Petőfi Népe, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-11 / 160. szám
1979. július 11. • PETŐFI NÉPE • S MUNKÁSOK, OLVASÓK, KÖNYVTÁROSOK — Megmondaná, merre van az üzemi könyvtár? — kapom el a lépcsőfordulóban a középkorú munkás- asszonyt. — Az első emeleten jobbra — hangzik a szűkszavú válasz. — Kit keres ott? — kérdez vissza gyanak- vó-kíváncsian. — A könyvtárvezetőt. Ismeri ? — Az Évát, Már hogyne ismerném! • * * Talán még a mennyezetet is beépítenék könyvekkel, ha lehetne. Kihasználnak minden talpalatnyi helyet, az alig huszonöt négyzetméternyi szobában. A sarokban, parányi asztalnál szorong két fiatalember; a katalógusfiókot bújják szorgalmasan ... — Ez tehát a megye egyik leg- ■ kitűnőbb üzemi könyvtára? — kérdezem a rövid szemlélődés után Ónodi Évát, a bajai Ganz- Villamossági Művek könyvtár- vezetőjét. — Nem tudom, hogy a leg- jobb-e... Kiváló üzemi könyvtár Baján latoktól, üzemektől is átjöttek hozzánk, egy-egy nehezebben megszerezhető könyvért — szól közbe a mellettünk eddig csöndesen álldogáló fiatal könyvtárosnő, Dóra Valéria. Hogy jól működik-e egy könyvtár, mennyire felel meg a köz- művelődési, szakmai igényeknek, nemcsak a körülményektől, a felszereltségtől függ (1961-ben 800 kötettel egy kilenc négyzet- méteres szobában kezdtek). Mindez függ az embertől, a könyvtárostól, az ügyes szervezőtől. vezetőtől is. Ónodi Éva tizennyolc évi könyvtárosi működése alatt többször kapott minisztériumi dicséretet, 1975- ben módszertani dolgozatával elnyerte az „Ol vasó mim kasért ” országos pályázat első díját. — Tulajdonképpen nem is én nyertem. Egyszerűen leírtam, mit csinálunk itt. Maximálisan kihasználjuk a brigádmozgalom adta lehetőségeket. Ha kell, utánuk megyünk az emberéknek, később pedig jönnek maguktól is. Én dolgoztam munkásak között. Itt a présműhelyben kezdtem annak idején. Tudom, milyenek, mit vállalnak szívesen, és mit nem. Ilyen tapasztalatok birtokában könnyebb a kontaktust, kialakítani. Ismerem a műhelyben dolgozók kilencven százalékát; név szerint, személyesen is. Ügy vélem, egyetlen egy sincs közöttünk, aki ne tudná, hol van az üzemi könyvtár. És, véleményem szerint, ez a lényeg... P. E. — Mindenesetre 1977-ben megkapták a Kiváló Könyvtár címet. — Igen. Tekintélyes könyvállományunkat talán még a járásiak is megirigyelhetnék. A vállalat most például százhúszezer forintot adott vásárlásra. A múltkor egy kolléga sóhajtozott, hogy bár a bajai városi, járási könyvtár kiemelt, „A” típusú intézmény, csak óhaj számukra az évi kétezer kötetes gyarapítás. Mi már elértük ezt. — Hány könyvük van jelenleg? — Csaknem húszezer. Javarészt műszaki irodalom. Elég nagy a szépirodalmi anyagunk, és igyekszünk gyűjteni az állami oktatásban. marxista egyetemeken használt ideológiai könyveket is. A hangsúly persze a szakmai és a kézikönyveken van. A műszaki és tankönyvkiadónak szinte valamennyi kiadványát7 megvásároljuk. — Előfordult, hogy más válla• Ketten, a parányi asztalnál... (Straszer András felvétele) FILMJEGYZET Agyő, haver! ’trrfnr»- rfrf'M A könnyed, inkább vígjátékot sejtető cím mögött véres és kegyetlen történet rejtőzik. A francia krimi — mint jó néhány társa — ezúttal sem pusztán a néző idegeit felborzoló jelenetek bemutatása kedvéért született, felfedezhetők a mesében tisztes politikai indítékok is. A rendőrfelügyelő gyilkossági ügyben nyomoz, de a vidéki városban éppen zajos választási kampány eseményei kavarognak, és a nyomozás során bizonyos politikai érdekek is sérelmet szenvedhetnének. így a választási harcban egymással szemben álló felek semlegesíteni szeretnék az okvetetlenkedő felügyelőt, nehogy fény derüljön a városban megbúvó gengszterek és a politikusok közötti kapcsolatra. A film lényegében arra ad választ, sikerülhet-e kideríteni az igazságot, megbűn- hődhetnek-e a bűnösök. Ezt a témát — a politikai és a bűnözés kapcsolatainak variánsait — gyakran megpendíti a francia filmgyártás. Sajnos, azonban a nagyon is valós politikai háttér, az igen izgalmas nyomozás forgatagában elhalványodik. Előtérbe tolakodnak a megszokott krimifordulatok. Némileg tehát megbicsaklik az eredeti szándék, feláldoztatik a kötelező feszültséghajszolás oltárán. Pedig a talpraesett alapötletből többre is telne, a szereplőgárda pedig képességei folytán alkalmas lenne nehezebb, bonyolultabb feladatok megoldására is. A felügyelőt például a határozott karakterű, kitűnő játékkészségű Lino Ventura alakítja. Játéka érdekes, eredeti ötletekkel dúsítja alakítását, és kerüli a sémákat. Még emlékszünk hasonlóan kvalitásos játékára a nemrég bemutatott Bajkeverő című bűnügyi vígjátékból. Csakhát abban egy sorsüldözött, bánatos bérgyilkos alakját eleveníti meg. Ismerős a felügyelő kollégáját alakító Patrick Dewaere is. Fayard bíró szerepében láthattuk tavaly ezt a tehetséges fiatal, kék szemű színészt. . A történet Raf Valiét regényéből készült, rendezője Pierre Granier- Deferre, operatőre pedig Jean Collomb. Mindhárman igazi profimunkát végeztek. Cs. L. A tanyaszínház Lajosmizsén • A sok-sok nevetést kiváltó Di- ákfurfang egyik emlékezetes jelenete, Mihály Pál és Gáspár Antal közreműködésével. • Derül, nevet, kacag a lelkes közönség, a mizsepusztai tanyaklub udvarán. Több minit négy év telt el azóta, hogy Bács- Kiskunban munkához látott a Megyei Művelődési Központ tanyaszínháza. Színművészék — főként fiatalok — lelkes, maroknyi csoportja kezdettől fogva a közvetlen hangú szórakoztatást a népi hagyományok közönség előtt való megelevenítését tűzte ki célul. Az elindulás óta arra törekedtek, hogy részben a régi, legjobb értelemben vett „vásári” komédiázást újrateremtsék, másrészt, hogy a színjátszáshoz, a színházhoz közelítsék azokat, akik a művészetektől, általában a művészi élettől a művelődési lehetőségektől eddig jórészt távol tartották magukat. Az idei első bemutatkozásukra — a soltvadkerti nyilvános főpróba után — a lajosmizsei tanyaklubban került sor. A Tömöry Péter rendezésében közönség elé lépett együttes jó másfél órán át képes volt szórakoztatni közönségét. Tehát a siker nem maradt él; a fogadtatás meglehetősen kedvező volt. Móra Ferenc Csőszfogadása és a Diák- furfang című népi játék sok szívbéli kacagás forrása volt a tanyák világában. Érthető, ha ezek után sokan várják megyénkben a folytatást. A jelek szerint ez nem is marad el, hiszen a következő hetekben Félegyházán, Baján és másutt ismételten dobogóra, színpadra lép majd a tanya- színház együttese. V. M. Tanulmánykötet a társadalmi csapdákról ♦ Hankiss Elemér új kötetének címe: Társadalmi csapdák. Az ebben olvasható tanulmányok cáfolják azok véleményét, akik a társadalomtudományokat nem találják hasznosnak. De cáfolják ezek az írások azokat is, akik az úgynevezett divatos elméleteket elvetik pusztán azért, mert azok divatosak. A szerző ugyanis a játék- és döntéselmélet, illetve konfliktuskutatás által feltárt társadalmi csapdákról ír. Azokról a nálunk is élő jelenségekről, amelyekből „kezdeti szakaszukban még viszonylag könnyű kicsúszni, később viszont már sokkal nehezebb, többnyire csak súlyos veszteségek árán lehet kiszabadulni belőlük.” Olyan közösségellenes magatartásról van szó, amikor az egyéni, vagy szűk csoportérdek túlhangsúlyozása a kezdeményezőt is — az egyedet. vagy csoportot — megfosztja a megszerezni kívánt javaktól, vagy „legalábbis megnehezíti, vagy lehetetlenné teszi számunkra a javak megszerzését”. A szemléletes példákkal illusztrált típusok közül most csak néhányat említünk. A közös kincset — tiszta levegőt, vizet, természetet és más, az emberiségnek nélkülözhetetlen értéket — tönkretevő magatartást. Azt, amikor „A miért éppen én tegyem?” közönyt szül, ez pedig olykor tragédiát. A „Szaladok a pénzem után” — típusú csapdákat. De nemcsak jórészt nyugati szakirodalomra támaszkodva ismerteti a szerző a társadalmi csapdákat, hanem az ellenük való védekezés elméleti kérdéseivel is foglalkozik. Mit lehet tenni? Többek között büntetni azt, aki a közösségnek árt. A kíméletlen versengést kikerülni "úgy, hogy az érdekeket, szándékokat, véleményeket nyíltan és alaposan elemezzék a szembenálló felek annak érdekében, hogy összehangolt közösségi akcióval szabaduljanak ki a csapdából. A másik tanulmány egy ismert jelenséggel, a korrupcióval — vagy mondják még szépen, borravalónak, kenőpénznek, paraszolvenciának és sokáig sorolhatnánk még gazdag nyelvünk találó és színes kifejezéseit — foglalkozik. Hankiss Elemér itt is más országbeli kutatásokat ismertet, de nem tudja és nem is akarja kikerülni a hazai valóságot sem. Azt, ami nem szívderítő; hiszen egyesek szerint az egy évben megforduló borravalók, hálapénzek és fusimunkadíjak összege meghaladja a tízmilliárd forintot. Az sem vigasztaló, hogy már Babilonban és az ókori Egyiptomban is volt korrupció. Figyelmeztet arra a szerző, hogy nem „pusztán anyagi javakról van szó”, hanem minden olyan anyagi és r.em anyagi „jószágról’V amely a társadalom tagjai számara használati értékkel bír.” A korrupció áruválasztéka igen gazdag. Ide tartoznak: az anyagi javak, szolgáltatások, engedélyek, kedvezmények, az állások, kinevezések, egyetemi és más felvételek, bizonyos viselkedésformák, az autonom emberi élet feltételei is. „Mivel lehet e javak elosztásában részt vevőket korrumpálni? A válasz egyszerű: ugyanezekkel az árucikkekkel.” Mi a kiút ebből a csapdából? Mindenekelőtt legfőbb okát, a hiányt keli fölszámolni — válaszol a szerző. De a sok tennivaló között fontos még, hogy a javak elosztásánál az ösztönzés domináljon, és kevésbé a korlátozás. Jobban kell érvényesíteni a teljesítmények nyílt és méltányos versenyét. Méginkább biztosítani kell a közhivatali és egyéb döntések nyilvánosságát és hatékony társadalmi ellenőrzését. És még sorolhatnánk a tennivalókat, amelyeket Hankiss a „Kiutak és teendők” fejezetében csokorba gyűjtött. Hasznos könyvet olvashatnak az érdeklődők, mert nemcsak tudományos igényességgel, világos logikával rendezi mondandóját a szerző, de önismereti gyakorlatot is ajánl olvasóinak. Javasolja, hogy vizsgáljuk meg saját korrupcióérzékenységünket, s egy táblázatot áttekintve próbáljuk meghatározni azt, hogy ,.a felsorolt korrupciós formák előfordulnak-e, s ha igen, milyen gyakran fordulnak elő nálunk”. Érdekes játék. Tessék kipróbálni. S ha megtettük, akkor talán mi is hozzájárultunk ahhoz a sürgető közösségi szerződés megkötéséhez, amit a szerző ajánl. „Nem papíron, s nem agyag- vagy kőtáblákra, hanem az emberek tudatába vésve.” Komáromi Attila FÖLDES ANNA: liinn Wíi Így élt Móra Ferenc (25.) Az Ének csak két kötet volt a Lantos Rt. Könyvkiadó szép kiállítású, sárga vászonkötéses jubileumi sorozatában. A másik négyben az író tárcái, történetei, elbeszélései és anekdotái tanúsították, hogy túlélték a napilapok tiszavirágélet'ű halhatatlanságát. Szegedi életének 25. évfordulójától kezdve már Móra sem levelenként kapja a borostyánt. A Dugonics Társaság, amelynek korábban főtitkára volt, alelnökének választotta, Kiskunfélegyháza díszpolgárának jelölte. Habár ez az utóbbi nem ment egészen simán. A város néhány konzervatív vezetője mindent elkövetett azért, hogy Móra ne kerülhessen Kossuth Lajos és Holló Lajos mellé harmadiknak Félegyháza díszpolgárainak sorába. És amikor már nem tudták útját állni a félegyháziak lelkesedésének, any- nyit legalább elértek, hogy ellenszavazataikkal, mindenfajta akadékoskodással másfél esztendeig késleltették a diploma átadását. Móra, aki olyan férfiasán állta a hírlapi csatákat, most szinte hunyorgott a rászakadó dicsőség reflektorfényében. Elárulta, hogy ő mindent megért — unokája beszédét, sőt kis híján még a törvénykönyv szövegezését is —, csak a maga sikerét, ünneplését nem. Néha úgy érzi, minden külső siker messzebbre viszi önmagától, „ecettel és mirhával” itatja a dicsőség. Panaszkodott, hogy terhére van életének édessége. De azután mégiscsak elérzékenyült, hogy ilyen sokra vitte, díszpolgári diplomát és márványtáblát kapott az öreg szűcs és a kenyérsütögető asszony fia... A Szarvas utcától ekkor érkezett el — a Móra Ferenc utcáig. Földhözragadt Jánosék szószólója Földhözragadt János még a húszas évek derekán született Móra Ferenc műhelyében. Azok közül a Jánosok közül való, akiknek nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. János nem is volt mindig földhözragadt ember, csak szeretett volna az lenni. Ez már a vérében volt — Móra szerint hetedik öregapja óta, akit talán Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigénylőt. Akkor lett földhözragadt, amikor — az ellenforradalmi rendszer megszilárdulása után — a faluban kidobolták: lehet földet igényelni. János mint nagy családú ember, két teljes holdat íratott, és nagy boldogságában úgy képzelte, hogy most már csak addig jár napszámba, amíg a gyerekei felcseperednek. Azután már csak a magáéban fog dolgozni. Két dologra azonban nem számított. Arra, hogy az urak „ajándékozta” földet a parasztembernek a húszas években sokszorosan meg kellett fizetnie: nemcsak vérrel-verejtékkel, de a földből előteremthetetlen pengőforintokkal is. Külön az urak megszabta árát, meg a hivatalnak járó kamatot. És arra sem számított, hogy az uraság kegyetlen bosszút áll a parasztok földéhségéért. Megfosztja a rászorulókat á kenyeret adó napszámosmunkától is. Hogy kiadják a jelszót: akinek földje van, az menjen a magáéba ... Kevés szóval, mérhetetlen fájdalommal ér véget ez az elbeszélés: János végül is a jegyzőhöz fordul. Csak még most az egyszer szabadítsák őt meg az urak a földtől, mert másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezik a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle. Ahogy múlnak az évek, János és a Jánosok még mélyebbre süllyednek a nyomorúságba. A húszas évek végén a magyar parasztságnak egyre nagyobb szüksége van szószólóra, védőügyvédre. Mert addigra egyformán kol- dúsbotra jutottak a földnélküli napszámosok és azok, akik két- három holdon keresik meg az adóravalót. Hét pengő volt egy mázsa búza, másfél fillér a diny- nye kilója, és a törpebirtokok jövedelméből még az esztendős fizetnivalókra sem futotta. Sem egy karéj kenyérre annak, aki a soványka földet megművelte. A falu népe télen „korpát kávézott” — nyomorúságában forralt korpalevelet ivott reggelire —, és a munka nélkül maradt férfiak feleségei mosni jártak, hogy a gyerekeik éhen rfe haljanak. Sorra becsuktak a kocsmák, és még a boltosok is tönkrementek, ahol egész esztendőben három kiló cukrot adtak el, és legfeljebb sót, gyufát és petróleumot árultak. A parasztok már a dohányt is maguk készítették — krumplilevélből ... így látta Móra a parasztok életét, „harminc kilométerre a vasúttól — és ezer kilométerre Európától”. Döbbenetesek a Móra szervezte Népvizsga adatai. Azt még csak mosolyogva fogadjuk, mikor egy nagyobbacska iskolás arra, hogy „mondj egy időhatározó mondatot”, azt válaszolja: „Nagyon meleg van.” De arra már csak megkeseredik a mosoly, hogy komoly, felnőtt emberek magyar vezérnek vélik Napóleont; éppen csak a nevét hallották Mátyás királynak, és sejtelmük sincs, mikor lehetett a honfoglalás. Hogy három megye 27 parasztja közül egyetlenegy sem olvasott még végig életében egy könyvet; egy volt csak színházban — az is a Paprikajancsit látta; és kettőnek jutott egy-egy félig italosán végigélvezett mozielőadás. Móra nemcsak meglátta, de meg is szenvedte a paraszti nyomorúságot. Minden alkalmat megragadott, minden helyet felhasznált, ahol a parasztság érdekében szót emelhetett. Vezércikkei egyre keserűbbek, előadásai egyre szenvedélyesebbek. „Ha az ember sóhajtani nem tudna, hát megfulladna” — de Móra most már nem is sóhajt; zokog és vádol. 1930-ban, a gazdasági válság hullámverése idején a Magyar Hírlapban szokatlan módon, öthasábos cím hivalkodik Móra írása felett: Fajvédtelenek. Három-négy megyében, nyolc-tíz falu nincstelenjei között szerzett tapasztalatait tárta itt újra a világ elé. Azokról beszélt, akiknek a fajtáját a nagy fajvédelem idején semmilyen törvény nem védte, és akiknek a 'legfőbb közös tulajdonságuk volt, hogy nincstelenek. „Nincstelenebbek, mint a tatárjárás után vagy a mohácsi vész után voltak a jobbágy őseik. Azoknak legalább gazdájuk volt, aki ha nem emberségből, okosságból összeszedte őket, mint a szétfutott lovait, és enni vetett nekik, mint az igás barmainak, ök szabad emberek, akiknek legföljebb az Isten a gazdája, a mindeneknek igazat tevő. Csakhogy ő messze lakik, és későn fizet.” A tények, a számok, a felvillantott drámai képek meggyőző erejét Móra hiteles történetekkel is alátámasztja. Amikor úgy érezte Móra, hogy mindent elmondott a magyar paraszt nyomorúságáról, amit nem tudott elhallgatni, 1932 nyarán, aratás után megint csak elvonult a világtól, nagy munkába fogott. Égy, Diocletianus idejében játszódó, történelmi regény, a majdani Aranykoporsó terve foglalkoztatta. A csendes alföldi erdőben, az erdőőrök tisztaszobájában képzelete már a régmúltban kalandozott... De éppen mire belelendült volna a munkába, vége lett az áhított magányosságnak, és pokollá lett a Paradicsom. Egyszer csak megjelentek a tanyán és megszállták a környéket a végrehajtók. A paraszt befejezte a maga aratását, most jött el az övék... Amúgy nem voltak rossz emberek — állapította meg róluk —, a kötelességüket teljesítették. De nyomukban és körülöttük mindenfelé síró, sápadt, védtelen szerencsétlenek. A végrehajtottak vagy a végrehajtandók. Az író nem is igen kérdezgette őket, beszéltek ők maguktól. És akkor az alföldi paraszt sírása kiűzte Mórát nyugalma szigetéről — Földhözragadt Jánosék elébe tolakodtak az Olimpuszon f ényeskedőknek: „jussuk volt rám szegezni beesett szemüket a beíratlan kéziratpapíromról”. „Közülünk való vagy, vérünk vagy, a mi ereszté- sünk vagy; beszélj rólunk azoknak, akiit közé küldtünk. (Folytatása következik.)
