Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-11 / 212. szám

1979. szeptember 11. • PETŐFI NÉPE • 5 T udni j ó Nem. először haliam, hogy nem érdemes tanulni. Legföljebb bi­zonyítványt szerezni érdemes, de azt se mindig. Hányán hivatkoz­nak arra, hogy senki meg nem kérdezi, úgy kanalazták-e át az érettségin, vagy saját erejével ju­tott át a túlsó partra. A lényeg, hogy átjutott. □ □ □ Régi tanítványommal találkoz­tam egyszer. Csöndes volt min­dig, jámbor, akármit kérdeztem, csak mosolygott, de nem felelt. Azóta természetesen felnőtt, és családos ember, komoly dolgok­ról beszélgettünk tehát. Kérde­zem a fizetését, megmondja. Visz- 6zakérdez: és a tanár úré? Haj­szálra annyi, mint a hajdani leg­gyengébb tanítványomé. Kellett nekem tizenhat évet átsorozni az életemből az iskolapadban? Ta­nítványként solha nem voltam a legutolsó, talán többre is vihet­tem volna, mint Jóska. Amikor mi tanulni kezdtünk, még ez volt a jelszó: tanulni ér­demest A népi bölcsesség még hozzátette: azt nem vehetik el tőled, amit tudsz, akármerre for­dul a világ. Hogyan lett ebből a visszája? Azok is sokan vannak, akik ál­lítják, munkaerőgondjainkon ak­kor tudnánk hathatósan segíte­ni, ha egy csomó gyereket nem a továbbtanulásra, hanem a fi­zikai munkára biztatnánk. Ha mindenki professzor akar lenni, honnan veszünk tehenészt, péket, postást vagy utcaseprőt? Van néhány szakma, amire ke­vesen vállalkoznak, tehát meg kell fizetni. Azt hiszem, ilyen mindig lesz, sőt egyre jobban kell megfizetni. Aki tehát így akar sok pénzt keresni, megteheti. Szí­vem szerint mégis arra biztatnék minden fiatalt, tanuljon, ameny- nyiit csak tud. Sok tanult ember­re lenne szüksége az országnak? Nem igaz. Olyan kellene sok, aki tud is, nemcsak tanult. Minden pályán nyert ügye van annak, aki a legtöbbet tudja. □ □ □ Sokan kérdezhetik most, ez va­lóban elhiszi, amit mond? Amit följebb ír,t, mind igaz, ez viszont szöges ellentéte, tehát nem lőhet igáz. At éke szarvához — csú- fondáros ispáni beszéd szerint — annyi is elég volt, hogy beálljon a béres az eresz alá, ha esik az eső. Milliókat ér most egy trak­tor, teljes fölszereléssel, van gaz­daság, ahol érettségi bizonyít­vány nélkül nem ülhet senki a nyergébe. Ki tudná megjósolni, a mostani dobbantótól mennyire ugrunk ihúsz-harminc év múlva? Pedig arra most kell felkészül­nünk, ami akkor vár ránk. A sokoldalúan képzett, művelt, és bizonyos dolgokhoz különösen ér­tő emberek ázsiója feltehetően óriásira növekszik. Aki most hú­zódik el az iskolától, vagy csak a tóié telhető tudomány alsó lép­csőjéig jut el, későbbi lehetősé­gek egész sorát hessenti el ma­gától. Aki nem az iskolának, ha­nem magának, saját holnapjának tanul — az most igen sokat ta­nul. Azok is sokan vannak, akik az iskolapadból csak az íróasztalt látják. Akták aszalására gyön­gébb képességű ember is elég, vagy az is fölösleges. Aki a pa­ragrafusokból csak azt hámozza isii, mit miért nem szabad meg­csinálni, mit miért kell vissza­utasítani, és esze kereke ritkán fordul oda, ahol a megoldás út­ja veze,t, feltehetően nem sokáig boldogul. Az előkészítések vár­hatóan minden területen akkora szerephez jutnak, hogy oda na­gyon okos emberek kellenek. Kü­lönben összeomlik a ház, lesza­kad a híd, és görbe lesz a vasút. □ □ □ És a terv megvalósítói? Sok jól képzett ember kell oda is, mert azt sem bírjuk sokáig, hogy most is bütykölünk azon, amit két éve már használnunk kelle­ne. Az akadályok bejelentése, az „objektív” okok jelentésbe fogla­lása séma szerint mehet — amíg mehet! —, azok elhárítására, vagy inkább megelőzésére azonban ke­vés a sablon. A sémákhoz ragasz­kodó embert fel kell váltani az alkotni, teremteni tudó emberi észnek. Ha eddigi utunk lépcsőfokait nézzük, és így következtetünk a holnapra, biztosra vehetjük, a félművelt emberek előlhb-utóbb háttérbe szorulnak ott is, ahol még eltengődnek valahogy. Ha most arra utazik valaki, hogy csupán átmenni elég a vizsgán, sokat tudni nem nagyon muszáj, azt hiszem, hamar rájön, ennyit is fölösleges volt tanulnia. Mert ennyivel valóban nem jut mesz- szire. Hamarosan észreveszi, éle­te legnagyobb lehetőségét sza­lasztotta el, amikor „dekázott”, pedig tanulhatott volna. Az ilyen ember törtetni kezd, könyököl, kapaszkodik, egyszer aztán rájön, hogy lemaradt. Csak azt ne higgye senki, jól megy annak a sora majd, aki vi­szont minden időt kihasznál, és minden elérhető tudományt a fe­jébe gyűjtött. Miért éppen neki kellene keveset dolgoznia? Ha ő húz egy vonalat, aranyat ér, er­ről mondana le, aki tanulási költ­ségeit fedezte? A tudomány ar­ra való, hogy használják. Ez a racionális szemlélet azon­ban hamar elvezet a „kitenyész­tett” ember fogalmához. Csak azért kellene sokat tanulnunk, hogy praktikus ésszel gondolko­dó alkalmazottak legyünk? Ép elmével nem juthatunk -ide a gondolatsor végén. □ □ □ Az okos ember különb, mint a többi, ha igazán okos. Ha való­ban emberebb ember akar len­ni valaki, olyan, aki sok mindent tisztán értelmezni képes, olyan, aki sokféle hatásra rezdülni tud akiiben a gondolatnak és érzés­nek is visszhangja támad — azt hiszem, neki még többet kell ta­nulnia. Hamar rájön az ember, tanulni azért érdemes, mert tud­ni jó! H. D. Szobor­kompozíció • Halottvivők a címe annak a köztéri kép­zőművészeti alkotásnak, amelynek Kiss Sándor szobrász a készítője, s amelyet nemrégiben avattak (el Baján, az új köz­temető előtt. (Szabó Ferenc felvétele) SZEPTEMBERI BESZÉLGETÉS Főiskolai tanár a mezőgazdasági szakmunkásképzésről Dr. Szabó Attila, a kertészeti főiskola tanszékvezető tanára korábban tizennégy esztendőn keresztül a Kisfáiban működő Mezőgazdasági Szakmunkásképző Intézet pedagógusa volt. Egyebek között ezért kérdeztük meg, hogy miként vélekedik a szakmunkásképzés múltjáról, jelenéről. — Több mint harminc eszten­deje szereztem diplomát az agrár- tudományi egyetemien — mondja. — A tanítást Szombathelyen kezdtem, majd Fehérgyarmaton folytattam, s végül ide, Kecs­kemétre kerültem. — Más iskolákhoz viszonyítva, milyen szinten állt akkor az in­tézmény? — Ami a technikai felszerelt­séget illeti, hasonló volt a töb­bihez, a szemlélető eszközök hiá­nyosak voltak, a technikát egyet­len körmös traktor képviselte.' Mégis, bizonyos szempontból itt sokkal jobbnak találtam a körül­ményeket. Nagyon megörültem például, amikor megláttam, hogy az intézet egy gyönyörű gyümöl­csös kellős közepén van. Ilyen körülmények között még az is szoros kapcsolatba kerülhetett a természettel, a gyümölcsfákkal, aki nem nagyon szeretett tanulni. — Kikre emlékszik azok közül, akik elsősorban a szorgalmukkal emelkedtek ki akkoriban a ta­nulók közül? Legelőször Kecskeméti János neve jut az eszembe, talán azért, mert azóta kollégám és utódom lett, hiszen ma már ő is a kisfái intézetben tanít. Annak idején én a gyümölcstermesztést tanítottam, a feleségem pedig a szőlőtermesz­tés tanára volt. Kecskemétit mind­ketten kedveltük, mert nagyon érdekelte minden. Becsületesen el­végezte a rábízott feladatokat, de soha nem mechanikus, gépies be­idegződéssel. Mindig gondolkozott, hogy mit hogyan lehetne megol­dani ésszerűbben. Rengeteget kérdezett. Más típusú egyéniség volt, de nagyon szerettük Novák Istvánt is, aki jelenleg a kiskunlacházi ter­melőszövetkezet gyümölcstermesz­tési ágazatvezetője. Tevékeny, örökké izgő-mozgó gyerek volt, emlékszem, mindig ő javította meg a traktort, ha elromlott. Ilyen tekintetben hasonlított hoz­zá Elek Bertalan is, aki jelenleg a Debreceni Állami Gazdaságban területvezető. Izig-vérig paraszt­gyerek volt, ha csak keresztül­ment a szőlőn, már dolgozott, le­tépett egy kacsot, kirántott egy nagy dudvát —, egyszerűen nem tudta elviselni, ha körülötte nem volt valami rendben. — Visszatekintve az akkori évekre: mi volt benne a leg­szebb? Mi volt az értelme annak a szakmunkástanulók között el-1 töltött tízegynéhány esztendőnek? — Szinte nincs olyan nap, hogy ne találkoznék főiskolás tanítvá- ns’aim közül néhánnyal. Ennek bizonyos szempontból örülök, más szempontból viszont sajnálkozom miatta. Sokan maradtak itt a városban, ahol a mezőgazdasági • Pásztor Zoltán felvétele. diplomájuk birtokában adminiszt­rálnak, ellenőrizgetnek, aktákat tologatnak. Teszik ezt akkor, ami­kor kint a földeken égetően hiá­nyoznak a jól képzett szakembe­rek. Viszont akiket a szakmun­kásképző intézetben tanítottam, azok csak nagyon ritkán, elvétve fordítottak hátat a tanult szak­májuknak. A felsorolt három haj­dani diákom példája is igazolja ezt. Ott állnak azon a helyen, ahol valóban a legnagyobb szük­ség van rájuk, s kitűnő eredmé­nyeket érnek el. S erre én, haj­dani tanáruk, nagyon büszke va­gyok. K. J. Új könyvek A romániai Kriterion Könyvki­adó karcsú, kis formátumú köny­veit Magyarországon is jól isme­rik. A Téka sorozat a közös könyvkiadási egyezmény kereté­ben Magyarországon is forgalom­ba került: most a századik köte­tet vehetjük kezünkbe. A tíz év alatt megjelenő kis könyvtárnyi gyűjtemény az egyetemes és a magyar művelődéstörténet érté­kes, ma már kevésbé ismert mű­veit mutatja be Aristotelestől Sin- kó Ervinig. A tematikus kötetek az erdélyi jobbágyok panaszleve­lei, A megindult falu, a Kóbor poéta vallomása ma már kevésbé ismert történelmi korszakokkal ismerteti meg az olvasókat. A Téka szerkesztőinek jóvoltá­ból széles körben válhatott is­meretessé az egyik legelső humo­ros magyar nyelvű írás: Hermányi Dienes József Nagyenyedi Demok- rítusa, Bethlen Miklós önéletírá­sa, Bölöni Farkas Sándor naplója, Wesselényi Miklós külföldön meg­jelent műve a Balítéletekröl, mely a reformkor egyik jelentős, alakító hatású, kiadványa vöt. Bolyai le­velei, Apáczai Csere János Ma­gyar logikácskája, Haller János Hármas históriája — mely a régi Magyarország egyik legtöbbet ki­adott tankönyve volt. A legutóbbi, Magyarországon is forgalomba került két kötet szer­vesen illeszkedik ebbe a feltáró, régi vagy kevésbé régi értékeket bemutató koncepcióba. Moholy- Nagy Lászlóról nálunk is jelentek meg kötetek. Írásait két összefog­laló kötetben adta közre a Corvi­na Kiadó. E Téka-kötet, melyet Sugár Erzsébet állított össze és látott el jegyzetekkel, felöleli Moholy-Nagy elméleti írásainak széles skáláját. Amit az eddigi kiadványok viszont alig tettek meg, e kötetnek külön értéke: a kortársak írásaiból , összeállított válogatás. A Kortársak Moholy- Nagy Lászlóról című rész Kállai Ernő, Gaál Gábor, Gró Lajos és Giedion, Wescher írásait tartal­mazza, valamint a Bauhaus ala­pítója és mestere, Welter Gropius értékelését e sokoldalú alkotó em­berről: „A szín, a forma a fény szépsége megsejteti velünk az új látást, amellyel Moholy-Nagy és néhány kortársa ajándékozza meg a világot.” A Téka sorozat jubileumi, szá­zadik kötete az első erdélyi ma­gyar nyelvű folyóiratot, az Erdé­lyi Múzeumot mutatja be. A ma­gyar tudományos folyóirat-kiadás egyik legelső próbálkozása volt, megelőzve a magyarországi Tudo­mányos Gyűjteményt is. Kazinczy kezdeményezésére indult 1814-ben. megteremtője Döbrentei Gábor volt, aki a folyóirattal a magyar tudományos nyelvet és kifejezés­formákat kívánta megteremteni. Fáradságot nem kímélve szervez­te, írta ezt a hat számot megért folyóiratot, s tette magas színvo­nalú orgánummá. Munkatársnak nyerte meg Kazinczyn kívül Ber­zsenyit, Kölcseyt', Szemere Pált, Vitkovitsot, Kis Jánost. A sorozat az Erdélyi Múzeum évfolyamaiból nyújt válogatást, kiemelve a leg­értékesebb, s a ma embere szá­mára is legnagyobb érdeklődésre^ számot tartó darabokat. Benkő Samu az erdélyi magyar művelő­déstörténet legkiválóbb ismerője szerkesztette a kötetet, előszóként tudományos igénnyel feldolgozta a folyóirat történetét, és kiegé­szítette jegyzetekkel, s a kötetben előforduló nevek magyarázatával. ÍSSSSSSSSS mmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmsm Szabntay Mihály: m iMtó my 1. „Be kell vermem még egy Ri- dolt” — gondolta —, de inkább va­lami erős altatót, nyugtatót. Hol­nap nehéz napom lesz, legalább ötszáz kilométert fogok autózni.” .Még egyszer belenyúlt lapos te­nyérrel az előtte tocsogó vízbe, szinte elsimította „szelíd hullá­mait”. Még egy utolsó pillantás, tért ölelő, át az utolsó partig, av­val imént fel a sötétben álló ko­csihoz. Hazaautózott. Mint mindig, mi­re hazaért, már most is elég késő ivóit. Mindenki aludt. Csendben ment be, lábujjhegyen, óvatosan csukta az ajtót, és csak szobájá­ban gyújtotta fel az ágy melletti kislámpát. Altatót keresett, talált, csak úgy, a kancsó áporodott vi­zéből ivott, lenyelt két szem tab­lettát. Levetkőzött, eloltotta a lámpát, két kezét tarkójára kul­csolva nézte a plafont, a sötétség lomha árnyait, az ablak alatt me­nő autók fényének tört-szétszórt villódzását, s igyekezvén eltolni magától a mát, igyekezett elkép­zelni a holnapot. „Reggel garázs, benzinvétel, szerkesztőségi porta, kávé a büfé­ben, indulás, 6-os út, Érd, Pécs.”, Elaludt, mint akit fejbe vertek. Akkor és ott érezte, tudta: nincs tovább! Ott volt kiszáradt torká­ban a félelem vérszagá, felszö­kött szájába, fel, tovább, az orrá­ba, fémes íz, alvadt vér, .törött csont, por íze, veszély íz, pánik íz! Száraz széna szaga préselt gé­pe fölött! Semmi jelenlétének, űr­tiszta üresség jele! Homloka bőre csupa csatak, árkaiban izzadság­patak, szeme égő riadalom, teste tüzel, gerince sziklának feszülő kőhúr és belül, ott messze legbe- lül a száraz bizonyosság. lEddig hát! így és itt! Erre születtem, erre a halálra. Nekifeszül háta a hűsítő és min­dent lezáró fehér mészkősziklá­nak, törött, homorú ívet formált teste érezte a kicsiny törések-re- pedések páfrányait, a prémes gyöngyperje lágyszőrű bugáit. Egybeépült a teste a kővel, izmai sziklává meszesedtek, kezében re­megés nélkül, moccanás, fényvil­lanás nélkül, marka boltozatában az acélkékre égett penge. A sem­mi fényszínű anyag. S közte meg a halált formáló hóhér sihederek, barbár fattyak között pázsitfü­vek ritkás gyapjúja, fodorka, nyúl. farkfű, édes perje, pápaszemfű, sárga koronavirág, molyhos nap­virág, szürke napvirág kicsinyke szigetei. Lángoló nap-özönben ők az ezerszer megálmodottak és most megtestesedők, és ő, és ő, ő a szerencsétlen, a szabad törvé­nyű, a senkitől, semmitől nem kö­tött, a sziklahasadék ámyékhá- romszögének pajzsában. Valaki rendbe szedi, sort formál a bűzlő. a gyapjúcondrák kosz­fehér sorából: valaki rendbe sze­di őket. Parancsoló erő, törvény uralkodik felettük, a kivégzők ész­szerű rendje, a fölényben levők ész-okos nyugalma szervezi őket, ad nekik 'parancsokat, ki szemé­lyesen gyűlölni képes a törvényt megszegőt, a falikút elhagyót, a sorból kilógót. Máris fegyelme­zett csapat, csoport, sor, sor után. Kemény, áttönhetetlen négyszög, cohors, mongol-tömény, zászlóalj: villanó emberszemek, anyaszülte testek mértani rendje. Hát ilyen a világ, .mindig ők, a testület, a clsapat, a szervezet ott és itt te, én, a legmagasabb rendűén szer­vezett anyag, a gyönyörű ember — az ott az erő, itt a kétségbe­esés! Kaiptok hát táptalajt, — en- gem, egy-egy marék trágyát, cso­dálatos kis sziklavirágaim. Istent hívó pillanat volt, az is­tent soha nem ismerőnek is, és pillanat is — így nem tudta meg­mondani meddig tartott —, de egészen nyilvánvalóan, esküszöm, a megmaradt áttekinthető min- denségre, végtelenül soká tartott, így valószínűleg, az a parányi időegység alatt kellett lezajlódnia, amit pillanatnak szoktunk érzé­kelni. „Előreléptem, előre talán egy fél lépést, hogy kikerüljek a szikla homorú árnyékából, hogy fel tud­jak egyenesedni, melleim kitárni, nekifeszíteni a semmi szélnek, hogy süsse a napfény fekete-ősz fejemet, fénysugárban fürödjenek fekete-ősz fürtjeim, hajam, sza­kállam koszorúja. Tarkómat fe­szíthettem így a sziklának, s már mozdultam volna tovább, előre, amikor még árnyékban levő mell­kasomba, oda egészen le, szinte gyomorszáj-magasságban becsa­pódott az első lándzsa. Fehér vé­gű, reszkető végű halálos bot. Re­megett a napfényben, ami kike­rült az a vége a fényben, ami ár­nyékban maradt, az ottmaradt ár­nyéknak!” És már szikrázva ült mellette a másik, a harmadik, a következő, szép félkörben fel a szív dombo­rulatáig,, a hetedik, nyolcadik, ti­zedik, századik, kerek egész kör­ben Toppantva bordát, gerincosz­lopot, préselve bele a vérpiros műbőr ülésbei, a végső emlékezet­mozzanat, utolsó érzékelés lehe­tőségébe. S megszűnt a valami, lett he­lyette ami nincs! Elmúlt az ÉN, és az Ö is! Ami maradt, az már csak AZ vagy EZ! Ennyi az egész, ennyi. 2. Csörgött a telefon, az öreg nyúlt a kagyló után, de a fekete membrán egyhangúan zúgott. Még kicsit ibamba volt, nem tudott a fényfüggönyök színpadteréből visszaérkezni a szobába, rádobta a kagylót a készülékre, bal te­nyérrel rádőlt a falra, neiptámasz­totta magát, jobb felső karjával végigsúrolta csatakos homlokát. A csöngő újra megszólalt, de ak­kor már valaki az ajtót is rúgta, de az öreg csiak nem tudott kitör­ni önmagából, átkozta a pillana­tot, amikor a rossz hiúságból be­lement ebbe a játékba. Csak ami­kor már mögötte állt Márta és kocogtatta a vállát, és nézett rá ijedt-kérőn, hogy ki lehet az, nyi­totta ki az előszobaajtót egy „Eh, senki!” — jelzésű mozdulattal. A bejárati ajtónál Ambrus állt volt főnöke, ha éppen össze nem vesztek, barátja, a magyar civil kurázsi világbajnoka. Az öreg értetlenül nézte a felhevült Amb­rust, de szinte jobban érzékelte a huzat hűtő csapódását izzadt bő­rén, és érezte is szagát saját iz- ziadtságának, almit mindig utált, és ami mindig idegesítette. Behúzta hát a szoba és az előszoba közöt­ti ajtót: — Gyere — mondta Ambrus­nak, azzal bement a fürdőszobá­iba, beállt a kádba, és magára en­gedte a vizet. A tus sustorgó-szi- szegő hangján keresztül hallotta, hogy Ambrus valamit kiabál, de azzal az egykedvű nyugalommal, amitől már tizenötéves korában „öregnek” nevezték a gimnázium­ban osztálytársai, azzal az önma­ga páncél tornyát megteremtő ma­gatartással szedte le magáról a nyirkosságot a bő vízzel, ami most azt jelentette, hogy tőle az­tán összedőlhet a világ. Ambrus ezt tudta is, nekitá­maszkodott hát a falnak, reme­gett szájaszéle, szeme tele lett könnyel, s csak motyogott, motyo­gott maga elé, mintha egy őshé­ber imát gajdolna magában, és minden sor végén egy csöndes jajt bólintott rá ősiszent görcs­oldó ritmusban, és fölöttébb szo­katlan módon. Amikor az öreg kiszállt, s magára terítette a für­dőlepedőt, a szűk helyen a lepe­dő sarka megcsapta Ambrust, ak­kor nézett rá az öreg. s vette észre, hogy az őszülő haj, fehér magas homlok alatt kidülledő kék golyvás szemek milyenek. — Hé, te, mi lelt?! — Engem? Engem semmi. Te csak fürödj nyugodtan, telefonálj a másik csajodért... — Mi van. összedőlt a ház? — Ugyan, hát nem történt sem- miaz ég világon, mi történt vol­na? Édes istenem, mi történt vol­na? A legjobb... az állítólagos legjobb barátod... és az én állí­tólagos legjobb barátom is! Mit beszélek már össze itt hülyesége­ket, nekem aztán tényleg a leg­jobb barátom volt! — Zagyva vagy már megint — állapította meg az öreg tárgyila­gosan, de most páncéltorony-szi- getelés nélkül, mert nem tudta kizárni Ambrust. Sose látta még sími, s tudta is, hogy a gyáva emberek nem sírnak, mert hama­rabb beszarnak, mintsem sor ke­rüljön arra, hogy sírniuk kell­jen ... Nézte, s ez most több volt, mint kérdés. — Szóval, fnost telefonáltak.' Rendkívül rossz volt az összeköt­tetés, valami kisvárosból, ... y-ból.' Miklós meghalt. Két órája történ­hetett. (Folytatása következik.)

Next

/
Thumbnails
Contents