Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1979-10-23 / 248. szám

1979. október 23. • PETŐFI NÉPE • S VIDÁM JÁTÉK HÁROM CSODABOGÁRRÓL Szerelem... óh! Csinnadratta, bummrbumm- bumm! Pattogó muzsikára, rpa- né?sos gesztusokkal vonul a Ke­lemen László Kamaraszínházban föl-alá a bánatos ernyedtségét álmélylélektani blablával takar­gató Harry („úgyse sikerülhet semmi, amióta egy kutya sarok­nak nézett, pont engemet, miért is engem”); ellentéte, a társadal­mi érvényesüléshez és nőszerzés­hez föltétlenül előnyös kézelős- parfőmös ingkölteményben kukát kotorászó, pennys gondokkal küszködő dollárvadász Milt; a számítógépagyű, lexikonmémó- riájú, ám mindent az ösztönök­kel (félre) magyarázó Ellen első és harmadik számú férje. Murray Schisgal itt érzelgős komédiává szelídült Szerelem... óh! című darabja végén annyira váratlan volt az ilyen hopplás zárókép, mint amennyire természetes ku­polás sátortető alatt-. Akkor vált volna nyomatékos fölkiáltó jellé az így kérdőjeles befejezés, ha honi körülménye­inkre tekintettel mindvégig cir­kuszi mutatványként tálalják a jódolgukban a szerelem képtelen­ségeinél is képtelenebb hóbortok­nak hódoló polgárok és a józan ész, a természetes érzület ősi há­romszög-históriába csomagolt bruhahás viszályát. Hű de ravasz ember ez az amerikai színműiparos! Megcin- cálja persze az amerikai átlag­polgárt szédítő áltudományos bor- nírtságokat, bolondságokat, de gondol az „örök emberit” (sze­relem, élet, halál, család, gyerek stb.) legalább a Színpadtól meg- kívánókra. Jól tudja, megtapsol­ják, ha valaki kimondja, hogy ... meg a^t, hogy ... (Szavam ne felejtsem, Kosztolányi idejé­ben még a „marha” minősítés publikálása számítódott herkulesi tettnek, sikercsiholónak! Most az derül ki, hogy a második férj tulajdonképpen az első férjet szeretné.) Mindezek a közönségfogó ínyencségek és zöldségek (értse ki-ki ahogyan akarja) mesterien ízesítettek a színháziparos nagy­üzemi kifőzdéjében és kikerültek a piacra. Vevőre találtak sokfelé; a fiaskós pesti előadás után Ka­tona József szülőházának közelé­ben, meg a megye más váro­saiban, néhány nagyközségben vi­dítja a nézőket. Sándor János rendező dicsére­tes rutinnal nevettet, ízlésesen szórakoztat. Nem sajnálja az eredeti vagy annak érzett és elcsépelt de újra elpukkanó, oly­kor pukkadozó ötlet-petárdákat. Ö tehet arról a legkevésbé, hogy Schisgal legszellemesebb" csatta­nói szinte visszhangtalanul enyésznek el, mert vajmi kevés gyakorlati tapasztalatunk van a tyúkszemfájást is lelki sérülések­ből eredeztető jópénzű lélekelem- zők, álgyógyászok badarságairól. (Süket fülekre találna odaát a mi egykori urambátyámos vilá­gunkat karikírozó komédia.) Akkor hatnának igazán a pó­diumon a számunkra képtelen­nek tűnő mániák, ha a rendező a képtelenségig fokozná az ab­szurditásokat, ha egy percig sem akarná elhitetni a nézőkkel, hogy ezt a jólelkű, a férji teljesítmé­nyeket grafikonokon tanulmányo­zó asszonykát azért egy kicsit komolyan is kell vennünk, hi­szen végül is rátalál a baba pe­lenkaszagával jelzett anyai bol­dogságra. A minden tudománya ellenére Bugyuta nejéhez (Réti Erika) hasznos tanulmányi ki­rándulás után visszataláló Miit (Mihályi Győző) sem a megtérő férjként marad meg emlékeze­tünkben. A kitűnő Kiss Jenőnek, Harry alakítójának is köszönhe­tő, hogy akkor sem gondolunk a legrosszabbra, amikor a híd kor­látjáról ... Ügy csinált, mint a nyilvánvalóan pillekönnyű golyó­kat roskadozva, erőlködve, verej- tékezve hajigáló bohócok. Éppen a fölösleges igyekezet, a ráját­szás teszi nevetségessé a játékot! Jelen esetben csak a szöveget újra és újra megbukfenceztető, a komolykodó érzelgősséget meg­grimaszoló, mind a három csoda­bogarat kikacagó felfogású élet­forma- és a könnyfacsaró stílus- paródiája hitetné: álproblémák­kal viaskodnak. Sokan felörvendeztek, amikor a mű végén újra helyreállt az eredeti frigy, mert mintha — sajnos — Miit és Ellen képvisel­né a józanabb, a becsülésre mél­tóbb rétegeket. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz! Mind­nyájan egyformán komikusak tetőtől-talpig, mert minden ész- szerűtlen nevetséges. Ebben az előadásban vegyül a valódi humor és az álkomikum, vagyis amikor nem a dolgok ne­vetségesek, hanem ázzá teszik azokat. A színészek igyekezetét, jó szándékát látva tulajdonkép­pen örülnöm kellene az előadás kedvező fogadtatásának. Ha igaz azonban az a szentencia, hogy megmondom, ki vagy, ha tudom, min nevetsz, min szórakozol, ak­kor nem ugrálok égig örömöm­ben. A díszleteket Zimmer Judit, mint vendég, a jelmezeket Poós Éva tervezte. Heltai Nándor • Ez a bugyuta Harry most már útban van... legjobb tehát a vízbe dobni. (Tóth Sándor felvételei) Bugaci iskolaépítők Ma már kezdik hinni a bu­gaciak, hogy kalandos vállalko­zásuk, az iskolabővítés, valóra válik. Dr. Nagykovácsi János ta­nácselnök talán éppen ezért szí­vesen szolgál adalékokkal az építkezés történetéhez: minden szavából kicseng, hogy érdemes volt belevágni a bugaci Nagyköz­ségi Tanács ötödik ötéves tervi „nagyberuházásába”. Azért, mert az általános iskola padjait kop­tató diáksereg 15 éve szorong a meglevő tantermekben, s „me­leg” teremváltással használják az iskolát, ami tudvalevőleg nem az ideális oktatási-nevelési körül­mény. — Négy új tanterem és két napközi otthoni foglalkoztató épí­tésével látszott megoldhatónak a szükségállapot felszámolása. S természetesen, ha belevágtunk, mindent úgy akartunk, hogy kor­szerű legyen. A tervezők kezét nem kötöttük meg, a termeken kívül olyan 200 adagos konyhát, előkészítőket, raktárát, kazánhá­zat terveztek, ahogy az a nagy­könyvben van ... Csakhogy vál­lalkozót nem találtunk, aki azon­nal hozzáfogott volna a munká­hoz. S ha már összekapartuk a pénzt, akkor az eredményt is gyorsan akartuk! — kezdi a ta­nácselnök a történetet. — így azután házilag láttunk hozzá. A megyei tanács engedé­lyével a tanács lett a beruházó, a kivitelező, az anyagbeszerző — minden, minden, ami az építés­hez szükséges. Létrehoztunk egy 8 tagú épí­tőbrigádot, Í977 őszén leraktuk az alapokat, tavasszal meg foly­tattuk a pillérekkel... .Huncut mosoly bujkál dr. Nagykovácsi János arcán. Meg is tudom az okát: — Nyolc általános színvonalon megtanultuk a pillérrakást, ami a Bugac környéki kőművesek szakmai fegyvertárából — érthe­tően — hiányzott. A tervezők nem számoltak azzal, hogy „kez­dőkkel” lesz dolguk. De megcsi­náltuk. Persze előbb a pillértég­lát kellett kijárni... Azután, mint a mesében, kö­vetkezett az újabb próba: a be­tongerendák. A Szolnoki Beton- elemgyárban körülbelül úgy fo­gadták a tanácselnök mondóká- ját: nem tudja, mit kér! Hiszen jókora határidőre tudnak csak munkát vállalni... De a szépen megfogalmazott kérés (akárcsak a mesében) nem maradt meghall- gatatlan: két hónap múlva már mehettek a betonelemekért. — Amikor már a tető is az épületen yolt, a Kiskunhalasi Építőipari Vállalat vezetőjét ke­restük meg, hogy a jövőre beüte­mezett fűtésszerelést nem hoz­nák-e előbbre? Vállalták. Ügy, hogy a dunaújvárosi radiátor­gyártó cég a hiánycikknek szá­mító radiátorból juttatott nekünk. A szikkasztó készítéséhez a kiskunfélegyházi Lenin Tsz nyúj­tott segítséget. Mindent egybe­vetve: november 7-én átadjuk a gyerekeknek a négy tantermet. Fazekas László az iskolaszárny zsibongójába vezet. A nyolctagú brigád „mindenese” úgy magya­ráz, mintha saját épülő házát mutatná. Büszke is, boldog, is, no • Képünkön: az épület „napközirészlege” látható. meg fáradt is. Sok volt a mun­ka. — A tantermek 50 négyzetmé­teresek, vízcsap van mindegyik­ben. A régi iskolához csatlakozik a teremsor, mindent előkészítet­tünk az egybenyitásra. A kis­kunfélegyházi szakmunkástanulók a festésben-mázolásban segítettek, megérkeztek a padok, szekrények. A szülők jönnek majd takarítani. Az átadás után átvonulunk a konyharészre. A télen ott folytat­juk a belső munkát — mondja. Látszik rajta, hogy szívügye az építkezés. S hogy 1980 augusztu­sára itt minden készen lesz, er­ről fölösleges szót ejteni — ez cseng ki szavaiból. A tanácselnök azután szám­adást rögtönöz: — Közel egymillió forint jött össze a tanács fejlesztési alapjá­hoz: a termelőszövetkezettől, vál­lalatoktól, az állami gazdaság­tól. De a szülők is 100—150 fo­rintokat gyűjtöttek, a felajánlott társadalmi munkán fölül. A köz­ség szocialista brigádjai sem ma­radtak ki. S az építkezés így benne lesz 6 és fél, hétmillió forintban. Nem először jártam építkezé­sen. De ilyent, mint a bugaci is­koláé, még nem láttam. Egy fa­lu akarata, igyekezete ölt testet az iskolaépítésben. Jövőre a bu­gaci kisdiákok napközi otthont is kapnak. Nyolc építő, meg a község dol­gos népe három év alatt csodát művel. A félezer bugaci gyerek­nek iskolaparadicsomot. Nagy Mária Mongóliái találkozások 1. Múzeumok és szavak • Magyar könyvkiállítás Ulánbátorban. Ereszkedik lefelé a TU—154-es, újabb, ezúttal végleges leszállásra készül. Szűk félnapos moszkvai megszakítással, csaknem 24 órás út van mögöttünk. Ez még repü­lésből is sok. Az időtartam nem egészen egy teljes nap. Tehát elő­ző nap reggelén indultunk Feri­hegyről. Itt pedig, Ulánbátorban már kora délután felé jár az idő. No igen, az idozónaváltások: hét órával jár elébb a mutató. Siklik alá a gép, felhők vastag vattarétegén át, érezhetően csök­ken a sebesség, s várom a pilla­natot, amikor megláthatom az el­ső darabot Mongólia földjéből. Egy felhőnyiladék erre is módot ad, vörösesbarna, csupasz sziklák me. redeznek fölfelé fenyegetően, oly­bá tetszik, hogy egészen közelről. Föltámadó pillanatnyi balsejtel­memen sikerül úrrá lennem, arra gondolván, hogy akik ott ülnek elöl, a gép orrában, értik a dol­gukat, s kifogástalanul szolgál a radarernyő is. Meg is érkezünk baj nélkül. Szakad az eső — így fogad hát a belső-ázsiai aszályok országa —, miként két évvel ezelőtt várt rám Szibéria 35 fokos kánikulával. Ügy látszik, az én utazásaim már ilye­nek, közhelynek csak azért is el­lentmondóak. Inkább jó, sem­mint rossz jelnek tartom ezt, fel­fogóképessé tesz a várható új dol­gok új csodák iránt. A hazai köztudat szerint Mongó­lia máig is csak a jurta és a ku­misz országa. Még le sem szállt a gép, a hegyek lábánál álló néhány magányos jurtát már magam is észrevettem. A valamelyest tájé­kozottabbak hallottak valamit a Góbi-sivatagban' dolgozó magyar vízkutatókról, a szonginói Bio. kombinátról a főváros mellett, to­vábbá a darhani Húskombinátról — ez utóbbiakról, mint magyar se­gítséggel épülő üzemekről jó né­hányszor olvashattunk a hazai sajtóban. Az első napok a múzeumoké, a városnézésé — ahogyan az már lenni szokott. Ulánbátor most te­szi a nagyvárosiasság felé vezető első lépéseket; lassanként szűkössé válik számára a völgykatlan. A főváros legközepén is úgy érezni: szinte csak karnyújtásnyira van­nak a hegyek, s ezt az érzést még csak fokozzák a hegyoldalba vé­sett, az arányokat óhatatlanul le­kicsinyítő feliratok monumentá­lis betűi: az 1940 óta használatos cirill-betűk, s az addig használat­ban volt ujgur-írás függőleges be­tűsorai. A jól felszerelt múzeumok gaz-’ dag anyaga szemléletes áttekin­tést ad a mongol föld több évez­redes múltjából csakúgy, mint a közelmúlt és a jelen küzdelmei­ből. Időszámításunk előtt 3000 év­vel már jelen voltak itt a hunok; az államszervezet intézményével első ízben ők ismertették meg Belső-Ázsiát. Manapság is hun sí­rokra bukkannak szerte az ország­ban. A hunok korából fordultak már elő kínai feliratos selyemda­rabok is. A régészek kétezer éves gabonatárolókat is fedeztek fel; a hun elődök nemcsak nomadizáltak tehát, de földműveléssel is foglal­koztak, ez viszont letelepült élet­módot föltételezett. A hunt mon­golul hunnu-nak mondják, ám a hun szó embert jelent; a nyelvé­szet számára is akad tehát tfinőd- nivaló, főleg, ha hozzátesszük, hogy mintegy 200-ra tehető azok­nak a szavaknak a száma, amelyek a mongolban és a magyarban hangzásban teljesen, vagy csak­nem egyeznek, s jelentésben is azonosak, de legalább is hasonlóak. Egyetlen példa csak: a mi tenger szavunk mongolul ugyanígy hang­zik, csak ott égboltot jelent. Mind­ebből nem szükséges messzemenő következtetéseket levonnunk: a rokon hangzású és jelentésű sza­vak a türk-ből kerültek oda is, hozzánk is. Az állami múzeumban sok más között megcsodáljuk még a dino­szaurusz 70—80 millió éves csont­vázát, mely a 20-as évek közepe táján került elő a Góbi-sivatag homokvonulatából, az egyik ame­rikai tudósexpedíciónak köszön­hetően. A száraz homok az ősgyík- szörnyeteg megkövült tojásait is konzerválta. A hazánk területénél tizenöt- szörte nagyobb ország másfél mil­lió lakójának túlnyomó többsége jelenleg is a nomád hagyományo­kon alapuló állattenyésztésből él. A juhot, kecskét, szarvasmarhát, lovat, tevét legeltető pásztorok szö­vetkezeti gazdaságokba tömörül­tek. (A „tömörülés” szónak itt csak átvitt értelemben van jelen­tése.) Az 57 állami gazdaság vi­szont növénytermesztéssel is fog­lalkozik, összesen 240 ezer hektá­ron. Gabonából néhány év óta exportra is jut; árpából értek már el 16—17 mázsás hektáronkénti át­lagtermést. Sikerrel kísérleteznek a rövid tenyészidejű kukoricával és napraforgóval is. A szonginói Biokombinát 1973- ban készült el, egész Ázsiában ez a legnagyobb szérumtermelő üzem. Hatvan magyar szakember dol­gozik itt jelenleg is, de a mongol dolgozók egy-egy csoportja turnu­sonkénti váltásban szerzi meg a szakképesítést hazánkban. Mint­egy 60-féle oltóanyagot állítanak itt elő. Mongólia 25 millió számos­állatát védőoltásban részesíteni nem csekély feladat, s nem vélet­len az sem, hogy az országban az állategészségügy rendelkezik a legkorszerűbben szervezett hiva­tallal. Az állategészségügyi ellátás különben teljesen ingyenes. Ottjártunkkor a főváros jelentős kulturális eseményei között tartot­ták számon a magyar könyvkiál­lítás megnyitását. Hazai levegő csapott meg bennünket a nagy üvegcsarnokban; a mintegy más­fél ezer kiállított könyv között örömmel fedeztük fel a Forrás An­tológiát is. Hatvani Dániel (Folytatjuk) Ulánbátor — madártávlatból. • A dinoszaurusz csontváza.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents