Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)
1979-09-20 / 220. szám
1979. szeptember 20. • PETEŐFI NÉPE • 5 A FEJLŐDŐ OKTATÁSTECHNIKA • Elsőéves hallgatók ismerkednek az oktató- vizsgáztató gépekkel. A külföldi diákoknak nagy segítséget jelentenek ezek a türelmes és okos gépek. (Tóth Sándor felvételei) A tábla és a kréta lassan a múlté Az emberi kultúrát kísérő pedagógiát mindig a kortárs technikai színvonal jellemezte. Az őskori, misztikus céllal készült barlangrajzok bizonyos szempontból a szemléltető táblák őseinek is tekinthetők. Az utóbbi évtizedek rohamos fejlődésére jellemző, hogy a videotechnika térhódításával — gyakran a pedagógusok sincsenek tisztában azzal, mit is képvisel: segíti munkájukat; vagy konkurrenciát jelent? Mai oktatási ségadanyagokat jól példázza Szentágothai profesz- szor, Emberi test tv-sorozata, ahol a néző egy egyetemi előadóban ülő hallgatóként figyelheti az előadó professzort és stábját, akik a korszerű technika segítségével elevenné teszik az elmondottakat. Megyénk főiskoláin is működnek hasonló céllal létesített oktatástechnológiai laboratóriumok. A legrégebbi múltra tekinthet vissza és a leghatékonyabban működik a Kertészeti Egyetem kecskeméti főiskolai karáé. Szita István főiskolai adjunktus, a 70-es évek közepére létrehozott egy olyan kísérleti, operatív rendszert, amely film-, dia- és írásvetítők segítségével komplexen oldotta meg a szemléltetést, és ezen .alapuló számonkérést. Ezt a törekvést folytatva, bővítve, fejlesztették ki az azóta végleges létjogosultságot nyert oktatástech. nclógiai- laboratóriumot. A főiskola profiljából adódóan, a végzett hallgatók az ország különböző tájain lépnek munkába. Más-más anyagi háttérrel rendelkező mezőgazdasági üzemekben. Kiragadva a gépesítés példáját — a gazdaságok géprendszerei különbözőek — gunyoros helyzetbe kerül az a friss diplomás üzemmérnök, aki nem ismeri fel valamelyik gépet. Gyakorlatilag kivihetetlen, hogy a hároméves képzésidőben valamennyi rendszer, valamennyi gépével „személyes kontaktusba” kerüljenek a hallgatók. Ezt hivatott megoldani az oktatás szemléltetése. Kőszegi István, oktatástechnológus elmondta: — Elsősorban a látás és hallás érzékszerveit ostromoljuk kép- és hanganyaggal. A manuális készséget segítő gyakorlatokat a szaktanszékek szervezik. A technika beszerzésénél célunk nem a csúcsminőségre törekvés volt. Szemben a drága, színes, sztereo video stúdiókftal — szerényebb, de hatékonyabb rendszert alakítottunk ki. Alapként színes diákat — mintegy 10 ezer darabot — használunk, amelyek hagyományosan vagy han- gosítva — magnetofonról — ve- títnetők. Lehetővé téve az egyéni tanulást is. A tábla és a kréta is lassan a múlté. Fóliaszalagra ír filctollal az előadó, és ezt vetíti a táblát helyettesítő falra. A három oktató-vizsgáztató gép lehetővé teszi az abszolút pártatlan és drukkmentes számonkérést, pontozva a vizsgázó. Ezek a gépek más programmal, oktatnak. Hetente átlagban 4—5 pergőfilmet is látnak a hallgatók, melyeket mi forgattunk, illetve köl- csönzünk. Egyes munkafolyamatok megismerését az úgynevezett hurokvetítők végtelenített filmjei teszik lehetővé. A legfejlettebb technikát képviselő • videokamera és a hozzá kapcsolódó berendezések segítségével bármely tv-adás —, filmrészlet játszható — a magnetofonszalagokhoz hasonlóan letörölhető — videoszalagra. A laboratóriumban készítettünk mintegy 10 komplett hangosított videoszalagot. Az ilyen forgatásokban az oktatók is jelentős részt vállalnak. Például Tomcsányi Ernő, főiskolai adjunktus rendezte munkavédelmi film, az országos seregszemlén második helyezést ért el. Tanügyi épület zárt tv-lánc- rendszere lehetővé teszi a különböző csoportoknak az egyidejű lejátszást. A kezdeti idegenkedés után a tananyag leadásakor az oktatók egyre nagyobb mennyiségben kérik tőlünk az adott témához kapcsolódó szemléltető anyagokat. Végezetül hozzátette, hogy nem várt fennakadást okoz a takarékossági intézkedés. Egyelőre még tudják üzemeltetni a drága berendezéseket, de fejleszteni már nem. Cz. P. A munkásénekkari mozgalomról Megkopott volna a dal? Elfakult volna a gondolat? Vagy csak egyszerűen valami belső tétova- ság bénítja énekünket? Nem tudunk mit kezdeni forradalmi mun- kásdal-hagyományainkkál, ez tény. Május 1-én kifogástalan, ám mégis lelketlen gépzenére vonulunk, s ideges feszengés támadna, ha valaki az első sorokban rázendítene mondjuk a Warsza- wiankára ... Elfelejtettünk dalolni. Elfelejtettük a dalokat. Nem a szöveget — a lényegüket. Azt hiszem, egészen idáig kell vissza mennünk, ha a magyar munkás- dalról, a munkásdalos-mozgalom- ról, múltjáról, jelenéről ejtünk szót. . Más volt, persze, hogy más volt akkor... — de ezzel a sommás félmondattal nem lehet elintézni a felszabadulás előtti időket. Más volt akkor, igen. Akik akkor munkáskórusokban énekeltek, a haladás ügye mellett tettek hitvallást. A dalárda szervezettsége sokszor másikat takart: baloldali mozgalmakat, kommunista pártsejteket. (Az élelmiszer- ipari dolgozóknak előbb volt kórusuk, mint érdekvédelmi szervezetük, s dalosaikból alakult meg a szakszervezet!) Aki eljárt a próbákra, a vasárnapi matinékra, az énekléssel egybekötött kirándulásokra, az meghallgatta a fiatal marxisták előadásait és József Attila verseit egyaránt. S aki vállalta, hogy műsorára „vörös nótákat”, és ingére vörös hangjegyet tűz, mint Szalmás Piroska és énekkara tette, várhatta, hogy a próbahelyiségben gyakori hivat- lan vendég a rendőrség... A munkásmozgalom számos jeles személyisége kezdte tevékenységét különféle munkásénekkarokban. Sokan közülük nem érhették meg a felszabadulást, megölték őket, mert minden puskánál veszélyesebb fegyverük volt: a forradalmi dal. Közéjük tartozott Vándor Sándor karnagy és komponista, a Vándor Kórus megalapítója, akinek nevét ma kórus. fesztivál őrzi... Sorvad, stagnál, fejlődik — melyik fázisban van most a munkásénekkari mozgalom? Ha számban a felszabadulást közvetlenül követő időt nézzük: sorvad. Hiszen akkor minden valamirevaló gyár és üzem kiállította a maga énekkarát, A fényes szellők pedig sokszor kapták szárnyukra a vérpezsdítő, friss indulókat. Talán túlságosan is sokszor. Tény, hogy a munkásének- ksrok száma az ötvenes évek közepére hihetetlen mértékben lecsökkent — rosszul értelmezett rendeletek miatt patinás férfikarok sora oszlott föl, pótolhatatlan veszteséget okozva ezzel a munkásművelődés ügyének, egész zenekultúránknak. A hatvanas évekre megint emelkedett kissé a gyári és üzemi kórusok száma — de munkakörülményeik javulása, a szép egyenruhák és egyéb kedvezmények ellenére igen kevés fiatal arcot lehetett látni az üzemi kórusokban... A munkáskó- rus-mozgalom stagnált. Az elszenvedett érzékeny vérveszteség hatására egyelőre csak óvatosan kereste helyét a megváltozott viszonyok között. Ezt a tétovaságot gyakran úgy értelmezték, hogy a munkásdal és a munkásénekkarok fölött eljárt az idő — korszerűtlenek, puszta kövületek csupán. Nos, a cáfolatra 1973-ig kellett várni. A Vándor Sándor Munkás- és Ifjúmunkás Énekkari Fesztivált meglepően nagy érdeklődés kísérte. A Kórusok Országos Tanácsa kezdeményezéséhez lelkesen csatlakoztak az állami és tömegszervezetek, a gyárak és üzemek. Ifjúmunkáskórusok alakultak szakmunkásképző intézetekben és szakközépiskolákban — olyan helyeken, ahol a jövő munkásai nevelődnek, és ahol más zenei. művelődési forma nincs is ... Százával születtek az új együttesek, régi énekkarok támadtak új életre. 1975-ben a Vándor Szemlén több száz munkáskórus, éneklő csoport állt dobogóra, hogy közülük zsűri válassza ki a legjobbakat, azokat, akik a százezres munkásdalos tábort képviselik a következő évben esedékes Vándor Sándor Fesztiválon. Az előkészítés, a szervezés, s így az érdeklődés, a siker jóval felülmúlta a három évvel korábbi vállalkozásét. A fesztivál országos, sőt nemzetközi ügy lett. A munkáskórusok életével, problémáival széles körben foglalkoztak. Társadalmi munkásdalgyűjtá akciók sora indult. Soha nem látott méretekben támogatták az üzemi és szakszervezeti énekkarokat. Az április 4-i ünnepségek szolid „hátteréből” az érdeklődés reflektorfényébe kerültek ... Ismét eltelt három év. A köz- művelődési párthatározat és törvény már érlelgeti gyümölcsét — bizonyítja ezt a nem lankadó figyelem és érdeklődés, amely a munkásénekkarok idei nagyszabá. sú seregszemléjét is kísérte. Több, mint 130 együttes, mintegy 6500 dalosa vett részt az eseménysorozaton. C. Sz. A. • A Munkásőrség Központi Férfikara. Félrevezető útikalauz E5 címmel díszes kiállítású, 64 oldalas prospektust jelentetett meg az Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat, a KPM UTINFORM megbízásából. A kiadvány 94 apróbb-; nagyobb színes felvétel és 13 térképvázlat segítségével ismerteti meg az autós turistát a nemzetközi főútvonallal és vidékével, Hegyeshalomtól Röszkéig. Egyszersmind — olvashatjuk a bevezetőben — kalauziként is szolgál, „amely, remélhetőleg, hozzájárul majd a családi programok kialakításához.” A füzetre tényleg ráillik a jelző: tetszetős. Jó minőségű papírra nyomott kitűnő képeivel, ízléses tördelésével, első pillantásra méltónak látszik az utas elismerésére, bizalmára. A szöveget böngészve azonban ... Nem kívánom az útmutatót, elejétől végéig minősíteni, ehhez kellő ismeretekkel nem rendelkezem. Csupán a Bács- Kiskun megyével foglalkozó oldalak kirívó tévedéseit, balfogásait tűzöm tollhegyre, azzal a megjegyzéssel, hogy aki idegenforgalmi tájékoztató írására adja fejét, jól teszi, ha előzőleg bejárja a bemutatásra szánt tájat, személyesen győződik meg annak látnivalóiról, nevezetességeiről, vendéglátó helyeiről. A jelentéktelenebb hibák közé tartozik, hogy Lajosmizsét „hosz- szan elnyúló községinek nevezi, határában pedig „kis Tanyamúzeumról és csárdájá”-ról szól. Nagyobb baj, hogy Kecskemétet a többi között ezzel a mondattal jellemzi: „Az egykori mezőváros kajszibarackjáról, nagy kirakodó- és állatvásárairól híres”. Megemlékezik a „műemlék zsinagógáról, ahol Michelangelo rajzaiból állandó kiállítás látható”, valamint a felüljáró után egy „régi szélma- lom”-ról, mely ma vendéglő. Nos. Bács-Kiskun megye székhelyét utoljára a 30-as években ismerték országszerte kajszibarackjáról, illetve állat- és kirakodóvásárairól. Most, 1979-ben már ipari és mezőgazdasági termékeiről, valamint művészeti életéről egyaránt nevezetes. A volt zsinagóga 1974 óta Tudomány és Technika Háza, második emeletén pedig Michelangelo szobrainak gipszmásolata tekinthető meg. A felüljáró után nincs régi szélmalom. egy utánzat van csak, ami 1973-ban épült, kifejezetten vendégfogadó céljából. A prospektusból megtudjuk még, hogy a kiskőrösi csárda a város túlsó felén (?) található, hogy a Vadkerti-tó Kiskunhalas „nyári strandja és üdülőnegye- tíe”, továbbá, hogy Halason van „az ország egyetlen felülvezérelt szélmalma”. Hát nem egészen. Halas üdülőterülete a 12 kilométerre levő Kunfehértó, felülvezérelt szélmalommal pedig sokfelé találkozhatunk hazánkban. Fogalmam sincs, mit kezdjek ezzel az Alföldre — így a Kiskunságra is — vonatkozó megállapítással: „Az emberek, főleg a fiatalok a városba költöznek, új távfűtéses házakba, a tanyák elnéptelenednek, néhányat az utókornak megmentenek, és meghagyják népi műemléknek”. Zavarban vagyok: bánkódjam miatta, vagy örüljek neki, hogy nincs, s még nagyon sokáig nem is lesz így. Kiskunfélegyházáról is ejt pár meghökkentő szót az ismeretlen szerző. Szerinte a városi tanácsháza tetőzetét borítja színes Zsolnay-majolika, valójában ez az ornamentika az épület három utcára néző homlokzatát és a tornyot ékesíti. A Kiskún Múzeumról kifejti, hogy „valaha a kiskun kapitányoké volt, később börtönnek használták”. Kizárólag az utólag emelt kétszintes udvari házat — amely most a börtöntörténeti állandó kiállítás színhelye — használták tömlőének. A továbbiakban kiderül még, hogy Lakitelek-Tőserdőn csónakázó tó is van (nincs!), hogy Bu- gacon a Kiskunsági Nemzeti Park féltve őrzi futóhomokját (egészen másra vigyáznak ott a természet- védelem szakemberei), s hogy Félegyházán a Kossuth utca 7. szám alatt található a Hattyú csárda (nem létezik, soha nem is volt a városban, de még a megyében sem ilyen nevű csárdák Talán ne is folytassuk a hasonló pontatlanságok, is a temérdek pongyola, semmitmondó megfogalmazás idézését... Külön táblázatokba foglalva, egyebek mellett a szervizállomások. a szálláshelyek és éttermek címére, telefonszámára is rábukkanhatunk a brosúrában. Már amelyikre, persze. Hogy milyen hiányos ez az adattár, arra néhány példa. Nem tesz említést a kecskeméti-széktói első osztályú kempingről, a Hírős, a Toronyház, a Strand és a Park étteremről, a Zöldfa, az Arany- szarvas vendéglőről, a két ételbárról és a Jalta borozóról. Kiskőrösön csak a Szarvas étteremről és „a város túlsó felén” levő (?) csárdáról tud, Halason elhagyja az autójavítót, az Alföldi és az Ezerjó éttermet (a két legnagyobbat), Kiskunfélegyházán megfeledkezik az AFIT-ról, és nem ismeri a Petőfi, a Rózsakért, a Csillag éttermeket, a Halászcsárdát és a Mackó bisztrót. (Akkor mit ajánl, kérdezhetnénk. Kocsmákat, már lebontott vendéglőt, a külterületi Aranyhegyi és a már említett, nem létező Hattyú csárdát, vagyis jóformán semmit). Ezek után, a részből következtetve az egészre, bátran kijelenthetjük, ez a nyomdatermék rossz kalauza, félrevezetője a turistának, következésképp selejt. Tartalma többet árt, mint használ átutazó vendégeinknek, általában az idegenforgalomnak. S há ehhez még hozzá vesszük, hogy legalább félmillió forintba került, akkor igencsak el kell szomorodnunk a felelős kiadó és szerkesztő — felelőtlenségén. Kutasi Ferenc Szalontay Mihály: (9.) — Vár valakit, zavarok? — Á, dehogy, meg majd ha jön, kirúgom. — Ide figyeljen, van egy barátom. Volt. Most nem érdekes a többi. Utoljára ...y-ben lakott, szállodában. Magának ott látnia kellett. Erről akarok magával beszélni. — Én kérem, tisztességes lány vagyok. A magam módján, de tisztességes. — Ide figyeljen, Mucóka. — Ne szólítson maga engem Mucókának, utálom ezt a megszólítást. Azért is hívnak itt így engem, mert tudják, hogy utálom. Nem szeretnek engem, mert irigyek. — Kérem, ide figyeljen. Egy hónappal ezelőtt, tehát olyan május vége felé, a szállodában a lift előtt, egy szakállas férfi, megfogta a karját, és maga elé engedett egy nénit. Na hát, erről akarok beszélni magával. Mit tud erről a férfiről? Mire emlékszik? — Először is kérem, én nem voltam ott. Aztán meg nem is fogta meg a karomat, mert úgy pofonvágtam volna, hogy kiesett volna az összes foga a ronda sza- kállán keresztül, csak úgy elém tartotta a karját, s azzal megállított. S azt mondta, ... na, de hát nem is mondom, mit mondott, mert egy modortalan fráter a maga barátja! Szégyellheti is magát. Nem ismeri azt a közmondást, hogy madarat tolláról, embert barátjáról? . — Utálom a közmondásokat — mondta az öreg —, mert annyit tudok gyártani, amennyit akarok. Ezt a lány nem értette pontosan, csak valami nagyképűséget érzett az Öreg szavaiból, amit viszont ellensúlyozott az a letörtség, egykedvűség, amivel az mondta: — S aztán mi történt? — Miért tőlem kérdezi, én ott se voltam. — Mu ... kisasszony kedves, hagyjuk ezt már abba! Segítsen nekem. Mi történt aztán? — Bement előttem a liftbe — mondom —, modortalan fráter! Ilyet még a Sukoró se csinál, pedig hát az ottan... Gondoltam, megvárom a következő liftet, de odatartotta a lábát a fotocellának, s nem csukódott össze az ajtó. míg be nem mentem. — S aztán? — Aztán ... aztán semmi! Rám se nézett. Pedig másnak levelet is írtam neki. Kikértem az arrogáns magatartását. — És? — Semmi és. Elmeritek. Mert nem egyedül volt. Szép kis firma a maga barátja. Valami nővel volt. Egy ronda kövér tehénnel... — Látta? — Mi az, hogy láttam, még beszéltem is vele. Lusta trehány disznó. Mindenét elvesztette, széthagyta a holmiját. Az ebédlőben. Én vittem utána. Meg se köszönte!... De megköszönte. És a szobában is otthagyta a szemfestékét. — Az. öreg felkapta a fejét. — A szobában? 13. Igen. — Kinek a szobájában, milyen szobában? — Hát a férfi szobájában, ahol együtt aludtak. Ó, hogy mit ne mondjak, aludtak, tudja ki aludt ott, azok aztán nem... — Mucóka, Mucóka, de hát hogy került maga a férfi szobájába? Mucóka megszeppent: — Hát..., amikor elmentek, tudja mi úgy sré vizavi, szembe voltunk ezzel a Sukoró Józsival. És én akkor már nagyon utáltam, meg veszekedtünk, mert kilőtte, hogy én figyelem ezt a szakállast, és elkezdett nekem féltékenyked- ni, nekem azzal a három gyerekével, a szaros! És amikor benn ült... tudja, a klotyón, akkor én átsurrantam, mert nyitva hagyták az ajtót a takarítónőnek. És megtaláltam a szemfestéket. De nem hoztam el, otthagytam. — Mondja kislány, de igaz becsületemre mondom, magánál hagyom és nem szólok senkinek róla, talált valamit ott? Á, csak ilyen papírokat, ami úgy szét volt dobálva. Még ahhoz is lusta volt, hogy beledobja a papírkosárba. Azt elhoztam, tudja, én nagyon szeretem a verseket. Ez a Sukoró is azzal szédített, hogy a Napló szerkesztője a barátja, hogy megmutatjuk neki az én verseimet, de tudja, mit mutattunk meg neki. Mondtam is a Józsinak aztán, hogy a pi... — szóval azt... egyedül is meg tudtam volna mutatni neki. — És hova tette azokat a papírokat? — Ö, hát nem hoztam el mind, csak volt ott egy halom gombócra gyúrva, ami úgy meg volt számozva, gépelt szöveg volt, de gondoltam, talán megtudom belőle a nevét, meg hogy hol lakik, meg hogy kicsoda. De az is pont olyan komplikált, mint a maga könyve, csak valami bástya van benne, meg valami nagy-nagy szomorúság. Meg félelem. Pedig nem is úgy nézett ki. Ahogy elémtartotta a kezét, meg rám szólt... tudja, az ilyen nagyszá- júak aztán, ha az ember lánya ágyába bújnak, akkor meg sírnak, mint a gyerekek az anyjuk ölében. — Mutassa — Azt a bástyaizét, azt nem hoztam el. Csak egy ilyen gombócírást. Tetszik tudni, azt hittem, szerelmes vers. De nem az. — Mutassa! A lány felkelt, az almáriumhoz ment, kicsit kotorászott, aztán egy csomó összegyűrt papírdarabbal tért vissza. Ahogy első pillantásra mutatta rendetlenül gépelt sorok, össze-vissza javított kéziratdarab volt, itt-ott kézzel beírt, beszúrt szó, és a végén egy nagy krikszkraksszal áthúzva. „Tavasz. A várhegy oldala. Az iskolaudvar bokrai az ősi bástyák alatt egymást kergető szilaj kis kamaszok, viháncolás, nevetés, felcsattanó szó, szinte élnek, tavasz, tavasz, az élet tavasza, áradó gyermekkor. „Vigyázz, gödör!” Ne arra...!” Izmos kéz, szorítás a karján, rántja, tolja, hogy a sebesség, a kanyar íve körbefogja a mély gödröt, melynek nem érzi veszélyét, csak a suhanás ízét, a lendület ívét. S Béla futó szeme villanását, ahogy nevetve tolja rántja a kemény árnyékokat, a romos épület, gödrös udvar négyszögében. Még nem volt tanítás, nem lehetett. De Rázson, az öreg fizikatanár már behívta őket, hogy segítsenek neki az egyik, szinte libegő tűzfalrészlet kidöntésében. Kedvenc osztályát, kedvenc tanítványait hívta, a hosszú nyurga Bélát, Andrist, Miklóst, Zolit és itt találkoztak először egy fiatal, de hozzájuk korban, anyányi távolságra levő orvosnővel, kit Rá- zsony valahonnan összeszedett ideiglenes iskolaorvosnak, s kit most itt láthattak, hogy ha baj történik, segíthessen. Mikinek ismerősnek tűnt a nő, de aztán rájött, hogy csak a zsúfolt buszon találkoztak, ott préselte össze őket a tömeg, s a nő is megjegyezhette magának, mert bemutatkozáskor mondta is: „Ni hát, ez a fiatalember is itt tanul? Majd legázolt a buszon!” Miki elpirult, valamit hebegett- dadogott, és gyorsan iszkolt, hogy a tevékenység láza csökkentse arca pírját, a szégyen olvadjon fel a tevékenység hevületében. Az egyik oldalról néhány nagyobb gerendát támasztottak a falnak, ezeket kitámasztották stafnikkal, majd a gerendák tetejére köteleket hurkoltak hosszú, negyvenméteres köteleket, és ezt húzták meg öten-hatan egy-egy kötélbe kapaszkodva. A maga kötelén Miki volt az utolsó, mígnem hirtelen barna meleg szuszogás csapta meg a fülét, Kata néni volt. Az iskolaorvos is besegített, s így — amikor a lassan hajló romfal túljutva holtpontján, gyors robajjal dörrent le, eldobva a téglákból kicsit visszarántott kötelet —, egy csomóba bukfenceztek, de Miki rossz zavarban mindjárt fel is pattant, mert a kéz-láb embergombolyagjából neki az orvosnő jutott. A por mindent elöntött, csak Béla szeme villant át a fehérségen, miközben a lezuhant fal téglái még ki-kipattogtak a porgombából. Még a moraj csendessége előtt a por elérte a sápadt, de vidám rombrigádot is, s ettől a várt, s mégis tömény támadástól mindenki mozdulatlanná dermedt.' Előbb szemüveges kis Andris kö- hécselése vált fuldoklássá, majd a hosszú nyurga Béla is köhögni kezdett, s Miki is már fuldokolva térdelt, amikor a fehér hajú Rázsony tanár úr szinte levegőbe emelte könyökénél és a fülébe harsogta: „A folyosóra! A csaphoz ! (Folytatása következik.)
