Petőfi Népe, 1979. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1979-10-21 / 247. szám
rr rr »■ MŰVELŐDÉS \v;; . •; *> • IRODALOM MŰVÉSZÉT CSANADY JANOS: Ösvényen Rokonulok a földdel, lépek, ösvény, szegélyezik vadfüvek, épp annyi, két láb széles, hogy jól esik rajta a lépés, kemény, szívós és ruganyos, akár a kerékpárgumik, amelyek az alkonyatbán a sötét tanyákig gurulnak az ösvényen — át az árok hídján, kukoricák sövénye közt és paprikák alacsony-bokrú földje mellett. Oda-vissza vezetget az ösvény, melyen a földdel rokonulok — sötét árny — fejem fölött a csillagok villognak a nagy éjsapkában, csendben, puhán — elvesztem, nincs is árnyam, csak lépteim, csak lábam: döngölik az ösvérlyt dacosan. így láttuk Kodályt Vallomások könyvben Bartók Béla mellett Kodály Zoltán neve cseng leginkább ismerősen szerte a világon. Aligha akad olyan ország, ahol legalább a szakemberek, s a muzsika barátai ne ismernék a nevét, és bizonyára kíváncsiak arra is, hogy valójában milyen lehetett közelebbről? Hogyan élt, munkálkodott, miként teltek napjai? Már életében legendák keringtek róla. A legellentétesebb nézetek, vélemények hangzottak el vele kapcsolatban, újra és újra összecsaptak személyét illetően a vélemények. Egyesed túlzott, rideg, kegyetlen szigorúságát, mások szokatlan zárkózottságát, megközelíthetetlenségét húzták alá nyomatékosan stb. Érthető hát, ha évekkel halála után fel-felvetődik a kérdés: valójában milyen is volt a sokat emlegetett, s még többet idézett Tanár úr? Egyebek között ezekre a kérdésekre igyekszik választ adni az a kötet, mely a Zeneműkiadó gondozásában jelent meg az idei zenei hetek programját gazdagítva. A címe: így láttuk Kodályt. Bó- nis Ferenc szerkesztésében, hat- ézer példányban látott napvilágot a mű, mely bizonyára sokaknak szolgál örömére. Lapjain harmincöt ismert, neves-rangos személyiség mondja el emlékeit, maradandó élményeit Kodály Zoltánnal kapcsolatban. Többek között Szabolcsi Bence és Molnár Antal zenetudós, Illyés Gyula író és Szokolay Sándor zeneszerző eleveníti tel szemléletes vallomásban az egykori, együtt töltött órákat, napokat. Az emlékezéseket jórészt hallottuk már a rádióban, mégis: az ismerősnek tűnő szövegeket élvezetes volt olvasni, ismételten átélni, átgondolni. Óhatatlanul is felmerül a kérdés a könyv figyelmes elolvasása után: valójában tehát milyen is • Illyés Gyula a zeneszerző társaságában, Kecskeméten. volt az az ember, akire nemcsak a szülőváros, Kecskemét, de egyben áz egész ország méltán lehet büszke? A reá emlékezők többsége egybehangzóan állítja, hogy Kodály roppant szigorúságához páratlan szerénység és — ami még meglepőbb —, nagyon egyéni ízű, sajátos humor társult. • Sípos Béla grafikája: Kodály Zoltán portréja. Ugyanakkor szinte mindannyian kiemelik a zeneszerző és zenepedagógus páratlan szívósságát, következetességét. A kötet egyik fő érdeme, hogy a valósághoz hűen mutatja be a vallomásokon keresztül Kodály pedagógiai módszereit. Többen szellemesen találó, afo- risztikus tömörségű mondatokat írnak le a Mesterről. Ádám Jenő szerint ,,A legnagyobb magyarok egyike”, és „terebélyes tölgy” Palló Imre szerint, melynek „ágait világszerte ismerik”. Ugyanilyen találó Szokolay Sándor jellemzése is: „A magyar kultúra szimbóluma”. A vallomások jóvoltából jó néhány hazai és külföldi alkotóról is megtudhatunk érdekes, fontos dolgokat. Móriczról és Babitsról például éppúgy szó esik a kötet kapcsán, mint Toscaniniről és Je- hudi Menuhinról. Minket, Bács- Kiskun megyeieket külön is közelebbről érint, hogy több kecskeméti vonatkozása van a műnek. Ezek közül csak egyet említünk meg: Illyés Gyula lírai szavakkal eleveníti fel az egyik itteni élményét, Kodály Zoltánnal kapcsolatban. Varga Mihály SZEGÉNY EMBERNEK SZÜLETTEM... I Emlékezés Losonczy Lászlóra Száz esztendeje hunyt el Losonczy László költő, aki Kecskeméten 1812-ben született. Tanulmányainak befejeztével — több állomás után — Nagykőrösön tanított Arany János, Szász Károly, Salamon Ferenc és Szabó Károly társaként. A magyar költészet nagy századában nem volt könnyű költőnek lenni. Az ő versei azonban — elsősorban népies hangvételű alkalmi és hazafias dalai igen népszerűek voltak országszerte. írásainak köteteit ma már jószerivel hiába keresnők a könyvtárak könyvespolcain; azok csupán nagy könyvgyűjteményekben vannak meg. Műveiből azonban idéznek a magyar költészet századait reprezentáló antológiák, s ha nem is tudatosan nevéhez kötve, de él a magyar nép szí- vében-lelkében az ő szelleme is, mint abban a népdalban, melynek felidézésével emlékezünk reá halálának századik évfordulóján, tiszteletadásként. A költő, és az itt megidézett alkotása annál inkább megérdemli a figyelmünket, mert szép példája a költészet mozgósító erejének egyrészről, másrészről pedig a műköltői alkotás népivé válásának.. Bemutatását nem az eredeti alakkal kezdem, hanem azzal a népi változattal, mely 1869-ből ismert, amikor is az Orosházán országgyűlési képviselőnek választott Táncsics Mihály mellett korteskedők egyik vezére, a jelölt orosházi jóbarátja, Kertész György egy 16 oldalas kis füzetben kortesdalok és más költemények társaságában egy Táncsicshoz intézett verses panaszos levelet is közöl, melynek címe: „Jelen szózat soraink. A Szent-Tornyai csekély birtokú szegény emberektől, tisztelettel Táncsics Mihály úrhoz.” A népdallá lett vers szövege itt a következő: „Szegény embernek születtünk, Nyomorúság az életünk. Kevés vagyon, sok porczió, Jaj de szív mélyéig ható. Rossz a házunkon a fedél, A gólya rászállni is fél, A nagy adó terhe alatt A gerendánk majd ránk szakad. Hozzánk jön exekuczió, Meg nem hatja a sok síró, Eladatja az ágyunkat, Utolsó véka búzánkat. Jön a húsvét a tavaszon, Kalács, bor lesz sok asztalon, Nekünk nem leszen húsvétunk, Üres lészen az asztalunk. Mert az adó sokaságtól Szorongattatunk súlyától, Ezért nem lehet húsvétunk, Mert nagyon terhelve vagyunk. Sok csak a lábát lógázza, Mégis van zsíros falatja, Soknak feltörik tenyere, Azért alig van kenyere. Én istenem téged kérünk, Ne hagyj több ily évet érnünk, Mert ha még sokáig így lesz, Mindenünk áz osztráké lesz. Hanem legyen úgy, mint rég volt, Legyen úgy, mint régen volt, Sohse lássunk a házunknál Többet exekucziót. Kertész György kiadványára, az abban közöltek jelentőségére Pándi Pál hívja fel a figyelmet 1949- ben, az Irodalomtörténetben közzétett „Kortesdalok Táncsics Mihály mellett” című tanulmányában. Értékelése szerint a füzet versel két szempontból érdemelnek figyelmet: „...egyrészt a köztudatban élő Táncsics-képet teszik teljesebbé, megerősítik a mind sűrűbben előkerülő adatokból elénk világosodó .népapostol’ alakját; másrészt a kortesdalok, versek és rigmusok ezideig át nem tekintett sűrűjébe engednek bepillantást. Ezek a versezetek a politikai mozgolódásokban átforrósodott nép hangulatát, vérmérsékletét tükrözik. Hasonlítanak bizonyos fokig a kinyomozhatatlan eredetű népdalokhoz, nemcsak formai tekintetben, de létrejöttükben is: ... kollektív jellegűek. Szerzőjük többnyire ismeretlen, a sűrű használatban vál- toznak-csiszolódnak a rigmusok, tisztulnak a rímek, ... újabb és újabb formulák is kialakulnak, vissza-visszatérő fordulatokkal, amelyek aztán minden időben megfelelnek.” Pándi tanulmányát követően versünknek egész kis irodalma keletkezett, amiből Péter László 1950- ben leírott véleményéből idézünk: „Letagadhatatlanul érezni rajta némi népi ízt, de ez keveredik olyan nyelvi kifejezésekkel, fordulatokkal, amelyek már nem származhatnak a hagyományos paraszti nyelvkincsből, hanem egy olyan versfaragó egyéni ízlését őrzik, aki az agrárszocialista mozgalommal való eszmei kapcsolata, sőt a szegényparasztság politikai mozgalmában való gyakorlati részvétele révén már kiszakadt valamennyire a paraszti költészet stílushagyományaiból, a paraszti folklór konvenciórendszeréből, de még nem annyira, hogy irodalmi szintre törhetett volna föl.” A vers annyira népköltési ih- letettségű, s eszközei is olyanok, PROVAZNIK GÉZA KÉT VERSE: és szólt a zöldséges a dal ahogy ön' mondja uram nagyszerű csak éppen semmi haszna s ha kétsége lenne efelől álljon ki egyszer a piacra ébredés támad a hajnal csend-viharral rázza a fákat az ágyat szökik vele az álmom élek te vársz s én megtalállak VÖRÖS JÓZSEF Szerelem Ránk alvad a hallgatás, ketten vagyunk a csöndben. A mosoly két néma szájra rebben, mikor a gyönyörű szempár rádnéz, kicsit belehalsz abban a percben. S mire fölfognád, már tovalibben a pillanat, melyben magához emelt az isten. hogy Kálmány Lajos is népdalként, sőt „újtípusú népballadaként” jegyezte le változatait a századvégen Csanádapácán és Pusztaföldváron, érezve a hagyományoktól- elütő jellegét és a hangulat, valamint a tartalom következtében megnyilvánuló balladái erőt. Az ő népköltési hagyatékát feldolgozó Történeti énekek és katonadalok című kötetben* (1952j Dégh Linda végre tisztázta, hogy a Kertész György által közölt szöveg nem az „ősszöveg”, hanem folklorizált változata Losonzcy László Nyomorúság című versének. Dégh Linda megjegyzi, hogy Losonczy népies költeményeit szívesen szavalták, néhány hazafias verse és életképe bekerült az iskolakönyvekbe is. Maga a szerző pedig a következő megjegyzést fűzi 1857-ben megjelent verseskötetében ehhez a költeményhez: „E népdalt több mint egy évtizeddel ezelőtt írtam, s akkor mindjárt hirtelen elterjedt.” Második kiadásakor pedig ezt mondja: „E népdalom még a forradalom előtti időből való.” Érthető, ha lazító hangja miatt gyorsan népszerűvé vált a forradalom időszakában éppúgy, mint később, az agrárszocialista mozgalmak korában. Időszerűsége, mint azt az állandósult szövegrészek és az alkalmi változtatások igazolják, túlmutat a századfordulón, s egészen a felszabadulásig az osztályviszonyok szította elkeseredés, reménytelen kilátástalanság megnyilvánulása marad. Az irodalomról alkotott közfelfogás szerint vannak „egyköny- ves írók”* „egyversű költők”. Ha Losonczy László ezek közé tartozna, ha csupán ezzel a versével írta volna be nevét a haladó magyar irodalomba, akkor is érdemes rá, hogy halálának százados fordulóján fejhajtással tisztelegjünk előtte, ki úgy tudott azonosulni neveltjeivel: a magyar néppel. ' Beck Zoltán tanár ■ I Hűvös arany szél lobog, leülnek a vándorok. Kamra mélyén egét’ rág, aránylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, ésapzott sárga zászlait eldobni még nem meri, hát lengeti a tengeri. Radnóti Miklós: Naptár (Pásztor Zoltán felvétele) „MINDEN IGAZ SZÓVAL ELŐRE VISSZÜK A VILÁGOT” Mezei Mária • Képünk a művésznő kecskeméti fellépésén készült. (Tóth Sándor felvétele) Sokáig úgy látszott, hogy teljesen valóra válnak a kecskeméti öz utcában született. Szegeden gye- rekeskedett pirospozsgás, pufók kislány álmai. Színésznő lett, elegáns, vonzó, gyönyörű színésznő. Olyan természetesen moz. gott a színpadon, mint a tavaszi fény a rügyező erdőben, mint a madársereg budakeszi otthonának kertjében. Kevesen tudták nála jobban a színészi mesterséget, az ábrázolás, a hatáskeltés ravasz fortélyait; segítőit; ezért tehette túl magát a szabályokon, ezért alakíthatta magára nagy szerepeit, ezért volt legjobb pillanataiban a magyar színházművészet kimagasló egyénisége. Miért, hol zökkent ki ez a ragyogóan induló életpálya? Hetvenedik születésnapján a nagy teljesítmények mellett miért Ijell utalnunk a beváltatlan ígéretekre, az elfonnyadt reményekre; ne firtassuk. Bántották igazságtalanul, s önnön maga is vétett páratlan tehetsége ellen. így is Mezei Mária; a Mezei Mária, akitől sokat kaptak a kortárs nemzedékek. Szülővárosában is elmaradt ünnepinek szánt önálló estje. Utoljára egy irodalmi délelőttön járt Kecskeméten, amikor is kedves ajándékként készülő könyvének egy fejezetét olvasta fel. Pedig — mint egyik levelében írta — mennyire szerette volna elmondani itt, Katona József múzeumának közelében Petőfi Szülőföldem című versét, és a legszebb székely népdalokból néhányat. A fölkapott művésznő, a sztár, a bóvlikban elpazarolt Mezei Mária, ahogyan magát nevezte, „a bújdo- só lány” mégis rátalált a legnagyobb kincsekre. „Átértékelődött bennem a világ, önérvényesítő önzésem közösséget szolgáló szándékká nemesedett” — örvendezett éppen tíz éve. A korábbi félreál- lítás sebeiből kigyógyult művészt nemsokára szanatóriumba űzte a betegség, és tartja fogva mindmáig. Köszöntsük őt, jobbulást, friss erőt, derűs őszt kívánva saját sza. vaival:„A színész munkája furcsa harc. Megérint egy álomból és valóságból — élményből és tanulmányból összeszőtt lény: a szerep — mert bennem akar életre kelni. Míg átadom neki agyamat, idegeimet, vérem lüktetését, szívem dobogását — addig harcolunk. Ha győz és elfogjál teljesen, én kívül rekedek, s mint szobrász figyelem az alakot, tudatom vésőjével faragva-csiszolva az élő anyagot: önmagamat — míg megszületik egy ember élő tükörképe: a színpadi igazság. Hiszek ebben az igazságban,' hí^ szem, hogy érdemes értékelnem,' mert hiszem, hogy mindén igaz színpadi szóval előre visszük a világot a cél: az emberi boldogság felé.” H. N. Szülővárosának tanácsa dísztávirattal köszöntötte a hetvenéves Mezei Máriát, a Magyar Népköztársaság kiváló művészét. r Október
