Petőfi Népe, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-26 / 173. szám

1979. július 26. • PETŐFI NÉPE • 5 B abák. Rongyból varrva, „dunnikába” pólyáivá, vagy viseletbe öltöz­tetve. A csutkabábún csuhészoknya röpdös. A kukoricaszárból készí­tett ökröcske égnek mereszti a fából faragott villás szarvát. A gyufásdo- bozra kötözött drótszálakról kinek jutna eszébe, hogy némi költői túl­zással, de a zsebrádió falusi ősét tisztelheti benne: a zsebciterát? A legtöbb mai gyermek most lát életében először szélkelepcét, cserebogár-pörgettyűt, csutkahegedűt, zúgató-böngit, tehénszőrből préselt labdát. Ha valaki azt mondaná, hogy ezek voltak az ősember gyermekjátékai, elhinnék. Pedig a számukra idegen játékok nem az évezredek mélyéből kerültek elő. Tegnap­ról maradtak. A régi magyar falu gyermekeinek sorsába avatják be a Néprajzi Múzeum látogatóit. Múzeumi játékok Gyermekélet a régi magyar faluban „A fehér kezek napján” • Ezt a gyermekszövőszcket hatholdas szeremlei parasztember készítette újszülött lányának 1922-ben. Bölcsőtől a sírig A nemzetközi gyermekév alkal­mából rendezett kiállítás elsősor­ban a gyermekekhez szót Az anyag bemutatása dicséretét érde­mel még akkor is, ha csalódást okoz azoknak, akiknek szánták. A mostani gyerekeket ugyanis a mai játékok érdeklik. A saját játékaik. Lehet, hogy a készen kapható, di­vatos holmik sivárabbak, mint a szegényesnek tűnő, de a kézügyes­ségét, a képzelet bontakozását fej­lesztő régi játékok, de a különb­séget inkább a felnőttek érzékelik. A mai gyerek falun is kisautót gyűjt, nem kisszekereket barká­csol. Babát sem kell rongyból var- rogatni, az üzletekben mindenféle kapható. A mai kislány játék mo­sógépet kap, nem is tudna mit kezdeni a játék mosófával. Ügy tűnik, mintha csakugyan nem egy-két emberöltő, hanem száza­dok választanák el a mezítlábas, ingbe, gatyába bújtatott hajdani kisemberkéket, mindenne,' bőven ellátott utódaiktól. A régi, paraszti világ, amely sok tekintetben még a jobbágyság rendjét, szokásait őrizte, fiatalsá­gunk számára elképzelhetetlen, megfoghatatlanná, múlttá vált. Szinte megsemmisült. A kiállítás, a játékok bemutatásán keresztül erről a szerencsére megváltozott, de sajnos majdnem, nyomtalanul elpusztult világról tájékoztat. Nem lehet megrendülés nélkül felmérni például azt a rövidke távolságot, amelyet a falusi gyerekek ezrei tettek meg a deszkabölcsőtől a parányi deszkakoporsóig. Bő volt a gyermekáldás, de a gyermekhalandóság is. 1881—85 között az összes élveszületettek 37 százaléka haTt meg ötödik évének betöltése előtt. Leggyakoribb ha­lálok : „vele született gyengeség” volt. De számos, ma már nem életveszélyesnek számító betegség tizedelte a kicsiket: vörheny, ka­nyaró, szamárhurut, bélhurut, tü- dőgümőkor. Az élvemaradottakat hamar munkára fogták. Kevesen járhattak ki egy-két osztálynál többet. „A 3. elemi osztály létszáma annyira leapadt — olvasható a Zöld.v Pál: Paraszti életrajz című tanulmányából kiemelt fejezet­ben, — hogy a 4., 5., 6. osztály egyetlen tanteremben elfért. Már a második elemi után is sokkal inkább libapásztornak, kanásznak mentek, mint iskolába.” Munka és játék A régi játékok nemcsak a falu­si gyerekek leleményét, ügyességét dicsérik, de a helyzetét is vissza­tükrözik. Életükben szinte egy­szerre jelent meg a munka és a játék; a kettő szinte nem is vált el élesen egymástól. Libalegeltetés közben tanulták el a kisebb le­ánykák a nagyobbaktól az egy­szerű játékszerek készítését. Nö­vényi szárból láncot, virágból ko­szorút fontak, kukoricaszárból, csuhéból babát készítettek. Legtöbbször a játékszer elkészí­tése volt maga a játék. Maguk a játékok is zömmel a felnőttek munkaeszközeinek kicsinyített másai voltak, hozzájárultak ahhoz, hogy a gyerek hozzájuk szokjék. . — Kisrengőt — teknőbölcsőt — kis söprűt, sütőlapátot kapták a szeremlei kislányok. Szeremlétől származnak a kiállítás parányi já­ték- valamint munkára is alkal­mas gyermekszövőszékei. „A le­ánykának először csak a durvább, zsáknak való kendert, a szöszt adják fonni, sajnálják tőle a fi­nomabbat. Eleinte kislánynak való talpas guzsalyon fonnak.” Szak­mán szokást örökített megy egv fénykép. Az anya varrógépen ad­ja fel kislányára az első nendelyét, hogy jó varró legyén. Elkényeztetve nem voltak, még­sem volt egyhangú, örömtelen a gyerekkoruk. Magukra voltak utalva és ez önállóságra nevelt. A szegénység korlátái között hol korlátlanul száguldhatott a kép­zelet. Citerát leheléit varázsolni a g.yufásdobozból, hegedűt a ku- koricacsutából, labdát a tehén­szőrből, parittyákat, pörgettyűket fából, vesszőből. Egy dunapataji kislány bogáncsból készített bú­torokat a babáinak. Ki gondolta volna, hogy ezek a színes rongy- darabkákkal „kárpitozott” kis székek, múzeumba kerülnek? A szeremlei játékedénvekkel, a har­# A Dunapatajról származó tan­könyv. • Kisgyermek az állókában, Sió- agárdon 1929-ben. tai hintalóval, a kunmadarasi gó­lyalábbal együtt. A század elejéről néz ránk a családjával lefényképezett kiskun- halasi tanyásgazda. Fehér ingben, gatyában, fekete csizmában, ka­lapban áll, nyugalmat és erőt áraszt. Az anyja karján ülő kis­gyerek találgatásra bíztat: mi lett belőle? Orvost a legritkább esetben hívtak. A betegségeket füvekkel gyógyították, vagy javasasszo­nyokhoz, kuruzslókhoz fordultak segítségért. A kiállításon látható egy bögre, Homokmégyen ezzel gyógyították a hasfájást. Az is­kolás gyerekek felszerelése is egy­szerű volt. Palatábla, szivacs, íróvessző. A bemutatott tárgyak között egy 1845-ben nyomtatott tankönyv is helyet kapott, a Hár­mas Kis-Tükör. Az 1841-ben szü­letett Kapornai József ebből ta­nulta a Magyar Királyi Biroda­lomnak földleírását, polgári álla- potját, valamint a magyar nem­zetnek történetét a dunapataji re­formátus iskolában. Ilyen volt, ilyen lehetett „Messziről azt gondolná az em­ber — írja Zöldy Pál, — hogy a szegénység nem foglalkozott elő­re elgondolt gyermekneveléssel. Pedig szép számmal voltak olyan szegényemberek, akik ha nem is beszéltek az ember formálhatósá- gáról, tapasztalták és érezték, hogy az emberbe értékeket lehet nevel­ni és kellő nevelés hiányában ér­tékek mennek veszendőbe.” A gyermek nevelésének módját azonban döntően befolyásolta, hogy erre csak a megerőltető munkától elvont kevés idő és energia állt rendelkezésre. A szü­lők azzal is tisztában voltak, hogy mind a maguk, mind pedig gyer­mekeik élete úgy folyhat le, ahogy azt a társadalom adott kö­rülményei és a saját helyzetük megengedik. Ezt nem lehet sem elítélni, sem helyeselni. Ilyen volt. Ilyen lehetett, azon anyagi, szellerpi és társadalmi meghatá­rozók között, amelyek a magyar parasztság akkori törekvéseinek irányt szabtak. \ Az év végéig nyitvatartó kiállí­tás bőséges anyagot kínál, hogy egybevessük ezt a már elmúlt életformát a magunkéval is. Vadas Zsuzsa lönben meg csak a munka, meg a munka. Egész életünkben még csak körül sem tudtunk nézni. Írj. szakíts rá időt! Valahogy úgy elárvultam; ki értsen meg, ha te nem. Azt hiszem, neked sem fe­nékig tejfel. No, főmérnök úr, a kacskaringós istennyilába, hát hogy is tovább? Hisz értesz. A mulatozás, duhajkodás úgy hiány­zik, mint púp a hátamra. És az­tán mi lesz? Hát ezt jelenti, hogy kitörtünk? E-eh! Felmelegszik a lelkem, ha csak eszembe jut, ho­gyan sütöttünk krumplit az éj­jeli munkán. Vissza kellene oda menni, a sztyeppre, tüzet rakni, hallgatni a meséket a boszorká­nyokról. Ványa, Ványa ... Hát mi ez? Vagy ez a dolgok rendje? Lehet, hogy kezdek csendes őrült lenni? Veled szokott így lenni? De igazat mondj! Különben: ho­vá mész a nyáron? Gagrát már látni sem bírom. De próbálj akár csak mukkani is, hogy haza akarsz menni, a faludba. Hu-hu. A hisztérikája. De most az egy­szer fellázadok, lesz, ami lesz. Hazamegyek. Elég volt. Te jössz? írj, és aztán nyomás! Menjenek Gagrába, mi meg megyünk haza. Különben nagyon megbánom. Nem lelkizés — csak úgy, na­gyon kívánom. Egyébként, nem olyan nagy szám, ahogy élek. Mintha minden legnagyobb rend­ben lenne, a munka is megy, és mégis: egyszer csak elkap vala­mi, mint most is, aztán hagynak mindent a fenébe. Írj, Ivan, kér­lek! Most új címem van; javulás a lakáskörülményekben. Hisz tu­dod: egyről csak kettőre kell jut­ni. Írj! Nyikolaj.” N ytikolaj Ivanovics kikapcsol­ta a lámpát, levétette pi­zsamáját és kemeneeme- leg felesége mellé hengereden. Még sokáig nem tudott elaludni. A következő napja hajszálra úgy kezdődött, mint a többi: tíz előtt öt perccel már bent volt a munkahelyén. Jól ápolt, friss volt, noha egy kicsit zúgott a feje; tegnap végül is altatót kel­lett bevennie. Szokás szerint mosolyogva, jobbra-balra kö­sz öngetve ment a folyosón. Rá- mosolyogtak. Megállít valakit, kérdsz tőle valamit, aztán őt ál­lítják meg, tőle kérdeznek. Rö­viden, velősen válaszol. Becsülik a munkáját. A kedves kis titkár­nő feláll, ahogy belép, rámoso­lyog. „De szép nő, a teremtésit! — villan át a fején ma is, mint minden reggel. — No, van valami? — Már telefonáltak ... Telefonáltak, követeltek, kér­tek, kérleltek, óva intettek. Ügy lubickolt ebben, mint hal a víz­ben. Szinte forgatókönyv szerint váltották egymást az ingerületek. Például: „Hát idefigyeljen: én nem fogok magukkal rabló-pan­dúrt játszani. Ez az utolsó al­kalom.” Vagy: „Édes öregem, én > mit tehetek? Na, mit? Ha tőlem függene, akkor természetesen.” És: „Értem, hogyne érteném. Hu­szonnyolcadikéra, hogy ne ígér­gessek összevissza. Hm? Csak keményen, ahogy a főnök mond­ja. Nekifeszülünk, minden rend­ben lesz.” Legjobban ezt szeret­te .mondogatni: „Nahát, idefigyel­jen! Nem a színjátszókörben va­gyunk, az Otelló próbáján. Ne­kem azján esküdözhet, nem va­gyok hivő. Ez annyit ár, mint halottnak a csók; nekem bi-zo- nyíték kell. Vége.” De ez sem volt a kedve ellenére: „Tessék? Hát igen. Mit lehet tenni? Én sem tudom. Ugyan, a jelentések. Roskadozik tőlük az asztalom. Golyósesapágy helyett nem sze­relhetem be őket. Próbálja meg, talán sikerül. Nem tudóm. Ahogy akarja.” Nyikolaj Ivanovjcsot magával ragadta a munkákedv. El is fe­lejtkezett a levélről, pedig reg­gel magával hozta. De most nem ért rá vele foglalkozni. Tudósí­tók jöttek a területi újságtól. — Ugyan, ugyan, elvtársak... Még nincs mivel dicsekednünk. Teljesítjük a tervet. Igen... Négy lépés előre, négy lépés vissza a süppedő szőnyegen, megáll a tudósítók előtt, előveszi mosolyát, amelyet oly gyakran hívott segít­ségül. A rosszakarói ezt mond­ták róla: mosolyogj és az Isten is megsegít! — A terv az terv. Kicsit többre is futja az erőnk­ből. Nem árulok el titkot; meg­próbálunk rádobni tíz-tizenöt százalékot. Egy kis vegyi beavat­kozás: nem visszafogni, hanem gyorsítani igyekszünk a folyama­tot. Hát így állunk. Elvégeztük a számításokat, az emberekben pezseg a munkákedv — egyszó­val kezdődhet a tánc. Csináltak róla néhány felvételt az asztal mögött, kimentek az üzemibe, ott is csináltak néhá­nyat. Nyikolaj Ivanovics többet ’beszélt az emberekkel, mint az újságírókkal. Aztán végképp a főmérnöknek passzolta őket, és visszament az irodába. — Dmitrij Vasziljevics telefo­nált. Azt mondtam, hogy kint van az üzemben. — Majd kapcsolja! Dmiitrij Vasziljeviccsel könnyen ment a dolog. Ettől egészen fel­szabadult örömében. Az ügyfelek és hívások első hulláma levonult. — Verocska! — Igen, Nyikolaj Ivanovics? — Nem vagyok itt, a műhely­be mentem. — Rendben. Nyikolaj Ivanovics elővette az éjszaka írott levelet, sokáig for­gatta a kezében, gondolkozott. Végül visszatette a zsebébe. Egy másikat kezdett írni. „Iván Szemjonovics! Üdv, öre­gem! Eszembe jutottál, hát rá­szántam magam, hogy írjak. Hogy, s mint? Dolgozgatsz? Húz- zuk-halasztjuk a levélírást. Ná­lam minden rendben. Hajtok... Azt kérdezte tőlem február 8-án egy félegyházi mérnök abból a kis csapatból, amely — úgy em­lékszem — első lett a szocialista brigádok Móra-vetélkedőjén, hogy mit jelent Móra legismertebb el­beszélésében, a Szeptemberi em­lékben az az idézet: „A fehér ke­zek napján,” Szégyenszemre nem tudtam. De megígértem, hogy ha rájövök, közzé teszem a megoldást. Nos, gondolom, Móra minden ol­vasóját érdekli a megfejtés, hi­szen furcsa is, hogy a legkedvel­tebb Móra-elbeszélésnek egy uta­lását, amelyet maga az író is idé­zőjelekkel emelt ki, nem értjük, Olvassuk, de nem értjük. Azaz hogy annyit mindannyian megértünk belőle, amennyi a szö­vegösszefüggésből kiderül. A tan­évkezdetről lehet benne szó, hi­szen éppen az a történet csatta­nója, hogy szegény Móra Fercsi- ke nem mehet a többiekkel isko­lába. A régi gimnáziumokban: Venti Sancté volt ennek a nap­nak a rleve arról az egyházi ének­ről (Jöjj el, Szentlélek Isten!), amelyet az évnyitón a templom­ban zengtek. De mi köze az évnyitóhoz a kezek fehérségének? Először a Csilicsala Qsalavári Csalavérban leltem eVre utalást. Csalavér erdei iskolájában azzal kezdődött a tanítás, hogy- az Er­dei tudós kézvizsgát tartott. „Mi­vel pedig a nyulacskák nemigen tudták az utat a szappanos bolt­ba, könnyű volt köztük olyant ta­lálni, akiknek a tenyerecskéje nincs olyan fehér, mint a patyo­lat.” Ebből a .hagyományból, az év eleji tisztasági vizsgálatból szüle­tett volna az évnyitónak ez a képletes neve? Valószínűleg ez az egyik magyarázata. A kiinduló. Mert utóbb Móra gondolkodás- módjában más is társult hozzá. Először a Szegedi Napló 1910. szeptember 2-i számában jelent meg Móra vezércikke A fehér ke­zek napján címmel. így kezdődik: „A szeptember első: ez a fehér kezek napja. A sok százezer pu­ha kézé, amelyek összeverődnek, IFJÚSÁGI PARK mind szélben a liliomok, s tépáz­zák, taszítják egymást az elsőbb­ségéit- A fehér kezeké, melyek mint a búzamezők fehér galamb­seregei, esengenek a tudomány aranymagjai után.” Három év múlva, 1913. szep­tember 5-én újra közli ezt a ve­zércikket (most A fehér kezek napja a címe), alig néhány szó változtatással. Az első mondat itt: „A szeptember öt: ez a fehér ke­zek napja.” Most is az ipari is­kolák elsőbbségét hirdeti . Móra a gimnáziumokkal szemben. Pár betűnyi az eltérés a befejező rész­ben is: „Addig elgondolkozva néz végig az ember a fehér kezeken, s szeretné ezzel vigasztalni az iskolából kiszorultakat: örüljetek neki, hátha jobb így, mint fehér kézzel nyomorogni át az életet.” így tehát a fehér kéz az ipari, a fizikai munkával Szembeállítva, az értelmiségi pályát; a hivatalno­ki életformát jelképezi. A forradalmak után, 1924. szep­tember 3-án már jelentősebb vál­toztatásokkal közli Móra ugyan­ezt a vezércikkét A fehér kezek hetében .címmel. Most így hatá­rozza még: „A szeptember első hete: ez a fehér kezek hete.” Az­után úgy folytatódik, ahogy már idéztem. Most azonban a cikk kö­zepe táján egészen új részek ke­rülnek bele: „A mai szeptember egészen más. A fekete lovas, a jövő gondja ott ül a nyeregben a szülő mögött, és ráveti árnyé­kát a fehér kezű gyerekekre is.” Az ellenforradalmi korszak kilá- tóstalanságát kiáltja világgá: „Nem fehér kenyérről és fehér kézről van többé szó, hanem az akármilyen kenyérről, az akármi­lyen kézben. Melyik az a pálya, amely azt megadja?” Most már értjük tehát, mit je­lent a Szeptemberi emlák-nek ez a rejtélyes sora. Csak azt nem tudjuk még, Móra leleménye-e ez a kifejezés, vagy netán ő is a nép szóhasználatából vette? Erre már csak idős félegyhá- ziak tudnának felelni. Péter László Változások kora Hol én mosom meg a más fe­jét, hol az enyémet mossák... Hát így állnak a dolgok. Nem unatkozom. Nincs időm az orrom lógatni. Hová mentek a nyáron? Írd meg, talán kooperálhatnánk. Mi lenne, ha hazamennénk a falunkba? Az asszonyok persze • fellázadnak. Gyakran álmodom a faluról. Na, rendben, együtt me­gyünk valahová? Csak ne Gagrá­ba, hogy a fene vinné, ahol van. Talán a Volgára? Oltsd be az asszonyt, én meg az enyémet; csábítsuk őket tábortűzzel, meg akármivel. Valamelyik part men­ti faluban kiveszünk egy házat... Hm? Rendben? Unatkozni nem fogunk, az biztos. Gondolkozz rajta! Nálunk minden nagyon katonás, a gyerekek nőnek. Egyébként: csak keményen, ahogy a főnökünk mondaná. Na, ne lógasd az orrod, föl a fejjel! Jobb, ha a gyárba küldöd a le­velet. ölel barátod: Nyikolaj.’’ — Verocska! — Igen, Nyikolaj Ivanovics! — Megjöttem. — Rendben. És megint kezdődött: „Nem engedem!”, „Kérem, én csak he­lyeselni tudom!”, „Hát ezt még meg kell gondolni. Kapásból nem megy. Majd megbeszéljük.” E ste, amikor a vacsorára várt, Nyikolaj Ivanovics még egyszer elolvasta mindkét levelet. Elolvasta őket,, majd sokáig töprengett fölöttük. Végül az asztalra dobta őket és eet mondta: — A fene tudja, hogy melyik? — Mit mondasz? — kérdezte a felesége. — Semmi, csak úgy. Kész a vacsora ? — Mindjárt. Tényleg semmi baj? — Semmi, semmi. Légy szíves az újságokat. Fiataloknak igényesen, kultu­ráltan, színvonalasan szórakozni, S e közben megőrizni az ifjúság lelkesedését, üdeségét, olykor szertelenségét — nem könnyű. Igaz, szórakoztatni sem. A ket­tőhöz — ami oly természetesen jelent egy cselekvést — három dolog Szükséges: hely, szervezők á megfelelő programokkal és résztvevők. Nem lehet eldönteni, hogy a felsoroltak közül melyik a fontosabb, hiszen ha csak egy is hiányzik, a maradék kettőx már semmihez sem elég. Végleges helyen Hosszú évekig tartó keresgélés után a kecskeméti ifjúsági park megtalálta a helyét — legalábbis egyelőre. Vagy megtalálták neki. Tény, hogy az egykori kosárlab­dapálya és környéke most ifjú­sági szórakozóhely. Azt nem mer­jük írni, hogy paradicsom — egy kis közös munkával akár az is lehetne —, mert attól azért még messze vagyunk, de a legszük­ségesebbek megtalálhatók: fedett színpad és nézőtér, valamint na­tal más „táncparkett.” Kapható a büfében üdítő, újabban zsíros- kenyér is. Szesz nem. Egyeseket, a város főterén gyakorta ácsorgó­ücsörgő, unatkozó fiatalokat ép­pen ez tartja vissza, szinte el­riasztja az ifjúsági parktól, hisz az Aranyhomokban bármit ren­delhetnek, s azt az akármit rá­adásul fehér kabátos pincér szol­gálja fel. Urasan, borravalóért. Trikó a győztesnek Az ifipark a fiataloké. Persze, nem mindegyiké, hisz — mint említettük — a városból is csu­pán töredékük jár a hét három estéjén — csütörtökön, szomba­ton és vasárnap, ekkor délelőtt is — nyitva tartó ifjúsági parkba; A húzódozásnak csak egyik, s vél­hetően kisebb oka a sör hiánya. A másikra, a fontosabbra az el­múlt évek rossz tapasztalatai ad­nak magyarázatot. Akkoriban, ha két kecskeméti fiatal találkozott egymással, az első kérdés biztosan ez volt: — Akarsz egy pofont? Menj az ifjúsági parkba, ott biztosan meg­kaphatod ! Azóta gyökeresen megváltozott a helyzet. — Ebben a szezonban — má­jusban nyitottunk r— egyetlen bot­rány, verekedés sem volt. Rendes gyerekek ezek —, mutat a tán­coló fiatalokra Száraz József, aki az idén vette át elődeitől a marsallbotot, s vezeti az ifjúsági parkot. Azt mondani: jött, látott és győzött — túlzás lenne. Apró eredményeket mutathat föl, s már ez is siker. — Nehéz megteremteni a te­kintélyt, de jó úton haladunk. Legalábbis az eddigi rendezvé­nyek erről tanúskodnak. Kisebb programokat szervezünk, de azt folyamatosan. Ezekbe minden al­kalommal bevonjuk a megjelen­teket. A legkisebbek vasárnap délelőttönként rajzversenyen ve­hetnek részt — az ő alkotásaik teszik színessé az amúgy meglehe­tősen sivár- falakat —, a na­gyoknak plakátfestést, diszkó- táncversenyt rendezünk, s a győz­tesek a park emblémájával díszí­tett trikót kapnak — sorolja egy szuszra a valóban kicsi, de je­lentőségében annál nagyobb ese­ményeket a népművelő. Vállalati nap az ifiparkban Az új rendező, szervező gárda friss ötletekkel próbálkozik. Fel­ajánlották a város üzemeinek, hogy a KISZ-bizottságok rendez­zenek — természetesen ha igény­lik, segítséggel — vállalati napo­kat. Ez nem a törzsközönség — ha még kicsi is, mindössze hat­van-nyolcvan fiatal, de már újra van ilyen — kirekesztését jelen­tené. Ellenkezőleg. Bemutatnák nekik, meg a többi vendégnek az adott üzemet. Elsősorban, és ta­lán a lehető legszimpatikusab- ban, oly módon, hogy az ottani fiatalok mesélnének a közös szó­rakozás alatt magukról, munká­jukról. A megye egyik nagy vál­lalatának, a BÁCSÉP-nek iljú dolgozói már megrendezték a ma­guk üzemi napját, s követi őket a konzervgyár, a MEZŐGÉP, a EOV. Jelentkezőkben nincs hiány. '< Nyitva áll a park a megye- székhelyre látogató külföldiek előtt is. A napokban vártak egy NDK- beli küldöttséget, és töltött már itt kellemes, vidám estét, a Kecs- kemét-\szikrai Állami Gazdaság­ban dolgozó lengyel és szovjet epítőtáborozók csoportja is. Sőt, elmondásuk szerint még felkere­sik az ifjúsági szórakozóhelyet, annyira jól érezték magukat. Re­méljük, a legközelebbi alkalom­mal sem csalódnak. Sem ők, sem a többi fiatal, aki az ifiparkban tölti az estéjét. S akkor talán hírül adhatjuk egyszer azt is: Kecskeméten iga­zán jó ifjúsági parkban szóra­kozhatnak a fiatalok. Váczi Tamás

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents