Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-25 / 224. szám

1979. szeptember 25. • PETŐFI NÉPE • 5

BESZÉLGETÉS A MŰSORTERVRŐL

A tenyérnyi igazgatói irodában Sajtos Gézától várom a választ.

— Hogyan alakult ki az 1979/80- as évad műsorterve?

— A társulat régi és most leszerződött tagjaira alapoztunk. Azért hívtunk néhány vendéget, mert így néhány olyan művet is bemutathatunk, amelyeket saját gárdánkból nehezen oszthatnánk ki. A közönség is igényli a vendégjátékokat.

így látja jónak a főrendező is:

— A színészek is szívesen fogadják a jeles kollégákat, mert jelenlétük frissíti a légkört, jobban mennek a próbák. Az ilyen vendégjátékok hagyományosak Kecskeméten. Amennyire célszerű, amennyire lehetséges, alkalmazkodunk a szokásokhoz.

Sajtos Géza a folyamatosságra utalva, ismerteti az elfogadott műsorszerkezetet.

— A múlt évad alapjában véve kedvező tapasztalatai igazolták programunkat. Nincs okunk különösebb módosításra. Most is a szórakoztató vígjátékok, mulatságos zenés játékok adják műsortervünk gerincét. Négy vígjátékot, két-két zenés művet, drámát játszunk októbertől júniusig. Téved, aki arra gondolna, hogy engedünk a színvonalból, a könnyebb utat választjuk. A egyik komédiát Moliére, a másik mulatságos históriát Shakespeare írta.

—•' Tudomásom szerint hosszabb tanakodás után döntöttek úgy, hogy Károlyi Mihály Én vagyok Ravelszki című drámájával kezdik az évadot.

— Nem minden színház nyit ünnepélyesen — tájékoztat Beke

Sándor —, van ahol zenés játékkal kezdenek. Nem mindenütt elv az, hogy a szellemiség határozza meg az évadnyitót. Kecskeméten ez így hagyomány, az ünnepélyes hangleütéssel is jelzik az évad igényességét, szellemiségét. Magyar drámát kerestünk. Szereposztási gondok miatt tekintettünk el elsősorban az először szóba jött Illyés-műtől, a Tisztáktól. Vagylagosan a mérlegre került az, a Károlyi-dráma, amire én már akkor fölfigyeltem, amikor megjelent az átdolgozó Hubay Miklós kötetében. Végül az Én vagyok Ravelszki sugárzóbb közéletisége, közvetlenebb időszerűsége billentette az utóbbihoz az elhatározást. 1

— Az évadnyitó előadás kiválasztásánál fejfájdítóbb gondok is akadtak?

A főrendező szerint a „népszerű zenés játék” megválasztásán törték hosszasan a fejüket.

— Sejtelme sincs sokszor a

nézőnek arról, hogy mennyi akadály nehezíti egy-egy kívánságának teljesítését. A hiányzó játszási jog miatt kellett lemondanunk az Esőcsináló műsorra tűzésétől, hasonló okokból mellőztük a My faire Lady-t. Szívesen játszanánk több magyar zenés játékot, ha volna. Nagyítóval is alig- alig találni. De azért akad! Magyarországi bemutatónak számít Vampilov: Búcsúzás júniusban

című harsány, diákosan vidám komédiája. Darvas Ferenc kitűnő zenét szerzett hozzá.

Nincs nagyobb öröm az igazgató számára, mint ha teljesítheti a közönség kívánságát. Érthető,

hogy örömmel hivatkozik egy ilyen esetre Sajtos Géza.

— Az Imádok férjhez menni plakátjára odaírhatnánk: közkívánatra. Nyilván groteszk helyzetkomikumai, népszerű melódiái révén került a kívánságlista élére. Nem akarom megkerülni azonban előbbi kérdését: színvonalas gyerekdarabért kutattuk végig a fél országot. Több írót is felkértünk, megbíztunk, de próbálkozásaink eddig nem hoztak teljes sikert.

— Nem lesz sok egy évadban két olyan színdarab, amely így úgy az úrhatnámságot, a kivagyiságot ostorozza?

— Az Űri múri Szakhmáry Zoltánja még akar valamit, ő tulajdonképpen csak vágyik az uraskodásra. de körülményei visszahúzzák a prófétai indulatú dzsentrit — így vélekedik az igazgató. — Az Űrhatnám polgár meg arról szól, hogy van akinek megvan mindene és mégsem él okosan vele. Persze kockázatos dolog egy XVII. és egy XX. századi színmű, egy vígjáték meg egy dráma összevetése, de azt hiszem helytállnak ezek a megállapítások.

Beke Sándor szerint az úrhat- námság elleni viszolygás benne van a levegőben, mivel terjedőben a kivagyiság, a rorigyrázás.

— Tavaly hasztalan próbáltam a Moliére-mű megrendezésére rábeszélni kollégáimat. Most Szőke István maga kérte az Űrhatnám polgár műsorra tűzését.

— Az előzetes tájékoztatóból következtetve Gyurkovics Tibor érdekes című és alcímű groteszkje, történelmi freskója is megfricskázza a kispolgári előkelősködést. Mit várhatunk az egyetlen nagyszínházi ősbemutatótól?

Beke Sándor optimista.

— Bőséges anyagot kaptunk az írótól. Most tömöríti a rendezővel összedolgozva. Gyurkovics sajátos látásmódja, fanyar humora, divatos kifejezéssel szólva, hiánycikk a magyar színházi életben. Sajátos világlátása fejleszti a közízlést, mélyíti az egyéni és nemzeti önismeretet.

— És a kamaraszínház?

Tolnai Ottó színművét emeli ki

Sajtos Géza.

— Eredetileg a lengyel Mrozek egyik művét terveztük, de azt hiszem, hogy ez az ősbemutató sokakat meggyőz arról, hogy értékes magyar drámánál bábáskodunk.

— Mit hiányolnak a műsorból? — kérdéssel szeretnék módot adni a szívfájdalmak elpanaszlá- sára.

— A korlátozott előadásszám szűkíti lehetőségeinket — magyarázza az igazgató —, de csupán a magyar klasszikusok miatt van kis lelkiismeretfurdalásunk. Szereposztási nehézségek miatt keltett egy későbbi évadra halasztani Katona Bánk bán című tragédiájának a felújítását.

.— Nincs sem Júliánk, sem Tündénk — folytatja Beke Sándor — ezért mondtunk le a Rómeó és Júlia, valamint a Csongor és Tünde bemutatásáról. Távlati terveinkben Shakespeare, Vörösmarty remeke egyaránt szerepel.

Heltai Nándor

Hetven éve született Amerigo Tot

Tóth Imrét ma Amerigo Tot néven ismeri a világ, s mint egyik legnagyobb élő szobrász- művészt méltatják. Negyven éve Olaszországban él, de magyarnak vallja magát „Csurgón születtem, egy szőlőhegyen, Magyarországon, ősszel és azt mondják mustban fürdettek meg engem”.

A Budapesti Iparművészeti Főiskolának, majd 1929-től a des- saui Bauhausnak, a kor legmodernebb művészeti iskolájának lett tanítványa, Moholy-Nagy Lászlónál és Paul Kleenél, Párizsban Maillolnál tanult. Ahogy Hitler hatalomrajutása után a Bauhaus sorsa is megpecsételődött, Tóth Imrének is menekülnie kellett. Forradalmi magatartása miatt letartóztatták. A koncentrációs táborból sok vándorlás után Ausztrián át Itáliába menekült. A második világhábo- i óban olasz partizánként vett részt a felszabadító harcokban.

Azóta szobrai, plasztikái meghozták számára a világsikert. Ott lett elismert, a legnagyobbak kö- ~ zött számontartott művész, ahol

I.eonardo és Michelangelo; Itáliában, ahol a művészi rangot nem adják ingyen. Monumentális müvek egész sorát alkotta meg. Elkészítette a római Termini pályaudvar homlokzatának százharminc méter hosszú, két és fél méter magas szalagdíszítményét, ezt

a modern, csuparitmusú fém- plasztikát, alumínium lemezekből. Luigi Nervi, a nagy olasfc építőművész felkérésére, aki a római Sportpalotát tervezte, elkészítette a Sportpalotában levő díszpáholy tizenhat méter .széles, két és fél méter magas mellvédjének művészi domborművét kerámiából és betonból.

A római egyetem vegyészeti fakultásának épületében is van alkotása márványsimaságú műanyagból, az acquiliai igazságügyi palota részére is készített két nagy domborművet vasbetonból, Rómában az Olasz Autóklubnak

• Amerigo Tot

portréja.

(MTI fotó KS)

• Pécsnek adományozott szobrok.

elnöki előszobáját díszíti e domborműve. Bronzból, rézből, alumíniumból, vasbetonból, kerámiából, műanyagból készíti alkotásait.

Művei már nemcsak Európa több városában láthatók, hanem egyik-másik megtalálható a tengeren túl is, így az építészetileg legmodernebb új fővárosban, az Oscar Niemeyer tervezte Brasilia városában.

Számos művészettörténeti könyv jelent meg róla, műtörténészek méltatják sajátos, már a huszonegyedik századot idéző művészetét.

Amerigo Tot tavaly Pécs városának ajándékozta 11 szobrát. A negyvenes és a hatvanas évek közötti időszakban született művek áttekintést nyújtanak a művész plasztikai kísérleteiről, és „felfedezéseiről". A tizenegy figurális és absztrakt szobor többsége reprodukciókból, kiállításokról ismert alkotás. Több főműnek számító alkotás is .került ekkor Pécsre — megvetve egy Amerigo Tot-gyűjtemény alapjait — így az 1946-ban készült Kavicsasszonyok négy szoborból álló ciklusa.

K. M.

A művész és a közönség

VESZPRÉMBEN egy moziban történt, a szokásos tévészemlék egyikén. Levetítették az új filmet, ami akkor még nem szerepelt a képernyő műsorán, udvarias taps után bemutatták a rendezőt, alkotótársait, majd a közönség kérdezni kezdett. A rendező azonban^ mindenki meglepetésére, azt mondta: ő ezekre a kérdésekre nem tud válaszolni, mert ha nem sikerült megértetni magát a filmmel, akkor felesleges élőszóval magyarázgatni olyasmit, amit a műalkotásnak kellett volna elmondani.

A válasz roppant kínos volt — mint ennek a vitának a „hivatalból kirendelt” vezetője, haza is küldtem a közönséget —, mert ha ez volt a rendező véleménye, akkor miért vállalta el, hogy részt vesz filmje ankétjén? Miért jött el, hágyta, hogy a vetítés után ülve maradjanak a nézők, kérdezzenek, csak utána közölje, hogy nem látja értelmét az ilyen ankétolásnak?

Ám egyébként ez a rendező nem áll egészen egyedül véleményével. Többen vannak művészek, akik némi idegenkedéssel hallgatják a művész és közönség találkozásokat jelölő gyanús „kapcsolatok” kifejezést. Azt tartják: a közönségnek a műalkotással kell kapcsolatba kerülni, nem a művész személyével, hiszen ami legjobb, legtöbbet érő egy alkotó emberben, az benne van abban, amit létrehozott. Ami pedig nincs az alkotásban, az valószínűleg nincs a művészben sem, a személyes találkozás ezért többnyire kiábrándító.

El kell ismerni: nem kevés igazság van ebben: a műalkotás, különösen, ha jó, ott ragyog a maga csillogó sokszínűségében, s ezzel a művész, gyarló esendőségében, egyszerűségében, nehezen tudja felvenni a versenyt.

S HA MÁR kegyetlenül őszinték vagyunk a művészekkel szemben, legyünk a közönséggel szemben is. Évi 30—50 filmankét tapasztalatai arra biztatnak, hogy próbáljak igazságos lenni mindkét irányban. (Az ankétvezetőnek úgyis az a dolga, hogy a vita inspirátora és a két fél objektív közvetítője legyen.) Bizony, nem kevesen csak azért vesznek részt ilyen találkozókon, mert kíváncsiak arra, hogy is néz ki X. Y. művész. Akik még kíváncsibbak, azok tovább is merészkednek, megkérdezik, ki a művész férje, felesége, melyik a kedvenc labdarúgócsapata, táncdalénekese (ha fiatal), kedvenc étele (ha idősebb), hogyan szokott írni, filmet rendezni, játszani, mikor és miért határozta el, hogy éppen ezt a művészeti ágat választja, és így tovább?

Az ilyen típusú kérdések után bizony a művész intelligenciája, szellemessége, ízlése dönti csak el, hogy a válaszok miatt érdemes volt-e időt, fáradságot, nem ritkán pénzt áldozni a találkozásokra. S aztán vannak más típusú an- kétozók is. (A meg sem szólalok nagy csoportjáról most ne is essék szó.) Ilyen típus például a felháborodó. Lehet, hogy mikor eljött, még nem tudja, hogy fel fog háborodni, de valami mindig felbosszantja. Mondjuk a filmben hallható trágárabb kifejezések (idősebb felszólaló), vagy éppen a nem eléggé odamondogató, lagymatag dialógusok (fiatalabb felszólaló), a film túl merész képi világa vagy az állítólag kivágott részletek. Felháborodnak a pénz miatt, amit erre a műre kidobtak, vagy éppen az áldozatvállalás hiánya miatt, hogy ilyen szegényes lett. A filmforgalmazás gyengéi miatt, a rendezők gátlástalansága miatt, és így tovább. Aztán van a felszólaló típus, amelyik a „valóságot jobban ismeri”. Szerinte a csendőrök kalapján másképp állt a toll, a nagyapjától hallotta, hogy a kaszát akkor nem ilyen mozdulatokkal köszörülték és a szomszédja fia i.s megmondhatja, hogy az a rockegyüttes nem is olyan népszerű, mint a filmben mondják.

A FELSZÓLALÓK típusait még hosszan lőhetne sorolni, de már itt fel kell tenni a kérdést: ha a művészek nam kívánják, a közönség meg nem nagyon tudja ezeket a kapcsolatokat megteremteni, kihasználni, akkor minek az ilyesmit erőltetni? Erőltetni valóban nem érdemes, tényleg jobb lenne gazdaságosabban bánni minden értelemben ezekkel a találkozókkal. Ám mindez mégis a dologinak csak egyik oldala. Mert a másikon ott vannak azok az írók, zenészek, rendezők, akik gyötrődnek amiatt, mert nem érzékelik személyesen, hogyan hatott a közönségre mindaz, amit létrehoztak. Ott nevettek, ott sírtak-e, vajon ott gondolkodtak-e el, ahol ők ezt szerették volna? Személyes benyomásokat akarnak szerezni arról, hogyan fogadták a művet azok, akik miatt megalkották. Az ilyen művészek számára — akik sokan vannak — minden találkozó fontos, mert a meg sem szólaló résztvevők is jeleznek valamit a számukra. S ha elég sok ankétra elmennek; hozzávetőleges képük alakul ki arról : mi a visszhang.

Azután a közönség sem csak kíváncsiskodókból, felháboro- dókból, meg tudálékosokból áll. Vannak —, s szintén nem kevesen —, akik azt próbálják megfogalmazni, hol és hogyan hatott rájuk a mű, saját életük milyen tapasztalatai igazolják vagy cáfolják a látottakat. Vannak, akik a művésztől azután érdeklődnek, milyen .társadalmi mozgások ösztönözték a mű létrehozására? Egyáltalán: mi a művész véleménye a valóságról? Mert ebben a kérdésiben a művész és a közönség teljesen egyenrangú vitapartner.

, NEM VÉLETLEN, hogy a résztvevők rendszerint ott érzik magukat igazán jól, ahol a mű csak kiindulópont, alkalom, hogy a jelenlévők az élet dolgairól — politikai, társadalmi, gazdasági, oktatási és egyéb dolgairól — őszintén eszmét cseréljenek. S hogy ilyenkor az esztétikáról kevesebb szó esik? Annyi baj. A közönség nem művésznek készül, nem is esztétáinak; az élet dolgaiban szeretne jobban eligazodni; ezt várja a műalkotásoktól, ezt a művésztalálkozóktól.

Ezért viszont már érdemes erősíteni azokat a bizonyos kapcsolatokat.

B. L

Szabntay Mihály:

(13.) „Késő van már — gondolta— nekem kellett volna elmenni, nem neki. öreg vagyok én, hisz mindig is öreg voltam, öreg!" Nem tudott elaludni.

Elővette az autóban talált dosz- sziét és. olvasni kezdte. Miklós emlékei voltak — a szereplőket részben ismerte — de a történetet nem. Meglepődött.

— Megyek ki Üjhelyre — mondta. — Beszélek a fiúkkal.

— Lehet, hogy csak azért jöttél föl? Lehet, hogy csak érdekből?...

Kata rémülten nézett rá, nagyszerűen tudott elrémülni, gyönyörű pogácsaalma arcából ilyenkor hatalmasra válva emelkedtek ki kerek, fekete szemei. Már ott állt mellette, két tenyerébe fogta Kata fejét:

— Ne butáskodj — mondta neki. — Tényleg búcsúzni jöttem, de tudod jól, hogy szükségem van rád. Szükségem lesz egy életen át.

Kegyes hazugság volt, tudta, annak érezte! Pontosabban, ahogy ment ki a vacak öreg sárga villamos bukdácsolva a sínhullámokon. mint valami sárgára festett hajó a szürke utcakőtengerben, bizonyosra vette, hogy életének egy korszaka lezárult, s most valami új kezdődik, valami ismeretlen fenyegető rémmel kell szembenéznie. Ezt a század végi regényírók valószínűleg még ÉLET-nek hívták, s írták, így — nagy É-vel.

Meleg volt, napsütés és por, mire kiért a töltés mentén a kukoricásig, de cseppet sem volt szokatlan. Meleg, napsütés és por jelentette neki szülőhelyét, e város peremét, mert ez volt a szülőhelye, mégha a Rókus kórházban is született, rögtön utána itt szedte a levegőt, a meleget a porral kevertet. Július volt akkor is, 19 évvel ezelőtt, s július van most is 25 év múltán, mikor itt az esti Duna-parton emlékezik.

A kőházba ment, Balogékhoz kopogott, csak Rózsit találta otthon, épp aludni készült, már pongyolában volt, mert hogy éjszakás, mondta.

— öcsi? — kérdezte.

— Te, talán a bizottságban.

— Na jó, csókolom anyádat, s Ancsurt.

,S elindult a régi városháza felé, hogy megtalálja Balogöcsit. Rossz napnak indult ez a mai, mert bent kiderült, hogy öcsi a városba ment, a Központi Bizottságban van valami elintéznivalója. csak este jön vissza. Kis-Bélát találta meg. meg Hozleiter Sanyit, akivel nem túlságosan szívlelték egymást. Apákról rászakadt ellenérzés volt ez. Hozleiter apja hentes és mészáros volt. saját vágóhíddal, tagja a nagyközségi elöljáróságnak, még a katolikus egyházközség vezetőségének, az ő apja meg csavargó, munkanélküli kocsmabútor volt, s ez a különbség még élőén ott élt emlékezetében. Talán a másiknak is, akinek becsületére legyen mondva, ez nem jelentkezett semmiféle külön magatartás-, modorreflexben. Tárgyilagos, nyitott, de ellenőrzésre kész szememéi nézte, amiben valahogy benőne volt —, ő legalább is így érezte — „Vajon kiütközik-e belőle a lumpenproli tempó?”

Szabados Béla után érdeklődött aztán. Hozleiter rögtön mondta, hogy nagy-Béla itthon van Anyjánál szabadságon, és mindjárt, ha akarja, fel is hívja.

— No fene. hát már telefonjuk is van?

— Persze, tudod, amikor a Béla a Hatósághoz került, akkor beszerelték.

— No hívd — mondta ő.

18.

Hosszan csöngött, majd amikor végre felvették, megkönnyebbülten sóhajtott: mégsem jött hiába. De nem volt ma jó napja, bár Béla húga, Piri volt a vonalban. Piri, aki vele egyidős volt, gyönyörű fejű, gyönyörű felsőtestű kislány, akit az angolkór már ötéves korában megtámadott,

egyik lába teljesen elsatnyult, s csak járógéppel tudott mozogni. Beugrott hirtelen az első, a kezdeti viszolygás, az élmény erejű irtózás az acél-bőr-szerkezetbe zárt betegségtől, és egy pillanat alatt vegigélte az önfegyelmezés szinte első, a gyermeki igazságból fakadó-idősorát, amely alatt le tud- ta-akarta gyűrni ezt a belső rossz érzést, és úgy fogni Piri kezét, úgy vinni az árokszélre, a homokba, s olyat játszani, amibe ő is egyenrangú társ. S amelynek végső pontja aztán az volt, amikor egyszer óriási pofont kevert le Pirinek: „Te taknyos! Csalsz!” hevület felkiáltásában, amire az ahelyett, hogy sírni kezdett volna, boldogan átöltlelte maszatos. izzadt gyerekpuszit nyomott az ő zavart, bosszankodó füle tövére, és azt mondta:

— Hát persze, hogy csalok, te marha, mert te" is... — Ami igaz is volt!

Utána meg odajött hozzá Szabados Béla, Piri bátyja, aki jó négy évvel volt nála idősebb, komoran félrevonta őt, egész a töltés bokráig, ott leülték, Béla kezébe nyomott egy bugylibicskát, köpött egyet, nagy fájdalmasat sóhajtott, mint aki most a legdrágább kincséről mond le, és így szólt:

—* Ezt neked adom! S mostantól kezdve a barátom vagy.

— Hülye vagy Béla. hát eddig nem voltunk az?

Béla nem nézett rá, csak guzs- golva átkulcsolta a térdét, megint sercintett egyet.

— Buta! Ez most más. Most már mindig barátok leszünk. Érted, olyat nem tudsz te kérni, amit én nem csinálok meg. Irtó rendes vagy, kis-öreg!

Többre már nem emlékezett, csak még arra az érzésre, hogy milyen roppant büszke volt, hogy egy nálánál idősebb fiúval ilyen barátságba keveredett. Ami aztán persze különösebben nem mutatkozott meg, illetve csak akkor, amikor ostrom után ő először visszajött, és néhány nagyobb új fiú gyanakodva fogadta..

A régiek közül Béla volt az, aki aktív-tudatosan eloszlatott mindenféle ellenérzést, aki az odavalóságát, hozzájuk tartozósá- gát. azonnal magától értetődővé tette.

Átvette a telefont.

— Szia. Pircsi.

— Szia, te vagy az, Miki? Megismerem a hangodat.

— Még szép. Kinek van ilyen jellegzetes telt tenorja?

— Ennek semmi értelme — nevetett Pircsi a telefonba —, de úgy látszik, nagyképűséged a régi.

— Mondd csak tündérke, Béla hol van?

— A városban, de már kéne jönnie.

— Mikor telik le neki?

— Holnapután. Szerdán megy vissza.

— Kellene vele beszélnem.

— Jaj gyere, úgy örülök, ha látlak — mondta Piri, és olyan őszinte várakozással mondta, hogy ő is örömmel ment a kis kertes házba.

Vele ment kis-Béla is, aki szintén akart a másik Bélától valamit. közben kis-Béla célzást tett rá, hogy ő sem szívlelheti azt a

Hozleitert, amire ő felhördült, s megkérdezte, hogy mi az, hogy „se”? „Miért, még ki nem?” — mert „őneki semmi baja nincs Hozleiterrel”. Mire kis-Béla visszakozott, hogy hát ő nem úgy gondolta, ő csak azt akarta mondani, hogy ő, személy szerint a kis-Béla nem kedveli ezt a ki- számítottan nyugodt, lassú, ravasz tempót. „Tudsz ellene felhozni valami tényt?” Kiderült, hogy azt kis-Béla nem tud, csak érzéseire hagyatkozik, de azok határozottan nem kedvelik a hentes fiát. Dühösen fújtatott, nem szerette az alkalmi összefogásokat.

Megtanulta a csapaton belül minden ellentétet nyíltan a csapat előtt kell megtárgyalni, mert ha nem, szétesik a csapat és akkor a fene megette. De ahogy idáig jutott, el is érték Szabadosék kapuját, Pircsi kint ült az öreg sárgabarackfa alatt, ami Szabados bácsi legnagyobb büszkesége volt. mert ahogy „az aztán” nem olyan vacak ki kajszikat hoz, hanem nemesített, öklömnyi, csurrantott- cseppentett napfényt”.

Piri rájuk nevetett, kétszer is megcsókolta. „Már egészen férfi vagy!" — monta simogatva. 0 meg leült lábához és összefeledkezve régi játékaiban jöttek fel a gyerekség, kamaszolás napjai, úgy, hogy szinte észre sem vették a körülöttük Eéringő, tébláboló kis-Bélát, aki nem értette, hogyan lehet, hogy a tunós Miki, a mindig fanyar, élesen vitatkozó, vil- lanószeműen okos, ilyen butaságokba feledkezik Pircsivel.

(Folytatása következik.)

Évadkezdés előtt