállításon szerepelt. 1979-ben Kecskemét. Marcali, Izsák, Kiskun- majsa, Makó, Salgótarján, Lakitelek, Kaposvár, Pécs és Balástya közönsége láthatta a magyarországi viszonyokat, szokásokat, az emberi környezetet megörökítő fotóit. Az alföldi táj, a paraszti világ mellett a munka ábrázolása kiemelt szerepet tölt be művészetében. Témaérzékenysége, az ember élethelyzetének árnyalt ábrázolása, kiváló technikai felkészültsége a magyar fotóművészet egyik számon tartott, jeles tagjává avatta. Képeinek valóságérzéke, esztétikai színvonala, gondolatgazdagsága az egyéni hangvételű művészek sorába emeli. Jól ismeri a munkahelyeket, a dolgozó embert, ezért színvonalasak szociofotó-sorozatai. Képei érzelmi azonosulásra késztetnek, tettekre sarkallnak. Bahget Iskander Ahmed fotóművész már mintegy ötven díjat. elismerést őriz házi vitrinjében. Háromszor nyerte el a Magyar Fotóművészek Szövetségének Nívó-díját, s 1978-ban a Bács-Kiskun megyei Tanács ösztöndíjasaként a bejáró munkásokról. a tanyai emberekről készített fotósorozatokat. Valamennyi kiállítására szívesen emlékszik vissza. Amikor erről beszélgetünk, mégis hajlandó kiemelni néhányat a sok bemutatkozás közül. Különösen emlékezetes számára például az 1978. évi, békéscsabai Prem Fotókiállítás. Itt első díjjal jutalmazták. Ide sorolja az idén a szegedi szalonban rendezett kiállítást is: Behautatott képeit tiszteletdíjra érdemesítette a Csongrád megyei Tanács. Ugyancsak ez évben Kecskeméten az országos színes- dia-pályázaton. Nagykanizsán pedig az Életünk című fotötárlaton kapott díjakat. A mindig jó kedélyű, barátságot kereső Bahget Iskander szinte hibátlan magyarsággal vélekedik szóban is a mindennapi élet eseményeiről, s nemcsak a hazaiakról, hanem a nagyvilág dolgairól is. Ez a képessége, társadalmi, politikai érzékenysége párosul művészei tehetségével. Elégedett jelenlegi munkakörével, szeret Magyarországon élni. Saját bevallása szerint otthon érzi magát. Elmondta, hogy gyerekkorában, Szíriában lenézte azokat, akik külföldön maradtak. Amikor azután ide érkezett, abban a pillanatban megváltozott a véleménye. gyorsan beilleszkedett a magyarországi életformába, pedig akkor még egyáltalán nem tudott magyarul. Dunaújvárosban befogadták a különböző társaságok, a klubok, s a környezete is biztatta, segítette kibontakozni tehetségét. A „kezdő évtized” művészi munkájának eredményeit jutalmazta művészeti díjjal a megyei tanács. Jólesett az elismerés neki, de egyben nyugtalanná teszi, mert úgy érzi, hogy ez a jövőben még többre kötelezi. Rapl Miklós S': >T&r /•'/.'‘ •> '■.. '-'S'?.' •'.' > -'«tT/ i-Xi-W&x- >' -■ * V'. ■ ‘ : ■ f,.t‘ '’■ ' „Bodri Ferenc nem nagyipari képtermelő; nem óránként kerülnek ki a keze alól kész művek. Tépelődő, magával elégedetlen művész, aki sikerületlen lapjait Inkább megsemmisíti, képeit pedig átfesti, mintsem fél- vagy negyedkész alkotásokat kiengedjen a kezéből.” Sümegi György művészettörténész beszédéből idézzük a fenti megállapítást, amely a Kecskeméti Konzervgyárban hangzott el a napokban, Bodri Ferenc festőművész kiállításának megnyitóján. A gyári kiállításon a művész huszonhat alkotása: festménye és grafikája látható. Bodri Ferenc megmutatja a közönségnek saját arcát is önarckép-grafikáján, szemből és oldalnézetben. Feltünteti a képen legfontosabb személyi adatait, nevét, születési évét, hónapját és napját is. Utána az 1978-as évszám látható — kérdőjellel. A kiállítást megnyitó, a művészt bemutató művészettörténész is feltette a kérdést: „Vajon miért rajzolta, rajzolhatta így, tűnődő arcmása alá a kérdőjeles évszámot? Miért akasztott kérdőjeltorlaszt a következő évek, a jövő elé? Azért, mert még nem tudni, hogy a magát vallató, örökösen tépelődő művész milyen alkotásokkal fog majd válaszolni a tudatában gyülemlő életkérdésekre.” Bodri Ferenc konzervgyári kiállítását akár eddigi pályája ősz- szegezésének is tekinthetjük. Változatos témájú grafikáit nézve, széles érdeklődési köréről győződhet meg a néző. Festményei, csendéletrészletei, nőalakjai, anyát gyermekével ábrázoló kompozíciói hatásosak, harmóniát tükröznek, elgondolkoztatók. Élmény mindenki számára, aki szereti a szépet. Ezúttal is csak elismeréssel szólhatunk az üzemi tárlatokról, amelyek az utóbbi időben szaporodnak, s rendezőik egyre inkább a színvonalra is törekednek, Kecskeméten és másutt is a megyében. Ebben jeleskednek többek között a Kecskeméti Konzervgyár kulturális életének szervezői, irányítói is. Bodri Ferenc műveit ugyanis tárlatsorozat keretében mutatják most be a gyár dolgozóinak. —I —s ANTALFY ISTVÁN: Hogy ne fájjon.. Nem ültél még a sárga homokon a nyugalom égtájain, nem kerestél idegen szerepet, hajótörésről nem beszéltél, gránitkő-kemény fegyelemmel éled a mindennapok sarcát, fellángoló tárgyak között, elsüvítő szelek között, elsüllyedt sziget peremén és fáklyát gyújtasz alkonyatkor, hogy ne fájjon az éjszaka, mely mozdulatlan, mint az ég. r-r Őszi levél Megdideregnek már a lombtalan fák, összébbhúzzák magukat a hegyek. A kertek alján sürgős nyugtalanság. — Látod, barátom, nem feledtelek... Most forr a must és szomjaznak a földek, mert újra érzik anyaságukat, s hol már törtfényű sugarak ömölnek, telt hordókkal indulnak az utak. Kamrák telnek és pince mélyre tárul, az ember álmodik újabb csodákról, az égen újabb holdak futnak át, ne búsulj hát tűnt nyár felett, barátom! Lásd, minden újul ezen a világon, mondd inkább a szüretelők dalát! R égen dívó szokás, hogy ha felépül egy művelődési ház — például — a megye egyik járási székhelyén, a vele versengő másik nagyközség illetékesei és illetéktelenjei nem nyugosznak addig, amíg náluk nem kezdenek még reprezentatívabb kulturális helyi központ építéséhez. Valahogy így volt ez ott is, ahol nemrégiben — mint a nagy nyilvánosság előtt és számos szűkebb fórumon sok szó esett róla — valóságos csodapalota készült volna el, ha az építési-szerelési munkák hibái nem késleltették volna az átadást. Most aztán, a gazdasági körülmények kedvezőtlen változásai miatt egyszeriben túltakarékossá- gi láz tört ki. Félő, hogy nem egyedi eset, ami az egyik nagyközségben történt. Ott aligha lesz ezen a télen kulturális élet, mert a művelődési ház fűtésére és világítására szánt összeget a minimális alá csökkentették. Igaz, hogy így nem fűtik fölöslegesen a többnyire üres nagytermet — de a klubszobákba aligha fog menni valaki csak azért, hogy többedmagával fagyoskod- jék. Inkább otthon marad. Vagy a kocsmába megy, ahol — sajnos — mindig van társaság, s természetesen fázni sem kell. L ehet-e egyáltalán a közművelődésen, a kultúrán takarékoskodni? A közművelődési párthatározat és törvény egyértelműen kimondja, hogy nem. Semmiképpen nem szabad a takarékossági elveket úgy értelmezni és alkalmazni, hogy ellentétbe kerüljenek a művelődési célokkal. Ami viszont korántsem jelenti azt, hogy ne kellene a takarékosság jegyében felülvizsgálni a helyi költségvetési tételeket, s csökkenteni vagy akár törölni azt, ami túlzott és fölösleges. Akkor is, ha ezek a tervezett kiadások a művelődésügy számláján, keretén vannak. Mindenekelőtt az új létesítményeknél kínálkozik a takarékosság ésszerű alkalmazása. Sem a község lakosai, sem az odavetődő idegenek nem fognak csalódást érezni, ha a művelődés ügyének csak akkora otthont építenek, amekkorára a helység mai és várható jövendő méreteinek figyelembevételével szükség van. S ha ez csupán egy korszerű építésű új ház lesz, amely nem is emelkedik ki a lakóházak sorából — még jól betöltheti hivatását. A lényeg mindenképpen az, hogy mit takar a még oly szerény külső. Lehet például színházi előadáshoz alkalmas nagyterem, ahol fogadhatják akár a fővárosi társulatokat is — de nem feltétleTakarékoskodni és művelődni nül szükséges, hogy olyan világítási, színfalmozgatási és egyéb berendezések legyenek, mint a világvárosi színházakban. S a klubtermek lényege sem az, hogy süppedő szőnyegek, drága fotelok legyenek benne. Megteszi ugyanazt a szolgálatot az olcsóbb berendezés is. S enki sem vonja kétségbe, hogy könyvtárakra és az újonnan megjelenő könyvek beszerzésére szükség van. De szakítani kell azzal a szemlélettel, hogy „közeledik az év vége, vegyünk, amit kapni lehet, csak a keret meg ne maradjon”. Ha most nem talál a hozzáértő könyvtáros olyan műveket, amelyekkel nemcsak szaporíthatja, hanem gazdagíthatja is a könyvállományt — inkább csak maradjon meg a pénz. De ide tartozik aa is, hogy a művelődési intézmények, könyvtárak gazdái se csökkentsék szinte automatikusan a jövő évi kereteket csupán azért, mert az ideiből megtakarítást értek el. Ésszerűen, meggondoltan lehet és kell is takarékoskodni a most leginkább „hiánycikknek” számító energiával. Semmi esetre se úgy, mint az egyik nagyváros európai hírű oktatási intézményénél, ahol hét végére leállítják a fűtést, noha jól tudják, hogy a diákok oda járnak tanulni, s hogy többször annyi fűtőanyag kell, amíg a szombat-vasárnap kihűlt, vastag falak legalább szerdára ismét felmelegszenek. Az energiatakarékosság manapság elsőrendűen fontos. Ám éppen ezért megéri, hogy az illetékesek gondolkozzanak, tanácskozzanak és olyan intézkedéseket hozzanak, amelyek nem a látszatot, hanem a valódi, kilowattórákban és gázköbméterekben mérhető takarékosságot szolgálják. De nem minden mérhető így. Épp>en a kultúra, a művelődés egyike azoknak a területeknek — ilyen az oktatás, az egészségügy is —, amelyeken a számokban kifejezhető és csak eredményeikben megtérülő kiadások egyaránt előfordulnak. Ki tudná kiszámítani, hogy egy sok embert érdeklő ismeret- terjesztő előadás hatásában mennyit eredményez? Hogyan lehetne p>énz- re vagy bármire átszámítani, hogy egy magas színvonalú színházi előadás hány embert gazdagított szellemiekben? Ilyenekkel ta- takarékoskodni — valójában pazarlás. Mint ahogyan a fölösleges, csupán a tervek „kipipálása” kedvéért megtartott rendezvények is a pazarlás oldalára írhatók. Takarékoskodni kell például a papírral. De ha emiatt nem jelenik meg egy értékes könyv, a’z semmi esetre sem nyereség — viszont kérdéses, hogy — ugyancsak a p>élda kedvéért — miért nem kell takarékoskodni a könyvesboltokban a csomagolópapírral, amikor a legtöbb vásárló külön kéri, hogy ne csomagolják be a könyvet, mert a papír otthon csak fölösleges teher, különösen a korszerű fűtésű lakásokban. Hosszan lehetne még sorolni a példákat a kulturális életnek szinte minden területéről. Sémákat szabni, szabályokat felállítani aligha lehet, hiszen mindenütt mások a körülmények, a tennivalók. Ezért sem szabad mechanikusan értelmezni a takarékosságot! Tudomásul kell vennünk, hogy ez meghatározza a következő évek — sőt lehet, hogy évtizedek — gazdálkodását. Be kell tehát rendezkedni rá, s éppen ez követeli meg a jó előre gondolkodást, az ésszerűséget. „Kultúrpaloták” helyett a célnak megfelelő művelődési házakra, luxus helyett kellemes környezetre, hetedhét országra szóló hakniműsorok helyett a művelődést és a szórakozást valóban szolgáló rendezvényekre van szükség. R égi igazság az, hogy „nem vagyunk olyan gazdagok, hogy olcsót vehessünk”. Valahogyan így kell a helyi művelődési lehetőségekkel bánni: az olcsó, pillanatnyi látványosságok helyett a maradandóra törekedni: Takarékoskodni és művelődni egyszerre — csakis így lehet. V. E. CSÁSZÁR ISTVÁN: Séta — Azt ajánlom, hogy naponta sétáljon egy keveset — mondta az orvos. — Sétáljak? — kérdezte a beteg. — Igen. — Hová sétáljak? — Sehova. Csak úgy járkáljon. Az utcán. — Melyik utcán? Ne haragudjon, nem értem. — Bármelyik utcán. Amelyiken kedve tartja. — Szóval, mondjuk naponta menjek el a piacig és vissza? — Ne határozzon el semmit. Egyszerűen kószáljon. — Nem lehet egyszerűen kószálni. Tegyük föl, hogy nem a piac felé megyek, hanem például a Duna felé, akkor ugye odaérek, és mit csináljak azután? Visszaforduljak, vagy menjek tovább a p>arton? De jobbra vagy balra? Egyébként bármerre megyek, megint elérek valahová és akkor újra ott a kérdés, hogy visszaforduljak, vagy tovább menjek jobbra vagy balra? — Tudja, mit nevezünk sétálás- nak? — Nem tudom. — A szót magát, azt, hogy sé- tálás, ismeri? — Persze. — Ismeri, és mégsem tudja, hogy mit jelent. — Igen. — Magának anyanyelve a magyar? — Az. — Beszél valamilyen idegen nyelven? — Németül és angolul. — Mit jelent az, hogy spazieren, vagy az, hogy to walk? — Ezek a sétálni szó megfelelői. Sétál, céltalanul kószál. Értem én, mire akar kilyukadni, doktor úr. — Akkor nem kell idegeskednie. Naponta kószáljon egy keveset céltalanul. Szóval sétáljon. — Vagyis naponta menjek az utcára azzal a céllal, hogy céltalanul kószáljak. — Ne legyen ideges, mondtam már! Maga még soha életében nem sétált? Ezt állítja? — Mindig mentem valahová. Ha sehová sem kell mennem, mit keresnék az utcán? Nem vágyók bolond. — Gondoljon a gyerekkorára. A szüleivel biztosan sétált. — Persze. Azt mondták, elmegyünk sétálni... — És olyankor mit csinált? — Mentem a szüleimmel. Vittek magukkal. — És a szülei mit csináltak olyankor? — Engem vittek sétálni. — Hát vigye maga is a gyerekét vagy a feleségét. — Ne tréfáljon, doktor úr. A fiam negyvenkét éves gépészmérnök. A feleségem a nyugdíjazásom után három évvel meghalt. — Értse meg, ha állandóan otthon ül, idő előtt tönkremegy maga is. Naponta sétálni kell! — Nem tudok sétálni. — Dehogynem tud! Maga nem akar. Egyszerűen csökönyös. Ha nincs szüksége a tanácsomra, minek jött hozzám? — Szükségem van a tanácsára, doktor úr. — Akkor menjen le mindennap az utcára. — Hány órakor? — Mindegy. Menjen délután. — Négykor jó lesz? — Jó lesz. Ballagjon le a Duna- p>artig, vagy ameddig akar. — A Duna-part megfelel. — Helyes. A víz megnyugtatja az embert. Nézelődjön egy kicsit. — Meddig? — Ameddig jólesik. Tíz percet vagy egy negyedórát. — Negyedórát. — Utána menjen szépen haza. — Lassan vagy gyorsan? — Ahogy szokott. — Ha sietek valahová, gyorsan szoktam menni. Jól bírom a járást. — Lassan menjen, nyugodtan, kényelmesen. — Meg fogom csinálni. — Ennyi az egész. — Ha még egyszer elmondaná doktor úr, én felírnám magamnak. És pontosan így fogom csinálni mindennap. \ tárnái László:mindig utolsóelőtti vacsora például a háború békereményt ízéről a béke háború-rohadt ízéről erről a harmincvalahány éves rendezett fejetlenségről a viszonylagos rendezettségben hogy lehetne végre közös világnevezőre jutni ha például a mindig utolsóelőtti vacsora ízéről sem tudunk jóízűen megállapodni abban sem hogy ez a majdan sokszor megátkozott szeretetteljes nap is úgy telt el mint az infantilis öregek kapkodóan múló másodperceinek ideiglenes végeredménye hogy megvagyunk megmásíthatatlanok vagyunk mint például a háború békereménye mint a béke háború-rohadt íze mint a rendezett fejetlenség mint a mindig utolsóelőtti vacsora egyszersmindenkori ize • Anya. A tanítónő.