Petőfi Népe, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-05 / 155. szám

1979. július 5. @ PETŐFI NEPE • S

S

zűkszavúan szól az irodalmi lexikon Csukás Istvánról. Kisújszálláson született, 1936-ban. Első verseskötete Elmondani adj erőt címmel jelent meg másfél évtizede. Annál népszerűbb Csukás István, a gyermek- irodalom művelője. A könyvtárak katalógusai egyebek között a Keménykalap és krumpliorr, Nyár a szigeten és a Vakáció a halott utcában című ifjúsági regényeket, a Mirr-Murr kalandjait elmesélő könyveket, valamint két ismeretterjesztő képeskönyvet sorolnak fel a neve alatt. Történetei rendre megjelennek a televízió vasárnap délelőtti matiné-képernyőjén, a Budapesti Gyermekszínház társulata évadzáró előadásként bemutatta a Pintyőke cirkusz, világszám című egyfelvonásos darabját. S a legújabb hír: a rádió pályázatán első díjat nyert az Ágacska ember akar lenni című hangjátéka. Fél éve a Móra Ifjúsági Könyvkiadó Kisdo- bos-főszerkesztőségének a vezetője.

Ennyiben tehát nem véletlen, hogy Móra Ferenc születésének századik évfordulója alkalmából a Móra Könyvkiadóban éppen Csukás Istvánhoz fordultunk interjúért. Bács- Kiskun megyei és kecskeméti kapcsolatai miatt is őt kértük fel a beszélgetésre: többször találkozott itt a szakmunkástanuló fiatalokkal vers- és prózamondó versenyeken. Egyik legfrissebb élménye pedig az úttörővezetők Kecskeméten megtartott országos tanácskozásához fűződik. Akkor is rákérdezhettem volna arra, ami különösen izgat a pályafutásában:

Négymillió példány a névadó műveiből

Beszélgetés a Móra Ifjúsági Könyvkiadóban Csukás István főszerkesztővel

— A jogi és bölcsészettudományi tanulmányok, s az első, korántsem gyermekeknek szánt versek után mi vonzotta a gyermekirodalomhoz?

— Igazi hálával gondolok arra a költőre — Kormos Istvánra — aki az írók toborzását már évtizedekkel korábban elkezdte a gyermekversek és -regények írására. Ugyanennél az íróasztalnál dolgozott. Nagyon nagy örömet okoz, hogy hallgattam rá. Most pedig, a kiadó szerkesztői szobájából én igyekszem továbbítani ennek az örömnek a lehetőségét pályatársaimnak. Nemcsak érdemes, hanem felemelő érzés is írni a gyereknek.

— Miért?

— Mert a fantáziájuk szinte végtelen, s minden fáradságot megér versenyre kelni velük. Nem is szeretném abbahagyni a mesé- lést, az ifjúsági regények vagy bábjátékok írását. Sőt, másokkal — mind több kollégával —együtt lenne jó hozzámérni képzeletünket a betűkkel barátkozó korosztály befogadóképességéhez.

— Mi az a sajátosság, ami a gyermekirodaimat megkülönbözteti a felnőttekétől?

— A kettő nem különbözik egymástól annyira, mint a közhiedelem tartja. Nincs olyan határvonal köztük, amelynek az egyik oldalán irodalom lenne, a másikon pedig nem. Ezt bizonyítják az immár klasszikussá vált művek: a külföldi és hazai mesegyűjtemények, Andersen történetei, Milne Mici-mackója, Saint- Exuperytől. A kis herceg, Molnár Ferenctől A Pál utcai fiúk, vagy Weöres Sándor versei, Mándy Iván elbeszélései. De volt idő, amikor mértéktelenül eltúlozták a jellegzetességeket, s így szivároghattak be harmad- és negyedrangú „művek” az ifjúsági irodalomba. Azzal a felkiáltással, hogy ez úgyse irodalom, boldogboldogtalan elkövethetett gyermekverseket és meséket. Nem! Tehetségben sem szabad alább adni. „Nem mesterember kell hozzá, hanem művész” — szabta meg a mércét Gorkij. S igaza van abban is, hogy a gyerekeknek ugyanúgy kell írni, mint a fe'nőtteknek, csak jobban. A sajátosságok nem határmezsgyék.; Hisz az egyik legszebb gyermekkönyv, a Légy jó mindhalálig sem csak lányoknak és fiúknak szól, hanem kiáll minden próbát.

— Nem lenne helyes valahogy szabályozni a témaválasztást, mellőzni bizonyos szavak használatát, amelyek például az erőszakra utalnak?

— Van egy határ, amit be kell tartani. Ez természetes. De hát erőszakkal a népmesékben is lép- ten-nyomon találkozni: levágják a sárkány fejét, feldarabolják a királyfit. Enélkül a győzelem vesztene az értékéből. Vannak, akik a gyermek képzeletének fejlődését, vagy a békés, nyugodt álmát féltik. Mégsem lenne helyes, hogy ne tanuljon meg félni például a tűztől. Tudnia kell arról, hogy vannak nehézségek, amelyeket le kell győzni. Ha nem szokik hozzá fokozatosan a veszélyek, akadályok létéhez, akkor üvegházi növényként nő fel. Megnyugtat, hogy az utóbbi évek tudományos kutatásai egyre jobban megerősítenek ebben a véleményemben.

— A Kisdobos föszerkesztősé- ge hogyan követi nyomon az elméleti vitákat, kritikákat?

— Egyaránt örülünk a kiadóban minden — elméleti, baráti vagy bíráló — visszhangnak. Sajnos, a kelleténél kevesebb

alkalmunk van örülni. Kis- sebb az érdeklődés annál, mint amennyit a gyermek- irodalom ügye megérdemel. Pedig az értékelések nemcsak nekünk, hanem főképp” a szerzőknek fontosak. Rendszeresen olvassuk az Országos Pedagógiai Intézet kiadványait, figyelemmel követtük a kecskeméti óvodapedagógiai nyári egyetem tanácskozását is, szemlézzük 'a folyóiratokat, lapokat. Sokkal, sokkal több kiitikát szeretnénk olvasni. Egyedül a mi főszerkesztőségünk kilencven—száz könyvet jelentet meg évenként. Lenne miből válogatni.

— De mit tesz a kiadó, hogy reagálásra érdemesebb legyen a munkája?

— Mindenki tudja és mondja: korántsem mindegy, hogy mik az első olvasmányélmények. Rossz gyermekkönyvet írni _ és kiadni bűn. Ahhoz, hogy töb’b legyen a jó, bővíteni kell a szerzőgárdánkat is. A kiadó kezdeményez: a budapestiek mellett vidéken élő írókat és költőket kérünk fel, hogy vállaljanak részt a munkából. (Remélhetőleg a történetek helyszínei is változatosabbá válnak, gyakrabban feltűnnek majd az ország különböző tájegységei.) Ezzel hiányt szeretnénk pótolni. Kaptunk már kéziratot a pécsi Tüskés Tibortól, a nyíregyházi Ratkó Józseftől, a győri Kádár Pétertől, s nyomdában van a kecskeméti Buda Ferenc Kóc- madzag című verseskötete. Jó lenne, ha minden író legalább egy gyermekkönyvvel jelentkezne.

— S ha nincs kölönösebb mondandója a számúkra?

— Azt kötve hiszem. Ha Ady Endrének, Babits Mihálynak, Nagy Lászlónak, Simon Istvánnak, Juhász Ferencnek volt szava a legkisebbekhez, akkor másnak is lehet. Még Kormos István kezdte el azt a sorozatot,, amely nagy költők verseiből nyújt át válogatást az alig tizenéveseknek. Ugyanezt a prózára is kiterjesztjük.

— Tehát mozgósítani akarják az írótársadalmat.

— Szeretnénk megnyerni az alkotókat — a gyermekeknek. Szerzőket keresünk a nem kevésbé fontos ismeretterjesztő könyveinkhez is. A honismereti témakörhöz kapcsolódva például Híres városok címmel indítunk sorozatot. Kecskemétet természetesen egy helybeli alkotóra bíznánk. De akad tennivaló annak a tizennyolc-húsz kötetre tervezett sorozatnak, a végső formába öntésénél is, amely hazánk különböző vidékeinek a jellegzetes mesevilágát térképezi fel, s adja a legifjabb olvasó kezébe. Arany László, Benedek Elek és Illyés Gyula munkássága vár most folytatókra.

A névadó, Móra Ferenc mit jelent a kiadónak?

— Sok minden őrá épül. Mert ki tenne külöbséget Móra felnőtteknek, illetve a gyerekeknek szóló művei, azok színvonala között? Egyszerűen gyönyörű írások! Biztosan hitt abban, hogy az ifjabb korosztálynak legalább olyan jól kell írni, mint az idősebbeknek, ha nem jobban. Megtalálta a hangot a hat-tizennyolc- évesekhez.

— Ma viszont egészen más körülmények között élnek a gyerekek, mint fél évszázada.

— Valóban, sokkal kevesebben vannak a szegények. De Móra nem avul el. S ebben nem any- nyira a tárgyi, vagy témaválasztása a meghatározó. Hanem az igényessége, a fejlődő lélek rezzenéseinek megfigyelése, emberábrázolása, nyelvezete. A megmegújuló érdeklődést szemléltetik azok az adatok is, amelyeket a könyvkiadó igazgatója, Szilvásy György tárt a centenáriumi emlékbizottság elé. A születési évforduló évében megjelenő A kéményseprő zsiráfok, A nagyhatalmú sündisznócska, A rab ember fiai, a Sétálni megy Panka és az Igazlátókkal együtt összesen nyolcvan kiadásban láttak napvilágot Móra Ferenc ifjúsági művei, csaknem négymillió példányban. A kincskereső kisködmön például tizenkilenc kiadást ért meg, 1951 óta egymillió példányban hagyta el a nyomdát. Ügy tűnik, hogy Móra Ferenc regényei és elbeszélései jórészt már a megírásuk pillanatában menlevelet kaptak a halhatatlanságra. S ha ezt a felnőttek nem is minden esetben, de a gyerekek tudni fogják, talán az idők végezetéig.

Halán Ferenc

Isztambuli gyerektáncosok

— Ki finanszírozza az együttest ?

— A Török Gyermekvédő Liga. A Kulturális Minisztérium ia szokott pénzt adni, de inkább a felnőtt együtteseket támogatja, és azokból is a legjobbakat. A gyermektánccsoportokat magán- személyek és különböző társadalmi szervezetek tartják fenn.

— Mi a véleménye a Kalocsai Népi Együttes gyermektánc- cso port járói?

— Csak a legnagyobb elismeréssel szólhatok róluk. Óriási híre van nálunk Törökországban. Emlékszem, a tavalyi isztambuli szereplésükre is. A televizió állandóan a kalocsai gyermekeket mutatta közelképben, kiemelve őket a sok-sok, különböző nemzetiségű tánccsoportból.

X> V

A Fekete tenger hullámzását, anatóliai pásztorok szilajságát, az Ezeregyéjszaka hangulatát, Kisázsia népeinek művészetét hozták magukkal táncaikban, dalaikban a török gyerekek:

huszonnégy isztambuli fiú és kislány.

Nagy sikert arattak műsorukkal a nemrég befejeződött kalocsai gyermekfolk- lór-éalátkozón, tovább öregbítve a török táncművészet hírét. (Emlékezetünkben még őrizzük az ugyancsak isztambuli Fotem felnőtt néptánccsoport tavalyi fesztiválsikereit ...)

A záróest előtt beszélgettünk Kemal Yildirimmel, a török gyermektánccsoport művészeti vezetőjével.

— Nagy örömmel tettünk eleget a meghívásnak, különösen, mert Kalocsára jöhettünk, a magyar népművészet egyik központjába. Külföldön először járunk.

— Mióta készülnek a kalocsai szereplésre?

— Körülbelül az év eleje óta. Egyébként az isztambuli iskolában, ahol ezek a gyerekek tanulnak, öt éve oktatják fakultatív ^tantárgyként a néptáncot. Nagyon gazdag folklóranyagunk van; több mint hatezer éves. Magam is foglalkozok tánc- és gyermekjátékgyűjtéssel. A gyerekek ruhái, is eredeti helyszínről valók: kis török falvakban szedtük össze az elmúlt évben ... Nagy gondot fordítunk az eredeti, archaikus külső és belső elemekre, a tartalomra.

(Straszer András felvétele.)

FÖLDES ANNA:

így élt Móra Ferenc

(20.) Hosszas unszolásra megfogalmazott kegyelmi kérvényében végül is Móra nem vont vissza semmit, kizárólag arra hivatkozott, hogy ha őt felfüggesztik, megbénul a város legnagyobb kulturális intézménye, lévén, hogy az évi 80—100 ezer látogatót fogadó múzeumnak ez idő szerint ó az egyetlen tisztviselője. A pertörlés azonban feltételezhetően nem a bíróság kultúraszeretelté- nek, hanem a befolyásos barátok közbenjárásának volt köszönhető.

Aki tollal a kezében és tolla szabadságáért így vív, annak a civil kurázsija, személyes bátorsága sem lehet sokkal kisebb. Csak éppen, ennek fél évszázad elmúltával nehezebb a nyomára bukkanni. De sokat elárul Móra emberi méltóságáról, személyes bátorságáról az az epizód, amelynek hitelessége nem bizonyítható ugyan, de emlékét mégis érdemes felidézni úgy, ahogy Magyar László Móra-életrajzában olvasható.

Valamikor a húszas évek elején történt, hogy az ellenforradalom és a fasizmus szálláscsinálója, Horthy Miklós, a véres kezű tengernagy, ,már kofmány- zókémt ellátogatott az ellenforradalom szellemi központjának számító Szegedre. Mivel a Kultúrpalota nem maradhatott ki a hivatalos programból, Móra Ferencre, mint az intézmény igazgatójára hárult a gyűlölt kötelesség, hogy a 'kakastollas csendőri kísérettel étkező hatalmasságot kalauzolja. Horthy éppen az ásatások során feltárt, őskori temetőkből származó csontvázakban gyönyörködött.

„— Hát ez mi? — kérdezte az egyik láda előtt megállapodva Horthy Miklós.

— Zsugorított csontváz — adta meg a választ Móra.

— Miért zsugorították a halottakat? — érdeklődött őfőméltó- sága.

Móra, aki alig arasznyi távolságban állt Horthytól, keményen a szemébe nézett, és így válaszolt:

— Az akkori népek is féltek a meggyilkoltak kísértő szellemétől. Azért drótozták és zsugorították

Össze áldozataikat, hogy ne kísérthessenek.

Horthy Miklós, úgy látszik megértette, összeszorította a száját. és szó nélkül sarkon fordult.”

De valószínűleg jól megjegyezte a Kultúrpalota igazgatóját.

Regények regénye

Csak a hatalom parancsának engedelmeskedett Móra fogcsikorgatva. A múzsa parancsának mindig könnyebben engedett. Akkor is, amikor az ihlető a Kultúra Könyvkiadó Vállalat igazgatójának hétköznapi alakját öltötte magára...

Nem is volt igazából parancs, inkább csak 'kérés. A budapesti könyvkiadó vállalat ugyanis levelében váratlanul regényt rendelt a magát lélike mélyén még mindig inkább .költőnek érző, tudós hírlapírótól. Mórát, saját bevallása szerint, még jobban elképeszti ez az ajánlat, mintha arra unszolta volna valaki, hogy „menjen el Borneóba ehető fecskefészket szedni, s aztán az e téren szerzett érdemekre való hivatkozással választassa meg magát itthon képviselőnek”.

A szerződést nem aláírni, hanem elutasítani indult fel hetekkel később a kiadóhivatalba. Talán ha egy kötetnyi verssel beérnék ... De a látogatás során több meglepetés várta. Az első, hogy a kiadó igazgatója ismerőse: Apor Dezső, egykori szegedi hírlapíró. A második, hogy a Kultúránál kész szerződéssel fogadták. A harmadik meglepetés kevésbé örvendetes: kiderült, hogy amikor az első 'kettő hatására mégiscsak hajlandó volt aláírni a szerződést, rögtön írásba kellett adnia a tervezett regény címét is.

Az igazgató titkárnője várakozó tekintetet vetett a szerzőre. Hiszen a cím rovata még üres. Móra tanácstalanul hordozta körül szemét a kopottas irodahelyiségben, majd az ott heverő újságra pillantott, és már diktálta is: „Cím: A festő halála.”

■Az újságból kiolvasott harsány cím mögött a valóságban egy véres társadalmi dráma és egy nagy, romantikus regény körvonalai húzódtak. Heller Ödön festőművészt, Móra jó ismerősét, azokban a napokban átlőtt fejjel fogták ki a Tiszából. A tragédia láziba hozta a közvéleményt: egyszerre indult meg a találgatás és a nyomozás.

Heller Ödön barátai pontosan tudták, hogy a festő a védelem koronatanújának ígérkezett a forradalmi tevékenységért bíróság elé állított Tabódy Zsolt ezredes perében. Móra Ferenc és Juhász Gyula magúk is a meghurcolt forradalmár mellett tanúskodtak. A vele egy házban lakó Heller Ödön vallomására azonban így már nem .kerülhetett sor. A hatóságok — hogy eltereljék a politikai gyilkosság gyanúját — azonnal megindították és nagyon is hamar lezárták a nyomozást. De az emberek nem könnyen tértek napirendre Heller halála felett. Mórát is ez izgatta, foglalkoztatta a pesti utazását megelőző napokban. Talán még azt is említette valahol: „Ha regényíró volnék, ebből regényt csinálnék.”

Később arra hivatkozott: dehogy is gondolta ő ezt komolyan! Még amikor a regény címét bediktálta, akkor is csak úgy képzelte: álljon ott a papíron a hangzatos három szó, amíg jobbat nem talál. De azután mégiscsak belegondolt, sőt bele is fogott a témába.

Témák és ötletek kergették egymást Móra agyában. „Legalább öt témát nyomorgattaim szét öt hét alatt, az egyiket elhajítottam mindjárt az elején, a másikat kitervelgettem a közepéig, akkor szakadt belé a madzag, odáig eggyel se jutottam, hogy tintába mártottam volna érte a tollat” — írja. Már-már ott tartott, hogy visszamondja a kényszerből kötött egyezséget, hogy nem vállalja a regényírást, amikor egyszerre eszébe ötlött: „Nini, hiszen ha én megírnám, hogy mennyit kínlódtam ezzel a regénnyel, akkor meglenne a regény!” S az elhatározást gyors tette követte. Egyetlen hónap alatt elkészült a csillogó humorral átszőtt; szomorkás és szokatlan hangú regény. A festő halála.

A széles olvasóközönség megszerette A féstő halálát. Már aki megvásárolta ... Mert a kiadó szerint sokakat visszariasztott a mély és tragikus történetet sejtető, komor cím. Ezért egyezett bele Móra abba, hogy regénye új

kiadása, a tervek ihlette cím helyett, a tartaIlmát hívőbben, tükröző, veszélytelenebb, vidámabb cégért kapjon. így lett A festő halálából a harmadik kiadásban: Négy apának egy leánya.

És így lett Móra Ferencből — sikeres regényíró.

Móra Ferenc megszokta a kemény munkát, a felgyorsult élettempót. és valószínűleg már nem is tudott volna újság nélkül élni. Alighogy megszűnt a Napló, máris elszegődött a Szegedhez. S mire a Szegednél megmelegedett, már szoros szál fűzte a Világhoz is. De ez már életének egy új fejezetét jelenti.

Tudatosan soha nem építette a jövőjét, nem kereste az érvényesülés, a siker útját. Most is őt kereste meg az országos nyilvánosságot, hírnevet és rangot jelentő polgári napilap, a Világ szerkesztője. Személy szerint Sup'ka Géza, aki akkoriban indította a Száz magyar élet című tárcasarozatot. A száz hős közül az egyik Dankó Pista lett volna. Ennek a portrénak megrajzolására pedig Supka szegedi szerzőt keresett, és így jutott el a város múzeumigazgatójához, akinek az életébe a Pósával kötött barátság után, ezúttal már másodszor szólt bele a híres nótaszerző, Dankó Pista.

(Folytatása következik.)