Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-14 / 241. szám
MŰVELŐDÉS . IRODALOM . MŰVÉSZET Csongrád megye népművészete Vajon boldog lett-e Kotsis Juliánná házassága, akinek menyasz- szonyi ládáját Makón pingálták 1875-ben, s bölcsen vélekedett-e a világ dolgairól Szél Pál uram gón- dolkodószékében, melyet 1815-ta*n készítettek Hódmezővásárhelyen? Lehet, hogy elmélkedés közben egy fehér mázas, kékkel „íróká- zott”, vagy zöld mázas vásárhelyi pálinkás butellából kortyolgatott, > jó kedvre derítette a citera hangja, mely abban az időben a legnépszerűbb népi hangszer volt Csongrádban. Ki tudja már, min tűnődhetett Szél Pál uram a gondolkodószékben, s beteljesedett-e Kotsis Juliánná minden leánykori álma a házasságban? A menyasz- szonyi láda, az egyszerűen festett barokk hatású gondolkodószék, a pálinkás butella és a citera mindenesetre látható most december végéig a Néprajzi Múzeumban, ahol Csongrád megye népművészete mutatkozik be. Pusztai pásztorok munkáit, gazdag paraszti fantázia nemes hagyományait őrzi ez a kiállítás, az elmúlt két évszázad népművészeti emlékein keresztül bemutatva a Csongrád megyei falvak és puszták népének hétköznapjait, munkaeszközeit, dísztárgyait, és népviseletét. Mintha váratlan vendégként régi családi otthonokba lépne az ember, olyan meghitt és közvetlen ez a kiállítás. Szinte várja a látogató, hogy a gazda szíves szóval invitálja a tisztaszobába, ahol a téka, a mennyezetes ágy, a fiókos asztal, a sarokpad és kemence van. S ugyancsak ezen a kiállításon ismerkedhetünk meg Csongrád megye nagy múltra visszatekintő fazekasművészetével, a vásárhelyi fazekasok egyedülálló díszítőkedvével, a cserépkulacsokkal, tányérokkal, miskakancsókkal, gyertyamártó edényekkel, a szentesi mesterek feketeedényeivel, a jószágokat legeltető pásztorok fafaragásaival, a vásárhelyi és szegedi subákkal, szőttesekkel és hímzésekkel, azzal a tarka és múltba kalandozó világgal, amikor még napsugárdíszes oromzatú házak adtak otthont a Szeged környéki parasztcsaládoknak. A. T. Derkovits-kiállítás a Galériában • Élet és halál. Nagyszabású Dérkovits-emlékkiál- lítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában a Galéria és a szombathelyi Képtárépítő Egylet anyagából. Derkovits Gyula (1894—1934) a huszadik századi magyar képzőművészet egyetemes jelentőségű alakja, aki autodidaktaként küzdötte fel magát festőink és grafikusaink legnagyobbjai közé. A terrornak azokban az éveiben, amikor a tömegeket közvetlenül mozgósító kollektív munkásművészet erőit szétmorzsolták, s a polgári festészet áz esztétizmus sáncai mögé vonult, a csenden csak az olyan hang tudott áttörni, amely a történelem tisztán felismert logikáját a halált vállaló elfogult szenvedély hatalmas erejével hirdette. A proletárművész Derkovits élete legszemélyesebb mozzanataiban osztályának sorsát, a magyar történelem legmélyebb tragédiáját élte át, így tudott az egyediből, a mindennapiból általános érvényű, maradandó, szimbolikus tematikát és formát alkotni. A kiállítás november 18-ig tart nyitva. 0 Fürd őzök. így is lehet... Hí t VüllÚS és Valóság Mrnm A '%857 • Százévesnél idősebb festett láda. Kodály Zoltán az élet apró és fontosabb dolgaiban egyaránt megtisztelte magát, környezetét, munkatársait a gondossággal, a pontossággal. Igazi mesteremberként ügyelt arra, hogy megfor- máltan, csinosan kerüljenek ki kezei közül munkái. Örömmel nézegetné, dicsérné bizonyosan a Művelt Nép Könyv- terjesztő Vállalat, a Zeneműkiadó Vállalat és a Kodály Intézet szervezésében tartott könyvbemutató meghívóját. Az olcsó, csinos nyomtatvány külleme, szövege, a közlemények ízléses elrendezése a tanár úrtól megkívánt műgondot tükrözi. Érződik összeállítói lelkes hozzáértése, ügybuzgalma, ízlése; tudták, nagy esemény az Így lát-, tűk Kodályt című könyv megjelenése. A szép kiadvány jelképes útra- bocsátására a kecskeméti zenepedagógiai intézetnél aligha találhattak volna alkalmasabb helyet, házigazdát. Az alkalmat köszöntő rendezvényt Horváth Agnes és Somorjai Paula jóvoltából gyönyörű, hitelesen tolmácsolt Ko^ dály-művek keretezték. Kinek az arány- és stilusérzékét dicséri a műsor nem kérdeztem, sajnálom. A zongoramuzsika és az énekszó áradó ölelésében sok mindent megtudtunk a világhírű zeneszerzőről, és ami még fontosabb, sok mindenre ráéreztünk. A közös élmény sugárzása fényesítette az arcokat, amikor az illő köszöntők után dr. Eősze László, Kodály életrajzírója, a Zeneműkiadó Vállalat művészeti vezetője, arról beszélt, hogy a 35 visszaemlékezés több, mint az ifjúságnak szóló ismeretterjesztés, több mint felnőtteknek szánt olvasmány; tudományos forrás is. Bónis 'Ferenc szerkesztő a kötet keletkezéséről adott míves tájékoztatást. A zenetudós, zeneszerző, népdalkutató munkatársaival, tisztelőivel a rádió ifjúsági sorozatában elhangzott tíz beszélgetés azonnali folytatást követelő érdeklődést keltett, mint ahogyan ez a kitűnő könyv is újabb, bővítettebb kiadást sürget. Az Akadémia els.ő emeleti 15-ös szobájába vezette a könyvbemutatóra összegyűlteket dr. Vikár László. Ott ültünk a tanár úr híres szerdai beszélgetésein, hallgattuk tanácsait. Tapsoltunk még sokat, szinte az utolsó szálig megvettük a Kodály Zoltán Zenemű- és Antikvár Boltból átcipelt könyveket, dedikáltat- tuk a kiadványokat, mentünk a dolgunkra. Csak ennyi történt, csak gazdagabbak lettünk, csak kisimultak a redök, csak örültünk: így is szervezhető könyvankét. Így is? Csak ekként! Mi kell hozzá? Kodály szerint: „a lélek tüze”. Ez nemesítse ügyeinket, a tisztességgel elvégzett munka tudata csiholjon örömet kis és nagy dolgainkban. H. N. ÄW.V. Az utolsó felvétel A pám sápadtan, szótlanul ül** dögéit a konyhaasztalnál, összeszorított szájjal. A nagyforgalmú műútra látott; meg-meg- rebbenő szemmel figyelte az éles kanyarban ügyetlenkedő autókat. Esetlenül, szinte rongyként lógott rajta a fakult fürdőköpeny, amit reggelente a hátára terítettünk. Ez az el-elpárásodó ablak, egy örökké sustorgó zsebrádió jelentette napközben számára a kapcsolatot a külvilággal, amelyből amputált lába miatt kirekedt. Otromba mankóit rendszerint a háta mögé tette, s én kezdetben azt hittem, akadályozza a fényképek rakosgatásában. Később jöttem csak rá,_ hogy ez inkább valamiféle önvédelem saját nyomorúságának látható kellékeivel szemben, mint ahogy az ezerszer átpergetett, sárguló fényképek is, amelyek délcegen, fiatalon ábrázolták, az önvédelmi mechanizmus részei. Azon a délutánon a szokottnál korábban értem haza, hónom alatt boldogan szorongatva az aznap vásárolt, aprócska magnetofont. Szinte berobbantam a konyhába, homlokomat nekikoccantottam az övének — ez a butácska köszöntés kölyökkorom óta végigkísérte kapcsolatunkat, mint valami kölönc — és rámosolyogtam. — Na, mit szólsz hozzá? — tettem az asztalra a dobozt. — Fran. kó, mi? Japán! Gyanakvóan szemlélte, aztán cseppnyi szemrehányással a hangjában megkérdezte: — Drága volt? — Nem vészes, van miből!... — vagánykodtam. — Tizennyolc hónap alatt majdcsak kinyögöm valahogy. Havi háromszáz, semmi az! Egy ilyen gépért... fjpzd csak! — s a papírdoboz ideges reccsenéasel szakad szét ujjaim alatt. Vógigsimogatta kezével a préselt műanyaghabban csillogó készüléket. — Kipróbáltátok? — kérdezte szárazon. — Jóhogy! Rendes volt az öreg a* boltban, azt mondta, ha gáz van vele, visszavihetem, kicseréli. Akarod hogy, felvegyünk valamit? — Mit? — Fene tudja ... Valamit. Akármit. — Pazarolni a szalagot... — Ugyan már.,. Letöröljük és kész. Felresodortam a fényképhalmot, aztán óvatosan összeszereltem a tartozékokat, ujjamat a felvétel billentyűjére tettem. — Na? — néztem rá kérdőn. — Előbb te... Lenyomtam a billentyűt. „Figyelem, mikrofonpróba, egy. kettő-három!” \ Hallok egy hangot, de ez nem az enyém. Vagy ilyen ellenszenvesen rekedt volnék? Állítok a kivezérlésen. _— Na, most jó lesz, de tartsd távolabb a mikrofont, amikor beszélsz ... Megrázta a fejét: — Csináld csak te... Nekem mikrofonlázam van — húzódott mosolyra a szája. Oké... Mondjuk, egy kis Radnótit. Felvétel. „Látod-e, esteledik, s a szöges- dróttal beszegett vad tölgykerítés barakk oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet, s csak az ész, csak az ész, az tudja a drót feszülését.” Visszajátszás. — Azért messze vagy még La- tinovitstól — mondja rekedten, és észreveszem, kis tüzek égnek a szemében, ahogy a felvételt hallgatja — Szép ez a vers... „Rabságod keretét elereszti a lassú tekintet.. — „Rabságunk..." — javítom ki szinte automatikusan. — Persze... „Rabságunk”. Nem mindegy... — Nem bizony. Csend ereszkedett közénk, nyomasztó, fülzúgós csend. Sem azelőtt, sem azután nem láttam bele más ember gondolataiba, mint akkor az övébe. — Nincs mese, most te jössz! összerezzent, aztán megadóan belekezdett egy dalba, kezdetben kicsit reszelésen, aztán egyre jobban belemelegedve. „... nem volt véle mis, csak egy hű barát, néki hagyta meg utolsó óhaját...” Behunyt szemmel énekelt. „Végső búcsúszóm asszonyomnak vidd, s vidd majd néki el ezt a gyüü ...” Torkából kis sikkanás bukott elő, a valószínűtlenül magas hang egy pillanatig ott lebegett közöttünk, majd kellemetlen vihogásba csapott, aztán széles ívet leírva férfizokogássá mélyült, összeszorított szemhéja mögül kibukott egy könnycsepp, néhány másodpercig ott remegett a szeme sarkában, aztán csíkot húzva végigfutott az arcán. Előrebukott az asztalra. A fürdőköpeny lecsúszott a válláról a konyha kövére, csíkjai mint a kígyók tekeredtek egymásra. — Nem szabad... mit csinálsz ... — nyögtem elszoruló torokkal. Simogatásra mozdult a kezem, de félúton lehanyatlott. Megmagyarázhatatlan, dühítő tehetetlenség fogott marokra, álombéli bénaság, melytől csak az éberség szabadít meg. Abbahagyta a sírást, lassan felemelte a fejét; elkínzott arccal bámult ki az ablakon. Az asztalra néztem, ahol kazettabörtönébe zárva, kitartóan surrogott a felvételre állított magnetofon.1 Lenyomtam a stop-billentyűt. A fémes kattanásra felfigyelt, lassan felém fordította az arcát és rekedten megszólalt, a hangjában cseppnyi könyörgés. — Ugye... ugye letörlőd? Hallgattam egy pillanatig, aztán magam is meglepődtem, milyen fakón, milyen mély kútból buknak elő szavaim. — Szépen énekeltél... Kár volt... kár volt elrontani a felvételt. Szerettem volna, ha végigénekeled ... — Majd legközelebb... de ezt töröld le, kérlek! — Az egészet? — Az egészet. Megadóan sóhajtottam, aztán visszapörgettem a szalagot. Kihúztam a mikrofoncsatlakozást, ujjamat a felvétel gombjára tettem. Csak a szemével intett, hogy igen. Másnap reggelre meghalt az apám. A kazetta azóta is üres; pedig az eltelt tíz év alatt igazán csinos kis gyűjteményt hoztam össze. Gyakran éreztem kísértést, hogy egy új felvétellel egyszer és mindenkorra elfelejtsem annak a néhány percnek minden szomorúságát, de valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés mindig visszatartott. Hallgatom az üres szalag sustorgását. Bár tudom, hogy képtelenség, de ilyenkor arra várok, hogy a szalag mágnesszemcséi újra a tíz évvel ezelőtti pillanattá rendeződjenek. Csapat Lajos Hatvani Dániel: Totemarc A groteszkig túlzott szociográfi- kus hangulatba irónia vegyül. E sokféle megközelítési mód jellemzi a meglehetősen érdekes Hatvani-verseket, és szándékolt erővel tolakodik előtérbe a mondanivaló. Az irónia, a szatíra mind megannyi „színesítő” elem és lesz belőle szenvedély, düh, csöndesen ejtett tiszta szó. Hatvani közéleti ihletésű költészete tulajdonképpen a most megjelent harmadik kötetével kap igazi értelmet. Versei fémjelzettek. Szándéka, törekvése kimondott szavaival egyenértékű. Nem több, de nem is kevesebb annál. Költői műhelyében a képek is újszerűek és lírailag hitelesítettek. „Gáztűzhelyen vasbogár- csápok”, vagy „Töklámpások az isten udvarán" pontos, megoldott és látomásos képek, legfeljebb a túlságosan sokszor használt fedőnév, a vas devalvál egy-egy megvillantó képet. „Vasholdjainkról”, „vasbogárról”, „vasmézről" ír. Nem zavaró, csak feltűnő, bár az összetétel így is szellemi potenciát jelent az adott versen belül. Zenei vonalvezetése, komponáló készsége külön figyelmet érdemel. Egyfelől a keresztrímes megoldásokat kedveli, másrészt túlfűtött és újszerű hangszerelést követ. Az azonos zenére írott versek bizonyos egysíkúságot tükröznek, bár a tartalom, a mondanivaló többet érdemelne. Különösképpen így van ez a drámai színezetű, az érdesebb Hatvani-versek esetében. Igaz, Hatvani nem könnyen mondható sorokat, strófákat ír. Talán ez mégjobban aláhúzza a bíráló igazát, aki mindenekelőtt a mondanivalóra teszi a hangsúlyt, és annak mélységeit keresi. A négy ciklusba rendeződő kötet — Ének a folyóvölgyben, Zenit, A dinamit esztendeje, Totemarc — maga állít mércét a kritikusnak. Ügy is, hogy a kritikát megmérje, de úgy is, hogy a kritikus a további lehetőségeket is involválja. Hatvani Dániel kötete érett, komoly könyv. Akár egy kemény kézfogás. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979.) Polner Zoltán Meleg burokban Szülőhazáim zord magzata — rugdal ózom a csönd méhóben; bolyhos meleg ibuiroklban; ébren fe trengek minden étjszaka. Csikasz-oltalom felüvölt. Lélegzet nem hasít tüdőmibe. Szívhatom nedvét mindörökre, megszülni nem tud ez a föld. Köldökzsinórom téphetem, luícskos kínnal nem lök világra. De zsírjával ha nem táplálna, érte lázadnék éhesen. Fölihánytorgatnám vétkeit s dőlyfőmben olykor megtagadnám; függetlenségem sziklás partján kúsznék tűkrösébb tengerig. így csak e földhöz ,van közöm s világra csalhat messzi ének, — tiszai táj édes füvének gyökere közé költözöm. (Hatvani Dániel Totemarc című verseskötetéből.) Hatvani Dániel alföldi kötődése ma már ősökig megvallatott. Túljutván az ifjúság görögtüzet sziporkáztató látványain, konokul mondogatja az itt és most érdekes és súlyos szavait. Most megjelent harmadik kötetének, a Totemarcnak racionalizmusa, tapasztalati intelligenciája egy olyan költőt állít elénk, aki művészi hitvallását a valósággal szembesíti. A kötet egészét reprezentáló Totemarc című verse mintegy kvintesszenciája a mondandójának. Annak a tételesen is megfogalmazott kettősségnek, amely a múlt küzdelmeit, törekvéseit a jelen mozgató erőiben is felfedezi, ugyanakkor a változást tekinti a jövő egyedüli zálogának. Jellemző és találó az arc emlegetése is; hiszen a változások, az érzelmi rezdülések az arcon érhetők tetten. A Totemarc pedig egy állandósult arcot is jelöl és jelez. „Ökrök által tiprott / avar s besenyő föld / néped napkorongos / fényességbe hőkölt” — mondja mintegy intonálva a történelmi sorsfordulót, majd hozzáteszi: „Deszka-oromfalról / szállnak szirti griffek / lökhajtásos árnyat / vizekre vetitnek.” Vissza és előre — ez viliódzik Hatvani modern hangvételű verseiben, türelmetlenül. „Ebben a faluban nem maradhatok sokáig ..(Ebben a faluban ...) mondja egyik jellegzetes sorával, azután így zárja a felvetett gondolatot: „S ebből a faluból nincs, hová mennem mégsem". Nem a szűkre szabott idő vagy a választás hiánya mondatja ezt vele, hanem a felvállalt felelősség, a tenniakarás költői hevülete. Tévednénk azonban, ha csak ilyen egysíkú versépítkezést állapítanánk meg. Hatvani számos verse ugyanis a felvetett problémával együtt ilyen vagy olyan etikai kérdéssé is válik. Nyilvánvalóan, hiszen az az életformaváltás velejárója is, figyelmét így nem kerülheti el. A már idézett versben: „Ebben a faluban nem maradhatok sokáig / kéményben csak a kolbászig ér fel a tekintet / lányai elkerülnek, szemükben bugylibicska nyílik”.
