Petőfi Népe, 1979. november (34. évfolyam, 256-280. szám)
1979-11-18 / 270. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET • Szurcsik János: Szik. i életképek monumentális nyugalmával nyűgöz le. A játékosságot, a filozofikus töltetű iróniát Würtz Adára képviseli, akinek grafikái az e"gesz világon ismertek. Egyik rajzában a nyári művésztelepnek állított kedves emléket. „1979. július 25-én, délelőtt 10 órakor egy kis tanyánál, a kecskeméti határban — írta a lap jobb felső sarkába. — Bozsó János mindjárt befejez egy képet, Jánosi Sanyi elkezdett egyet, na próbáljunk meg rajzolni valamit.” Így született meg a variációk egy tanyára, melynek rajzos ábráit szellemes megjegyzések fűszerezik. Látható a tanyán élő idős házaspár, és olvasható a kérdésük: „Ugye nem azért jöttek, hogy felszántsák a gvöpöt a tanya körül?” Ilyen a tanya a maga teljes valóságában — rajzol hajszálpontosan a grafikusművész, és egy csavarintás a tollal, máris belátunk a félszín mögé. Így születik a művészet. „Sanyi fest, Bozsó Jancsi nézi...” Würtz Ádám igyekszik megmutatni a dolgoknak nemcsak a hangulatát, de a törvényét is. Közelebb kerültek a művésztelep alkotói egymáshoz, a mindennapi élet valóságához? Műveik mondanak igent helyettük. A kiállítás emlékkönyvét megtöltő dicsérő, köszönő szavak pedig azzal biztatnak, hogy a tiszakécs- keiek is szoros közelségbe kerültek velük. Műveikben újra felfedezik környezetük sokszínűségét, és talán ezen keresztül az alkotóművészet értékéit is megismerik. Vadas Zsuzsa • Bozsó János: Nyárfasor. Variációk a Tiszára Nincs festőibb látvány a fényeket magukba szívó és visszatükröztető, a színeiben, hangulatában folytonosan változó folyóknál. Eletet visznek a tájba, kultúrákat teremtenek, felüdítik a pihenni vágyókat és örökös ihletői a költőknek, gondolkodóknak és képzőművészeknek. A Tisza játsz- sza a főszerepet azon a kiállításon is, amelyet a tiszakécskei nyári művész telep alkotásaiból rendeztek, a község művelődési központjában. A tárlat anyaga már csak azért is figyelemre méltó, mert érzékelteti, hogy a tiszakécskei községi tanács vendégszeretetét élvező művészek nem töltötték az idejüket hiába. Nyertek ők is. Űj élményekkel telítődtek és a Tiszatáj titkait együttesen feltárva egyéni kifejezésmódjukat is gazdagították. De nyertek a házigazdák is, mivel a művésztelep minden alkotójának egy-egy műve a község tulajdonában marad. Beleépül a falu kultúrájába, formálja a közízlést, mindenki számára láthatóvá, hozzáférhetővé teszi az alföldi táj kimeríthetetlen szépségét. Kilenc alkotóművész — kilenc változata, megjelenítése a nagyjából egyazon témának. A festői látás sokfélesége főként a Tisza ábrázolásában jut kifejezésre. Batári László Tisza-parti tája a színek fénylő elevenségével ragad meg. B. Séday Mária bensőségesen, lírai közvetlenséggel fogalmazza látván/iyá a folyó megejtő hangulatváltozásait. A kécs- kei születésű Jánosi Sándor megajándékoz a nagykanyar mai képének derűjével, a szintén helyi származású Bagó Bertalan keményen, markánsan ábrázol. Bozsó János Tisza-parti akonya romantikus hevülettel illeszkedik a képi kifejezés sokszólamúságába. Gyalai Béla kevés színből is a színek szimfóniáját alkotja meg. Az újbögi iskola fiatal rajztanára minden elismerést megérdemel. mivel kezdő létére, az elismert, tehetségükkel már hírnevet szerzett képzőművészek között is sikerült megmutatnia, hogy tud újat, eredetit közölni a bennünket körülvevő dolgokról. • Gyalai Béla: Találkozás. Örömmel láttuk a kiállításon Szurcsik János képeit. Visszahívta a hazai táj — Hercegszántón született, Baján, a Rudnay szabad iskolában kezdett festeni —. és a találkozás eredményes volt. Keze alatt kiteljesedett a vászon. Ahogy Gyalai Csendje vulkánikus erejű, úgy Szurcsik a falusi • B. Séday Mária: Alkony a Tiszán. (Tóth Sándor felvételei) MEGYEI MŰVÉSZETI DÍJ — 1979 Érdéi Péter Alig kezdtük meg a beszélgetést, amikor csengett a telefon Erdei Péter íróasztalán. Az egyik tanácsi vezető kereste; időpontot beszéltek meg egy fontos kezdeményezés részletes megvitatására. Később a Forrás szerkesztősége jelentkezett, majd a színháztól érkezett üzenet. Mondtam, hogy ne zavartassa magát, legalább személyesen is meggyőződhetek arról, hogy a Kodály-intézet és igazgatója milyen gyorsan beilleszkedett a megyeszékhely kulturális életébe. Számítottam erre az aktivitásra, mert még el sem készültek teljesen a volt ferences kolostor átalakításával, még „kölcsöniro- dában” dolgozott, amikor 1974-ben a fiatal, újonnan kinevezett igazgatót ott láttam a helyi kórustalálkozó bíráló bizottságában. Közművelődési hajlamait zene- akadémista korában Vass Lajos erősítette, harminc hónapig dolgozott mellette. Tőle is tanulta, hogy a muzsika a közösségteremtés talán leghatékonyabb eszköze. Ügy alakult a sorsa, hogy új, formálódó intézményekben dolgozhatott. A kezdet kezdetén hív - ták Bostonba, az ottani Kodály- intézetbe. Fontos szerepet kapott külföldi zenepedagógiai tanfolyamok tematikájának, módszertanának kialakításában. Mindenütt tapasztalhatta, hogy szövetséges társintézmények, más művészeti ágazatok rokonérzésű művelőinek támogatása nélkül nehezen érvényesíthetők a Kodály nevével ismert magyar zenei nevelési rendszer előnyei. Mindezekből következően természetes, hogy az általa irányított Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet tanárai és növendékei rendszeresen közreműködnek kecskeméti kulturális eseményeken, másokat is bevonnak fontosabb rendezvényeik előkészítésébe. lebonyolításába. Gyönyörűen példázta ezt a szándékot az Ady- centenárium alkalmából szervezett ■ előadássorozat. (Rövidesen nyomtatásban is olvashatjuk az ott elhangzottakat.) Arra még a legderűlátóbbak sem számítottak, hogy ez a tulajdonképpen élőzmény nélküli intézmény ilyen gyorsan igazolja létjogosultságát, ilyen pontosan rátalál sajátos feladataira. Négy év elteltével sincs szükség a célok, az alapvető módszerek megváltoztatására. A most megkezdődött új tanévben csupán a csoportlétszámokat változtatták meg, mivel kiderült, hogy a növendékek eltérő képzettsége miatt, kisebb közösségekkel gyorsabban haladhatnak, alaposabb tudásra tehetnek szert a hallgatók. Mind felkészültebben fogadhatják a mind sűrűbben érkező külföldi csoportokat is. Januárban japánok számára rendeznek egy rövid tanfolyamot, tavasszal ötven spanyol zenetanár vesz részt Kecskeméten kéthetes továbbképzésen, majd amerikaiak jönnek tudásuk gyarapítására. A magyar énektanárok továbbképzésére is mind több figyelem jut. A 15 éves művészetoktatási távlati fejlesztési terv szerint az ének- és szolfézstanárok országos továbbképző központjává kell továbbfejleszteni a kecskeméti intézményt. Vállalják, csinálják, lehetőséget kapnak ahhoz, hogy a tanév folyamán is rendezhessenek tanfolyamokat. Sikerült tartós és kölcsönösen hasznos kapcsolatokat kiépíteni a Zenemű Kiadóval. Hegyi Erzsébetnek, az intézet volt tanárának új kötetét már közösen jelentették meg. Terveik szerint Bárdos Lajos tanulmányaiból adnak ki hasonló módon egy angol nyelvű válogatást, majd Kocsárné Her- boly Ildikó és Ittzés Mihály zene- pedagógiai tárgyú közös kötete kerül az olvasókhoz az együttműködés eredményeként. Személyes látogatásokkal is ápolja az intézet nemzetközi kapcsolatait. Legutóbb az Egyesült Államokban vezetett egy négyhetes tanfolyamof ahol először sikerült az elméleti és gyakorlati képzés szinte vegytiszta ötvözése. A hallgatók ugyanis a rendelkezésükre álló kórusnak azonnal továbbadhatták, amit tanultak. Külön emlékezetessé teszi számára ezt az utat az általa betanított és vezényelt Mozart Requiem si • kere. Lapunkban is beszámoltunk a Kecskeméti Városi Pedagógus Énekkar jó visszhangú finnországi vendégszerepléséről. A kórus gyors fejlődése Erdei Péter kiváló Ijarnagyi képességeinek tulajdonolható. A magyar küldöttség tagjaként vett részt a Kodály Társaság ausztráliai kongresszu • sán. Sokoldalú, magas színvonalú, nemzetközi jelentőségű tevékenységet méltányolt a megyei tanács, amikor művészeti díjjal jutalmazta Erdei Pétert, a Kodály ■Zoltán Zenepedagógiai Intézet igazgatóját, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanárát. H. N. wmmmmmmmmmmmm mm® Hősködés volt? Legelőször a sarki boltos mondja: — Az édesapja ugyancsak belekeveredett ebbe a dologba! — Hogyan? Miért? — Na, nem azért mondom... Azután a szomszédok, szinte egyszerre: — Ilyet ki látott? Méghogy ilyesmit tenni? — És legvégül az anyám csak ennyit, sírdogálva: — Hősködött... — Hogyan ? Azért került kórházba? — Azért; mert hősködött... — Ö nem hősködik — mondom. — Mindig is azt tette! — Mindig? — Azt; mindig hősködött..' í — De miért mondja ezt, anyám? Hallgatás. Hosszú-hosszú hallgatás. — Miért, anyám? — kérdezem ismét. — Mert ott a tarlón is, aratás után; meg a kapáláskor is; és a csépléskor, meg kendervágáskor; amikor betegen is ott volt, emlékszel? — De az régen volt... — ö nem változott semmit; nem érted? — Semmit? — Egy icipicikét sem ... — De hát ez nagyon jól van így! Vagy nem? — Jó, hogy kórházban van? Az a jó neked? — kérdezi anyám. Magyarázkodom: — Nem az jó, hogy... — Tudod, hogy majdnem belehalt? — Az apám? — Hát miért ment a távirat? Dísznek ? — Nem; nem annak. Nemcsak dísznek. — Nahát... Most már szeretnék pontosan mindent tudni: — De hát mi is volt itt tulajdonképpen? — övele? Az apáddal? — Igen; mi volt valójában vele? Mi történt? Erre ő ezt feleli: Értsd meg: feleslegesen hősködött... — De az istenért: Hogyan? Hisz mindent kellene tudnom! Anyám szeme ekkor egészen könnybelábad. Hallgat és nem szól semmit, sokáig. Én nézem, elszomorodva, aztán megszólalok: — Mégis: hogy van most? Hallgatás a válasz. — Hogyan van? — kérdezem daccal újra. — Eridj a kórházba, megtudod ... Igen ám, de későre jár. — Csakis reggel mehetek — gondolom. De addig is : tudnom kellene valami közelebbit. Faggatom. Aztán csak ennyit mond: — Átgázolt rajta a ló... — Kinek a lova gázolt át rajta? — kérdezem. Nem szól anyám; csak hallgat. Megismétlem a kérdést: — Kié volt a ló? Erre megszólal: — Nem ló; lovak. Mert hogy két ló volt... És hozzáteszi: — A fene enné meg őket...! — De kié volt? Vagyishát kié voltak? — A Bakcsányéké... — Ahá! — mondom —, és elsietek a másik utca végére. — Maga gázolta el az apámat? — kérdezem. — Nem — így a válasz. — Hanem? — A lovaim ... — De miért? — Mert eléjük állott..'.' — Eléjük? Csak úgy? Az apám? — Ügy, vagy nem úgy, nem tudom. De eléjük állott... És beburkolózik a hallgatásba. — Többet nem mondana? — kérdezem. — Többet nem tudok. Csak azt, hogy a lovak elé... — Ki látta? — Ott volt a Lénárd Miska is... Ahá! Irány a szomszédos utca vége! — Lénárd Miska! Megismersz? Mellettem ültél az iskolában! — Igen, megismerlek; te vagy a Tóth Samu. . — Nem; nem az vagyok, hanem ... — Mindegy — mondja bölcsen ő (kicsit ittasnak látszik). — Te láttad, hogyan gázolták el a Bakcsányék lovai az apámat? Mert mondják, hogy ott voltál. — Láttam: mindent láttam. — Na és? — Hogyhogy na és? — Azt kérdezem: mi történt? És hogyan történhetett? — Én nem láttam semmit. De, te rendőr vagy? Hekus? — Nem; csak az apámat elgázolták! — így nem igaz. Nem gázolták el az apádat. — Hanem? — Ö akarta úgy ... — Hogy rámenjenek a lovak? Nem lehet! — Nem azt; hanem ő ment elébük... — Hogyan? — Igen, ő ment elébük. A lovaknak. Mert meg akarta fékezni őket. — A két erős lovat, a nyolcvankét éves ember? — Azt; a két erős lovat. A mittudomén hány éves ember. Vagyishát, az apád. Senki nem hibás hát. Sokára jött a reggel, lehet menni végre a kórházba, látogatóba. A nővér így figyelmeztet: — Vigyázzon: nagyon hamar ideges lesz. — Miért? Az állapota? — Nem, dehogy... — Hanem? — Hanem mert cukkolják az édesapját. — Kicsoda? — A családja. A felesége. A lánya. Az unokái. Vagyis jóformán mindenki. — Cukkolják? — Legalábbis amikor itt jártak. A bácsi utána őrjöngött. — De miért? Miért? — Mert ő nem hibás, azt állítja. — Miben nem hibás? — Hát ebben az egészben ... Vagyis, hogy ő most itt van, mint beteg, törött derékkal. — A dereka? — És a jobb lába is, meg a karja, egy kicsit... — De hát hogyan? — Nem mondhatok többet. Aztán, végre bent, az ágya szélén ülve: — Apám, hogyan történt? Csak néz ő rám hosszan, de nem szól. Megismétlem a kérdést: — Hogyan, miként történt a baleset? Megszólal: — Nem volt bal... eset... — Hanem? — Kérdezd meg anyádat! — ö azt mondja ... — Tudom; hogy könnyelműség volt... — Nem az volt? — Mindegy, hogy mi volt. Hogy minek nevezzük. — Nem mondja el? — Nincs mit beszélni róla ... — Talán mégis! — Nem; nem akarom... — Szeretném, ha megmondaná, miért volt! — Rámnéz, hallgat. — Miért? Hallgat, de a szemében könnycseppek gyülekeznek. — Az istenért: miért!? Megszólal: — Azért, mert.., — Miért? — Mert az a ... pici... gyerek ott játszott... Tudod, a Vackóék unokája... Azért, hogy... hogy nehogy ... De ki §rti ezt? Te talán érted? Varga Mihály HATVANI DANIEL: Halandóságom ünnepén Hideg fényben mosolyom maszkja folyékony üveg arcomon akárha tükörképem kocsonyásodna vagy az omlatag világ Még mindig a nyár csapdájában üvöltenek az emlékek férgei de a tudat sziromhártyái tompulnak nosztalgiák csengettyűit mind restebbül visszhangozzák épül óriás selyemgubó épül éveimben kozmikus barlang hulló almákban darázsvájta odúk Világló ablakok kimerevednek az önzés partján önnemző lakónegyedek felbontja véreres mozaikká sorsom légyszem-optikája de a hófödte egek csupán körmöm holdjától díszesek s halandóságom elirígyelt ünnepén az ágy magasából még aláhull egy-egy paplan. DÓMJÁN GÁBOR: Töredék Mikor azt hittem figyelem kérdése az idő s akár a hiányzó lányok átvészelhető derűsen egy kis lakásban ellakhatok nem kell majd kóborolnom hiányaimhoz magamat sorolnom munkám lesz kenyerem, kedvtelésem mert lesz olyan sorrend amelybe beférek . hiszen az országról pontosabb képet adhatok mint fényképező holdak fönn az égen — Würtz Adám: Egy vasárnap délután Ókécskén.
