Petőfi Népe, 1979. július (34. évfolyam, 152-177. szám)

1979-07-22 / 170. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉ SZÉT

Pályázatok

Következzenek először a tények! Szép sorjában és feketén- fehéren. mint ahogy a Honismeret című tájékoztató folyóirat idei, második számában megjelentek.

A 61. oldalon érdekes közlemény olvasható. A szerkesztőség közli az 1978.- évi országos néprajzi- és nyelvjárási gyűjtőpályázat eredményjegyzékét. Kiderül, hogy a sorrendben huszonhatodik pályázati felhívásra összesen 238 munka érkezett, ezeknek csaknem egyharmadát fiatalok készítették. Nem lehet panasz az ösztönzésre és elismerésre sem, miután „68 pályamű — az anyag 17 százaléka — részesült magasabb díjazásban”.

Tovább folytatva az olvasást, hirtelen csaknem kiesik a kezemből a Honismeret 2. száma. A pályaművek megyei megoszlását látom magam előtt. A részvétel és vállalkozó kedv — enyhén szólva — nem egyenletes: „a legtöbb munka Borsod-Abaúj-Zemplén megyéből érkezett (36), ezt követte Szolnok megye (37) és Pest megye (27). Bács-Kiskun megyéből egyetlen pályamunkát sem kaptunk”...

Hogyan? Nem akadt vállalkozó, aki alászálljon a névtan, a nyelvjárás, hiedelem, gyógyítás, népköltészet, szokások, az építkezések, gazdálkodási hagyományok és kismesterségek bácskai és kiskunsági kincsesbányáiba, hogy értékeket mentsen meg, amíg lehet?

Az eredmények jegyzékében aztán annál nagyobb örömmel fedezem fel a bátyai Fehér Zoltán nevét, aki a Kalocsához közeli község népmeséivel kiemelt első díjban részesült. Bátya kétségtelen Bács-Kiskun elorozhatatlan része, legalábbis a jelenlegi településhálózati beosztás szerint. Ám ez mit sem változtat azon a lehangoló összképen, amely szerint a Duna—Tisza közi megyénk néprajzi és nyelvjárási gyűjtő- mozgalma „megméretett és könynyűnek találtatott” a tavalyi országos gyüj tőpályázaton.

Vajon az idén, szeptember 30- ig többen !küldik-e be dolgozataikat a megyei múzeum igazgatóságnak a Néprajzi Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum felhívására? Hiszen igazán vonzóak a témalehetőségek: a paraszti élet megváltozása egy faluban; parasztönéletrajzok, naplók és levelek; a magyarországi nemzetiségek néprajza; a paraszti élet emlékeit őrző régi (családi) fényképek és rajzok, valamint gyermekrajzok; milyen ragadvány-, kereszt- és beceneyekkel lehet találkozni; hogyan szólították, űzték, terelték és hívták elődeink az állatokat; miről tanúskodnak a különböző helynevek... A néprajzi tárgyak felkutatásában pedig kiemelt fontosságú területként szerepel az Alföld.

Mégis, a tavalyi, csökkent vállalkozó kedv láttán bizonytalan vagyok. Hallatnak-e magukról az érdeklődő és szépreményű diákok, a kötelező óraszámnál messzebb néző tanárok és egyéb lelkiismeretes „megszállottak”? Vagy megint kimarad egy év szőkébb hazánk honismereti mozgalmának lendületéből? Hát nincsenek hivatásos népművelők tanácsi és más állásban, akiknek egyebek között az a dolguk, hogy elősegítsék a pályázók kutató- és adatfeltáró munkáját? Netán ők is az egyre nagyobb méreteket öltő kisáruíermelő-gazdálkodás- ban. vagy a telekhobbiban vélik megtalálni hivatásuk értelmét? Az elharapódzó anyagiasságot és a sokfelé torzuló szemléletet tekintve egyébként nem csodálkoznék túlzottan rajta. Alkalmazkodjunk tehát a változó helyzethez! Ösztökéljük őket is, a közművelődés felelőseit egy újabb, nekik címzett felhívással: a pályázat pályázatával!?

Halász Ferenc

BESZE IMRE;

Alázat

Pogány szertartás törvénye mozdítja számat.

Fehér ló vágtat: hullám-sörénye táltosért kiált.

Papírból szelt holdkaréj csónakázik

a szürke tintafelhő-vízen. Reccsen a hajnal, horkan az éjszaka: újszülött vére szalad szét Keleten, mint vízben piros tinta.

S én itt térdelek. Kezemben ceruzacsonk — s mint aranyfüst-lemez, fénylik hajad. Káromkodom, pogányul, s harmatkezedből kieszem a megbocsátás keserű kenyerét.

(Bodri Ferenc grafikája)

Drótkeretes pápaszemű öregember ült az út szélén, a ruhája csupa por. A folyón pontonhíd vezetett át, szekerek, teherautók, asszonyok, gyerekek vonultak rajta. Az öszvér vontatta szekerek fölnyikorogtak a hídról a meredek partra, katonák segítették tolni őket a küllőknél fogva. A teherautók nekilódultak, és siettek el, s a parasztok bokáig tap- pogtak a porban. De az öregember mozdulatlanul ült. Nagyon fáradt volt, nem bírt továbbmenni.

Nekem az volt a feladatom, hogy átkeljek a hídon, vizsgáljam meg a hídfőt, és kémleljem ki, meddig jutott előre az ellenség. Megtettem, azután visszatértem a hídon. Most már nem ment rajta olyan sok szekér, s nagyon kevés volt a gyalogos, de az öregember még mindig ott ült.

— Honnan jön? — kérdeztem.

— San Carlosból — felelte, és mosolygott.

Ez volt a szülővárosa, öröme telt , benne, ha megemlíthette, azért mosolygott.

— Állatokat gondoztam — magyarázta.

— Ö — mondtam, mert nem értettem egészen.

— Igen — felelte —, tudja ott maradtam és állatokat gondoztam. En hagytam el utolsónak San Carlos városát.

Nem olyan volt. mint egy juhász, vagy pásztor, s én megnéztem poros fekete ruháját, poros' szürke arcát, drótkeres szemüvegét és megkérdeztem:

— Milyen állatokat?

— Különféléket — mondta és megrázta a fejét. — Ott kellett hagynom őket.

Nyolcvan éve született Hemingway, Nobel-díjas amerikai író, akinek szinte minden műve magyarul is megjelent. Ez alkalopiból közöljük fenti novelláját, amely a spanyol polgárháború idején játszódik.

Néztem a hidat és az Ebro-del- ta afrikai jellegű vidékét, s azon tűnődtem, mennyi idő múlva látjuk meg az ellenséget, s egész idő alatt füleltem az első neszeket, amelyek az érintkezésnek nevezett, mindig titokzatos eseményt jelzik, *s az öregember még mindig ott ült.

— Milyen állatok voltak? — kérdeztem.

— összesen háromféle — magyarázta —, két kecske, egy macska, aztán meg négy galambpár.

— Es ott kellett hagynia őket?

— kérdeztem.

— Igen. A tüzérség miatt. A kapitány azt mondta, jöjjek el a tüzérség miatt.

— Családja nincs? — kérdeztem, s a híd túlsó végét figyeltem, ahol az utolsó néhány szekér siklott le a part lejtőjén.

— Nincs — mondta. — Csak az állatok, amiket elsoroltam. A macskával persze nem lesz hiba. A macska tud gondoskodni magáról, de nem tudom elgondolni, mi lesz majd a többivel.

— Mi a politikai meggyőződése? — kérdeztem.

— Nem politizálok — mondta.

— Hetvenhat éves vagyok. Tizenkét kilométert jöttem, s azt hiszem, nem bírok tovább menni.

— Nem jó helyen állt meg — mondtam. — Ha eljut odáig, ahol az út elágazik Tortosa felé, ott találhat teherautót.

— Várok egy darabig — felelte —, aztán elindulok. Hová mentiek a teherautók?

— Barcelona felé — mondtam neki.

— Arrafelé senkit sem ismerek

— mondta —, de nagyon szépen köszönöm. Még egyszer nagyon szépen köszönöm.

Nagyon kifejezéstelenül és fáradtan nézett rám.

— A macskával nem lesz hiba, abban biztos vagyok — mondta azután, mert meg kellett velem osztania aggodalmát. — A macska miatt nem kell nyugtalankodni.

De a többiek. Mit gondol, mi lesz a többiekkel?

— Valószínűleg rendben átvészelik.

— Gondolja?

— Miért ne — mondtam, s a túlsó partot figyeltem, ahol most már nem mozgott szekér.

— De mit csinálnak az ágyú- tűzben, ha egyszer nekem azt mondták, hogy menjek el az ágyútűz miatt.

— Nyitva hagyta a galambdúcot? — kérdeztem.

— Természetesen.

— Akkor elrepülnek.

— Igen, biztosan elrepülnek. A többire jobb .nem gondolni.

— Ha kipihente magát, mehetnénk — sürgettem. — Álljon fel és próbáljon elindulni.

— Köszönöm — mondta, és talpra állt, jobbról balra imbolygóit, aztán leült a porba.

— Állatokat gondoztam — mondta tompán, de már nem nekem. — Mindig csak állatokat gondoztam.

Semmit sem lehetett vele kezdeni. Húsvét vasárnapja volt, és a fasiszták előrenyomultak az Ebro felé. Szürke, borús nap volt, alacsonyan úsztak a felhők, így a repülőik nem szálltak fel. Eny- nyiböl állt az öregember szerencséje, meg abból talán, hogy a macskák tudnak gondoskodni magukról.

A Móricz-tölgyfa

• A Móricz-fa Hetény- egyházán. (Tóth Sándor felvétele.)

N

incs egy hete sem, ünnepre készülődött Hetényegy- háza. Emlékoszloppal jelölte meg azt a dombot, amely Móricz Zsigmond hajdani, picinyke földjéhez tartozott, s az emberek védelmébe ajánlott egy óriási tölgyfát, amely a hajdani tölgyesből hírmondónak megmaradt. Az ünnepségeken nekem is beszélni kellett volna. Lelkiismeretem parancsára. Megjelöltem előzetesen mondand.óm tárgyát is, amit a Móncz-centenáriumon legfontosabbnak ítéltem: Móricz öröksége a mai magyar irodalomban. Pontosíthatom is utólag a címet — írónk örökségének kérdése és kérdőjelessége a mai magyar irodalomban —, hangozhatna a kissé ünneprontó cím. Az utolsó pillanatban egy tavaly télről ittfeledett, vagy már a jövő leieket előlegező, influenza ágyba rendelt. Ellentmondva szigorúan a szólni-készülés előző, belső parancsának. De a jegyzetek akkorra elkészültek, s a szándék sem romlott meg bennem, amely az üzenetet most előhívja.

Álljunk meg azonban egy lélegzetvételnyire Móricz újonnan megjelölt tölgyfájánál. Nézzük meg, illik-e hozzá, idézi-e, jelképezi-e? Pesti éveim emlékei közül hadd idézzek egyet. Ismerősöm javasolta: az éjszakába hajló kávéházi beszélgetésből szökjünk meg, s járjuk be az éjszakai Margitszigetet. A szigeten aztán a váratlan, hirtelen nyári zápor bekergetett bennünket egy szigeti tölgyfa óriás lombsátra alá. A lombozata olyan dús volt — idé- ződik emlékezetembe —, hogy a zápor egyetlen csöppjét sem engedte át; csak azt láttuk, ahogy a hatalmas ívű villámlások átvilágítják, átröntgenezik ágazatát, bordázatát. A fa törzsének körfogata is lenyűgöző volt. Ha körbekerüljük. láthattuk volna, hogy a túloldalán szerelmespárok üldögélnek. nevetgélnek. De nem mozdultunk el körívének egy pontjától, s így az egymásnak élő szerelmesek rejtve maradtak előlünk. A szigeti tölgyfa lenyűgöző méreteivel most megjelent Alföldünkön is. Lombsátrát fejünk fölé ki feszítette; hogy tűnődőn tövébe üljünk: kínálja maga-magát.

Ahogy hallom, ezt a homoki tölgyet a kegyelet őrizte meg. Az erdőket kivágták, a fákat megtizedelték. mirt a vesztesek katonáit. De erre a tölgyre nem volt kéz, amely rámutatni mert volna. Hozzátapadt talán valami legenda. hogy ez Móricz kedves fája volt? — alig hiszem. Valószínűbb, hogy nem a legenda védte

meg. Roppant méreteivel megvédte önmagát. A kétkezi emberek szemében mi lehet szebb, mint egy önmagát kiteljesítő, tökéletes arányú fa. Ha utasítást kaptak hogy kivágják, maguknak mégis álljt parancsoltak. Helyette bölcsen megtették szemléletük egyik sarkalatos pontjának, tájékozódásuk egyik központjának. Lehetett azt mondani: a tölgyfától kilométernyi távolságra, a fától keletre, nyugatra, s ezek az egyezményes jelzések összefoghatták, irányíthatták a kerge képzetet. Ahogy egy falu, egy község nincs meg földrajzi értelemben vett tájékozódási pontok nélkül, magaslati pontok nélkül, ugyanúgy egv közösség sincs meg szellemi értelemben vett tájékozódási pontok, magaslati pontok nélkül. Ezek irányítják a vándorló, a kusza képzeletet. A barbár záporok, éjféli Villámlások idején ezek a fák feszítenek fejünk fölé sátrat. Tetszik nekem, ezeket végiggondolva, a Móricz- tölgy megjelölése, jellemzőnek, jelképi erejűnek érzem. Még abban az értelemben is: a Móricz- életművet is, ahogy a fát, nem kell hogy legendák, törvények védjék meg. megvédi végül roppant méreteivel önmagát.

S

most nézzük Móricz írói örökségének kérdését. Nézzük: a tájékozódás biztos pontjához biztonsággal mé- rik-e magukat az új és új nemzedékek? Móricz utóélete fényesen indult. Á Kelet Népe egyik jelmondatát: „Hazugságot ne taníts! Igazságot el ne hajlgass!” az írók Móricz utáni fiataljainak egész nemzedéke írta zászlajára. A szociális igazságok, s nemzeti igazságok fogalmazódtak, lírában, prózában; Illyés tollán. Veres Péterén, Szabó Pálén, Németh Lászlóén. Ki az esszét, a dol- gainkról-közösségünkről való gondolkodás műfaját munkálta ki. mint Németh László; ki a líra új esélyét, új hangzását kereste kitartón, mint Sinka István: ki a líra csillogását a próza szövetében, mint Tamási Áron; ki a pontosan dokumentált életek esélyét kutatta, úgy mondhatnánk, a szociográfiai leírás osztályharcát harcolta, mint. Veres Péter.

Nem maradt a móriczi munka

folytatás nélkül. S nem a felszabadulás utáni nagy lélegzetvételkor sem, amikor a szelek csattogtatták még a fényes lobogókat. A prózában Sarkadi Imrei Kamondy László, Szabó István, Sánta Ferenc. Sütő András és a többiek munkássága mutatta a műfaj meg- újultságát, frissültségét. Ä lírában Nagy László, Juhász Ferenc, Kormos István, Simon István, Váci Mihály emelte a fejé),. A szegénység egyenesítgette derekát; Nagy László verseiben teremtette a sziklaszilárd erkölcsöt, etikát; Juhász Ferenc verseiben pedig eposzi hatalmak lettek a kicsi kőművesek és özvegyülő anyák, mint előbbi időkben voltak eposzi hatalmak az istenek, királyok, hadvezérek.

Közeledünk a mához és láthatjuk, hogy Csoóri Sándor, Bella István, Buda Ferenc, Ratkó József és többek törekvésében továbbra is romlatlan a lírai szándék, s folytatódik, folytatódni látszik igényük és törekvésük Utassy Józsefék, Győri Lászlóék verseiben is. Bár lehet, Móricz biztatna még: nagyobb lélegzetet, fiúk — ne csak aprózgasson a tüdő, ha- nerp munkája, verse által akkorát lélegezzen a költő, hogy tüdeje majd belerepedjen. Lehetősége. levegővétele legvégső határait, legnagyobb méreteit keresse.

A kiüresedés, gyökértelenedés pillanatára inkább a prózában éreztem rá először. Valamikor a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején. József Attila- csodálatos pontossággal mondja el a megfáradtságot, nem a testit, a szellemi értelemben is vehetőt, épp Megfáradt ember című versében: „harmattá vált bennem a gond és teher: / se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér / csak megfáradt ember, aki itt hever.” A kötöttségektől és kötelezettségektől való föloldozottságot és oldottságot ennél pontosabban leírni talán nem lehet. De a művész, alapállását tekintve, nem lehet ilyen „se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér” ember. Erre a mostani, móriczi pillanat figyelmeztessen bennünket; nehogy épp az új nemzedék kezén, közén üresedjen. finomodjon „harmattá” a hajdani, örökölhető és örökérvényűnek tetsző „gond és teher”!

I

deilleszthető, nagyon fontos gondolat Lukács Györgyé: „Nem lehet az emberiséget kizárólagos, metaforikus ellentétbe állítani az emberi vonatkozások konkrét formáival, mindenekelőtt az osztállyal és a nemzettel... az emberiségnek ezek a konkrét kötöttségei és kötelezettségei mérhetetlenül nagy hatást gyakorolnak minden egyes személyiség mikéntjére... akik ezt elhanyagolhatónak fogják fel, azok magáról az emberről is kétségtelenül egy sápadt, elvont, védtelen koncepciót alakítanak ki ” Ez a sápadt, elvont, vérteien ember, csellengő alak a lírának is, a prózának is újkori hőse lett pedig. Kötöttségeitől feloldozott, létében feloldott anti-hős.

Éveken keresztül két író, s két- három könyv mutatta csak számomra a kiutat a lézengő lét reménytelenségéből. Érdekes, hogy a nemzetiségi magyar írók könyvei. A hetvenes évek elején a vajdasági Gion Nándor Ezen az oldalon és Virágos katona című regényéhez, az erdélyi Király László Kék farkasok című regényéhez mérhetőt nem találtam a magyarországi fiatalok új irodalmában. Az utóbbi egy-két évben végre lélegzetvételünk görcse szűnni látszik.

Az irodalom dolga pedig sokrétű. Kell ma is a feltámadó, bújtogató móriczi Szem. A Rokonok, az Űri muri, A fáklya, Az isten háta mögött, a Hét krajcár szemléletének radikalizmusával ma is kell hogy az író átvilágítson a jelen létezésködén. A Hét krajcár üzenete az volt: megmutatni, hogyan élnek ott, ahol a hetedik krajcár hiányzik. „Az emberi vonatkozások konkrét formáival” vallj számvetéshez máig hozzátartozó az író szociális érzékenysége társadalmi érzékenysége. Minden olyan helyzet iránti felelősségtudata, ahol bárminemű hetedik krajcár hiányzik. A gondok máig hatóak, nem lehet olyan történelmi évszám, amely, mint a penge, kihasítana minden gondot a társadalom szövetéből. Itt adósunk az irodalom.

A szociális érzékenység egyik fokmérője a közösség iránti felelősség kérdése. Társadalmunk közösségi társadalom; kis- és nagyközösségeinek gondjai, válságai, tehát segítségért kiáltanak. Ha a közösségi gondolkodás válságba jut újra és újra, ha erkölcsi gátak nélkül árad az individualizmus folyama újra és újra, akkor az irodalomnak mindig lenne új feladata. Itt is adósunk.

Vonatkozásaink konkrét formája a nemzet is. Ady azt mcfhdta: a magyarság szükség és érték az emberiség és az emberiség csillagokhoz vezető útja számára. Szükség és érték voltát nem kellene újra és újra megmutatni, védeni hát?! Az új irodalom itt is adó- ‘ sunk.

M

óricz megmutatta az érdekek összefonódásának, a kontraszelekciónak, a feu- dálkapitalista korrupciónak a világát. Ma a nyelvész azt mondja: annyi szinonimánk van a korrupcióra, mint az eszkimóknak arra a legfontosabb szavukra, hogy „hó”, vagy „hal”. A szociológus figyelmeztet, ez újólag rossz jel, az érdekek torz összefonódásának továbbélését mutatja. Irodalmunk figyel-e rá? Itt is adósunk.

Szólt már a móriczi irodalom arról, hogy a létezés rákfenéje a dzsentrizmus dzsentroidizmus.

Félfeudális emberi viszonylatok zavarják a legutóbbi időkig az új formák kiteljesedését. Az életmód kérdésének, egy-egy torzulásának ábrázolása megkerülhető-e ilyen helyzetben?! Itt is adósunk az irodalom. Ezekkel számolván nem lenne „megfáradt”, nem lenne „sápadt és vérteien”, nem lenne „gyökértelen” az írások hőse —. de az írások alkotója maga sem.

Nem hiszem el, hogy ezt a fogalmunkat: realizmus „ragozni”, fokozni lehetne. Realista, realistább, legreálistább? Realizmus csak egyetlen van, egyértelmű módszer, s több évszázados. Módszerének lényege pedig az, idézzük újra: „Hazugságot nem taníts! Igazságot el ne hallgass!” A realizmus: a tények hiteles bemutatása. Vagyis: elemzés alá venni a jelen valóságát, föltárni és kifejezni. Erre a líra, a próza eszközei egyaránt alkalmasak. Akár az orvos eszközei, ö is évszázadok óta realista! Föltárja a betegséget, és gyógyítja — ha tudja.

De vissza tölgyfánkhoz: tartogat még legalább egy jelképet. Ha átnézhetnénk a tölgy homokos talaján, ha láthatnánk a fa gyökereit, érdekes megfigyelést tehetnénk. A föld szintiéhez, a szimmetriatengelyhez viszonyítva — a fa lombozata és gyökérzete szimmetrikus. Amilyen rajzolatot írnak le a gyökerek, olyan az ágak rajzolata is. Amilyen mélyre fúródnak, hatolnak egy tölgy hajszálgyökerei, csak olyan magasba lendül lombkoronája. Ilyen a fa. De ilyen a személyiség is. Gyökerei nélkül annak sincs koronája. S nem retten el akkor a törzsétől se a balta, se az átmeneti szél.

Pintér Lajos

ERNEST HEMINGWAY:

Öregember a hídnál*