Petőfi Népe, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-29 / 176. szám

----------------------— M ŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET mából. Fazekas István múzeum­igazgató beszámolt róla, hogy „eredeti fotókkal, kéziratokkal és néhány képzőművészeti alkotás­sal is gyarapodott ä gyűjtemény az utóbbi években.” Az irodalmi tárlat végigkíséri az életpályát. A sokszínű alkotói szakaszt korabeli kiadványok do­kumentálják. Először mutatják be a kiskun városban az író mell­szobrát, Tápai Antal alkotását. — Hatszor ült modellt Móra Ferenc a szoborhoz 1926 nyarán — emlé­kezett vissza az idős mester. A bemutatón több érdekes sze­mélyiséggel találkozhattunk. Ott volt például az egyik tekintélyes magángyűjtemény gazdája, Hollós Róbert színházi dramaturg. — Huszonöt éve nem megyek el úgy egyetlen antikvárium előtt sem, hogy be ne térjek és ne ke­ressek valamit, ami Mórára em­lékeztet — mondta. — így talál­tam rá a Nádihegedű 1927-es ki­adásának borítólapján az író alig ismert portréjára. A szakemberek­nek is újdonság volt a Színházi Élet 1933-as karácsonyi számá­ban megjelent Egek mosolygása című tárca. Számomra pedig ez a kiállítás jelent kellemes megle­petést. Ismét átérzem Móra em­berközelségét és közvetlenségét. Hiszen minden figurájából ő szól az olvasóhoz. Szinte azonossá vá­lik műveiben az írott és beszélt nyelv. Ez adja hitelességét és őszinteségét, ami valamiféle ben­sőséges agitatív erővel párosul. Hiszem, hogy a mai kisdiákok például a diáktárgyú elbeszélései­ből jóbban megértik a két világ­háború közötti magyar társada­lom rettenetéit, mint néhány tör­ténelemkönyvből. Megjelentek a Móra-unokák is. Kovács Györgyné Veszíts Mártá­nak és Veszíts Ferencnek a diák­évek feltárt gazdagsága tetszett legjobban. Valóban, sok fénykép került elő abból az albumból, amely Móra egyik tanára, Trun- gel János ünneplésekor készült. Itt van a Farkas Vincének aján­lott kéziratos versesfüzet, egyebek között a Jut-e még eszedbe című költeménnyel. Látható Móra diák­díszpolgárrá választását több ok­ból ellenezzük... mert az átkos emlékű proletárforradalomnak Szegeden egyik fő alakja volt, s a kommunizmus idején a szer­kesztésében megjelenő Szegedi Naplóban leközölt cikkeivel a kommunizmus mellett agitált. Azt írta többek között 1919. évi ápri­lisi hó 1-én, hogy „Proletár dikta­túrának első hetén túl vagyunk. Talán sohase volt még a történe. lemben diktatúra, amely ily meg- alkuvástalanul kemény és mégis ilyen istenesen emberséges vol­na”. Ugyanabban a cikkében írta továbbá, hogy „A diadalmas pro­letariátus nemcsak fenyeget, ha­nem ígér is: irgalmatlan halált annak, aki moccanni mer az új világrend ellen. A proletariátus nem vérre szomjas, hanem bol­dogságra, s abból mindenkinek juttat annyit, amennyi megil­leti” ... A dőlt betűs sorokat a határo­zat megsemmisítését kérő képvi­selőtestületi tagok húzták alá vas­tagon, piros ceruzával. Ügy lát­szik, Móra sem lehetett maradék­talanul próféta otthon, az övéi között. Az utókor viszont jórészt épp azért büszke rá, amit a levél kifogásol. S úgy hiszem, osztják ezt a véleményt mindazok, akik megtekintik a szeptember végéig nyitvatartó kiskunfélegyházi Mó- ra-emlékkiállítást. Halász Perenc A múlt héten nyílt meg Kiskunfél- egyházán a Kis­kun Múzeum leg­frissebb kiállítása, a centenáriumi évforduló alkal­A PRÓFÉTA — OTTHON Móra Ferenc-emlékkiállítás • As író nnekái • családi tabló előtt. kori grafikája, kifejlesztett rajz­tudásának később a régészeti le­letek megörökítésekor vette nagy hasznát. Nézem a tablókat, a dedikált könyveket, s tovább visszhangza­nak bennem a szegedi írótárs, Juhász Gyula méltató sorai: „Ta­lán Dickens tudott így beszélni a pódiumon a közönséggel, úgy ját­szani a színekkel, mint ez az Anatole France a Kiskunságról. Édes bús gordonkaszó a hangja”. Igen, igaz. Beleolvasok a szü­lőknek — és viszont — írt leve­lekbe. Az apa szálkás, nagy betűi igazi ragaszkodásáról vallanak: „Édes Kedves fiam!” Látom a ki­tüntetéseket, díszokleveleket, iro­dalmi társaságok tisztelgéseit. Mi az, amit mégis keresek? Ta­lán valami érdekességet, ami meghökkent ezen a túl simának mutatkozó életpályán. Tudom, nem volt az. S megtalálom. Még­hozzá ott, ahol a legkevésbé szá­mítok rá: az 1929-es helyi dísz­polgáravató ünnepség dokumen­tumai között. íme, egy tiltakozó levél: „Nagyságos Polgármester Ür! Kiskunfélegyháza város képvise­lőtestületének ... véghatározata ellen — mellyel a közgyűlés vá­rosunk szülöttét, Móra Ferenc írót 25 éves írói jubileuma alkal­mából Kiskunfélegyháza díszpol­gárává választotta —, alulírottak a törvényes határidőn belül fel­lebbezéssel élünk. Móra Ferenc • Tápai Antal mintázta a Kiskunfélegyházára került mellszobrot. • Móra Ferenc egykori iskolapadjára támaszkodva beszél a gyűjteményéről Hollós Róbert. (Straszer András felvételei.) • Ligeti Erika emlékplakettje a századik születési évfordulóra készült. Országjáró rajztábor A nemzetközi gyermekév alkalmából cikkek, au­kciók sora szól a legfiatalabbak jogairól, amely jo­got jelent arra is, hogy teljes emberré válhas­sanak. S elfelejtkezhetünk-e arról, milyen nagy szerepe van a nevelésben az emberi környe­zetnek és a íodmavilágna'k? Az utcák, a terek, aa épületek, 'a használati eszközök esztétikájának. A szülőkre, az iskolára hárul, 'hogy megismer­tessék a gyerekekkel mindazt, amit köznapi vá­rosi vagy urbanizálódó életükben nem találnak meg. Ezt vállalta — támogatásra és követésre érdemed módon — a budapesti Irányi utcai Általános Iskola rajztanára, Szántó Melánia. Nyaranként rajztábo­rokat szervezve • járják az ország műemlékekben, népművészeti hagyományokban gazdag vidékeit. — A tábort a gyerekek kérésére alapítottuk meg.' Szerettek kirándulni, a szabadban rajzolni. Az első tábor 1970-toen volt Nagykapornokon. Az ottani is­kolaigazgató látott minket vendégül. A választód azért esett Zalára, mert előtte egy újságcikk be­mutatta 'a vidék csodálatos építészetét, néprajzát. A gyerekek alaposan felkészülnek útjainkra. Min­denki választ magának feladatot. Helységnevek eredetét vizsgáljuk, régi mesterségekről igyekszünk minél többet megtudni, népdalokat, népmeséket gyűjtünk. A kicsik, a másodikosok, harmadikosok lepkéket, rovarokat gyűjtenek. A népi viseletről, eszközhasználatról, műemlékekről TIT-előadók tar­tanak filmvetítéssel egybekötött előadásokat. — Mi a szerepe mindebben a rajztanításnak? — A rajzot a viliág megismeréséhez vezető út­nak, az isimeretek, élmények gazdagítása egyik esz­közének tartom. A rajztan'ításnak ezt kell előse­gítenie. Egyszerű eszközöket, technikai fogásokat adunk át, amelyek elősegítik a valódi tartalon» kifejezését, a gyerekek önmegvalósítását. Ilyen a linómetszés, a papjrmetszet, a formázás, a zsírkré­tarajzolás, a festés,, vagy a látszólag egyszerűnek tűnő, de a gyerekek számára nehézséget okozó tus- rajzok készítése. Szeretném, ha a gyerekek a lát­vánnyal kapcsolatos élményüket örökítenék meg, és nem egyszerű másolásra törekednének. — És ha hazajönnek? — Itthon minden évben kiállítást rendezünk a tábori rajzóikból, az összegyűjtött népművészeti tár­gyakból. Saját maguk készítette mézeskalácsot, ba­tikolt kendőket, térítőkét árulnak a gyerekek. A bevételt a táborra fordítjuk. Két éve kapunk tá­mogatást a Fővárosi Tanácstól. De régebben min­dent magunknak kellett előteremtenünk. Gyárba jártunk dobozolni, megdolgoztak a gyerekek a tá­borért. Az Irányi utcai Általános Iskola rajztábora nem festőművészeket nevel, ihanem olyan embereket, akik egész életre szóló élményt kapnak a művé­szetből. ök majd a múzeumok vitrinjei mögött is eredeti szerepkörükben látják a tárgyakat, meg­érzik nem öncélú szépségüket, értő szemmel nézik a kiállításokat. S ők talán környezetüket is más­ként alakítják, bebizonyítva, hogy lehet esztétikus módon is építkezni, szép használati tárgyakat gyár­R égebben, amikor még na­ponta kijárhattam hozzád lopva mindig, körülkém­leltem mielőtt a sírodra tettem azt a néhány szál szegfűt. Egyszer láttam a férjedet is a kisfiúval, hosszan elidőztek nálad, a távol­ból néztem őket, türelmetlenül várakozva az idegen fejfák között. Amikor Bécsből hazarepültem, egy ideig még el tudtam viselni az embereket. Sétáltam az utcákon, bejártam a hivatalba, és többnyi­re válaszoltam valamit, íTa kér­deztek. A helyzet azonban egyre rosszabbodott. Éjjel és nappal ket­tős életet éltem. Az egyik — a látható, megérinthető, megszólít­ható — énem a jelenben élt, a csüggeteg szürkeségbe dermedt mában, míg a másik, a lelkem mé­lyére zárva, senki által hozzá nem férhetően, titkon veled volt mindig. Ahogy teltek a napok, egyre inkább hozzád menekültem. Nem tudtam elviselni többé, hogy ebben minduntalan, és ’.durván megza­varjanak. Lassan elmaradtam az intézetből, kerülni kezdtem az embereket, napokig ki sem moz­dultam a lakásból. Alig ettem va­lamit, lefogytam, gyűrött és boros­tás volt az arcom, és a szemeim körül mély, fekete karikák sötét­lettek. Kezdtem összefüggéstelen szavakat motyogni. A hárshegyi elmegyógyintézetbe vittek. S itt egy időre megszakadt emlékeim filmje. Langyos, puha, sűrű csend zuhant rám — olykor alaktalan árnyak settenkedtek kö- rém —, s alámerültem a süppeteg zajtalanságba: lebegtem súlytala­nul. Aztán fokozatosan tisztulni kéz-* dett a kép, a fejemben is mintha csillapodott volna az örökös, tompa zúgásL kezdtek önálló gon­dolataim lenni, és lassan eszembe jutott minden ... Minden! S ikeres ember voltam, iri­gyelt menő. És — csak én tudtam — magányos pré- rifarkas! Lógó nyelvvel loholtam a megbízatások és elvárások so- katígérő mezején, és ha kellett (gyakran kellett) megvetettem a lábam görcsösen, agyaraimat csat­togtatva a rámrohanók felé. Isten neki, szép számmal voltak. Az intézet, amit vezettem, oly­kor maga vo.lt a pokol! De nem tudtam volna másként élni! S ha mégis, oly mindegy már. Késő! Az intézetet Ti tartottátok fönn. Te és a Hozzád hasonlók, akik nem a munkaidőt ledolgozni jöt­tetek be az épületbe, de ott él­tetek, s csak mindennapos emberi szükségleteiteket ellá.tni, főzni; enni, aludni, gyereket szülni tá­voztatok el rövidebb-hosszabb időre. Aztán visszatértetek mindig. Szédítő keringés voít ez, szünte­len, félelmetes, parttalan körfor­gás. Hogy csináljátok, faggattak „odafönn”, mert nem értették — meglehet: nem akarták megérte­ni —, hogy mi tartja mozgásban ezt az élő, érző, síró-nevető per- petuum-mobilét. Ha száz életem lenne, száz ilyet akarnék magamnak! Tömény lüktetés, vibrálás, semmi üresjá­rat!. A nappalok és az éjszakák gyakran összefolyjak, volt hét, hogy egyetlen estét se tudtam otthon tölteni... Otthon!... Mosólyognom kell. Ez a csöndes, fehérfalú szoba in-, kább otthonom itt a Hárshegyen, mint az a garzon volt a Fő utcá­ban, ahova legfeljebb ha aludni jártam „haza”. Borzasztó egyedül lefeküdni! Amikor még nem voltak érzel­meim, csak töretlen ambícióim, és a kielégíthetetlen becsvágyam, fogalmam se volt énről. Csak a munkáimnak éltem. Nem tudtam elképzelni nagyobb boldogságot, mint aimikor sorra a mellemre aggatták a szakmában fellelhető kitüntetések csaknem mindegyi­két. És akkor váratlanul — pályám csúcsán! — lélegzetelállító dolog történt velem. Beléd szerettem! Magam se tudom, hogyan tör­tént. Csak arra emlékszem, hogy hirtelen fontos lett minden, ami veled volt 'kapcsolatos. Én a munkatársaimat mindig, és ki­zárólag a végzett munkájuk sze­rint értékeltem. És te ott voltál a legjobbak között. Meglehet, hogy a legjobb voltál — nem tu­dom, azóta összezavarodott ben­nem minden —, de semmi több! S most, egyszerre csak szüksé­gem lett rád. Kellemes volt a közelséged, és megmagyarázha­tatlan csüggedés lett úrrá rajtam, ha nem láttalak. Megrémültem! A soha nem is­mert kábulat behatolt a pórusa­imba, az agysej tjeimbe és az idegeimbe, béklyóba verte a gon­dolataimat és megmásította a cselekedeteimet. S mindezt aka­ratom ellenére. Nem voltam ura többé önma­gámnak ! Esténként többet, az eddiginél sokkal többet ültem a szobámban, sötétben a nyitott ablaknál, szem­közt izzott az Állami Biztosító fényreklámja, s a szomszédos kertmozi'ban zengett Gershwin Kék Rapszódiája. Szerelmes voltam beléd! Teljes erőmmel, a józan eszem minden maradékával küzdöttem ellene, de már túl sok vért ve­szítettem ahhoz, hogy le tudjam gyűrni a rámtörő szenvedélyt. Ha lehet, az eddiginél is több órát töltöttem az intézetben, de már nem a munkám, te von­zottéi oda mágikus erővel. El­vesztem. Örült voltam! Semmi sem ér­dekelt már, csak téged akarta­lak! És akkor kapóra jött vala­mi. De bárcsak ne jött volna! V áratlanul Becsbe küldtek egy szakmai konferenciá­ra. Már nem volt megál­lás: téged vittelek .magammal. Kivert a hideg veríték a gon­dolatra, hogy nem vállalod, de micsoda öröm: igent mondtál! Az a hét nap volt életem leg­szebb időszaka. Eszeveszetten szerettük egymást, elégtünk, meg­semmisültünk egymás karjaiban. Bécsből semmit se láttunk. Csak rád voltam kiváncsi, és te csak énrám. Akkor már mindketten tudtuk, hogy egymással akarunk, egymás­sal fogunk élni... Aztán végétért a konferencia, és még aznap este hazautaztál. Nekem maradnom kellett: hát­ravolt még a fogadás a nagykö­vetségen, ás egy utolsó megbeszé­lés a nemzetközi kapcsolatok iro­dáján. Viszontlátásra Budapesten! De bárcsak veled tartottam volna!... Már éppen lefekvéshez készü­lődtem — nélküled, kissé szomo­rúan —, amikor megzörgették szobám ajtaját. Megdermedtem. Valami megmagyarázhatatlan eredetű döbbenet láncolta gúzs­ba tagjaimat. Alig bírtam az aj­tóihoz vánszorogni. A folyosón, két ismeretlen férfi között, ott állt a szállodaigazgató. Halottsá- padtan suttogta: — Uram, a gép... nem sok­kal a felszállás után ... Senki sem élte túl... T öbbre nem emlékszem, el­veszítettem az eszmélete­met. Csak annyit éreztem még, hogy valami visszavonha­tatlanul elpattant ott, akkor bennem... így történt. S most — néhány hónap óta — a zártosztály lakója vagyok. Jó itt. Csak arra kell ügyelnem, rá ne jöjjenek, hogy nem va­gyok bolond, mert akkor vége a vendéglátásnak. Résen kell lennem, állandóan figyelnek. íme, most is. Konc úr, az ápo­ló közeledik. „írogatunk, íroga­tunk?” — kérdi majd, amint ideért. — írogatunk, írogatunk? — kérdezi Konc úr. Titokzatos arccal magamhoz intem. — Mondja, Konc úr, tud tit­kot tartani? A korosodó, pocakos ápoló ma­ga a megtestesült méltatlanko­dás: — De kérem! Már hogyne.tud­nék! — Akkor jó! Ugyanis magára szeretném bízni ezt az írást, ké­rem, juttassa el vidéki barátom­hoz. De ne feledje: titok! — Ahogy óhajtja, uram — bó­logat nyájasan a fickó. — És Konc úr — jut eszembe hirtelen —, kérem, vitessen pár szál szegfűt a temetőbe... — Meglesz, uram, bízza csak rám. És a papírjaimmal a kezében elsiet. Tudom, hogy nem fogja továbbítani őket. Egy ízben utá­nasettenkedtem: a szemétkosárba dobta az egész paksamétát. „Sze­gény ördög, mindig ugyanazt ír­ja” — dörmögte szánakozva. Hát lehet rá haragudni? Kü­lönben is időmilliomos vagyok, majd megírom újra. Csak a virágot el ne feledje.!! Sitkéi Béla Szegfűk • Precot Andrea tusraj/.a (4. osztályos) HATVANI DÁNIEL: Romlatlanul, szépen Villámlik zöldje fullánkos földnek bimbói felszínünkre törnek készülnek a nyár mágneses viharai ájulásunkat kivallani Combok zsolozsmája ha száll dós rozs temploma szólít imához akácok tornyán fekete csillag fürdeti feszes porzóinkat Merülsz s merülök sejtek kútjáig nemlét iszapos alja világít piros mennyibolt dől szájra szemre míg egymást harapjuk fényesebbre Romlatlanul mi jövőnk szépen földbéli s marsibéli zenében halállal feleselő nász van köldökig izzó szivárványban

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents