Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-12 / 213. szám
1979. szeptember 12. • PETŐFI NÉPE 9 5 Szerelmünk, a könyv • Tudom, velem együtt sok tízezren vannak, akiknek ifjú kortól számítható törekvése volt, hogy „majd egyszer”, „mire maguk gazdái lesznek” — saját könyvtárat gyűjtsenek, alapítsanak maguknak. Az „eldöntő lökést” ehhez a nemes elhatározáshoz elsősorban az elbocsátó iskola, a hivatásszeretettől fűtött magyarirodalomtanár, tanító adta, de mindenképpen az a bizonyos első mű is. Ők együtt lobbantották fel azt az érdeklődést, ami végül is egy életre a könyv szerelmesévé tette az embert. Ki ne ismerné ennek a szerelemnek „gyakorlati megnyilvánulásait”? Könyvet veszünk, fényes hangulatban visszük haza, mutogatjuk mint új szerzeményt, elolvassuk a „lecsapás” sorrendjében, polcra téve a gyűjtemény tagjává avatjuk. Védjük, számon tartjuk, olvasásra ajánljuk. ■ Vérmérsékletünk és bizalmunk szerint — no meg őszinte hevületünkben, hogy minél többen részesüljenek értékeiből — kölcsönadjuk. Azaz nem elsősorban mint tulajdont dédelgetjük, hanem tartalmi becse miatt, s ezért is adjuk tovább — bár visszavárólag — olyan hátsó gondolat nélkül hogy vajon vi’sz- szahozzák-e, vagy sem. Ha nem látjuk többé, fáj. Nem a forintérték, hanem a csalódás miatt. Hogy akinek jószívvel odaadtuk, fütyül könyvszeretetünkre. Ámbár — ez se mindig így van. Meglehet, nagylelkűen legyintünk ilyenkor: „Legyen vele boldog. Mégis — ha csak könyvet tulajdonít el valaki, megbocsátható. • S a könyv szerelmesei ne emlékeznének rá, hogy amikor szerencsésen eljutottak az első önálló lakásig, annak berendezésekor a legkellemesebb izgalmat az a stádium keltette, amikor erre került sor: .Akkor lássuk, hová akasszuk a könyvespolcokat?” Tagadhatatlan öröm, hogy akár régi, akár új bútorok kerüljenek a nehezen várt lakásba, igazán a könyvek „viszik fel”. Milyen színpompássá képesek tenni egy-egy falrészt az ízlésesen tagolt könyvesblokkok, térformáló könyvállványok ... • Akik a könyvet igazán szereti, az időszakonként — és sokféle szempontból — kiadott statisztikákból is másként olvasnak, mint akik pusztán darabszámot, forintösszegeket figyelnek, mérlegelnek. Az évről évre növekvői példányszámok a míves kivitelű könyvproduktumok gyors kelendősége, a könyvheti forgalom emelkedése arról győ? meg bennünket, hogy nincs igaza a vészha- rangkongatóknak, akik a könyv művelődés-, tudáshordozó, -továbbító szerepének erős elhalványulásáról beszélnek. A könyvek bensőséges, intim befolyását audiovizuális korunk olyan nagy hatású vívmányai sem képesek „visszatartani”, mint amilyenek a mozi vagy a televízió. Hacsak ... Hacsak nem segítenek önkéntelenül is „ellengőzt” adni olyan emberek, akiknek — funkciójuknál, munkakörüknél, megbízatásuknál fogva — mód adatott arra hogy anyagiakkal, a kulturális pénzeszközök hovafor- dításával „szabályozni” tudják a könyvek forgását. Mert bizony ugyancsak a statisztikákból, különböző jelentésekből olvasható ki, hogy könyvkultúránk mind ragyogóbb tényeit itt-ott „hályogok” homály ősit ják. Május óta visszavisszatérő nyugtalanságom (ti. az SZMT elnöksége akkor tárgyalta a kulturális osztály jelentését a közművelődési határozat végrehajtásáról), a munkahelyi kulturális alapok felhasználásának erre vonatkozó tapasztalata, ötvenkét termelő egységben végzett vizsgálódás szerint — 1975-höz mérten — 1978-ban mintegy. 13 százalékos emelkedés következett be a kulturális rendeltetésű pénzek összegében. Bár korábbi évekhez képest növekedett a közvetlenül közművelődési célokat szolgáló kiadások aránya, és csökkent a reprezentációra, valamint egyéb, nem művelődésre fordított összeg, még nincs minden rendben. Ez utóbbi összegek továbbra is magasak. A munkahelyeken aránytalanul sokat költenek belföldi és külhoni utaztatásra — sok helyen, ellentmondva a takarékos, ésszerű gazdálkodásnak, nem is igényelve a dolgozók hozzájárulá- lását —, ugyanakkor aránytalanul kevés például a könyvtárfejlesztésre fordított támogatás. Csupán pár adatot említsünk itt az említett jelentésbői, azzal a megjegyzéssel, hogy az előző évihez viszonyítva minden esetben nagyobb összegekről van szó: 1977-ben bélés külföldi kirándulásra több mint 2 millió forintot használtak fel a munkahelyi kulturális alapokból a szóban forgó 52 termelő egységben; reprezentációra 215 ezret — és könyvvásárlásra, könyvtárfenntartásra együtt 225 ezer forintot. • Ha nem is azt igényeljük, hogy most már a munkahelyek gondoskodjanak a dolgozók könyvellátásáról, hiszen tudván- tudjuk, az emberek saját könyvtár kialakításra, saját pénzükből is törekszenek — az arányokkal, a kulturális alapok mire fordításának egymáshoz viszonyított mértékével nem lehetünk megelégedve. Meg aztán az az úgynevezett saját, otthoni könyvtárgyűjtés aránya sem lehet olyan megnyugtatóan „lehengerlő”, mint a megvásárolt könyvek számának emelkedéséből látszik. Mert azok — úgymond — társadalmi összesen- ben kimutatott példányszámok, illetve pénzösszegek. S ha olyan figyelmet érdemlő összevetésből akarunk egy s mást következtetni, hogy például (1977-es adatok szerint): 11 1<; tejből, tejtermékből 828 forint értékűt, könyv-, újság-, sportszervásárlásra pedig 713 forintot költöttünk koponyánként — kicsit furcsa kép alakul. • S ha most ez utolsó tételt boncolgatjuk, birizgál bennünket olyan sanda gyanú, hogy volt valami megszépítő célzata ennek az egybemosásnak: „könyv-újságsportszer”. Szétszedésük nyilván nem lenne „ennyire” se hízelgő, mondjuk a könyv javára. Valahogy ott tartunk még, hogy a könyvvásárlók zöme azokból tevődik még ki, akik csakugyan és régtől szerelmesei a könyvnek. Azok száma viszont nem növekszik kellő sebességgel, akik saját könyvtár létrehívására törekszenek. x Tóth István VENDÉGEINK LESZNEK LENGYEL MUZSIKUSOK KISKŐRÖSÖN ÉS KECSKEMÉTEN A kielcei szimfonikus zenekar és szólistái Sokáig csak annyit tudtam Kielcéről, hogy ősi város Varsó és fírakkó között. Áprilisban a kecskeméti városi szimfonikus zenekar tagjaitól hallottam gyönyörű katedrálisáról, modern ipari üzemeiről. Az ottani filharmonikusok meghívására jártak ott, a sajtókritikából következtetve, nagy sikerrel szerepeltek. A vajdasági székhely napilapja külön kiemelte a magyar muzsikusok technikai képzettségét. • A kielcei szimfónikus zenekar. Rövidesen a 160 ezer lakosú város hivatásos együttese koncertezik Bács-Kiskunban. A több mint harminc esztendeje alapított szimfonikus zenekar szinte minden lengyel nagyvárosban föllépett már, szerepelt a fővárosi rádió- és tv-stúdióban. Norvégiában néhány éve elnyerték az Arany Nap díjat. Az együttes több szólamvezetője híres külföldi főiskolán gyarapította tudását. Műsorukon klasszikus művek mellett a világhírű modern lengyel zeneszerzők alkotásai is megtalálhatók.: Több kompozíciót ők mutattak be. Közeli vendég- szereplésükön eljátsszák W. Lu- toslawski Kis szvitjét, valint az együttes művészeti vezetőjének, Karol Anbildnek Swietokrzyska című szimfóniáját. Két esztendeje készült el az ottani népzenei hagyományokat is felhasználó kompozícióval. Vendégünk a Katowicéi Állami Zenekadémián szerzett diplomát. Pedagógusként is országos hírű. Művészeti munkásságáért — egyebek között — megkapta az Arany Keresztet és Lengyelország újjászületésének Lovagi Keresztjét. Szeptember 17-én, Kiskőrösön Wlodzimierz Kutrzeba zongora- művész (Katowicében, Weimar- ban és Moszkvában tanult), másnap a Megyei Művelődési Központban Andrzej Domin zongora- művész, a kielcei zeneiskola igazgatója is föllép. Nagy várakozás előzi meg a hetventagú együttes koncertjeit. Ritkán adatik meg, hogy ilyen hiteles tolmácsolásban gyönyörködhessünk Chopin, Moniuszko és a modern lengyel zeneszerzők muzsikájában. H. N. • Wlodzimierz Kutrzeba. • Andrzej Domin. NYELVŐR A magánhangzó-harmóniáról Nyelvünk jellemző sajátsága, hogy magánhangzóink egy-egy szóban csak bizonyos rend sze- rtat kapcsolódhatnak egymáshoz. Nyelvünknek hét, illetve hosz- szú párjuk szerint, 14 magánhangzója van: a, o, u, e, i, ö, ü. Ezek bizonyos csoportokba tartoznak. Vannak közöttük olyanok, amelyeknek a kiejtésekor a nyelv hátra-fölfelé emelkedik. Mivel a szájüregben hátul, vagyis bentebb képződnek, színezetük viszonylag mély. Ezek az a, á, o, ó, u, ú. De vannak olyan magánhangzóink is, amelyeknek a képzésekor nyelvünk előre-fölfelé emelkedik, ezért viszonylag, magas színezetűek. Ezek az e, é, i, í, ö, ő, ü, ű. Ezeket még tovább is csoportosíthatjuk aszerint, hogy ajakikerekítéssel vagy anélkül, vagyis ajakréssel képezzük őket. Az ö, ü kiejtésekor az ajkunkat kerekítjük, csücsörítjük. Viszont az e, i hangok ajakkerekítés nélkül keletkeznek. Mindezeket tudnunk kell, hogy a magánhangzók egymáshoz kapcsolásában eligazodhaissunk. Nyelvünk ősi, a finnugor korig visszavezethető és a rokon nyelvekben is meglévő tulajdonsága, hogy az alapszákban és az egyszerű, nem összetett szavakban nagyon kevés kivétellel vagy csak mély, vagy csak magas magánhangzókat találunk. Ez magánhangzóink fontds hangrendi törvénye. A kapu, zabla, álom, oroszlán, búza mély hangrendű sZavak. Az ember, béke, felhő, tündér, cipő, zene pedig magas hangrend űek. A toldalékok (képzők, jelek, ragok) többsége is igazodik ehhez a hangrendhez. Ezt az teszi lehetővé, hogy legtöbbjük két- alaikú: pl. -ba/be, -ás/és, -nak/ nek. Tehát a harmóniát ezek sem rontják el: házba, kertbe, írás, evés, gyárnak, földnek. Vannak közöttük háromvégző- Jésűek is: -hoz/hez/höz, - szór/- szer/szőr. PL: házhoz, kerthez, földhöz; háromszor, négyszer, ötször. Amint látjuk, a három végződés közül kettő a magas és egy a mély hangrendű, így a szavak ajakkerekítéssel vagy anélkül képzett magánhangzóit is figyelembe vehetjük. De van néhány egyalakú toldalék ds, pl. az -i melléknévképző, az -ék többes számú főnévképző, az -é bir- tokjel és az -ig rag. PL: házi, kerti; Nagyék, Királyék; Jóskáé, Imréé; parkig, kertig. Mivel a felsorolt toldalékok mind magas hangúak, a mély hangrendűek hangrendjét megbontják, n Vannak vegyes hamgrendű szavaink is. Ezekben a mély hangrendű a, o, u mellé csatlakozik az e, i hang, az idegen szavakban és a betűszókban az ö és az ü is. PL: béka, cipó, kávé, leány, kíván, gyertya, fazék, pasztörizál, sofőr, MÜÁRT, KÖJÁL. A vegyes hangrendű szavak elég korán kialakultak, főként elhasonulással és összetétellel. Az elhasonuilásra példa lehet a gyertya, a fazék és az ajándék. Régi alakjuk: gyortya, fázok és ajándok volt. Az elhomályosult összetételekre példaképpen említjük a leány főnevet, régi alakja lajány volt, elemei szerinti ’kdsanya’ volt a jelentése. Az idegen nyelvekből jött szavak, a jövevényszavak egy része kezdetiben vegyes hangrendű volt, de tiszta haragrendűvé vált. Pl. a szláv eredetű cseljad kettős irányú fejlődéssel egyrészt család, másrészt cseléd hangalakú és jelentésű szó lett. A szláv me- gya és miloszty ma megye és mulaszt alakú, az alán eredetű achszin; asszony, a német eredetű hercog pedig herceg lett. A vegyes hangrandű szavák tolda léka inak illeszkedésére csak néhány biztos szabály van, egyébként ingadozó, még kiforratlan a használatuk. (Biztos szabálynak vehetjük azit, hogy a vegyes hamgrendű szó, ha utolsó szótagja mély magánhangzó, mély hangrendű végződéseket kap: Léimrddal, depóba, peronra. Biztos szabály az is, hogy a vegyes hangrendű szó magas hangrendű végződéseket vesz fel, ‘ha utolsó szalagjában, ajakkerekítéses ö, ü hang (amatőrök, masszőrrel), sóit ha ő, ü van a szóban, és utána csak magas hangok vannak (Thermo- pülében). Kialakult idővel az a szabály is, hogy az ajakréses, tehát ajak- kerekítés nélküli é, i közömbös, és vegyes hangrendű szó végén eltűri a mély hangú végződéseket (fazékba, kocsira, tanítás). Ugyanez a helyzet a zárt e (é) után is (sódérral, pucérja). De némely szó megmaradt vegyes hangrendünek. (Mózesnek, Józsefnek). És a magas hangrendű végződések egyre szaporodnak : noteszben, bajonettel, bankettre, balettezik, kódexben. Ez nem lenne ibaj, de ez az irányzat átterjedt az eredetileg közömbös é, i hangra is (affér- je, oxigénnel, kollektivek). Ha ez általánosan így megvalósulna, akkor az lenne a szabály, hogy ahogy a mély magánhangzóra végződő vegyes hangrendű szó mély hangú toldalékokat kap, a magas hangok után magas hangú a toldalék. így nagyon megnövekedne nyelvünkben az e hangok egyébként is nagy terheltsége, és hangzásban egyhangúság, edszürkülés lenne az eredménye. Tehát az egyszerű szavakban é, t hangok után maradjanak meg a mély hangú végződések : centráléban, oxigénnal, passzívak, agresszívan, aszpirinnak. Az e hang után ds mély hangúak legyenek a végződések: noteszomban, ankétoznak, balettoz- tak. Ez jobban hangzik, mint a noteszemben, ankéteznek, balet- teztek. Amint látjuk, a kát e hang helyett o és a van ugyanabban a szóban így sokkal színesebb Ibeszédünk hangzása. Alkalmazzuk ezt a szabályt az idegen tulajdonnevekre ia (Athénban, Szókratésszal), és tereljük a betűszókat is a mély hangú végződések falé (maszekok, OFOTÉRT-ban, ÁTEX-szal). Ennyit általában. Vannak még égyéb esetek is, de azokról hely hiányában majd más alkatommal ■lesz szó. Kiss István 5 Sza/ontay Mihály: (2.) Az öreg csak nézte, nézte fel- lebbent a homlokán belül valami vérhullám, Ambrus szemei világoskék köd-ködökként táncoltak valahol koponyája közepén, de ebbe a fehér-világoskékbe itt-ott piros és fékete is belecsúszott. Nem hallotta a saját hangját, amikor kérdezte: — Mit beszélsz? Nagyon halkan, de követelődzőén az értelem (bizonyosságot követelő fenyegetésével hangzott a kérdés. Mert van ember, aki, ha váratlanul megérzi, hogy valami nagyon nagy veszély fenyegeti, de még nem érti, csak érzi — agresszíven szinte, és szomjúzón kérdez! Még nyitva hagyva önmagában — a nyilvánvaló kétkedés segítségével —, a rossz elhessege- tésénék lehetőségét, miközben magával a kérdés ilyetén feltevésével, a hangsúlyozás iyen tisztán artikulált csendességével már önmagát taszítja beljebb az elkövetkezendő, valóságos tények bűvkörébe. Ambrus most hallgatott, mert az öregről lecsúszott a fürdőlepedő, és Ambrus mint a szituációt jól érző emberek általában, azon. nal önmagára lelt. Ahogy ránézett a másik esendőségére, a megdöbbenést még nem is értő, tehát kivédeni sem tudó, csak rákészülő kapkodásra,^ lehajolt, felvette a lepedőt, ráterítette az öregre, elöl összehúzta a nyakán, megmarkolta és megrázta: — Miklós! Két órával ezelőtt! A hatoson. Dél-Dunántúton, Szek- szárd és Pécs között 120-szal, tehát gyorshajtás, — lépett ki önmaga lakonikusságá'ból. — Munkahelyére telefonáltak először. Marika vette föl a telefont, sikított, elájult, megszakadt a vonal! Most megint kilépett önmagából: — Csak nekem lehet ilyen titkárnőm! De rögtön utána újrahívta, akkor már én beszéltem, mondanom se kell, csak azért nem ájultam el, mert nem akartam, hogy még egyszer megszakadjon a vonal! Tudtam, hogy itt vagy, iderohantám. Most mi legyen? Shell autónak ment neki, de ott a sofőrnek semmi ibaja nem lett, a kocsikísérő állítólag kivitte a szélvédő üvegét, de semmi komoly. Na, most legyél rezervált!? És szinte kéjesen nézett az öregre, majd amikor az leült a kád szélére, s újra lecsúszott róla a lepedő, odament a szobaajtóhoz, bekopogott, s a „Szabad!” kiáltásra benyitott, mert gyávaságánál talán csak kíváncsisága volt feilettebb. 3. Márta addigra teljesen felöltözött. ült a kiasasztal mellett a fotelben, s ha nem lett volna olyan szörnyen kócos, az ember azt is hihette volna, cigarettája után turkál a retiküljében, de amikor meglátta fésűjét, rá- mosplygott Ambrusra, s ülve maradva, nyugodtan fésülködni kezdett. Ambrus egy kicsit meglepődött, de hogy teljesen ismeretlen nőt talált az öregnél, egy kicsit fel is háborodott. Mégis csak piszkosság, gondolta, vagy ha nem is gondolta végig, valami ilyesmi futhatott át ködösen a fejében —, hiszen iő is a történetben gondolkozók, és a történetet előre megírok fajtájához tartozott, és ha maga az egész történet nem is, de a poén mindenesetre már kész volt benne, feljövetel közben a valódi fájdalom, a valódi kétségbeesés, a tudatos tehetetlenség mögött. S ez valahogy így hangzott: „Tudjátok, mondanom sem kell, az öreget X. Y. feleségével találtam, no nem vagyok indiszkrét, de hát kényszerhelyzetben vol. tam...!” Nos most ez a poén mindenesetre ugrott, ezt a nőt nem ismeri, nem tudja, kinek a felesége, ha egyáltalán feleség, így sajnos, másik előre felépített mondatát sem tudta elmondani, melybe csak az illető hölgy keresztnevét kellett volna beépíteni, s azt mondhatta volna, hogy „kedves izé, sajnos, meg kell kérnem, hogy sürgősen tűnjön el, mert súlyos szerencsétlenség ért mindnyájunkat, mert Miklós, akit maga is olyan jól ismert” ... — különösen ezt a részt tudta volna jól hangsúlyozni, legalább is a kollégáknak való elmesélés közben, s ironikusan kiemelni, a „maga is jólismert”-jét, különösen akkor, ha az illető hölgyről tudhatta, vagy sejthette volna, hogy Miklósnak is megvolt. Most azonban zavarában bemutatkozott. — No és — mondta a hölgy, mintegy jelezve, hogy ez a név neki semmit nem mond — nem tudja véletlenül, hogy a házigazda hova lett? Akkor már mellette állt az öreg, a sárgászöld fürdőlepedőben, amely még mindig úgy volt rajta, mint egy római tóga. Szelíden kitolta az előszobába Ambrust, s ott mondta: — Tudom, hogy a kíváncsiság foglalkozási ártalom, de légy szíves, menj le a kocsihoz, és ott várj! öt perc múlva ott leszek! — Jó, de gyere azonnal! Senkinek nem szóltam, senki nem tudja, a család sem... meg te tudod, hogy ki másnak kell még szólni. Ja, én már a pártközpontot fölhívtam. — Abban biztos voltam — morogta az öreg. Visszament. Márta már kikészítve, cigarettázva állt az ablaknál, de amikor bejött, a cigarettát gondosan a hamutartóba tette, hozzáfutott, és kislá- nyoskodva a nyakába csimpaszkodott Az öreg szinte ellökte. A. nő már-már meg akart sértődni, de ő megelőzte: — Márta, ne! Most ne! Inkább segíts! Most igazán. Miklóst valami nagy baj érte, talán meghalt! — Milyen Mik ... — Na ne hülyéskedj velem, nem tudod, hogy kiről van szó? — csattant fel az öreg. — Te ne hülyéskedj — csattant vissza Márta, mert veszekedésben gyorsabban járt az agya. — Miklóssal reggel beszéltem. Személyesen, Elmondtam neki, hogy idejövök hozzád. Szájon csókolt és a pofámba röhögött. Ha tudni akarod... Az öreg sóhajtott egyet. — Márta, most ne! Könyörgöm, most ne! Ismerem Ambrust, igazán ki van borulva, tudom, milyen az, amikor csak műhiszti van rajta, most valami tényleg történt. Valami igazi nagyon rossz! Idefigyelj, én beülök a kocsiba és megyek egyenesen — .. .y-be, Ambrust elküldöm a feleségéhez, anyjához meg az apjához, Ambrus Tamással együtt menjen! Te pedig, ha tudod, érd el Zsut, érted? Márta gyorsabban értette, mint az öreg mondta, mert annak agya pillanatnyilag csak a legszűkebb időben és feladatban, a következő tevékenységet tudta befogadni, tehát azt, hogy nadrág után zokni kell, zokni után cipő. inghez nyakkendő, az igazolványok helyükön vannak-e, kocsikulcs, az asztalfiók dobozából pénzt vett ki, és az agya így is zakatolt: zokni, cipő, ing, nyakkendő ... így nem is hallotta Márta mit mondott, csak spét- reakcióban érzékelte, hogyha nincs, valami pénzt ajánl fel, meg hogy menjen nyugodtan, minden rendben lesz, s nagyon vigyázzon.! magára, mert láthatóan rossz idegállapotban van, óvatosan vezessen, s este akármilyen későn, de hívja fel, mert ha nem, akkor ő éjjel személyesen idejön, akármit is mond a vőlegénye, mert hogy ő most bajban van, és segíteni kell, és ő —, mármint Márta — nem az az ember; aki a bajbajutottakat cserbenhagyja. Ez már a lépcsőházban hangzott, szerencséjükre a ház előtt éDD beérkezett a busz. Márta üdén, bájosan, a nála kötelezően megszokott művidámsággal pattant fel a lépcsőre, s lóbál ta a táskáját köszönés helyett Ambrus felé. 4. Ambrust a járda nélküli úttesten az autóbusz felszorította a kis domb peremére, ahol le is ült, szinte lehuppant, és teljes tohonya; ságában ott várta be az öreget. Az melléje ült, s azt mondta: — Nem értem. Mondd el még egyszeri Ambrus felkészült erre, tudta, hogy ez lesz a. kérdés, már korábban úgy döntött, hogy a távirati lakonikusságnál marad, megszokott értekezleti-értekező stílusa és négyszemközti mentegetőző irányához képest élvezte a szómondatok drámai feszültségét. (Folytatása következik.) Karol Anbild.
