Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-23 / 223. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MINÉSZET A tehetség útkeresése A harmincas évek derekán Kecskemét egyik iskolájában elégtelen osztályzatot kapott a diák rajzból. Nem azért, mintha a rajz nem lett volna tökéletes, hanem mert a tanár tudta, nem annak a munkáját látja a papíron. aki azt elé teszi. A rajzot Felföldi László készítette osztálytársának, barátságból. Kicsöngetés után a tanár magához intette a fiút. — Ide figyelj, fiam! — mondta Felföldi Lászlónak. — Tudom, hogy te kiváló rajzoló vagy, hogy úgy mondjam őstehetség. De ha még egyszer ilyen szívességet teszel az osztályban valakinek, neked is beírok egy szekundát! — Hát én ezt a szekundát nem vártam meg, hanem egy éjszaka • Kecskemétről hazaszöktem apám tanyájára, otthagytam az iskolát. Ügy gondoltam, jobb lesz nekem kint a természetben, a szőlők, gyümölcsfák között. Mindig ott éreztem magam a legjobban. Most, ötvenen túl már nagyon bánom, hogy nem fejeztem be a poigárit, hogy nem tanultam tovább. De a tizenéves gyerek nem a távoli jövőre gondol. Sajnos, apám se kergetett vissza, aminek akkor örültem, a sajnost, csak most teszem hozzá — mondja Felföldi László, akivel lakásán, a kecskeméti Külső-Szabadság út 8. szám alatt beszélgetünk. Mert a korán megmutatkozott tehetség utat tört magának, a természet szeretete sem hagyta el, s ez a kettő párosulva végül is festővé érlelte a hajadani diákot. — Talán hat-hét évvel ezelőtt nyúltam először ecsethez és festékhez. «Rajzolni persze mindig szerettem, rajzoltam is, de a festés az más. attól mindig féltem egy kicsit. Egyszer aztán úgy alakult a sorsom, hogy unatkoztam a lakásban. Egyedül voltam, nézegettem a konyhában felakasztott, festett tányérokat. Gondoltam egy merészet, s elhatároztam, hogy mire a feleségem hazajön, meglepem néhány új festett tányérral. Azonnal hozzá is fogtam, s délutánra már három-négy sorakozott az asztalon. Hazajött a feleségem, mutatom neki. Nem Hitte el, hogy én készítettem. A szeme láttára kellett bizonyítani. A házi sikeren felbátorodtam, másnap vásznat, festéket, ecseteket vásároltam, s elkezdtem festeni. Mit festettem? Csakis azt, ami mindig közel állt a szívemhez: a természetet, fákat, tanyákat, folyókat, erdőrészleteket. Rokonaim, ismerőseim, barátaim felfedeztek. Később meglátogatott több, Kecskeméten élő neves festő is. Biztattak, véleményt mondtak képeimről. Ez a néhány itt a szobákban csak elenyésző részét képezik annak, amit eddig festettem... Igen! Felföldi Lászlót is utolérte az őstehetségek sorsa. Mielőtt a közvélemény, a nagy nyilvánosság megismerhette volna művészetét, a hozzá közel állók már széthordták képeit, a legjobb festményeket.; Az termésÉpWs«' • Téli fát. (Tóth Sándor felvételei) • Öregasszony. szeles, hogy közvetlen rokonainak ajándékozott bel ülök, hogy barátai kérésének engedett, de vannak, akik „megőrzésre” vittek el tőle tízesével igen jó képeket, s most neki kell fáradoznia azon, hogy visszakérje azokat: a holdfényben ázó tanyákat, a vibráló virág-csendéleteket, portrékat, a lombsusogást sejtető erdőrészleteket. Képeinek erős szubjektivitásán túl különös értéket adnak a színek es a portréin található sajátos vonalak. A holdfényben megfestett magányos tanyák nem a romantikát sugallják, nem nosztalgia van a képeken, hanem á tény tudomásul vétele a festőművész eszközeivel: ez már eltűnő világ. Talán legszívesebben, s legnagyobb festői erővel éppen ezt az eltűnő világot tudja megörökíteni Felifölidi László. Portréin különös harmóniája uralkodik az akaratnak és a megtörtségnek. Az általa megfestett öregek nem a sorsukba beletörődött, immár mindenről lemondat^ sajnálatot keltő emberek .benyomását keltik. Mert bár testileg megtörtek, tekintetükben, arcuk vonásaiban keménységet, határozottságot, már-már elszántságot látunk. Az öregség nála nem azonos a végső feladással, az ő öregei lélekben soha nem adják meg magukat az elmúlásnak, s ezért szimpatikusak, ha úgy tetszik, korszerűek. Ebben a kettős érzelmi-gondolati körben fogannak tájképei is. Egyik legjobb példa erre a Téli fák című festménye, amelyen az ágak körül fölvitt, ködszerű, egészen enyhe, csupán sejtelmes zöld árnyalat jelzi, hogy élnek a fák, nem adták meg magukat a húsig hatoló fagynak, a mindeneket lebíró télnek ... De nem képelemzést írunk itt, hanem egy festőt kívánunk bemutatni. Felföldi Lászlóról szólva korábban azt a. jelzőt használtuk, hogy őstehetség. Ez kétségtelen, de benne az őstehetség nem párosul naivitással, Felföldi tehát nem naiv festő, hanem tudatos és elhatározott. A természetes, hogy nem minden képe egyenlő színvonalú, s vannak kevésbé, vagy egyáltalán nem sikerültek is. Ez azonban mitsem von le értékeiből, különösen azért nem, mert ezzel ő maga is tisztában van. G. S. ANTALFY ISTVÁN: Csontváry Ott lezárult a végtelen. Mennyben, pokolban, sivatagban. Megoldottan-megoldhatatlan magányos-baljós szerelem. Fák, színek, szívek, emberek: látható-láthatatlanul. De a homok hull, egyre hull — és mindent-mindent eltemet. PROVAZNIK GÉZA: lehunyt szemmel akkor bennem nézted magad most vonalakba zártan gyönyörű-halottkén, örökké-utóljára megcsalt-kezedben furcsa virágnak látom magam Nikolaj Rajnov (Bulgária): A párizsi metró. mmmv Ezer forint jutalom Thorma Pál betanított lakatos november 8-án adta be a felmondását, két nappal azután, hogy kiosztották az üzemben a törzs- gárdajutalmakat. Valójában másodszor tette már le a művezető asztalára a dülöngélő sorokkal telerótt kockás papírlapot, mert nemrég, amikor első ízben kopogtatott be az irodába, a főnöke azt mondta: — Ha most felmond, nem részesülhet jutalomban. Nem érné ez meg magának, hogy még két hétig maradjon? Thorma Pál elgondolkozott a dolgon. Csakugyan, nem érné meg? Afelől nem volt kétsége, hogy mire számít a művezető. Hallott ő már nem egy esetről, amikor valamelyik munkás nagy hirtelen megírta a felmondólevelet, mert okkal, vagy ok nélkül feldühödött valamin, aztán néhány nappal később meg pironkodva to- porgott a művezető asztala előtt, hogy mégis maradna inkább. Olyan is volt, aki póruljárt, mert éppen jutalomosztás volt, vagy az órabéremelés időszakára esett a mehetnékje, s mivel felmondás alatt állott, természetesen kihagyták a javaslatból. Az- ' in meggondolta a dolgot, visszamaradt és dolgozott tovább, kevesebbért, mint a többiek. Hát nem! ö nem lesz ilyen balek — határozta el Thorma Pál. Kivárja a pénzosztást, és csak azután int búcsút a kapufélfának. Azt ugyan lesheti a művezető, hogy ő megváltoztassa a szándékát, abból nem eszik! Ki fog tartani az elhatározása mellett. Ki is tartott, sziklaszilárdan. Előbb azonban nyakkendőt kötött, öltönyt húzott, úgy ment a vállalati ünnepségre. Peckesen lépett ki a vörös drapériával letakart asztal elé, amikor a nevét szólították. — Gratulálok, és további eredményes munkát kívánok — mondta az igazgató, mélyen a szemébe nézve, és keményen megszorította a kezét. Hű, ez tud valamit! — bor- zongott meg Thorma Pál, és lesütötte a tekintetét. Ezért nézett hát többször is őrá beszéd közben! Különösen, amikor ahhoz a részhez ért, hogy „megköszönve a gyár érdekében végzett eddigi tevékenységüket, kérjük, hogy további odaadó munkájukkal, a gyárhoz való hűségükkel járuljanak hozzá a későbbi évek ideihez hasonló, s még kedvezőbb eredményeihez ...” Gyorsan elrebegett egy bágyadt köszönömfélét, aztán sietett vissza a helyére, ahol az első dolga volt, hogy furcsamód szorosra húzódott nyakkendőjét meglazítsa, és a fölső inggombot kigombolja. — Pfü, de meleg van! — panaszolta a szomszédjának, de az nem figyelt rá, a jutalomosztást leste, izgatottan várva, hogy mikor hangzik fel végre az ő neve is. Thorma Pál is arrafelé nézett, és ismét csak arra a meggyőződésre jutott, hogy egyik munkás kezét sem szorítja meg olyan keményen az igazgató, mint az övét, és egyiknek sem néz olyan sokat- mondóan a szemébe. De honnan tudhatja? — töprengett nyugtalanul. A művezető jelentette volna neki, vagy ő szólta el magát ostobán, valahol?... Nyitott sörösüvegek sorakoztak, végig a fehér abroszokkal letakart hosszú asztalsoron. Thorma Pál óvatosan teletöltötte az előtte álló poharat. Ivott. Aztán újra töltött, és leöntött a torkán még egy pohárral. S csak most nézte meg a kezében szorongatott, izzadtságtól átnedvesedett "borítékot. Ezer forint ! Nagyot dobbant az örömtől a szíve. Ennyire bizony nem számított, azazhogy... És hirtelen kiszáradt a torka. Hogy is van ez? ... Hiszen ha tudták, ha tudta az igazgató, hogy ő már gyakorlatilag felmondott, akkor ki kellett, volna, hogy húzza a névsorból! Aki szóban, vagy írásban bejelenti kilépési szándékát, az nem kaphat jutalmat! Miért kapott hát ő mégis, méghozzá ezret? Mert az, hogy tudja az igazgató. nem lehet vitás. Az a kézszorítás, az a tekintet!... Thorma Pál iámét megborzongott és gyorsan lehajtott még egy pohár italtDe nem olyan ember volt Thorma Pál, aki csak úgy szíre-szóra megváltoztatja az elhatározását. Ünnep után tehát, annak rendje és módja szerint bekopogott a művezetői irodába. — Elhoztam ismét... — És letette az asztalra az írást, amely így szólt: „Tisztelt Vezetőség! Ezennel felmondok a gyárnak, kérem kiadni a munkakönyvemet, Senki ellen nincs panaszom. Thorma Pál betanított lakatos.” — Hát mégsem gondolta meg, Pali bácsi? — nézegette kedvetlenül a papírlapot a művezető. — Nem én, Sanyikám, és nem is fogom! — És azt miért írta ide, hogy senki' ellen nincs panasza? — Nem akarnám én, hogy azt gondolja bárki, hogy talán nem fértem össze valakivel. Jó emberem nekem mind ez á gyári nép... — Mégis itt akar hagyni bennünket? — Tudja, hogy van az, Sanyikám. Van az embernek felesége is, meg családja, oszt’ családi probléma is csak előadódik hébe- hóba. A művezető kétségbeesetten törte a fejét, mit kérdezhetne még, mivel tarthatná vissza ezt az embert. Családi probléma! Ez bizony vakvágány. Nincs őneki joga ebbe belekérdezni. Ezzel a Thorma Pállal most őszintén beszélgetni kellene, kikérdezni. Lehet, hogy nem is családi probléma miatt akar kilépni. De nehéz mesterség, a kutya min- denit!... A betanított lakatos már menni készült, a művezető meg még mindig azon töprengett, hogy mit mondhatna neki, amikor váratlanul megcsörrent az asztalon a telefon. ( — Tessék? — kapta föl a kagylót a művezető. — Thorma Pált hívatja az igazgató elvtárs — közölték a titkárságról. A művezető egy időre nyitva felejtetté a száját. Végül kibökte: Pali bácsi, az igazgató elvtárs hívatja! Thorma Pál égő arccal lépett be a párnázott ajtón. — Igazgató elvtárs, én tudom, hogy vissza kell fizetni!... — Mit kell visszafizetni, Pali bácsi? — állt fel íróasztala mögül az igazgató, hogy üdvözölje a munkást. — Hát a jutalmat. El is hoztam, itt van ni!, — És kivette a zsebéből a gyűrött borítékot. — Ugyan miért kellene azt visszafizetni? — csodálkozott az igazgató. • — Tudom én a szabályt, igazgató elvtárs. Aki szóban, vagy Írásban bejelenti kilépési szándékét, nem részesülhet jutalomban. — Ez igaz, de hát Pali bácsi nem tett ilyet. — Hogy én nem-e? Hát nem tetszik tudni?... — Nem tudok semmit — komolyodott el az igazgató. Thorma Pál zavartan toporgott. — Pedig megesküdtem volna. Az a kézszorítás, az a tekintet... — örültem, Pali bácsi, csakhogy akkor még nem szólhattam. Mert csak ma reggel lett biztos a dolog. Végre megoldódik a problémája. Tanfolyamot indítunk, szakmunkás-bizonyítványt szerezhet! De... miről is kellett volna tudnom? Lehorgasztott fővel állt Thorma Pál. Késő! — gondolta szomorúan. Pedig milyen régóta kéri már a vezetőséget, hogy levizsgázhasson, de valahogy sose jött tető alá a dolog. Mondta is eleget az asszony: „Mert te csak betanított munkás vagy!...” — Csak nem mondott fel tényleg, Pali bácsi? — faggatta az igazgató. — Éppen az imént tettem le a művezető szaktárs asztalára a papírt. — Akkor még semmi sincs veszve — vidult fel az igazgató. — Tessék csak bátran visszamenni hozzá, és eltépni azt az írást. Sanyi örülni fog, higgye csak meg. — Hát lehet? — csillant meg Thorma Pál szemében az öröm. — Mindent lehet Pali bácsi, csak akarni kell! — És ... akkor talán a jutalmat sem kell visszafizetni? — Hát persze, hogy nem, miért is kellene. — ■ Akkor hát... viszontlátásra, igazgató elvtárs. — Viszontlátásra, Pali bácsi, j Az ajtóból azonban még viszszafordult Thorma Pál. — Igazgató elvtárs?... Tényleg nem tetszett tudni? Az igazgató csodálkozva nézett rá. — Ha tudtam volna Pali bácsi, akkor maga egy huncut fillért sem kap — mondta szigorúan, de a szeme nevetett a vastag szemüveg alatt. Sitkéi Béla A • Felföldi László | otthonában.
