Petőfi Népe, 1979. augusztus (34. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-01 / 178. szám

1979. augusztus 1. • PETŐFI NÉPE • 5

FARSANG, LAKODALOM, DISZNÓTOR

Húsz néprajzos Kiskunmajsán

0 Aki a népi építkezés nyomait kutatta, annak bizonyára örömet szerzett — ritka szép napsugaras oromzatával — ez a belterületen álló. régi paraszth.íz.

• Mészáros Ágnest a farsang, a lakodalom és a disznótor érdekelte. Az ilyen és hasonló tetszetős tanyákban csak érdekes néprajzi vonatkozású adatokat talált. (Pásztor Zoltán felvételei.)

Egy héten keresztül tartott Kiskunmajsán a néprajzosok, muzeológusok „rohammunkája”. Hét napon át keres- tek-kutattak ebben a kiskun- jászkun nagyközségben a gyűjtők. A lelkes csapat néhány tagját megkérdeztük az egyik közös foglalkozás, esti összejövetel alkalmával: mit jelent számukra a maj- sai tudományos jellegű „kiruccanás”?

Gulyás Éva, Szolnok:

ö a Damjanich Múzeum munkatársa. Ezt mondja:

— Szívesen jöttem. Mivel munkakörömből eredően folklórkutatással foglalkozom, így alkalmam van egyrészt szakmailag is fejlődni, másrészt anyagot gyűjteni tanulmányaimhoz. Itteni közös munkánkból a tervek szerint külön kötetet adnak majd ki. Jómagam elsősorban az ünnepi szokásokkal kapcsolatos adatokat gyűjtöm.

— Talált valami különlegesen érdekes dolgot?

— Igen, a farsangi tuskóhúzás elterjedt Majsa környéki szokás volt. Akik abban az évben nem mentek férjhez, nem nősültek meg, azoknak a háza elé éjszaka tüsköt húztak a legények. Igazi csúfolódó szokás volt ez.

— Mit vár az itteni munkájától?

— Azt szeretném tudni, hogy ván-e különbség alapvetően a tanyai és a városi szokások között? Idetartozik, hogy szeretném pontosabban tudni, hogyan is néztek ki errefelé az úgynevezett „padkaporos” bálák?

Mészáros Agnes, Kecskemét

— Egyetemista vagyok, magyar-néprajz szakos. Ide múzeumi gyakorlatra jöttem. Nekem nem idegen ez a táj. Bár eddig vajmi keveset tudtam Kiskun- majsáról. Éppen ezért sokat várok mindattól, amit itt összegyűjtők.

■: — Elsősorban milyen tématerületek érdeklik?

— A makkkós, dramatikús'játé-' kok. . A farsang, lakodalom, disznótor és más alkalmi népi szokások.

— önmaga számára miben látja e közös táborozásnak a legfőbb értelmét, hasznát?

— Nagyon izgat ez a munka, elsősorban mint lehetőség arra. hogy a gyűjtés közben értékes tényekre, adatokra lelhetünk. A másik pedig az, hogy már befutott, elismert jó szakemberekkel lehetek együtt, akiktől munka ■közben sokat lehet tanulni.

Füvessy Anikó, Tiszafüred

A Kiss Pál Múzeum munkatársa lelkesen magyarázza, hogy mi mindenben van hasznukra az itteni csoportos gyűjtőmunka. 0 részt vett már hasonló táborozásén. Van alkalma hát. összehasonlításra. Szerencsére a majsai néprajzos tábor kibírja ezt az összehasonlítást.

— A néprajztudomány melyik ágát művéli?

— Elsősorban a méhészet érdekel. Mindaz, ami ennek az érdekes termelési ágazatnak a történetével és jelénével kapcsolat os. Bizonyára sokan nem tudják, hogy a világkereskedelemben a mézforgalomnak csaknem egytizedét Magyarország adja.

— Mas egyéb dolog, téma ér- dekli-e még?

■— Minden, ami a falusi-népi táplálkozással, ételkészítéssel kapcsolatos. Itt elsősorban a tarhonyafogyasztás szokásai az érdekesek. Annál is inkább, mert mindaz, ami itt tapasztalható, jellemző a Jászságra is.

Szabó László, Szolnok

Arra a kérdésre, hogy mi jellemzi itteni tevékenységét, a szolnoki múzeum tudományos főmunkatársa ezt válaszolja:

— Egy tervbe vett társadalomnéprajzi kötethez gyűjtök adatokat. Éppen ezért engem elsősorban az itt élő lakosság eredete érdekel. Ügy találjuk, hogy az itteniek inkább jászoknak tekinthetők. mint kiskunoknak. Ezt a

feltételezést a levéltári kutatások is megerősítik.

— Mi a véleménye a majsai csoportos kutatásról?

— Jórészt azért, mert egy remekül megszervezett táborról van szó, teljes egészében nagyszerű és hasznos. Minden jel arra mutat, hogy az a húsz kutató, aki összejött itt, hatni akar és tud egymásra. Jó az is, hogy képesek vagyunk tanulni a többiektől.

Örsi Julianna, Karcag

— Bennem évek óta megvolt az igény, hogy meg kell ismernem az országot. Méghozzá nemcsak a könyvekből, a szakiroda- lomból, hanem a valóságban, jelenlétemmel is. Már egyetemista koromban elhatároztam, hogy igy (esz. Már akkoriban bejártam a Mátra-vidéket, Győr-Sopron vármegyét, Baranyát, a Hajdúságot. Most, itt a Kiskunságban remekül érzem magam, a sok irányú gyűjtési lehetőségek miatt is. Engem elsősorban a családi viszonyok érdekelnek, különösen a gyermekek élete szempontjából.

— Talált valami olyasmit, aminek különösen hasznát veheti?

— Igen. Kömpöcpusztán két érdekes terminológiával találkoztam. A „kisebbik uram” és az „öregebbik uram” kifejezéssel.

— Ez mit jelent?

— A „kisebbik uram” a férj öccse, a „nagyobbik uram” pedig a férj bátyja. Ezek az elnevezések az egykori nagycsaládnak a maradványai. Izgalmasak még számomra azok az adatok is, amelyeket a kisgyermekekkel kapcsolatos, meglevő hiedelmekről megtudtam.

Sztrinkó István, Kecskemét

A Katona József Múzeum tudományos munkatársa a szervezője a majsai gyűjtőtábornak. Ezt mondja:

— Harmadik esztendeje tervezzük a csoportos gyűjtéseket. Cél a Kiskunság .teljes „feltérképezése” Akik itt vannak, valamennyien alföldi területekről jöttek. Legutóbb Szabadszálláson gyűjtöttünk, méghozzá sikeresen.

— A főbb működési területeikről szólhatna valamit.

— Szinte valamennyi néprajzi vonatkozású kérdés, téanyanyag foglalkoztat bennünket. A vidék gazdasági szerkezete, a földművelés története éppúgy, mint az építkezési szokások, a szólások, a népzene- és néptánchagyományok, általában a folklór. De még sok egyéb dolog is, ami külön-kü- lön és együttvéve nagyban hozzájárulhat a táj és az itt élő nép múltjának és jelenének tökéletesebb megismeréséhez.

Var» Mihály

Séta a veszprémi várban

• Fent: részlet a várból.

• A jobb oldali képen:

a Szentháromság szobor a Gizella kápolna kapujából.

Veszprém Magyarország egyik sajátos hangulatú műemlék városa. A királynék egykori székhelye — szürke sziklafokon emelKedő várával — nem mindennapi látványosságot kínál az idelátogatóknak.

Útját megszakítva sok Balatonra kiránduló hazai és külföldi turista keresi fel Veszprémet, hogy megtekintse a művészettörténeti, városépítészeti nevezetességeket. a történelmi múlt gazdag emlékanyagát.

• I. István és felesége Gizella szobra a vársétányon. (MTI-fotó: Rózsás Sándor felvételei — KS.)

A családfa „iárnyékos” oldalán

2. Tera néni

Budapest — Rezső tér. Az 5-ös számú ház egyemeletes, de azt alig venni észre. A füves, kertes udvarocskába lépve egészen elfelejtené az ember, hogy Pestén van. A széles betonút fáradhatatlanul fel-felzúgó forgalma odakint, azonban csak eszébe juttatja.

Vén, komor homáfyú lépcsőház. Szemben az első ajtón a keresettek névtábláij Gyáni Miklósné, özv. Király Mátyásné. Az utóbbinak a betűi még, élénkfehérek a sötét lemezkén; tulajdonosa nemrég lakik itt.

Kopogok — semmi válasz. Némaság a szomszédos ajtó mögött

is. Az ajtóablak-karikát zörgetem meg — egyszer.. háromszor. Gyönge hang odabentről, érezhetően távolabbi szobából.

— Van ott valaki»

— Igen. — Most mit mondjak? A nevemmel nem sokra megy. — Kiskunfélegyházáról jöttem... meg Kecskemétről.

— Félegyházáról?... Hát ilyet' Tessék körülkerülni az udvar felőli ablakhoz. Nem tudom kinyitni az ajtót, nincs kulcsom. — Hallhatóan megszínesedett a néni minden szava. — Megyek már, megyek.

Három-négy perc — s mintha már órák hosszája beszélgetnénk. Említettem, hogy a félegyházi Arany János utcában kerestem. Ez ••lég volt ahhoz, hogy szinte ta- nyázó-szomszédoló kedvvel cse- vegdéljünk. A lágy vonások, a sápadtas arc, a barátságos kék szempár, a fekete kendő alá besimuló, finom szálú ezüstfehér haj, a párkányon nyugvó kezek békessége — belemagyarázás nélkül is felidéz valami „Mórá”-s harmóniát.

— Hogy tartották a rokoni kapcsolatot?

— Mikor Móra Ferenc Félegyházára jött, édesapám öltözött, és ment. .. Akkor is, arra a díszgyűlésre. Díszebédet kapott ő is. ... Mi nem találkoztunk véig — szegények voltunk —, csak az apám. Édesapám gyakran távol volt tőlünk. Tanyákon szolgált, mint béres vagy cseléd. Ritkán láttuk. Tetszik tudni, furcsa szokásai voltak. Előre kikérte a járandóságát, ami kukoricában, búzában dukált neki. Aztán mikor kitelt az ideje, semmit se kapott. Korholta is édesanyám: „Miért kunyerálod ki előre. Csak szétfolyik a kezed közt. Pedig hogy kellene nekünk is itthon!”

Kivált — hogy anyám építtetett. Kufálkodásbók zsugorgatott össze annyi kis pénzt, hogy egy romos házikót tudott venni, ötéves voltam akkor. Embereket fogadott, egyik a falat verte fel, a másik a tetőt. Minden garast meg kellett fogni.

Apám meg élt a szenvedélyeinek. Rettentő szerette, hogy neki mindig ott legyen dísznek a zsebóra láncostul. Ha egy elromlott, vette rögtön a másikat. Amúgy jó ember volt.

— Mikor halt meg?

— Nem tudom... Volt egy lánytestvére, Móra Mária. Bábaasszony. Romániába ment férjhez ... ö vette magához apámat. Arra emlékszem, hogy mikor a húgom 18 esztendősen tőle kért szülői beleegyezést, Aradról vagy honnan a házasságához, apám meg is adta. Tehát akkor még élt.

— Fénykép nem maradt róla?

— Nem volt az divat szegény népeknél. Mikor mi esküdtünk az urammal, akkor se csináltattunk.

— Móra Ferenccel sose találkozott, nénikém?

— Csak az apám. A Koronában fizetett neki Móra pár pohár sört — Félegyházán jártában. Meg — gondolom — meg is vendégelte. ... Pankáéknál jártunk az urammal, kilenszázharmincnyolcban. Az emberem egy hétig járt be kivizsgálásra Szegeden a kórházba. Mert nem vették fel. Haza — Félegyházára már nem voít pénzünk vonatra. Egy kórházi takarítóasz- szonynál háltunk meg éjszakánként. Mikor megtudta, hogy Móra- rokonok vagyunk, mindjárt tanácsolta, okvetetlenül látogassuk meg Pankáékat. Oda-náluk is takarított, dicsért^ őket, mily jóra- való emberek ... Panka — méltó- ságos asszonyak szólították — nagyon szívélyesen fogadott. Bemutatta két szép nagy fiát. Gyönyörű lakásuk volt. Borzasztó sajnálkozott, hogy nem jutottak eszünkbe elébb, az uramat biztos be tudta vqlna protezsálni a kórházba. Érdeklődött, hogy megv soruok- Mesélte, hogy ismerte édesapámat... Adott pénzt is a visszautazásunkra

Hirtelen félbeszakad az emlékezés. A lábamnál sünáörgő feketefehér tarka macska egy szökkenéssel az idős asszony előtt terem. „Megfeni” farkát az ablakráma élén. s hízelkedő dorombolással dörzsölné orrát a rőtes színű házikabát puha ráncaiba, de a néni idejében letanácsolja.

— Mice innét, most még nem tudok mit adni!

Kihasználom a kis szünetet, más irányba terelem a beszélgetést.

— Pár éve még Kiskunfélegyházán lakott — néném. Nem olvasta a Petőfi Népében azt a levelet, amit Móra Ferenc irt még harmincegyben édesapja, Móra András ügyében — Farsang Péternek?

— ö — én nem tudok írni, olvasni. Egy osztályt jártam, azt is kétszer kellett abbahagyni. Irtóz- tató telek jártak, lábbelire meg nem futotta. Tüzelőre se... Csak olyan ipariskolába jártam, ahol

krepR-papírból kerek kis kosarakat ügyeskedtünk. Pici fonott, füles jószágok voltak, tűt, cérnát tartottak bennük. Egy évig csináltam. Anyám akkor így szólt: „Tera, idehallgass, legyél te is kofa!” Én — édesanyám, nem könyörgök, hogy egy-két tojást, pár szem gyümölcsöt vegyenek meg tőlem. Inkább szegődtessen el. Sütni-főzni nagyon szerettem, nem volt nehéz elállni házicselédnek. Szerettek is mindenütt. Fövényiéknél, dr. Ko- vácséknál, Királyéknál. Neuman- néknál. Egyedül Molnáréktól jöttem el hat hónap után. Nekem sose adtak abból, amit ők ettek. Egy kis tarhonyaleves, oszt jól van. Megmondtam, nem maradok, meg azt is, hogy ezért. Volt képük odavágni a szemembe, hogy: „Egymagad vagy cseléd, neked tán külön főzzünk?!”

Férjhez mentem, az első urammal, Németh Istvánnal — szegény, már nyolcvannál is több lenne most — feljöttünk Pestre. Ö ezermester volt, semmi munka nem rítt ki a kgze alól. Én idefent is szolgáló lettem, ö meg a Heuer cukrászdában rakodó. De nem sokáig. Katonáéknál szakács volt, csudára értette. Egyszer meglátja, mit mívelnek a szakácsnők a palacsintával. „A — nem úgy kell azt... Idenézzetek!” — Nekilátott, oszt úgy kergette tucatjával a palacsintákat, hogy csak handa- rikáztak a levegőben... Rögtön betették szakácsnak... Egy esztendőnél tovább mégse bírtam. Nagyon vágytam haza. Visszamentünk Félegyházára. Én eljártam mosni, vasalni, a férjem meg kőműves mellé... Véle tizenkét évig éltünk, jó volt hozzám haláláig. A második uram, Király Mátyás is, akivel huszonhárom esztendeig voltunk meg szép békességben ... Édesanyám hatvanhat éves volt, mikor itthagyott; Mátyás meg két évnek előtte... Hogy ne sínylődjek ott egyszál magam, Félegyházáról felköltöztem Rozáliához.

— Már nyugdíjas a húgom, de még eljár dolgozni. Nagyon szeretik a gyárban ... Kora reggel indul, és bizony este hét körül ér haza Budáról szegény ... Addig én várok, megeszem, amit előző este főz, aztán megörülök, mikor megjön a teli szatyorral. Megegyezünk, mi ízlene nekem holnapra megfőz, kiporciózza a sokféle orvosságomat, mert én már összekeverném, és beszélgetünk egy kicsit.

Tóth István

(Következik: Szegény ember „igazságtalansága")