Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-07 / 235. szám
% y » •- *-> -'■ \ f. - •JTi''•'■' ^ "-‘*kr '*-“ '-- , V . . " " — " M ŰVELŐDÉS .IRODALOM . MŰVÉSZÉT Irodalom és képzőművészet egysége Nagy igénnyel válogatott, hatásos és maradandó élményt nyújtó kiállítást láthatott a közönség néhány héten át a kecskeméti Katona József Múzeumban. A három nagy teremben rendezett tárlat ritka alkalmat, kitűnő lehetőséget kínált a 20. századi modem magyar képzőművészet megismerésére, megismertetésére. Azok, akik nem mulasztották el a lehetőséget, s megnézték a kiállítást, bizonyára ennyiből is könnyen megfejtik: a Forrás-galériáról van szó. A jó színvonalú tárlat a szó szoros értelmében nagyszabású is volt. A szerepeltetett művek az ország különböző részeiből, tizenöt múzeumi és más gyűjteményből, illetve számos magángyűjtőtől valók. A kecskeméti múzeumon kívül egyebek között a bajai és a miskolci társintézmé- , nyékben, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött műalkotások kerültek közönség elé. olyanok is, amelyek eddig nélkülözték a nyilvánosságot. Az egyértelműen dicséretes tárlat kritikája, elemzése nem volt szándékunkban, annál inkább érdekelt a háttér, ami mögötte van; vagyis a rendezés koncepciója. — Mikor született meg a Forrás-galéria gondolata? — kérdeztük Sümegi György művészettörténésztől, a kiállítás rendezőjétől. — Körülbelül két éve, amikor a Kecskeméten megjelenő Forrás folyóirat elkezdett készülődni tízéves jubileumára. A cél az volt: összefoglalást adni a folyóirat képzőművészeti, népművészeti ismeretterjesztő munkájáról. Először könyvre gondoltak, majd ebből az ötletből lett végül a kiállítás. A Forrás megjelenésének első évétől, 1969-től kezdve következetesen törekszik arra, hogy megismertesse olvasótáborát a modern magyar művészet értékeivel, oly módon, hogy sajátos egységben láttassa művészetünket. Egyenrangúnak tekinti hát a népművészetet is, amellyel ilyen formában kevés hazai folyóirat foglalkozik. S ez, megítélésem szerint igen jelentős dolog. Az anyaggyűjtés, a rendezés során tehát a Forrás művészeti anyagának a tükröztetését kellett szem előtt tartani. — Megítélésünk szerint ez szépen sikerült. Mi dolga volt- elsősorban a gyűjteményes tárlat rendezőjének? — Először is nagy türelemmel át kellett lapozni, tanulmányozni a folyóirat tíz évfolyamának példányszámait, azután fel kellett kutatni a művek lelőhelyeit. Csak így kezdődhetett meg az anyag összegyűjtésének hosszadalmas, olykor meglehetősen bonyolult munkája, amit itt nem érdemes különösebben részletezni. Valamennyi eredeti alkotás. Csak olyan szerzőktől válogattunk, akikről írt, illetve akiknek a műveit közölte a folyóirat. A kiállított művek aránya körülbelül megfelel a Forrás-publikáció arányának. Természetesen azok a művészek nagyobb teret kaptak, akik többször, vagy egy-egy folyóiratszámot megtöltve szerepeltek. Említhetjük például Csontvá- ry Kosztka Tivadart, Nagy Istvánt, Tóth Menyhértet. Az ő műveik egyébként ezért is kerültek a fő helyre, egy terembe a Forrás- galériában. Volt népművészeti száma is a folyóiratnak. A tárlat értékes népművészeti anyagát egyébként teljes egészében az ismert kecskeméti magángyűjtőtől. Molnár Jánostól kapta kölcsön a múzeum. Az ő tulajdonát képezi továbbá számos festmény, grafika és szobor is. — Mi jellemző még a Forrásgalériára? — Az, hogy mint kezdettől a folyóirat, így most a kiállítás is igyekszik bemutatni a Bács-Kis- kun megyében élő, illetve a határon túli magyar képzőművészetet is. A tárlat közönsége ezért találkozhatott például Diószegi Balázs, B, Mikii Ferenc, Kalmárné Horó- czi Margit, Bodri Ferenc, Bagi Béla, s a közelmúltban elhunyt Gál Sándor alkotásaival. Ezért gazdagította a kiállítást a romániai Kós Károly, Gy. Szabó Béla, Mikola András, Szervátiusz Jenó és Nagy Imre művészete. A szeptember 3-i tárlatnyitón Tornai József költő arra is felhívta a figyelmet, hogy a Forrásnak rövid egy évtized alatt sikerült hidat vernie az irodalom, a képzőművészet, és a népművészet között. Ezt jelképezik a tárlaton a költő Nagy László grafikái, Orosz Jánosnak a költőt ábrázoló portréja, továbbá Meggyesy Ferenc Veress Péter-portréja. Az utóbbi eddig még nem szerepelt kiállításon. , Mindehhez hozzátehetjük: a tárlat betöltötte szerepét, több ezer látogatót vonzott. Az érdeklődésre való tekintettel nyitva tartását egy teljes héttel — október 7-ig — meghosszabbították. Különösen örvendetes, hogy a megszokottnál sokkal több fiatal fordult meg az elmúlt hetekben a kecskeméti múzeumban. Ez pedig annak a további ötletnek köszönhető, hogy ifjúsági pályázatot hirdettek a tárlaton szereplő, meghatározott művek elemzésére. A pályázat sikeres, hasznos volt, s bizonyára lesz még folytatása, Kecskeméten és másutt is. S még valamit. A látogatók a Forrás valamennyi régebbi évfolyamának példányszámait a helyszínen megvásárolhatták, esetenként pedig Beszélgetés a Forrás-galériáról Goór Imre: Triptichon. (Részlet) ajándékba is kaptak Forrást az irodalom és a múzeum barátai. A kiállítás nemcsak azt tükrözte, hogy egy folyóirat miként ver hidat az irodalom és képzőművészet között, hanem azt is, hogy képzőművészet és irodalom miként férhet meg egy múzeumi rendezvényen, úgy, hogy közművelődési funkciót is betöltsön. * Rapi Miklós T^em bírt sokáig ülni. Felpattant, bekapcsólta a rádiót, csavargatta egy darabig az állomás- keresőt, majd bosszúsan elzárta, s visszaült a könyv mellé. Azután megint nekilódult, kinyitotta az ablakot, s rácsodálkozott az esőre, mely egész nap permetezett, nyálkás, ködös burokba dermesztve a várost. — Tegnap este az a novella ... Mereven bámult az esőködös háztetőkre, majd becsapva az ablakot, lázasan kutatni kezdett irományai között. — Ez az! — rángatta elő a gyűrött lapokat. — Ez az! Nézzük . .. „Szakadás" — milyen közönséges cím! — Gondosan egymáshoz illesztette, kisimította, azután lassan, nagyon lassan kettétépte a lapokat. így eredetibb a „Szakadás”. Megőrülök... A csaphoz tántorgott, s a hideg víz alá dugta fejét, kicsit megnyugodott. Üjra az asztalhoz ült. s a könyv fölé hajolva némán jegyzetelt. Néha felemelte a fejét, s eltűnődve bámult a homályos ablakra. — Megérzés? Vajon meg- éreztem tegnap este. amikor megírtam? Hülyeség... Csak egy ostoba látomás volt a konyaktól meg a fáradtságtól... Ajkába harapott, s tovább dolgozott. A kijegyzetelt szövegrészek után írt egy-két saját gondolatot, azután lehúzta és újakat írt, majd azokat is lehúzta, idegesen, kap- kodón. így találta a lány. amikor belépett. — Helló, Szivi! — mondta mosolyogva. — Helló! — dünnyögte a fiú. anélkül, hogy ránézett volna. — Megjöttél ? — Most jött a vonat, gyönyörűm. Egy órát kellett várnom a csatlakozásra. Ráadásul anyám úgy felpakolt útravalóval, hogy majdnem megszakadtam. Mi az? Hagyd már azt a ronda könyvet, hiszen egy hete nem láttalak! A lány kedvesen csacsogott, miközben átölelte a fiú nyakát. A fiú rágyújtott, s vizsgálódó szemekkel nézte a másikat, majd az ablak felé fordult, s kibámult a sötétedő utcára. — Hiányoztál. — Te is nekem — mosolygott a lány, és belenézett a jegyzetekbe. — Kritika? — Aha. — A fiú hirtelen meg- fordudlt. — Megcsaltál? — Ugyan! — legyintett unottan a lány. — Kivel? Hiszen tudod, hogy téged igazán nem pótolhat senki. Te eredeti vagy. Más olyan lenne csak. mint kávé helyett a pótkávé, vagy mama helyett a pótmama. Újra átfonta karját a fiú nyakán. — Szóval nem? — A fiú szeme összeszűkült, ahogy a kedves, sokat cirógatott arcot nézte. — Mondom ... A lány az asztalnak csapódott a hirtelen pofontól, és görcsösen kapaszkodott meg egy székben, nehogy a földre zuhanjon. Egész testében remegett, haja arcába omlott, s úgy érezte magát, mint egy kisgyerek, akit kidobtak a hideg éjszakába. — Hazudsz — mondtá halkan a fiú, s szemével a lány könnyes, döbbent tekintetét kereste. — Beszéltem Ágival. — Szóval, mindent kitálalt az az átkozott hülye. — nyögte keserűen, s leereszkedett a székre. Mintha sűrű, szürke fátyol telepedett volna mindenre, s a tárgyak óriáspókokként imbolyog- tak. — Miért? Miért kellett a pofon? — Egy hazug kisdiák... — a fiú ismét a sötétedő ablak leié fordult, a vékony függönyt tapogatva. — Emlékszel? Otthon felejtette a füzetét, és hazudott. Felpofoztad .. . Utálom. ha hazudnak, mondtad akkor. Most nem utálod önmagad? Szavaiban fojtott düh vibrált, keze ökölbe szorult, s csak nehezen tudta megállni, hogy ne vágjon bele az ablaküvegbe, szétloccsantva a mögötte sötétedő, nyálkás világot. $ — Most nem utálod önmagad? — ordította a lány felé. — Nem?! A lány hallgatott, mint mindig, ha dühöngött a másik. Azután a fiú halkabban folytatta. — Elég sokáig bírtad becsületesen ... Nap, mint nap bámulnak rám csaló tekintetek, tátognuk hazug, ámító szájak, jellemtelen arcok vigyordulnak, tapogatnak tolvaj kezek . . . Éppen elég! És még te is? Aki mellett elhittem, hogy az élet nem egy ragacsos vacak, amit másokra vagy önmagunkra kenünk csupán, hanem hit másokban és önmagunkban? Becsületesen, bármennyire keserű vagy nehéz is néha... — Miért kellett igy befejezni? —' Ha megmondom, akkor is elhagysz — mondta ‘csendesen a lány. — A hűség nálad olyan, mint a becsület, veszettül hiszel benne, s eszelősen ragaszkodsz, hozzá. Ez volt az egyetlen lehetőség. hogy megtartsalak. És semmi más nem számít... — Neked ilyen alapon is jó? — Szeretlek. — Abban hinni kell, mint a mesékben, a nagyon szép mesékben. Ha így bizonyítod önmagadnak, önmagad szerelmét, lassan nyilvántartott kurva leszel, agyonölelt válladon az agyonlóbált re- tiküllel. . . — Szóval? — nézett rá kérdőn a lány, megrázkódva az utolsá szavaktól. — Menj el — mondta halkan a fiú. — Végleg? — Hiszen tudod ... Ahogy újra a könyv fölé hajolt, lassan összefolytak a sorok, s a maszatos betűk közül, színes képek bomlottak elő, egy meséskönyv gyűrött képei. Szakadás csúfította valamennyit... A tny az ajtóból még egyszer visszanézett, s összeszorította ajkait, nehogy felzokogjon. Már kívül volt, amikor meghallotta a fiú hangját. — Egyébként nem beszéltem Ágival... Döbbenten fordult vissza a lány. — Akkor a pofon?... • — Ne haragudj! — Becsület?... — motyogta értetlenül, ahogy az ajtó becsukódott. Koloh Elek HATVANI DÁNIEL: Szaturnusz évszaka Mocorgó akácok felett t, feszülnek tojáshéj-egek ' csipognak bolyhos kis tanyák ^ Pusztákon tarló-virágon holdtalan sorsomat látom — fészkétől súlyosabb az ág Szaturnusz évszak arany páncélban sugárzók magam felezett időm is fogyó Halandó szavam lehajlik túlpartról indul egy ladik villog a fekete folyó PINTÉR LAJOS: Az ősz anatómiája í. Képzelt csatatér: csatában a nyár elesett. Halottak szemgolyója, heréje a föld mélyén — gömb gömbfoglalatban. 2. Tábornok, bronz bakancs öklömnyi fűzővel, kivont kard, meredten áll, madárijesztő az út szélén. 3. Kukorica-csontváz, pergő aranyszemét, aranyszemek. Jársz, böngészed a tájat-. Csikók a . répaföld mikrokozmoszán. Égi dézsából sárga kiömlik, sárga festék. Pergő eső. Táj es nép Balogh Edgár új könyvéről Százhetvenkilenc éve már, hogy egy francia újság mintájába a hírlapok egyik rovata gyakran a tárca rovat. Tartalma az első időben főként színi- és könyvbírálatokra korlátozódott. A magyar sajtóban Kossuth Lajos Pesti Hírlap-ja honosította meg, ahol' politikai és a fővárosi élettel foglalkozó írások jelentek meg. Ezt a hagyományt folytatta Sütő András szerkesztésében a marosvásárhelyi Üj Élet is, amely 1974—1976 között Balogh Edgárnak, a neves kritikusnak, publicistának az írásait, tárcáit folyamatosan közölte. Az ötvenkét jegyzetet most egy kötetben olvashatjuk, Táj és nép címen. Balogh Edgár, aki élete során példamutató erkölcsi bátorsággal, meggyőződéssel vállalta keleteurópaiságát, s így lett három ország — Magyarország, Csehszlovákia és Románia — szellemi életének részese és alakítója, most is úgy bizonyítja internacionalizmusát, hogy hazafiságáról, honismeretről és népszeretetről ír. ő maga így látja szerepét. „Van. aki már unja, ha a kozmopolita elidegenedéssel szemben tudatos hon- vállalásrór. honiságról beszélek, ha a történelmiség számonkérésével hagyományok folytatását szegezem a jövő elé, vagy ha megint népszolgálatról gajdolok ..Később pedig úgy figyelmeztet, hogy „világpolgári képzelgések, nyuga- tos divatok, mesterkélt utánzások helyett földrajzi és történelmi adottságainkból kell emberségünk teljességét kibontakoztatnunk". A táj és nép szoros, egymásra ható kapcsolata az a gondolatkör, amely egységessé teszi ezt a kötetet. Olyan írások vannak itt együtt, amelyekben a szerző felvonultatja gazdag élettapasztalatát. Mesél és vitatkozik, az a célja, hogy véleményre, helyeslésre, vagy ellentmondásra késztesse olvasóját, akit társának, munkatársának tekint, s akire sohasem ne- hézkedne tudásával vagy különösen nem tekintélyével. Érezhetően kedveli és tiszteli a múlt tárgyi emlékeit, de természetesnek tartja a változással együtt járó újat is. Különösen figyelemreméltó, olykor meghatározó, lakóházakról ír. A régi épületeket új élettel kell megtölteni, hogy folytonosságot hozzunk létre, múltunk és jövőnk között — fejtegeti. Majd másutt arról ír, hogy ha egy településnek meg kell új- hodnia, külsőleg is, akkor azt úgy tervezzék, hogy régi, meghitt emlékezetébresztő vonásaiból is őrizzen meg minél többet. A betontömbök, a lakótelepek megbillenthetik a táj és a nép harmóniáját, de az mindig helyreállhat, ha a műszaki konstrukciókat nem engedjük az ember, az emberi-” ség fejére nőni — írja. A táj és nép központi témáját többoldalúan megvilágítja; az olvasóra nem a választást hagyja, hanem rábízza, hogy tovább gondolkodjék, vonja le a maga számára a következtetést. A példák erejének hitével emlékezik meg Kós Károlyról, aki fontosnak tartotta azt is, hogy az épületek együtt éljenek a tájjal, hordozzák modernségük ellenére vagy azzal együtt a nemzeti hagyományokat. Az urbánus-népi szakadékot átívelő Benedek Elek alakjával — akinek egyébként nemrég jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál Édes anyaföldem! címen önéletrajzi kötete — a gyermeki képzelet szárnyalását, a fogalomképzést, az anyanyelv gazdagodását segítő mese fontosságát juttatja eszünkbe. Tamási Árontól a fnin- dennapok hőseit említi, akik azért tesznek, hogy valahol otthon legyünk a világon. Az értelmiségi magatartásról többször is ír Balogh Edgár. Ellenszenvesek számára a közösségtől elzárkózók, akik hivatalnokként csak azt teszik, ami éppen szükséges. Követendő példái a népballadát gyűjtők, helytörténeti monográfiákat írók, olyanok, akik néptáncokat gyűjtenek és tanítanak ifjaiknak. Példái mind olyan emberekről szólnak, akik — éljenek falvakban vagy városokban — azért dolgoznak, hogy az emberi kapcsolatok bonyolult hálózatában találkozzanak a közösséggel, a tájban élő néppel. Fontosnak tartja a szerző a néphagyományok és szokások gyűjtését, beépítését hétköznapjainkba. Örök optimistaként állapítja meg tapasztalataira támaszkodva, „hogy a táj és nép problémakör gondja és felelőssége ugyancsak kinőtt egy lapbeli rovat alkalmi igehirdetéséből. Dolgaink logikája írásbeliség és köztudat, művészet és népélet találkozásának széles vonalán győzött.” Közéleti érdeklődése és felelőssége átsüt minden íráson. Hol úgy, hogy arra biztat, ismerjük meg apró részleteiben is a minket körülvevő tárgyi világot és természetet, máskor meg keményen ostorozza, aki az egyetemesről beszél, mindenről tud, csak a maga környezetét, a munkahelyét nem fogja fel, nem érzékeli. Biztat a rpúlt őrzésére, a jövő építésére, a közösségben végzett cselekedetre — az értelmes életre. Az igen érdekes kötet Kolozsváron jelent meg, a két ország közös könyvkiadási megállapodása keretében, s a napokban érkezett meg könyvesboltjainkba. Komáromi Attila \ I • Diószegi Balázs: Fekete tehén
