Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-09 / 236. szám

1979. október 9. • PETŐFI NÉPE •

T

örőcsik Jolán „Én” című faintarzia képéről egy kislány ezt írta: A művésznő mindennapi munkája szinte le van rajzolva az arcképén. A sok gond. baj mellettit munkához való szeretet is megnyilvánul benne. A világos és sötét színhasználata mindent elárul az emberről. Ez a kép úgy néz ki, mintha egy fénykép lenne előttem. Egyszóval: élethű. Talán még a magányt is ábrázolja.

Erről beszélgetünk vele az otthonában.

én érzek, és nem sajnáltam az időmet, energiámat.

— A kiállítás után nagyon sok biztatást kapott, szépeket írtak a képeiről.

— Tartok attól, hogy tényleg inkább csak biztatásként mondtak annyi szépet. De az is lehet, hogy sokukra épp azért tett nagy hatást, mert a faintarzia elég ritka.

— De amíg' eddig eljutott, több

kiállítása volt Budapesten, Kecskeméten, Kunszentmár ionban.

Sok megrendelést kapott.

— Csak úgy faragok, ha kedvem van hozzá, ment akkor azon a képen érződik az élmény. Most százötven forinttal a zsebemben nagyon jól érzem magam, és eszem ágában sincs nekifogni, hogy eleget tegyek a megrendeléseknek.

— És azután, mi következett?

— Megfaragtam a Mese-sorozatot. Most már egészen egyszerűen leülök és rajzolok.

— Egyesek hiányolták, hogy a kiállításon nincsenek használati tárgyak. Most már lehetne, ha akarná, hisz a munkahelyén a Mezőgép Vállalatnál is a faintarziával foglalkozik és munkái közül sok külföldre is kerül, ha jól tudom.

— Így van.- Többek között azért is vállalom ezt a munkát, mert megtanulhatok egy sor olyan dolgot, amire máshol nem lenne lehetőségem. Harmincöt éves fejjel nem iratkozhatok be faiipari tanulónak. Mindig is szerettem volna, hogy én magam

tudjak összeülni egy képkeretet, vagy össze tudjak csapódni egy dobozt, hogy ne függjek senkitől. Sokait dolgozom, mert feldob ha egy szép kazettát csinálok, vagy most, hogy egy hatalmas virágot tervezhetek.

— Előttem van egy halom fogalmazás, amit a gyerekek írtak a képeiről. Melyik a legkedvesebb?

— Egy tíz év körüli kisfiú fogalmazta meg a Lélek nyugalmát úgy, ahogy senki:

„Én ezt a képet úgy látom, hogy ez a lélek a föld alatt nyugszik. Ha ez a lélek kinyújtózik, akkor földrengés lesz. Vagy ha a lélek kibújik levegőért, akkor egy ember meghal. Ez sosem hal meg, mert látszik hogy vaskos, erős". R. G.

,,Ha a lélek kinyújtózik’ ’

Törőcsik Jolán műhelyében

— Kevés intarziája van, ahol ne lenne jelen valamilyen formában a virág, fa, és egyáltalán maga a természet. Ennek a gyökerei a gyerekkorára, Tiszakürt- re vezethetők vissza?

— Nem tudom. Én is márany- nyiit gondolkodtam ezen, de alig jut eszembe valami erről. Igaz, nagyanyámnak volt egy csodálatos virágos kertje, amit nekünk gyerekeknek is művelni kellett, de én nem emlékszem, hogy egyszer is megnéztem volna komolyabban egy virágot. A zenetanulás mór inkább tudatos vodf. Zongoráért sírtam, a nádfödeles házban. Anyámék nem tudták előteremteni. Egyetlen egyszer aztán, olyan volt az almatermés, hogy apa vett nekem egy tangó- harmonikát, tizennégy éves koromban. Billentyűs volt az is, közelített a zongorához. Sokat rajzoltunk, ha esett az eső, és anya már nem bírta idegekkel, kezünkbe nyomott papírt, ceruzát, hogy tessék rajzolni. És akkor mi rajzoltunk.

— Aztán leérettségiztem, műszaki rajzot tanultam, majd elmentem a martfűi cipőgyárba, műszaki rajzolónak. Ott is zenekart szerveztem, tehát még mindig a zene volt az életélemem. Majd az Iparművészeti Főiskola a tervezők részére levelező tagozatot indított, mert jóformán egyiknek sem volt képesítése. A torontáli szőnyegtől kezdve ekkor mindenfélét csináltam. Nagyon élveztem a dolgot, éjfélekig is elmötyörögitem vele. Ez aztán rendszeressé vált. Közben meg• Munka közben.

nyertem egy amatőröknek kiírt jeligés pályázatot. •

— Az intarziával mikor ismerkedett meg?

— Teljesen véletlenül. Egy kiállításon a bútorpavilonba tévedtünk, ahol egy csomó intarziát kiraktak dekorálás céljából. Én akkor döbbentem álltam és csak bámultam. Fel nem tudtam fogni hogyan is csinálják ezeket.

— Az első vágástól az első kiállításig nyolc év telt el. Mi minden történt ebben a nyolc esztendőben?

— Martfűn dolgoztam, de már itt Kecskeméten igyekeztem megteremteni az otthonomat, aztán el is jöttem ide. Először az Alföldi Cipőgyárban dolgoztam, később a Pannónia Filmstúdióban, és persze faragtam, de minden komolyság nélkül. A technikai részt már jól megtanultam, csak nem voltak egyéni rajzötleteim. Nem tudtam semmit. Évekbe telt, amíg annyi falemezt összegyűjtöttem, amennyi most van.

— Ezután faragta azokat a képeit, amelyekkel az első kiállításán 1975-ben a Sajtóklubban szerepelt?

— Igen. Ebben az időben született meg A lélek nyugalma című munkám. És ettől kezdve kinyílt előttem egy kapu. Nem emlékszem azóta sem, hogy ne tudtam volna megfaragni azt, amit akartam!. Ezt a képet követte a Szülőházam és a Töprengő. Iszonyú erőlködés van bennük, mert mindent egy képben akartam elmondani, hogy más érezze amit

• A létek nyugalma.

• Mese III. (Tóth Sándor felvételei) • iris.

Társadalomtudományi

Könyvtár

Könyvkiadásunknak nagy adósságai vannak, elsősorban a társadalomtudományok — különösen a szociológia és a vele határos tudományágak — területén. Pedig a századforduló táján, majd a Tanácsköztársaság idején is úgy látszott, hogy könyvkiadásunk lépést tarthat a progresz- szív kultúra élvonalával, hiszen a jelentősebb polgári szerzők munkáin kívül a forradalmi mozgalmak és elméletek számos terméke — köztük marxista alkotások is — kiadásra kerültek. Az ellenforradalmi korszak azonban könyvkiadásunkban is véget vetett a progresszív tendenciáknak, s hosszú időre befagyasztotta a szociológiai jellegű művek kiadását. E szünet — különböző egyéb okok miatt • — egészen a 80-as évékig tartott, amikor a megújuló marxista társadalomtudományokkal és szociológiával párhuzamosan ismét kiadásra kerültek a marxista és a polgári társadalomtudományok korábban nem publikált termékei.

A több évtizedes kiesést természetesen nem lehet rövid idő alatt pótolni, csak hosszú időre tervezett, szisztematikus kiadói politika eredményezheti, hogy társadalomtudományi könyvkiadásunk korunk legfontosabb termékeit a magyar olvasók, érdeklődők számára is hozzáférhetővé tegye. E folyamatban fontos szerepet játszik a Gondolat Kiadó közel tíz éve indított, népszerű sorozata — a Társadalomtudományi Könyvtár.

A sorozat választéka meglehetősen tág, hiszen a klasszikusnak tekinthető polgári alkotásokon kívül a mai polgári szociológia rangosabb termékeiből és a marxista szociológia legújabb eredményeiből is bemutat néhány fontosabb alkotást. A választék heterogenitásának minden bizonynyal az az oka, hogy a sorozat funkciója meglehetősen összetett és időben is tág terjedelemből — töíbb mint fél évszázad termékeiből — kénytelen szelektálni a szerkesztő bizottság.

A kiadott könyvek között található például W. G. Sumner: Népszokások (Szokások, erkölcsök, viselkedésmódok szociológiai jelentősége) című műve, amely ugyan hatven évvel ezelőtt íródott, mégis megőrizte érdekfeszítő jellegét. A darwini és spenceri évoJucionizmus hatása alatt álló .Sumner a viselkedési módok és normák széles skáláját vonultatja fel a munka és gazdaság szférájától a szexuális magatartásokig és az összehasonlító módszer alkalmazásának iskolapéldáját adja a különböző társadalmi szituációk aprólékos, ám lényegre törő megfigyeléseivel, leírásával. A szociológia, az etológia és az antropológia jegyeit — közelítési módjait, társadalom szemléletét — felhasználva a szerző azt is igazolja, hogy a valóság megragadása nem lehet egy-egy tudományág privilégiuma, azt csakis a komplexitás igényével ismerhetjük meg.

Litván György és Szűcs László válogatásában: A szociológia első magyar műhelye címmel

színvonalas kötetek jelentek meg a sorozatban. A tanulmányok szerzői a Huszadik Század című progresszív folyóirat és a radikális Társadalomtudományi Társaság köré itömörülő szociológusok, publicisták, írók közül kerültek ki. Jászi Oszkár, Szabó Ervin, Somló Bódog, Varga Jenő, Lukács György neve fémjelzi e ranígos társaságot. A körteteket a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság vitái és részletes életrajzi adattok egészítik ki. A válogatás nagyon jól illusztrálja a század első évtizedeinek pezsgő szellemi életét, s fontos adalékkal szolgál ideológiai tradícióink megismeréséhez.

A sorozat rendszeresen bemutatja a modern polgári szociológia egy-egy fontosabb termékért is. Legutóbb éppen P. Bourdieu: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése című tanulmánya jelent meg, amelyben a szerző azt vizsgálja, hogy a társadalmi rendszer intézményei mi módon teszik lehetővé a hatalmi hierarchia változatlan fennmaradását, a gazdasági tőke (és hatalom.) hogyan váltható át más tőkefsíitákra, például kulturális tőkére (és hatalomra), és milyen eszközökkel képes az uralkodó osztály az antagonisztikus társadalmi .viszonyokat legitimálni, azaz a társadalommal elfogadtatni.

A Társadalomtudományi Könyvtárban természetesen helyét kapnak a marxista szociológiai reprezentánsai is. Megjelent például B. A. Grusin: A vélemények világa című kötete, amelyben a közvéleménykutatás elméleti és módszertani problémái, eredményei fogalmazódnak meg. Grusin könyvéből nemcsak a Szovjetunióban folyó tömegkommunikációs kutatásokkal ismerkedhetünk meg, hanem a szovjet szociológia társadalmi funkciójával is, A könyv emellett fontos támpontot nyújt a hazánkban is fellendült tömegkommunikációs kutatások számára.

A mai magyar szociológia alkotásai közül e sorozatban publikálták Losonczi Ágnes: Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben című történetszociológiai alkotását. A szerző áttekintést nyújt az elmúlt fél évszázad élétmódmodelljelnek változásáról, foglalkozik az életmód anyagi feltételeivel, valamint az értékorientációk ‘kérdéskörével. Losonczi könyve az életmódkutatás kézikönyve lehet, hiszen igen gazdag összegzését ad'ja az élet- módkuitatás elméleti vonatkozásainak, s egyben néhány empirikus felvételi bemutatásával segítséget nyújt az életmódkutatán módszertanához is.

A Társadalomtudományi Könyvtár sorozata rangos helyet foglal el az elmúlt évtizedben fellendült könyvkiadásunkban. Reméljük, hogy e könyvtár szelekciói» elveiben, kiadói gyakorlatában hosszú ideig megőrzi eddigi tradícióit és továbbra is hozzájárul társadalomtudományi műveltségünk elmélyítéséhez.

Böhm Antal

Szalontay Mihály:

(25.) — Ti meg vagytok magyar gyerékek? S jöttetek át határon éjszaka? Aknákon, jesszaszmá- ria! No Karolina, engedje be őket, vagyunk mi jószívű menedék.

A három öreg lehetett együtt kétszáznegyven éves, de jól bírták magukat. Karolina néni gyorsan nyitotta nekik a bejáratot, s ahogy csikordult a szúette vastag fakapu, Mikiről elmúlt a nyomottság, nagyot sóhajtott, úgy érezte, most már minden rendben lesz.

Bent azért a tisztesség okából mentegetődzött, az éj közepi zavargásért, s hogy nem akarnak ők mást csak telefonálni, de az öregasszony már húzta is le róluk a sáros-vizes melegítőt, nyomott kezükbe forró teásbögrét, s a másik két öreg is ott sürgölő- dött-forgolódott körülöttük. Miki megitta a forró teát, ízét nem érezte, csak a tagjaiban áradó meleget, azzal kérőn fordult a paphoz.

— Tisztelendő úr, telefon.

— No nem kell úgy sietni fiacskám. Most már biztonságban te vagy. Nyugalom, nyugalom. Itt megalusztok, megesatek, és majd

holnap eljutotok kedves híveimmel és titeket Bécsibe.

„Nem lesz ez így jó” — gondolta Miki — s szinte nyersen kérdezte:

— Telefon nincs?

— De van. Te tudsz telefonszám?

„Persze” — gondolta — „a fene egye meg, a teléfonszám!”

— Azt nem — mondta bánatosan, — a telefonszámot nem tudom, csak a nevet. Talán tetszett hallani róluk.

'Es mondta az Ausztria-szerte jól ismert öreg színészházaspár nevét, és szerencséje volt vele, mert mind a három öregnek felcsillant a szeme. Az öreg pap összecsapta a kezét, Karolina néni mondta, hógy jesszasz! (Az ablakot nyitó férfiú, akinek szerepe tisztázatlan volt Miki számára, gurgulázóan nevetett.

— Ó, itten d — mondta a pap — őket mindenki ismeri, ök vannak igazi wiánerisdh. Hát ti ismeritek őket?

— Ennek a kislánynak a rokonai — mondta Miki.

— ,Ö, ó — h'ütedezett a három kisöreg.

A szoba levegője szinte megváltozott, az eddigi jótékony célú mozgolódás megtisztelőén barátivá vált, és a gurgulázóan nevető már hozott is egy vaskos könyvet, melyről messziről kiáltott, hogy telefonkönyv. Előkerült az okuláré is, s az öreg pap kezdte ibogarászni a nevet a sok hasonló nevű között, mert volt vagy száz, de aztán meglelte, s megindult a kísérletezés.

32.

Először valami helyi számot tárcsázhatott az öreg pap, jó tíz percet kellett várni, amíg valaki fölvette. Akkor hosszú magyarázkodás után végre (megértették ■kívánságát, mert letette a kagylót és azt mondta:

— Mostan már csak várakozni kell. Ha megvannak, majd csöng ez a jószág.

„Te — jó isten” — gondolta Miki —, „de meddig kell várakozni?” S kétségbeesetten nézett Jusztira, aki ugyanolyan kétségbeesetten és riadtan figyelte őt.

— Te iszol valamicske snapsz? — kérdezte a pap, de a gurgulá- zó máir ott is volt egy kis metszett üveggel, benne valami fehér lé, egy tálcán hat apró kis pohár, gyűszűnyi nagyságú. Tele is töltötte mind a hatot, azzal: „No proszit! Egészségünkre!” — és ittak. Egész jó törkölyipálinka volt.

— Ez jó — mondta az öreg. — Ez értágító.

S vártak. Miki egyre türelmetlenebbül, ledőlt, felkelt, nézte a

pap könyveit, vaskos fekete öreg, múltszázadi könyvek voltak, talán még széminariista karában vehette őket. Karolina néni vastag kenyereket hozott, rajta vékony szelet marhahús, paradicsom-paprika. Ettek, itták a teát, néha egy-egy gyűszűnyi snap- szot, és vártak.

'Mikii, mint egy ketrecbe zárt állat, ledőlt, felkelt, ledőlt, felkelt, nézte a könyveket, nézte újonnan megindult, felhúzott óráját, a falon kakukkos órát, a cir- kalmas gótstílű számlapot. Éjfél már régen elmúlt, s éjfélkor volt az első váltás, tízkor indultak. Ha kettőre a második váltásra néha ér oda, többet nem várják, s akkor vagy marad, vagy... vagy ... vagy ... az elfogatásra jelentkezik. Megpróbálta végiggondolni, mennyi idő alatt tud kijutni a Duna-partra, de azonnal átlátta, hogy ez lehetetlen, azt se tudja merre van a Duna, a sötétben nem is figyelt meg semmit, támpontjai nincsenek, a sötétben a két lámpán kívül semmi másra nem emlékszik. „Ha eljutok a faluszéli lámpáig, akikor balra kell mennem a buckás-tó- csás terepre, amíg el nem érem a partot”.

Ezt hajtogatta egy óráig, miközben fel-alá járkált, ledéit, fölkelt, várt, s mindezt úgy, hogy Juszti szeme állandóan követte, úgy, hogy Juszti két tágranyílt kék szeme állandóan rajta volt, miközben némán fésül gette, törülközőbe törülgette, szárítgatta ébenfekete haját.

Olyan egy óra körül végre

megszólalt a telefon, és a pap és a drót másik végén levő beszélgetéséből valami olyasmi derült ki, hogy a bécsi hívott fél nem érti az egészet, ők nem vártak senkiit, nem tudják, hogy mi ez.

— Ó, jesszasz, szegénykéim — mondta a pap, és nekiállt elmagyarázni a központos kisasszonynak, hogy az magyarázza el annak a bécsi házvezetőnőnek, aki felvette a telefont, hogy a család egy fiatal rokonhölgye érkezett kalandos körülmények között Magyarországról, és persze, hogy nem várták, hogy is várták volna, hiszen váratlanul érkezett, a váratlant pedig nem lehet várni. Valami ilyesmi lehetett a magyarázat, letette a kagylót, de most viszonylag tíz perc múlva újra csöngött, s most már Bécs egyenesben jelentkezett. Juszti távoli rokon nénije volt a telefonnál, aki „Én nem tudni magyart” szöveggel kezdte, ezért aztán Juszti helyett megint csak a pap bácsi beszélt, és eltolmácsolta a történetet. A néni végre megértette, és azonosítottá Jusztit a másik oldalon, mondta, hogy nagyon örül, arra kérte a papot, hogy reggelig a fiatalokat lássa vendégül, mindent meghálálnak, s megtérítenek, reggel pedig kocsival mennek a rokonokért.

Ennyi volt a beszélgetés, de az öreg pap teljesen eufóriában ugrált körülöttük a boldogságtól, hogy személyesen beszélhetett és szívességet tehetett ifjúkora nagy- nagy színésznőjének. Közben Karolina néni megjelent, mondta, hogy meleg fürdővíz a bojlerban, melyikük fürdik először.

Miki csak úgy válla fölött mondta Jusztinák:

— Siess, aztán megyek én is.

Juszti ment, Miki pedig felhajtott egy kupica törkölyt, kezet rázott a pappal és a gurgulázó bácsival. Azok nem is értették, miről van szó, s már szökött, ment is.

Szerencsére a templomkerti kapuban belülről benne volt a kulcs, kinyitotta, levágott a lépcsőkön, átfutott a lámpa alatt, ki a sarokig, ott meg volt iránytűje, a másik faluvégi lámpa. Futott tovább, könnyedén, zihálva, szinte boldogan, hogy kiszabadult Juszti szemének börtönéből, hogy megpróbálhatja a visszautat, hogy visszajuthat.

A faluvégi lámpa alatt egy pillanatra megtorpant. Felvillant, hogy el kéne olvasni a falu táblát, legalább tudja, hol járt, de aztán lélekben legyintett, balra fordult, s nekivágott a sötétnek. Harisnyás lábává rögtön valami kemény torzsába csapódott. Éles fájdalom, szakadt a harisnya, de nem törődött vele. Tócsáról-buc- kába, buckából-tócsába ment, futott, tépte magát, de csak nem akart vége lenni, csak nem akart a Duna megjelenni. Szinte erejét vesztve, szinte félőrülten a félelemtől, hogy eltéved, egyre gyorsabb rohanással bukott át akadályain, míg végül egy fűcsomós, öles dombocskáról aztán vagy három-négy métert esett lefelé a meredek homokgödrös, vízmosásos parton, szinte egyenesen bele a vízbe.

(Folytatása következik.)