Petőfi Népe, 1979. szeptember (34. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-19 / 219. szám

1979. szeptember 19. • PETŐFI NÉPE • 3 A pingálást választotta hivatásul Vdiriágos ház, lányos ház Gyebnáréké Homokmé- gyen. Szép lány lakik benne, igaz már nenn so­káig. A mama szemét elfutja a könny, ha arra gondol, hogy Edit hamarosan kirepül otthonról. Férjhez megy. Beköltözik Kalocsára, ahol mér la­kás is várja a leendő ifjú párt. A menyasszony nemrég még iskolába járt, tavasszafl érettségizett. És máiris a maga útjára lépett... Családot alapít, hivatást is választott. Pingálóasszony lett a kalo­csai Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben. □ □ □ Gyönyörűen hímzett térítőt mutat: a mintát is maga tervezte. Egy régi korsót teli festett virá­gokkal, ezt állította 'be padlóvázának a lényszo- bába. Kicsi kora óta szeret rajzolni, festegetni. A szomszédban Iákik Egri Károlyné népművész, ő fe­dezte fel a kézügyességét. — Mancsa' nénitől láttam először mintaírást. Na­gyon tetszett, hogy milyen ügyesen, könnyen for­málja, hajliítgatja a virágokat. Kedvet kaptam hoz­zá, de nekem eleinte sehogyan sem sikerült. Főleg a szárak IhajMtáhával bajlódtam sokat. Ez a leg­nehezebb és a leglényegesebb a kalocsai, mintázás- Iban. Az iskolában is festettünk, de amit tudok, azt Mancsa nénitől tanultam. Ez látszik is a munkái­mon, egyelőre még az ő stílusában rajzolok. Ké­sőbb remélem sikerül kialakítani a saljait festő- egyéniségemet is. Ehhez nagy 'gyakorlat szükséges. □ □ □ Imponálóan" határozott és céltudatos. Teli van tervekkel. A lakás még üres, szeretné szépen, ott­honosan berendezni. Attól sem tart, hogy a házas­ság eltéríti arról a pólyáról, amelyen most indult el, hatalmas lelkesedéssel. — A vőlegényeim nem ellenzi, hagy ilyen foglal- kozáit választottam. Neki nagyon tetszik, amit csi­nálok, még büszke is rám. Elhatároztam, hogy magSzerzem a népi iparművész címet, ezért komo­lyan meg kell dolgozni. Bízom benne, hogy menni fog. — A családban más is foglalkozott pingálással? — Rajitam kívül senki. Anyu bedolgozó a szö­vetkezetnék kóZirvairiró, tőle megtanultam hímezni, csak ehhez nincs kedvem. A festés, az írás egészen más, bár ennek az ízét is mostanában kezdem iga­zán érezni. Idáig inkább táncoltam, a drágszéli hagyományőrző népi együttesben. Ott egy lelkes társaság jött össze, tavaly ezüst fokozatot éntünk el az országos minősítőn. A tánc mellett kevés idő jutott a festésre, tehát most nagyon rá kell majd kapcsolnom, ha el akarok érni valamit. V. Zs. VENDÉGEINK VOLTAK A gesztéi asszonykórus • A gesztéi asszonykórus a színpadon. (Straszer András felvétele.) A Zobor-vidékről érkezett asz- szonycsoport kapta a legtöbb tapsot a kecskeméti népzenei ta­lálkozón. Friss, jókedvű, kristály- tiszta dalolásuk a szakembereket is meglepte. Ez a hangszín, ez a tónus eddig hiányzott a Kodály városában tartott összejövetelek­ről, tiszta örömük magával ra­gadta a hallgatóságot. A népzenekutatók is felhasznál­ták az alkalmat alaposabb megis­merésükre. Kevéske szabad ide­jükben szívesen énekelték mag­netofonszalagra Nyitra környéki szülőföldjük dalait, mondták el szokásait. Gyorsan feledték, hogy a Me­gyei Művelődési Központ próba­termében ülnek, feledték a nap­tárt és máris a júniusi szentiváni tűzgyújtás szertartásának a része­sei voltak, valahol a három ösz- szebúvó, világtól elhúzódó nyitrai falu — Geszte, Pográny, Zsére — között komorló erdő szélén. Tüzet megrakoljuk, Négyszögre rákötjük... . Azért várták annak idején má­jus utolsó vasárnapját, mert ak­kor tudták meg a legények: ér­demes volt-e májusfát ültetniök. Ha a kislány földíszítette a fát, akkor hamarosan boldog mátka­pár lett belőlük, ha nem, akkor már aznap este sem vitte táncba a legény... Ágh Tibor, a jeles pozsonyi folklorista néhány kérdéssel tisz­tázza az ellentmondást: hogy jön a június végi néphagyományba a májusfa. Kiderül: két ősi szokás mosódott össze az idők folyamán. Mindenről dal jut a messziről érkezett nyolc asszony eszébe. Már száll is a nóta: „Szentiványi tiszta búza, ráhajlott a gyalogúi­ra ...” Sorban kitudódik, hogy mi történt a kiéneklés után. Kis biz­tatásra következnek a farsangi mondogatók, előbb a szelídebbje, majd a vaskosabbja, azután a csúfolódókat sorolták. Szalai Aianka, Belány Etel, Boszolád Erzsébet. Belány Margit, Brath Margit, Brath Jolán, Belány Er­zsébet és Mészáros Verőn — lánynevükön illetik egymást . — egy hétig is eldalolná anélkül, hogy ismétlésre kényszerülne. A változatokon persze vitázgatnak a kecskeméti gyűjtésen is, ki így hallotta az anyjától, ki úgy a nagyanyjától. Napestig elhallgatná az ember, nem véletlen, hogy a fiatal Ko­dály többször is visszatért a nép­dalokat virágzó vidékre. Jókai Máriától, kísérőjüktől kérdeztem meg, hogy miért csak mostanában figyeltek fel újra a geszteiekre, élményes stílusukra? — Vasúttól, közúttól távol esik kis falujuk, ezért kerülték el év­tizedekig a kutatók. Kitűnő, nagy­hírű csoportok működnek köze­lükben — elegendő, ha a Kecs­keméten is jól ismert lédeciekre hivatkozom. Nálunk, Szlovákiá­ban, az ott élő magyarság köré­ben különösen, nagy ügy a Tava­szi szél vizet áraszt... címmel évente megrendezett nemes ver-, sengés. A geszTeiek csak mosta­nában jutottak el oda, ott csodál­ták meg szaggatottsága ellenére kimért, nyugodt éneklésüket. Szép szavakkal szólt róluk Vass La­jos is. Mindössze néhány éve tömörül­tek daloló közösségbe, egy arra utazó Csemadok-vezető bíztatá­sára. Maguk állítják össze mű­soraikat, maguk intézik az uta­zásokkal kapcsolatos teendőket. A Magyar Tudományos Akadé­mia népzenekutató csoportjának a munkatársai be sem fejezték az adatgyűjtést, az „énekeltetést”, amikor Béres János, a Magyar Rádió nevében kért tőlük két­órányi időt. önálló műsort ké­szítene velük. Azzal a kockázat­tal is vállalták, hogy esetleg le­maradnak az ebédről. A világért se vettem volna a ielkemre, ha miattam is késnek, ezért csak azt kérdeztem a nyolc éneklő asszonytól, hogy jól érez- ték-e magukat Kecskeméten. Egyszerre válaszoltak/: Gyönyö­rű volt minden, sohase feledjük. Mi sem „Magyar Ilona selyem szál haját”, a szőlőhegyi nótákat, az aratási buzdítókat, a lakodalmi vidámakat, a gesztéi egységes földművesszövetkezet asszonykó- rusát. H. N. MÁRKA-AKCIÓ! Az idén újabb játékot indítottunk a Márka üdítő italok fogyasztóinak. A Márka üdítők kupakjának műanyag betétjén elrej­tettük a Márka szó egy-egy betűjét. Az összegyűjtött betűkből összeállított Márka szóért sorsjegyet kap, aki az öt kupakot beviszi, vagy ajánlott levélben beküldi a már jói ismert címre: MÁRKAKUPAK-KÖZPONT Budapest VI., Hegedűi u. 9. 1061 Telefon: 416-933 Nyitva: hétfőn 13-tól 17 óráig, szerdán 10-től 18 óráig, pénteken 13-tól 17 óráig. Főnyeremények: Lada személygépkocsi, társasutazás az olimpiára, és még sok értékes nyeremény. Sorsolás: 1980. február 16-án. 1181 Alkotók, témák, törekvések JÁRKÁLOK a sokaik szemében tekintélyesnek számító képzőművészeti kiállítás termeiben. A fa­laktól; a paravánokról csendéletek, életképek, port­rék és tájképek rtéznek vissza rám. Azazhogy: olykor csak „néznének”, íha item volnának oly amy- nyiiira élettelenek, színtelenek és vérttelenek. „Visszanéznének.” rám bizonyára, a kíváncsi, az értékeket, kvalitásokat, egyéni kifejezésmódokat sajátos ábrázolási törekvésekéit kereső-kutató láto­gatóra, ha lenne valamiféle belső kisugárzási ere­jük az itt látható műveknek. Mert bizony a leg­több képnek nincsen. Jó néhány olyan mű látható a teremben — és a szomszédos termekben is —, amelyik nem marad meg bennünk a távozás után. Mivel a látvány csupán múló, felszínes élményt nyúj|t. Vagyis nem állított meg menet közben, ami­kor rápillantottam; nem tett. kíváncsivá, nem szö­gezett oda a padlóihoz; tehát tulajdonképpen kö­zömbös maradtam, a látvány iránt. Aíigha hihető, hogy érhet művészit lesúrjtóbb kri­tika, vélemény, minit ha azt mondják neki: a né­zőt hidegen hiaígyita aiz alkotás látványa. Ha azt -tudja meg, hogy nem sikerült hatnia, másokat föl­ráznia; valámi-re rádöbbennie. Márpedig — sajnos — ez sok esetben így van. Miért nem beszélünk róla? — kérdezhetné most akárki. Vagy ha sort kerítünk is olykor az ilyesfajta témákra, miért nem tesszük ezt gyakrabban, és jóval haitározot- tábban? Nehéz lenne erre meggyőző, elfogadható választ adni. Csupán sejtéseim vannak arról, hogy miért hangzik el oly kevés alkalommal a kifogás, az ellenénzlés? MINDENEK DLÖiTT: mert szinte egyfolytában örömmel tölt el ibenmünket, hogy megváltozott világunkban a szép, tetszetős festmények, grafikák, szobrok és i-panrnűvészeti tárgyak, stb. kezdik ki­szorítani végleg a falvédőket, a sziruiposan színes­re festett fotóikat — egyszóval a giccseket. S mert az egyre növekvő érdeklődés mellett rohamos tem­póban növekszik művészeink száma, és alkotó­kedve is. Igen ám, de ez a dolognak csupán az egyik ol­dala. Mert ugyanis, ha a művészetek társadalmi célját és hasznát akadjuk, legalább megközelítő pontossággal meghatározni, megfogalmazni, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az emberi élet szebbé s gazdagabbá tétele mellett szerepük a -világlátás, a (tudat formálása is. Vagyis: azt vár­nánk a műalkotásoktól, hogy mondjuk ne csak gyönyönködtessenek minket, halnem cselekvésre mozgósítsanak is. Sajnos, nagyon gyakran nem ez történik. Hiszen 'Ha az aronélküli „alkotók” szóriatermésót szemlél­jük, hogyan is következne ibe a katarzis, a belső megtisztulás, bennünk, és - miként is erezhetnénk, hogy valámely mű — vagy művek — hatására szinte kicserélődünk, egészen más emberré válunk? Járom a kiálUfltásá termieket Kecskeméten, Baján, Budapesten, vagy éppen Szegeden, Szolnokon. Né­zem a közönség elé tárt műveket. És a hatalmába kerít valamiféle nyugtalanság, elégedetlenség. „Ezt Rudmay már megfestette jobban” — gondolom. Majd pedig: „Ez itt Khnetty-, ez meg Derkovits-, s emez itt gyenge Csontváry-utánzat.” Feltűnően kevés a szuverén alkotó szuverén műve! És ritka az egyéni, nagyon sajátos szín, forma, kifejezési eszköz. Mit is várunk tehát — mit is várhatunk ezek: után — azoktól’, akik ecsetet, -krétát, vésőt fognak, hogy alkotói mom-dani^valójukat 'kifejezzék? Mit várunk a mai alkotóktól? Art többek között — mint céloztunk rá fentebb, hogy tegyenek a ma emberének szószólói, „eligazító” tényezői ebben a cseppet sem csendes, sőt meglehetősen bonyolult időszakban. FELMERÜL a kérdés: miről is van szó hát tu­lajdonképpen? Arról, hogy a képzőművészek — mint más alkotók is —, vegyék figyelembe az MSZMiP KB 1974-es közművelődési határozatait, mely a többek között kimondja: „Gondoskodni kéll arról, hogy az értékes, szocialista eszmeiségű művészeti alkotások mind nagyobb tömegekhez jussanak el.” Ennek érdekében olyan alkotásokat kell létrehozni, megteremteni, amelyek nélkül mai társadalmunk; népünk mostani élete-sorsa nem énthétö meg igazán. S ne a kiválasztott kevesek­hez, hanem a sokaikhoz szóljanak a művek. V. M. mmm. Szalontay Mihály: 11. (8.) Embere két nővel is beszélge­tett, akik a pult túlsó oldalán áll­tak, egyszerre évődve, és bizal­maskodva, az otthonosság maga- biztosságával. — Bocsásson meg — és meg­mondta a nevét. — Na de kérem, nem látja, hogy beszélgetek a hölgyekkel? \ Hanem az egyik hölgy elsikkan- totta magát. — Jé, tényleg az tetszik lenni? Józsi, nézze! Tegnap este a tele­vízióban, ő volt az! Aki arról a fotózásról beszélt. Olyan szépen, hogy majdnem úgy, mint a Kellér a Honthyról. Józsi zavarosan és bizalmatla­nul vizslatta az Öreget, aki még egyszer mondta a nevét, s mind­járt hozzátette hídként: — Ne haragudjon, hogy zava­rom és itt, de Pestről jöttem, új­ságíró vagyok, s tényleg, ahogy hallotta, néha a televíziónál is dolgozom... , — Azért kérem csak mutassa meg az igazolványát. Az öreg elmosolyodott. — Melyiket kérem? Van fotó­művészek szövetségi, újságíró szövetségi, partizánszövetségi, kutyatenyésztők szövetségi, ama­tőrfilmesek klubja tagsági igazol­ványom ... — A személyi igazolványát mu­tassa meg... — És miért mutassam? — kér­dezte az öreg. — Hátha csak azt akarom megkérdezni magától, hogy hány óra van? — Ö, fotóriporter elvtárs, ne tessék haragudni rá, Józsi már mindig ilyen hivatalos. Az öreg közben már elővette a személyi igazolványát, odaadta az előtte ál­ló embernek, aki most a megtes­tesült és, két lábon járó Sukoró József volt, a hivatalos hivatalos­ság hivatalnoka. Semmi Józsi- szerűség nem volt benne. Sukoró József elvtárs visszaadta az öreg személyi igazolványát, de úgy lát­szik, a tekintélyes intézmény pe­csétjétől a munkahely-rovatban, egy kicsit zavarba jöhetett, mert valamivel Józsi-szerűbben mond­ta: — ... hát ha kérem, ebben a Császár kontra Rátkay ügyben tetszett jönni, akkor abban ugye kérem, én csak a tanácselnök elv­társ engedélyével adhatok felvi­lágosítást. — Sukoró úr. azt se tudom, hogy ki az a Császár, azt se, hogy ki a Rátkay, pláne azt, hogy kontra. Nyomozok. Sukoró úr, nyomozok, fáradtan, öregesen, betegesen. Tudja, ez olyan megszállottság. Biztos maga is volt már így dol­gokkal. Egy barátom nyomát ke­resem. Ha lehet az embernek nyo­ma itt a földön. — Hát én azt kérem nem tu­dom. De biztos nem Császár kont­ra Rátkay? — Józsi, ne iz3y már! A hang tulajdonosa generalisz- szimusz volt Sukoró úr lelkében, mert azonnal és véglegesen Jó­zsivá, sőt Józsikámmá szelídült. — Hát ha meghívhatom az író elvtársat egy kőbányai világosra, mert az a legjobb itt kérem, s ne­kem mindig van itt rezerválva. — Elfogadom. Sukoró úr, de csak ha viszonozhatom, és ha ter­mészetesen a hölgyek is megen­gedik ... — Nekünk szolgálatban inni nem szabad, riporter elvtárs, de rabicot természetesen... _ ??? — A rabic — ál-fal, tetszik tud­ni! Namármost egy féldecis po­hárban — tea, az ál-konyak, tisz­ta víz ál-cseresznye. Az ára a mienk, a vendég kedves volt, ki­szolgáló józan marad, mindenki jól jár. — Hát akkor, ha megenge­dik ... négy whiskyt kérnék — mondta az Öreg. — Ó, azt mi nem tartunk, de konyakunk az van, Cabinet is, meg Lánchíd is. Az öregnek eszébe jutottak az 50-es évek rum-piálásai. úgy, hogy rezzenő pillantással szelíden kérte: — Akkor talán a Lánchidat pró­báljuk meg. Gyorsan eljutottak a lényegig. Józsikám ugyan szemérmetlenül tagadni akarta, hogy ő valaha is látta volna a várost, a jelzett időben, vagy pláne belülről a szállodát, „mert, hogy én családos ember vagyok, kérem”, de a ge- neralissima azonnal lelőtte. — Most hagyjuk a fal dumát. Józsikám, itt mindenki tudja, két heted és negyedévi fizetésed ment rá Mucókádra. Nem titok, nem szégyen, mindenki tudja, még a nyolcéves Beácskád is. Pont en­nek az édes. aranyos író elvtárs­nak fogod itt megjátszani magad, akit tegnap este láttunk a tv-ben személyesen. — No, hát én ezzel a Mucókám- mal szeretnék beszélni. •— Azzal kérem, most nem le­het, mert az délelőttös — mondta a generalissima. — Mert itt, tetszik tudni, következtetés is van, és aki rosszul viseli magát, az megy a közkonyhába. — Na de, hát a Sukoró úr biz­tos tudja, hol lakik. — Én nem kérem, én nem! — Nem a fenét, nem tudod! Csak be vagy tojva, félsz tőle. Mert a végén összevesztek, ő meg­tépte Mucókát, Mucóka meg őt. Mucóka egyedül él, s ha éppen egyedül \>an, akkor a riporter elvtárs beszélhet vele. Csak nem fog itt aludni, azért, mert te gyá­va vagy, s nem mered megmutat­ni, hol lakik. — Köszönöm, kedves, maga drága és gondolatolvasó. 12. Egy óra és öt kör telt el, amíg végre elindultak, és az Öreg csön­gethetett egy korhadt fakerítésű, de valaha masszív vasúti talpfa­vastagságú gerrendakerítés kapu­ján. A meleg, a doh, penész, vi­zelet szagát hozta fel az öreg ke­rítésből. De ez most megnyugta­tóig hatott az öregre, az emberi élvezetre alkalmatlan helyi ko­nyak nyomása után* Villany gyúlt az oszloptornácos parasztház udvari frontján, ko­pogó lépések után két fekete bo­gár kerekedett csodálkozva az öregre. — Kit tetszik keresni? — Kovács Klára elvtársnőt, az­az Mucókát — mondta az öreg. — Én vagyok — mondta a két fekete kőrisborgár —, da honnan tudja a nevem, és ki maga? o Az öreg megmondta a neyét, be­mondta a munkahelyét, és így folytatta: — Nem hiszem, hogy tud róla, de írok is. Biztos nem olvasta a könyveimet, nem is érdekes. Nyo­mozok valaki után, keresem vala­kinek a nyomát, s ne haragudjon, magához vezettek a szálak. Hátha maga tud valamit segíteni. Ekkor kinyílt a korhadt faajtó, s kiderült, hogy a két fekete bo­gárhoz egy fürdőköpeny tartozik, és aki benne volt. kategorikusan azt mondta: — Én kérem nem tudok sem­mit. — Ne dobjon ki — mondta az öreg fáradtan —, mutassam az igazolványomat? — Maga nekem ne mutasson' semmit, nem vagyok én Sukoró! Tudja, az egy olyan, aki minden­kit igazoltat. De ha akarja tudni, igenis olvastam. Vagyis olvasni akartam, de megvettem, ha nem is az összesét, de legalább egy könyvét, ezt a fontosat, „Az utol­só partot”. Nem tetszett! Olyan komplikáltak a képek. — És ezért dob most ki? — Nem dobom ki. csak nem en­gedem be, mert nem tudom, hogy mit akar. — De hát kinyitotta az ajtót, már be is engedett. — Hát persze, hogy beenged­tem. Az itteni férfiak nem olyan mamlaszok, azok már a csukott kapun is bejöttek volna régen. Na mire vár? Nem ilyennek kép­zeltem! Szóval legalább egy olvasóm van Bodrogon — gondolta az öreg, miközben Mucóka kétszer gondosan bezárta mögötte azt a kerítés-kaput, amibe csak egyszer kelene belerúgnia valakinek ah­hoz, hogy kidőljön. Parasztszobából átalakított kel­lemes kis lakás volt Mucókáé. Kis előtér, benne kétplatnis vil- lanyrezsó, szép régi írásos tányé­rok alatt, beljebb modern heve­rő, dohányzóasztal, az obiigát két fotel, és tényleg könyvespolc, szo­rosan megrakva. Lapjával és éli­vei, és a magnó, ami akkor is szór­ta a mindenütt hallható divat­ricsajt, szerencsére nem túl han­gosan. A kis asztalra olyan pillanato­kon belül került két pohár, és egy feketecímkés üveg, hogy az öreg meglepődve kérdezte: (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents