Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-30 / 229. szám

MŰVELŐDÉS IRODALOM MŰVÉSZET A magyar kóruskultúrát képviselték A Kecskeméti Pedagógus Énekkar Finnországban Új tervek, célok előtt A közelmúltban érkezett haza a Kecskeméti Pedagógus Ének­kar. A Bács-Kiskun megyei Mű­velődési Központ, valamint Kecs­kemét város Tanácsa és az SZMT támogatásával működő vegyes­kórus első külföldi útján baráti látogatást viszonzott. Az 1978 ta­vaszán megyénkben koncertezett Espoo-i Polytech Kórus meghí­vására keltek útra. Egyhetes kinntartózkodásuk alatt több si­keres koncertet adtak a finn nagyvárosokban. Próbatétel Három éve énekelnek együtt. Többségük pedagógus, ám he­lyet talált közöttük énekelni sze­rető jogász, mérnök, adminiszt­rátor, ápolónő, mezőgazdasági szakmunkás, fényképész, lakatos, és röntgen-asszisztens is. Idén tavasszal, a pedagógus kórusok szombathelyi országos találkozó­ján elnyerték a nem hivatásos együtteseknek járó legmagasabb fokozatot: a „Fesztiválkórus diplomával” minősítést. — A szombathelyi fellépés fontos próbatétel volt számunk­ra — emlékezik az elmúlt hóna­pokra Erdei Péter karnagy; — afféle főpróba. Készültünk a finnországi bemutatóra, a műso­runk nagy része tavasszal már előadásra készen állt. A sike­rért azonban meg kellett küzde- niink. Volt olyan hét. hogy min­dennap próbáltunk. Talán az is sarkallt bennünket, hogy a ven­déglátó énekkar Finnország egyik legkiválóbb együttese. Az an­gol rádió, a BBC „Énekeljenek a népek” nemzetközi versenyén legutóbb második díjat nyert. Mindemellett erőt, energiát adott egyéves munkánkhoz az a tudat is, hogy odakinn a magyar kóruskultúrát képviseljük. Koncert az „erdőisten” lakhelyén Azt mondják, a viharos ün­neplés a finneknek nem sajátja. Am a kecskeméti énekkar első koncertjén — a tapiolai temp­lomban — mindenesetre így fe­jezte ki tetszését a közönség. Ta- piola — a monda szerint — Tá- piónak, az erdő istenének lak­helye., Az Espoo-hoz tartozó er­dős-sziklás kertváros modern templomában hangzottak fel el­sőként Marenzió, Lassus, Scar­latti, Arcadelt szépséges rene­szánsz és barokk dallamai, majd Kodály és Bárdos kórusművei. Hasonló sikerekben és meleg fogadtatásban volt részük az el­következő napokban a tamperei zeneakadémián, a lempaalai mű­velődési házban, és több más vá­rosban. Sok helyen személyesen fogadták, s köszöntötték a kecs­keméti kórustagokat a város ve­zetői. Milyenek a finnek? Mi az, ami egy magyar számá­ra különösen szép és érdekes Finnországban? Bálái Margitnak, a kórus egyik tagjának részletes útinaplójából érdemes idézni. — A finn ember szoros kap­csolatban áll a természettel. Otaniemiben például különös gonddal ügyelnek arra, hogy az építkezések során csak annyi fát vágjanak ki, amennyi az új há­zaknak útjában van... A lakó­• Együtt, az indulás előtti pillanatokban. A Kecskeméti Pedagógus Ének­kar ismét próbál a Megyei Mű­velődési Központban. Komoly erőfeszítést igénylő új feladat ,előtt állnak: áprilisban kerül sor az Országos Filharmónia által szervezett első önálló koncert­estjükre. — Eljutni a kortárs nemzet­közi kórusirodalom legszebb, leg­modernebb alkotásaihoz Kodály Bartók, Bárdos. Farkas, Petro- vics, Kocsár, művein keresztül — fogalmazza meg a fejlődés út­ját Erdei Péter. — A finnországi élmények hatására úgy érzem, igazi, emberi közösséggé formá­lódott énekkarunk. Ez pedig: a legfontosabb alap a további jó szakmai munkához. Posváncz Etelka • Hárman a Finnországban járt negyvenből... házak között hatalmas, virágos, füves térségek terülnek el, s ez a gyerekek birodalma. Majd így folytatja: — A finnek komolyan veszik a környezetvédelmet. A turkui cementgyárban elcsodálkoztunk, milyen tiszta az udvar, üde-zöld a gyep, s pormentes a fák leve­le. Elektrofilterrel 99 százaléko­san szűrik a levegőt... Egészsé­ges életmódot élnek. Turkuban egy nagy telefongyárat néztünk meg. Az üzemnek hatalmas tor­naterme, úszómedencéje és szau­nája van. Ezeket a munkaidő le­teltével bármelyik dolgozójuk használhatja. — Tamperében egy szakmun­kásképző iskolát jártunk végig. Az intézmény a legkorszerűbb oktatástechnikai eszközökkel fel­szerelt és olyan tiszta, szép, mintha tegnap adták volna át. Pedig tíz éve tanulnak benne a diákok... Rokonaink kóruskultúrája Erdei Péter, a magyar és finn kóruskúltúra különbségeiről, ha­sonlóságairól a következőképpen fogalmaz: — Több kitűnő zeneszerzőjük van, akik másként és más szem­pontból meghatározóak, mint Bartók, Kodály, vagy Bárdos. A finn kóruskultúrát főleg a XX. századi, közöttük a ma is élő kortárs zeneszerzők tették Európa-hírűvé. Darabjaik rend­kívül nehezek, szépek. Jellemző rájuk a szabad szólamkezelés, a sok improvizáció. Űjszerű az elő­adásmódjuk is: tele hangutánzó állathangokkal, sóit: még az em­beri mozgást is felhasználják ... Majd érdekességképpen meg­jegyzi : — A kinti vegyeskarokban jó­val több a férfi. Az a tapaszta­lat, hogy ilyen felállásban szebb, teltebb hangzásokat lehet elérni, ebben tanulhatunk tőlük. Mind­emellett nekik nagyon tetszett a mi kórusunk homogén hangzása, a szólamok hajlékonysága. A harmadik A harmadik doboz cigarettáért indultam. Jó, jó, ne rój meg, tu­dom, hogy ez már túlzás, még a kettő is sok, de hát az embernek nem minden hétfőn születik egy fia, és ez a hétfő éppen az ő ér­kezése miatt volt egészen rendkí­vüli, ünnepélyes és varázslatos, és melldagasztó, ujjongó és ... nos igen bevallom, fárasztó. Remélem, most már megérted, miért men­tem a harmadik doboz Fecskéért. A legközelebbi vendéglőbe siet­tem, túl voltam vagy ötven gra­tuláción, s nem tudom elhallgat­ni, hogy mindez kevés volt nekem, kívántam az ötvenegyediket, a hetvenegyediket, az ezrediket, mit tudom én, hiszen ilyen az ember, az örömében szívesen osztozik. Tudtam, hogy majd a vendéglő­ben is megkérdezik: Mi újság? — persze, hogy megkérdezik, hiszen napok óta onnan telefonálgattam a kórházba izgatottan. Előre él­veztem a diadalomat, ahogy az álmélkodók előtt elmondhatom: Zolti ötkilós, hatvankét centi hosszú vasgyúró. Félúton viszont arra gondoltam, illenék felmenni Feriékhez, nekik is elújságolni a nagy eseményt, néhány napja megígértem neki is, a feleségének is, igazán illenék, hiszen itt van a házuk egy ugrásnyira, úgyis arra tartok. Bizonytalanul látok sötétben, s ezért meresztgetni kellett a sze­mem, amikor az út túlsó oldalán mintha Ferit és Mártát, a felesé­gét véltem volna közeledni, ök előbb felismertek, fordultak is felém, az úttesten már én is biz­tosan tudtam, hogy ők azok, s el­képzelheted, hogy ágaskodott bennem az apai büszkeség, hogy formálgattam magamban az öt- venegyedik gratulációra az ötven- egyedik „köszönöm”-öt, hogyan ké­szültem ismét és ismét előadni (persze hitvány utánzásban és epigon-pirulással) Zolti első sírá­sát, amelyet a szülőszoba küszö­bén rogyadozva hallottam először, ismét és ismét leírni külsejét, ar­cát, száját, orrát, haja színét, be sem tudtam várni míg kézfogás- nyi távolságra érnek, hanem elé­jük dobtam az örömömet széles mozdulattal, kajánul és villogó szemekkel, mint az első hóból gyúrt hólabdát, és minden önura­lmamat elvesztve kiáltottam: „Ek­kora nagy fiam van, gyerekek!” Aztán vártam a hatást. Vártam, ihogy úgy mint eddig, sokan má­sok, megragadják a kezem, rázo- gassák, megöleljenek és kérdezges­senek, mondjak banalitásokat, is­tenem, ilyenkor ez sem számít, vártam, hogy velem együtt ujjong­janak a barátaim és... Zolti testhosszát mutató karjaim remegni kezdtek a türelmetlen­ségtől. Képtelen voltam megérte­ni, miért nem repülnék, rohan­nak már hozzám, hogy megkezd­hessem az előadást: ilyen a keze, párnás, puha, a bőre tejfehér, bar­na a szeme, s a pöttömnyi ing csak majdnem a könyökéig ér, a hangja — már most tudom — ba­riton lesz... Előtted nem taga­dom, boloncj, gondolataim voltak. Lázas pillanatok következtek. Kínzásnak éreztem lassúságukat, rosszmájú közönnyel gyanúsítot­tam őket, ingerültté váltam, és kész voltam, hogy azonnal meg­sértődjek. Márta csuklotta ki: — Imike meghalt. Velem együtt átélted a háborút, te tudod, milyen a váratlan bom­ba robbanása, vagy hasonlítom inkább a mennydörgéshez, ami­kor forró és hideg levegőtömegek találkozását kíséri a csattogó- brummogó hangorkán, egy új élet ünnepe, s egy új halál fájdalmas híre találkozott, robbant bennem ilyen elemi erejű döbbenettel, kar­jaim lehanyatlottak, mintha lát­hatatlan bunkó törte volna össze bennük a csontot, élettelenül zu­hantak két kézre, az anyáéra és apáéra: szörnyű volt az a pillanat, zavarodott, magatehetetlen, gyá­szos és gyalázatos, össze akartam szorítani a fogam, mégis kocogott. Imike meghalt, nincs. Senki sem érti. Az orvosok sem. Már fel is boncolták. Holnap temetik. Lassan értek el tudatomig ezek a mondatok. Csak akkor éreztem igazán kegyetlen tartalmukat, ami­kor egy gépkocsi reflektorfényé­ben észrevéltem, hogy sírnak. Meg kellett fognom Márta vállán a fe­kete szövetruhát, Feri hajtókáján a szalagot, hogy elhiggyem: Imi­ke, a kétéves, szőke kis csibész­jelölt, aki nemrég még majdnem szétfocizta az előszobát, úgy tu­dott leesni a lépcsőn, hogy utána nevetve tovább rohant, meghalt, tényleg meghalt. — Születnek és meghalnak — ezt hajtogatta Márta. — De miért éppen ő, hát kinek ártott? — rázta az öklét az ég felé Feri. Magad is tudod, hány értelmet­len szót présel ki az emberből a fájdalom. És mit lehet ezekre fe­lelni? Semmit. Részvétet kíván­tam, mondtam a szokásos szöve­get, közben legszívesebben hango­san káromkodtam volna, hogy a banális illendőségen túl nem futja többre erőmből. Most már tudom, Zolti, a fiam fogta be a számat, és nem enge­dett többet mondani, mint ilyen­kor szokás. Így könnyebb volt el­viselni ezt a rettenetes találkozást. Ma is eszembe jut néha miért akarta így a sors. Talán, hogy őket még jobban megkínozza, talán, hogy engem emlékeztessen és fi­gyelmeztessen? Azt hiszem, igen. Ok nem érdemelték meg, de én azóta, ha a fiamra nézek, eszembe jut Imike, aki már csak holtában találkozott a kicsi pajtásával. S amikor óVom hidegtől, melegtől, egy alattomos huzattól, amikor szinte szűkölve féltem Zoltit, úgy érzem, mintha Imike vezérelné ta­kargató kezem. Imike, akinek még adósa vagyok egy látogatással a sírjánál. Ezt a harmadik doboz cigaret­tát persze megvettem. S most vi­gasztalódj. csak egy felet szívtam el belőle. Rágyújtottam, és elha­jítottam. Úgyis elég keserű volt a szám ... Pataky-Rácz Zoltán Bárdos Lajos nyolcvanéves Október elseje: a Zenei Világ- nap. De van az idén egy másik, muzsikus szempontból hazánk­ban nem kevésbé lényeges évfor­duló is. Bárdos Lajos professzor­nak, a zeneszerzőnek és karmes­ternek ünnepeljük október else­jén nyolcvanadik születésnapját. Amikor ebből az alkalomból üd- vözöltük, így beszélt: — Rengeteg a tennivalóm. Az íróasztalom mellől csak országos körutam tud elszakítani. Miskolc- tól Komáromig számos városban lesznek műveimből hangverse­nyek olyan kórusokkal, melyeket patronálok. Meghívtak, és én szí­vesen teszek eleget az invitálás­nak, hiszen egyéb elfoglaltságom mellett ez szinte pihenőnek szá­mít. Sokat dolgozom, komponá­lok és írok a Zeneműkiadónak és zenetudományi cikkeket külön­böző folyóiratok részére. Bárdos Lajos Kodály Zoltán tanítványa volt a Zeneakadé­mián. Oklevelének megszerzése után gimnáziumban, majd taní­tóképzőben lett énektanár, utóbb a Zeneművészeti Főiskola pro­fesszora. Negyvenéves pedagó­giai munka után — de igy is túl korán — kivált a főiskolai okta­tó munkából, ahol Bartha Dénes zenetudós megállapítása szerint: „Szüntelenül attól fáj a fejünk, hol találjuk meg méltó utódját, azt a zenetanári személyiséget, aki nevelőmunkáját átvehesse". Bárdos kiváló énekkari szakem­berként sokat tett a népzenén alapuló új művek elterjesztésé­ért, a magyar dalosmozgalom megújításáért, az idegen Lieder- tafel-stílus kiszorításáért. 1953- ban Erkel-díjjal tüntették ki, 1954-ben érdemes művész lett, s 1955-ben kapta meg a Kossuth- díjat. A főiskolán fogalommá lettek az órái, akár prozódiáról szólt, akár műveket elemzett. Páratla­nul szuggesztív előadónak bizo­nyult. Közismert volt, hogy mennyire lelkesülnek érte diák­jai, előbb az iskolazenei és kar­vezetői szakon, majd a zenetudo­mányin. Pályája folyamán négy nagy együttesnek volt a karna­gya: a Cecilia Kórusnak, a Pa­lestrina Kórusnak, a Budapesti Kórusának és a várbeli Mátyás­templom kórusának. A zenetudós Bárdostól kerültek ki az utóbbi évtizedek legjobb Kodály-elemzé- sei, mestere zenéjének legalapo­sabb analízisei. De ugyanígy tár­ta fel Palestrina vagy Mozart ze­néjének lényegét, ahogy a husza­dik század magyar alkotóiét is. Példa erre hatalmas esszékötete, a „Harminc írás a zene elméle­tének és gyakorlatának különbö­ző kérdéseiről”, vagy „Liszt Fe­renc, a jövő zenésze", „Bartók dallama és a népzene”. „Nem tíz könyvből írtam ti­zenegyediket”— írta valahol, s ez vizsgálati módszerének legfőbb jellemzője. A belga sajtó azt ál­• 1977 végén rendezték meg Kecskeméten az Ady—Kodály emléknapokat, amelynek egyik rangos előadója Bárdos Lajos volt. A Kossuth-dijas zeneszerző nagy érdeklődés mellett beszélt a megzenésített Ady-versek pro- zódiájáról, a zene és szöveg kap­csolatáról. lapította meg róla, hogy zenei csoda. Ünnepli öt nyolcvanadik szü­letésnapja alkalmából a Magyar Zeneművészek Szövetsége is. (No­vember 3-án egész napos zenetu­dományi konferenciát rendeznek tiszteletére.) Október 1-én és 2- án kórusaiból a Magyar Állami Népi Együttes budapesti színház­termében tartanak hangversenyt. A Zeneakadémia nagytermében október 17-én fogják megünne­pelni Bárdos születésnapját kü­lönböző gyermek és felnőtt kó­rusokkal. Felhangzik majd be­mutatóként Hellasz című új kom­pozíciójának néhány részlete is. Bárdos szövegeinek szerzői: Ady Endre (Góg és Magóg fia ...), Babits, Nagy László, Weöres Sán­dor, Nádasdy Kálmán, Lukin László, a régiek közül Arany Já­nos és Kölcsey. Október 7-én Bárdos műveiből ünnepi kórus­muzsika színhelye lesz a Buda­pesti Történeti Múzeum Király­pincéje. Töretlen kedvvel, munkabírás­sal dolgozik a közszeretetben ál­ló művész, akinek új kompozíciói közé tartozik a Köszöntő című gyermekkar Szabó Lőrinc verse alapján, és megszületett Fazekas Mihály versére írt vegyeskara, a „Munka, gondosság” is. —t—y ZELK ZOLTÁN: Gazdagabbnál gazdagabban Van-e multimilliárdos, kinek annyi a kötvénye, mint amennyi zöld bankója ennek a nyúlánk nyírfának? De ha majd az őszi tőzsdén ama sárga zuhanásban oda minden vagyona? Ha bankóit űzér szelek orgazda tócsáknak hordják, ha rejtik hólébe, sárba, ha a sikkanó jég alá? Ne féltsétek! Fehér fővel áll a tájban, hiszen tudja: ha messzi is, úton a perc, amit csak a fák ismernek, mi egyetlen kulcsforgással kinccsel rakott, láthatatlan kazettáikat kinyitja! • Kovács László: Arc (tolirajz).

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents