Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-04 / 232. szám

1970. október 4. • PETŐFI NÉPE • 5

Mihály bácsi köztünk marad

Az idő lassú szobrász. Apránként mintáz, de megmásíthatatlan sorrendben. Tervszerűen, ütemesen dolgozik. Fokozatosan építi fel az embert, létezése első, megfoghatatlan pillanatától az átlagos élethosszúság felezővonaláig. Idáig érlelt, csiszolt, tökéletesített:

alkotott. Ettől kezdve lebontani készül, amit eddig felépített. Az egyiknek ad, a másiktól visszaveszi. Az ifjúságától senki sem válik meg szívesen. De ennél is kínzóbb a félelem, hogy marad-e utánunk, belőlünk valami?

• Hegedűs Mihály bácsi, a róla készült szobor, és Pólyák Ferenc fafaragó.

(Straszer András felvétele)

Hegedűs Mihály néha keserves súlynak érzi a maga 77 esztendejét, de a hosszú élet a dolgok derűsen bölcs

szemléletére is megtanította. „Aki fiatalon nem megy el, megöregszik. Ez az élet rendje — hunyorít ránk nevetve. —

Megmásítani nem tudjuk, akkor minek

gyötörnénk magunkat feleslegesen?”

Ami elmúlt, nem siratja.

Egyedül él a tanyáján, elfoglaltságáról gondoskodik a kert és a szőlő. Most is javában készülődött a szüretre. Fontos munkában zavartuk meg, nem is érti, miért kérettük a bó- csai Szőlőskert Szakszövetkezet központjába? Amikor odaállítjuk az udvar közepére helyezett, hatalmas, faragott portré mellé, meg- illetődik. A szobor őt mintázza, róla készítette Pólyák Ferenc faragó.

— Nem hittem volna, hogy így megörökít — nézegeti elégedetten a képmását. — Először azt hittem, csak tréfál. A szakszövetkezet minden évben megünnepli az öregek napját, az idén is vendégül láttak bennünket. Igen jó volt a hangulat. Egyszercsak Pólyák Feri kapta a baltáját, és szólt, hogy kifarag. Büszke voltam, hogy rám esett a választása, csak azt röstelltem, hogy mindenki engem nézett.

Ez a nem mindennapi história egészen felvillanyozza. Műértő szemmel vizsgálgatja a szobrot, huncut mosollyal biztatja Pólyák Ferit, hogy nyírja már meg a baltával. A nagyobb hitelesség kedvéért. Persze, a haj nem lényeges, így is magára ismer, mintha megkettőzve élne ezentúl. Odahaza hús-vér mivoltában kapálgatja a szőlőt, emitt az udvaron meg díszeleg, mint valami emlékmű.

— Emlék ez valójában. A mi emlékünket őrzi, akiket nem kényeztetett az élet. Mondtam is a Ferinek, hogy a szemem ki ne vágja. Legalább ezzel lássak, ha majd az enyémet lehunyom.

Szépen beszél. Már rég összebé- kült az idővel, amely lelassította a mozgását, de nem törte meg eszének gyorsan vágó elevenségét.

— Senkiházi, vén gamó vagyok én — célozgat tréfálkozva az öregségére. — A semmirevaló, vén lovat hívják mifelénk gamónak.

Hiába, csak nem az vagyok, aki voltam. Itt születtem Bócsán, 1902-ben. Tizenhároméves koromban elszegődtettek a szüleim. Sok gazdánál szolgáltam. Adtak kosz- tot, ruhát és pénzt, meg gabonát is, amennyit kialkudtunk.

— Mit kapott enni Mihály bácsi?

— Reggelire kukoricagombócot, köleskását, legtöbbször tarhonyalevest. Nem ám szalámit, mint mostanában. Ebédre szalonnát falatoztunk, vacsorára azt, amit reggel. Ha disznót vágtak, kaptunk egy darabka kolbászt is, máskor nem. Az elhízástól nem kellett tartanunk. Legeltettem a más jó- szágját, arattam 13 évig egy helyen, cséplőgépnél is dolgoztam. Mondogattam is sokat, hogy menynyi minden voltam, és mi leszek még?

— Lett is! Modell, a szobrához!

— Az hát — nevet nagyot. — Ezt is megértem. Közbe még katonának is elvittek. Mint röhögő korosztályos — vagyis túlkoros — a munkaszolgálatosok közé kerültem. Ogy mondom, ahogy igaz. A sorozásról egyenest vittek bennünket Dolinába. Éjszaka értünk oda, de nem kellettünk. Volt ott egy tiszt, cifrán káromkodott; és mondta, hogy menjünk, ahová akarunk. Induljunk el, de hová? Kegyetlen sötét volt, bent voltunk a frontban. Puskát sem kaptunk, csak ásót, azzal botorkáltunk hazafelé. így történt.

— A menyecskéket szerette-e?

— Most is szeretném. Csak az a baj, hogy azok nem szeretnek engem. De sok padkaporos bálát végigmuzsikáltam ... Tamburával, akkor ez járta. Szilaj legények éltek ezen a környéken, nagy volt

bennük a virtus. Sokszor összevertük egymást. Kaptam is, adtam is. Egyhangú lett volna az élet enélkül.

— Most hogyan telnek a napjai?

— Ahogy egy magányos öregemberé, kint a tanyán. Villanyom nincs, tévét nem nézhetek, nem is hiányzik. Van 800 szögöl szőlőm, egy kis kukorica- és krumpliföldem, veteményeskertem, pár hízót is tartok. Az elnök rábeszélt, hogy fizessek be 5000 forintot, így ka- .pok öregségi járulékot is. Milyen jót tett velem! Nincs gondom a megélhetésre. A fiam Pesten dolgozik, két lányom férjnél van, már az unokák is nagyok. Kettő itt dolgozik a Pipagyújtóban, egy a boltban, Pityu törzsőrmester Szolnokon. Most várom a hatodik dédunokámat.

— A szőlő milyen lesz?

— Az enyém? Ilyen mostanában nem volt. Olyan ezerjót szedtem le, hogy vegyesen is megvolt 14 fokos. Persze, hogy szeretem a bort. Ha nem szeretném, nem is csinálnám. Kétszer voltam operálva. Először felvágtak így — mutat keresztbe a gyomrán — utána emígy. Műtét utáni reggel odaáll három koma az ágyam végibe. „Na, papuskám, hogy érzi magát?” — érdeklődnek nyájasan és mindjárt hozzáteszik, hogy bort csak egy év múlva ihatom ám. Nem vártam ki az évet. Elég volt nekem a dohányzásról leszoknom. Mikor láttam, hogy más rágyújt, elfordultam és ríttam. De a bortól nem hagyom magam megfosztani! ...

, Vadas Zsuisa

LÁTOGATÁS A SZOMSZÉDOS PEST MEGYÉBEN

Ceglédi ősz ’79

Hasonlítanak egymáshoz az alföldi városok. Az utcák, terek, az épületek több közös vonása éppúgy természetes, mint például a hegyvidéki települések jellegzetes arculata. Mindez persze nem azt jelenti, hogy egy-egy vidék községei, városai mindenben tükrözik egymást. Az alföldi embernek tehát éppúgy érdekes a szegedi, a csongrádi, szolnoki, kecskeméti, nagykőrösi, vagy a ceglédi látogatás, mert a hasonló természeti adottság és település- rendezés mellett nagyon sok új vonással, más-más történelmi nevezetességgel, eltérő, de követésre .méltó törekvéssel ismerkedhet meg.

Vendégségbe mentünk

Ezért is örültünk a szomszédos város vezetői meghívásának, hogy a Ceglédi ősz nevet viselő immár hagyományos eseménysorozat alkalmából látogassunk el hozzájuk. Nagy készülődésre nem volt ok. hiszen Kecskemétről mintha Lakitelekre indulnánk: csupán 30 kilométernyi űt megtétele állt előttünk. Am tekintettel a két város között húzódó közigazgatási határra, csupán a szomszédba mégis vendégségbe mentünk. Több . szempontiból érdemes volt.

Mennyi nevezetesség, mennyi emlékhely. A rövid városnézés során is tucatnyira nőtt a történelmet idéző emlék: a Dózsa- szobor, Kossuth szobra, a Mészáros Lőrinc, Táncsics Mihály, Tömörkény István, Károlyi Mihály, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Kárpáti Aurél, Várkonyi István, Kossubh toborzöbeszédének, az 1919-es foglyok emléktáblája. És nem utolsósorban említendő a Kossuth-múzeumban tett látogatás.

Szinte egyedülálló

A Ceglédre látogató figyelmét a várói mai arculata, eredménye, fejlődése is felkelti, egyebek között például az, amivel nagyon kevés város dicsekedhet el, hogy az idén minden óvodai igényt ki tudtak elégíteni. A ceglédiek szinte egyedülállóan nagy összefogását jelzi, hogy a gyenmekbi- rodalmak építésénél több millió forint volt a társadalmi munka értéke. A példamutató összefogás eredménye egyebek között az

• Szőllősy Enikő munkájának címe: Zárt és nyitott III.

is, hogy a játszóterek rendezettek, gondozottak, s évről évre új felszerelésekkel is gyarapodnak.

Szó sincs dicsekedésről

A kétévenkénti immár hatodik alkalommal megrendezett őszi rendezvénysorozatnak egyik célja éppen az, amit Kovács Károly tanácselnök mondott, hogy bemutassa a város gazdasági, településfejlesztési, kulturális eredményeit és a törekvéseket. Szó sincs dicsekvésről, hivalkodásról. A rendezők szándéka az, hogy a város lakói, s az eseménysorozatra érkezett vendégek átfogó képet kapjanak Cegléd fejlődéséről, s a további elképzelésekről is.

A szeptember 21-én kezdődött, s október 7-ig, tehát vasárnapig tartó eseménysorozat alkalmából a fenti szempontok alapján számos tanácskozásra, művészeti előadásra^ kiállítás megnyitására, sportrendezvényre került, illetve kerül sor.

A sivárság feloldása

A tanácskozások közül különös jgyeimet érdemel például a lakótelepi életmód problémáiról tartott előadás. A betonerdő sivárságának feloldására ország• Steiner István: Térelemek.

szerte sokféleképpen törekednek, az elképzeléseknek mégis van egy közös alapja, az, hogy ennek talán legcélszerűbb, leghatásosabb eszköze a fa.

A ceglédiek is tulajdonképpen emellett döntöttek azzal az eltéréssel, hogy az élőtfa mellett' készült szobrok, díszítőelemek1 felhasználáséival, illetve célszerű elhelyezésével akarják megváltoztatni az egyhangúságot. Ezt a törekvésüket demonstrálja a Kos- suth-múzeumban megrendezett Fa és környezet című kiállítás. Többék között Dohnál Tibor, Fajó János, Steiner István, Szőllősy Enikő, Schéner Mihály faszobrai. térelemei önmagukba* valóban a célnak megfelelő művészi munkát, de hatásukat lé- nyegésen befolyásolja majd1 az, hogy a lakótelepen hol és hogyan tudják elhelyezni. A fából készült, tetszés szerint változtatható játszótéri elemeknek a gyermekek minden hizonnyal jobba* örülnek, mint a jelenlegi, kőcsúszdának, vasmászókának.

A Ceglédi ősz rendezvénysorozat tehát nemcsak a helybelieknek nyújt maradandó élményt, az ötletekért, kezdeményezésekért, tapasztalatcsere céljából máshonnan, távolabbról is érdemes felkeresni e napokban Ceglédet. Tárnái László

• Játszótéri elemek fából. (Tóth Sándor fel »ételei)

I A kiállítás egy részlete.

Szalontay Mihály:

(21.) — Félsz?

— Félek — mondta ingerülten Béla. — Én vagyok itt a normák, a belső fegyelem számonkérője. És én rúgom föl a saját törvényemet ... Tudod, hogy azzal fogok álmodni, mi van, ha ez a lány mégis ... szóval, ha nem olyan ártatlan, mint amilyennek te hiszed ... Szép lány, nagy emberek kurvája, miért szállsz pokolra miatta? Ki tudja. S miért megyünk mi is veled?...

Felemelte a fejét, megitta a borát, belenézett Miki szemében, ötszázéves szem volt, öreg és fáradt, bölcs, nem evilági.

— Géza azt mondja törlesztőnk. Magunk előtt törlesztünk. Hogy annyi embertelenséget követtünk el, hogy a lelkiismeretünk kívánja az ellenpontozást. Hát én nem!... öregem, az én lelkiismeretem tiszta. Én azt tettem, ami a meggyőződésem. Védem a hazám, a szocialista Magyarország határait... Azt mondják, hogy odafönt kezd másképpen fújni a szél, hogy Nagy Imre meg Rákosi nem egyféleképpen beszélnek, de öregem, itt lenn a kiskatona, akinek én adok tűzparancsot ma éjjel, ha észrevesz téged, csak egyféleképpen tud lőni...

28.

Már mellettük állt Robi, és bólogatott, amikor ő nem megértve Béla csendes befelé kitörését, csak ráérezve annak elkeseredettségére, azt mondta:

— Fáradt vagy. Pihenned kéne.

— Pihenni?

Béla gúnyosan nevetett: — Most jöttem szabadságról. Öregen, mintha tele lennék kérdésekkel, és választ szeretnék kapni a kérdéseimre, de közben ezeket a kérdéseket még magamnak sem tudom megfogalmazni. így hát neked se kell félni attól, hogy holnap délelőtt kínos kérdéseket kapsz. Nagyon udvarias, jól nevelt társaság leszünk együtt.

— Holnap?

Béla megint mélyen a szemébe nézett:

— Holnap, ha megleszel.

— S, ha nem?

— Akkor, öregem, estére én már a hadbíróság előtt állok.

— Hülyék! — mondta Géza mély átéléssel és belső meggyőződéssel. — Hülyék! Idefigyelj, Robi — fordult a fiúhoz —, neked kell praktikusan mindenre, minden részletre odafigyelni, mert ezek a nagy lelkizésben még mindent eltolnak. Ha megindul önmaguk sajnálata, annak se vége, se hossza. Na, igyatok!

Töltött, ittak. Visszajött Sárika, elvitte Mikit a folyosó egy másik szobájába, ahol Juszti kombiné- ban feküdt az ágyon, megmosa- kodva-törülközve-fésülködve, csak a szeme nyúzottsága jelezte az átmenetiséget, a belső feszültséget. Miki megcsókolta, aztán levette ingjét, megmosakodott derékig, keményen lucskolta magára a vizet, hogy lejöjjön mindaz a korom, por, szenny, ami a vonat- úton rátapadt. Sárika nézte — a vékony, nyúlánk, inas fiútestet, valamit mondani is akart, dé aztán az benne maradt. Ráborított egy nagy tiszta lenvászon lepedőt, s Miki keményen dörzsölte bőre felületét.

— Mindenki ilyen tágasan lakik itt? — kérdezte az asszonytól.

— Itt, igen. Mert, hogy itt nincs ipar. Aztán a fiatalok mind elköltöztek, ki Pestre, ki Szombathelyre, ki Övárra, ki Sopronba, öreg város ez, öreg lakókkal. Túl közel a határ.

— Értem — mondta Miki, és Juszti nézte, követte annak szembogarát, a plafonbeázás ábráit — maga volt a reménytelenség —, majd fölvette ingjét és visszament a fiúkhoz.

Vidámabbak voltak.

— Mennyi időnk van? — kér. dezte.

— Az előadásig még húsz perc.

— De mit kell előadnom?

Azok nevettek.

— Elhatároztuk, hogy borítékoljuk az előadás címét, s a borítékot csak akkor nyithatod ki, ha felálltál az elnökségi asztalnál.

Mikinek felvillant a szeme.

— S miért?

— Mert ahogy ismerünk, nincs olyan, amiről ne tudnál kapásból két órát szövegelni, gondosan megszerkesztve, felépítve, bevezetéssel, tárgyalással, befejezéssel.

— És az ellenkezőjéről is — mondta Robi.

— Hülyék vagytok. Persze, hogy az ember, slágfertig ezekben a po. litikai kérdésekben, de hát mégis miről?

Géza előhalászott a táskájából egy sokszorosított programot, kinyitotta, megnézte a dátumot, s olvasta:

— „A vallások eredete, története, keletkezése, a vallások osztálytartalma stb."

— Ez a téma a központi előadóé.

— Értem — mondta Miki —, meglesz. Még szerencse, hogy nemrég dolgoztam föl Hahn István vallástörténeti jegyzetét. Majd a mítoszoknál kezdem, hogy lesz a mitológiából vallás, és az egyháznál végzem, avval, hogy az egyház a feudális uralkodó osztály ideológiai támasza.

— Már meg is van neki — mondta Robi. — Téged az a jó marxista úristen is népszónoknak teremtett.

— Csak vigyázzon is rá az a jó marxista úristen ma éjszaka!

— Jégbe van hűtve ez a bor?

— Á, dehogy. Csak itt olyan pincék vannak tudod, hogy a jég is megfagy benne.

— Pesten most csak Csövidin- kát lehet kapni; kukoricabort, itó- kát meg rumot.

Bólogattak. Géza nézte az óráját, majd hogy visszajött közéjük Sárika, azt mondta:

— Itt az ideje, hogy elinduljunk.

Még gyorsan megbeszélték, az előadás végén, Béla és Robi a klub előtt várja őket, így megússzák a marasztalást, átmennek a laktanyába, ahol Béla bemutatja Mikit a laktanyaparancsnoknak, meg helyettesének, mert a holnap délelőtti konzultációt a váratlanul ajándékba kapott központi előadó tiszteletére a laktanyaparancsnok akarja megnyitni.

Nem búcsúzott el Jusztitól, Sárika mondta, hogy csak menjenek nyugodtan, és siessenek vissza, mert egy óra múlva kész a vacsora. El is rftentek, a ház előtt már várta őket az az autó, ami Gézát és Mikit behozta az állomásról, beülték, s a többire a nagy rohanásban, az egymásra torlódó képfelvillanásokra, már csak lázban, messzi távolból jövő, idegenül kongó hang-káoszban, izzadó, meleg, lelki vakufény-felvillanásokban tud emlékezni.

Egy kopott kis terem, gipsz-sza. badságszobor, Rákosi-kép, Sztá- lin-kép, vörös drapéria, rumszag, kávSskag, emberi kigőzölgések testszaga, sok-sok egyenruhás fiatalember, váll-lapok, lötyögő dur. va csizmák, feszültség, fegyelem és állezserség, mosolygás és unott- ság, zavar és tiszteletre méltó figyelés, meglepődés: „Hogy hát ilyen fiatal!” meglepődés: „ ... ilyen fiatal és ilyen értei, mes!” Saját hangja távolról, lehiggadás, megtalálása a gondolat- menetnek, tapogatódzás a hallgatóság értelmi szintje, kapaszkodó szintje iránt, kapcsolatteremtés, az első nevetés, a közömbösségből érdeklődő szemek. „Jé, ezt már hallottam!” Egyiptomi mitológia, görög mitológia, latin mitológia, római katolikus egyház, a pápaság, a német-római szent birodalom, Luther. „Itt állok, s nem tehetek másként.” Vallás-parasztháborúk. Oly mélyen gyökerezett az emberekben a vallás, hogy ellene lázadni is csak a vallás kategóriáinak segítségével tudtak. Engels, Rotterdami Erasmus, Götz von Berlichingen. reformáció, piftantás az órára, 38 perc... „S elvtársak a vallás, mely két évezreden át beette magát az emberek tudatába, mely mindén ismeret bölcsőjénél ott áll, mint annak segítője, akadályozója, vagy megölője, jelen levő tudati tényező ma is az emberi agyakban, ezért nagy türelemmel, de koncentrált odafigyeléssel, az emberiség legjobbjainak felhalmozott tapasztalatanyagával kell harcolni ellene, és helyettesíteni a már nem hivő emberben az egyetlen helyes tudományos világnézettel, a dialektikus materializmussal.” Taps, izzadó kézfogások: „Na. hát... igazán ... köszönjük szépen!”

Gézának is kijut a hátbavere- getésből, tuszkolja, kint még melegebb van, mint bent. Béla:

— Egybevagy még?

(Folytatása következik.) 5