Petőfi Népe, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)
1979-06-06 / 130. szám
1979. június 6. • PETŐFI NÉPE • 9 „Hogy becs, igazság legyen...” Adalékok egy versmondó portréjához Amint a cím is jelzi, ez az írás nem törekszik — nem törekedhet — teljességre. Nem vállalkozhattam ugyanis arra, hogy határozott vonalakkal megrajzoljam Bárány Évának, a kecskeméti Katona József Gimnázium harmadik osztályos tanulójának a versmondói karakterét; hiszen sem Győrben nem láttam őt a színpadon, ahol a szép magyar beszéd versenyén — több ezer induló között — az első tíz közé sorolták, sem pedig a VI. Országos Diáknapok székesfehérvári bemutatóján, ahol — Nagy Lászlónak, a Gyászom a színészíkirá- lyért című versének elmondásával — első helyet szerzett (tovább öregbítve ezzel iskolájának hírnevét is, amelyet jelentős részben éppen a kulturális szemléken, bemutatókon és versenyeken elért sikerei alapoztak meg). fis mert nem láttam, hát megpróbálom elképzelni őt a pódiumon. Figyelem, ahogy bejön az ajtón, ahogy leül a székre; ahogyan beszélni kezd: minden mozdulata, minden gesztusa egyszerű, természetes és magabiztos. Ennek alapján úgy vélem, aligha tartozik azok sorába, akik nem bíznak eléggé sem a maguk, sem pedig a szavak kifejező erejében, s éppen ezért derűre-borúra színezik őket. Nem tudom elképzelni például, hogy Bárány Éva a színpadon állva könnyet mesterkedjen a szemébe, s hogy melléje még a térdeit is megroggyantsa, csupán azért, mert ez a szó következik: sir. — Valóban idegenkedem a harsány eszközök használatától — mondja —, de az az igazság, hogy a túlzott egyszerűséget sem kedvelem. Az a véleményem, hogy nemcsak a kezét ökölbe szorító, a szeme fehérjét villogtató álpátosz a nevetséges, hanem az a fajta áltermészetesség is, amellyel a leglíraibb hangvételű szerelmes verset is olyan szenvtelenül közvetlen hangon tolmácsolja a versmondó, mintha csupán egy használati utasítást ismertetne a jelenlevőkkel. Ez szerintem hiba. Mert beszélni úgy általában — közölni óhajunkat, elmondani, hogy itt meg itt, ez meg ez történt velünk — természetes dolog; de kiállni a színpadra és ott elszavalnl egy verset, ezt én egyáltalán nem tartom természetesnek. Pedig nagyon régen — általános iskolás kora óta — mond verset. Nagyon szereti őket, s nincs nagyobb vágya, minthogy a versek közvetlen társaságában élje le életét: magyar—történelem szakos tanár szeretne lenni. — Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg biológus lesz, vagy vegyész, mint a szülei? — De igen. Nagyon szeretem a biológiát is; sokat töprengtem tehát, hogy mit válasszak élethivatásul, ám végül is a versek mellett maradtam. Tudom, ez sokak szemében maradi álláspontnak tűnik, hiszen az irodalmat szerető, az irodalommal foglalkozó embert afféle élhetetlen „szépléleknek" tartják némelyek. Az én tapasztalatom azonban az — Nagy László és Latinovits Zoltán élete külön- külön is jó példa erre —, hogy a legkeményebb és a legfontosabb harcot éppen ezek az emberek vívják manapság. Ha igaz, hogy a „miből élünk” kérdése után ma egyre inkább a „hogyan éljünk" kérdése kerül előtérbe, akkor nagyon fontos szerep vár az irodalomra, a művészetekre. Harcolniuk kell azért, hogy mindenki megértse: a mindennapi kenyéren túl íontos, hogy becsület és igazság is legyen a földön. K. 1. ÜNNEPI KÖNYVHÉT 1979. Hat magyar színmű A könyvnapi kiadványok sorában már hagyományos módon nagy keresettségnek örvendenek a drámaírók munkásságáról tudósító Rivalda kötetek is. A tavalyi színházi évad magyar ősbemutatói közül ez alkalommal veszprémi, gyulai, pécsi és budapesti premierek „kéziratait” közük a szerkesztők. A válogatás hat színdarabra korlátozza a hazai dráma- irodalom egy évadjának bemutatását, s mint minden kényszerült szűkítés, szelektálás, ez is vitatható. Am összességében elmondható, hogy a múlt színházi évad — a magyar bemutató szempontjából — se jobb, se rosszabb nem volt, mint amilyennek ezt a Rivalda 1977—78-as kötete tükrözi. □ □ □ Csurka István Nagytakarítás című kétrészes tragikomédiája nyitja a drámák sorát. E darabjáról ismételten csak ázt a közhelyszerű megállapítást lehet leszögezni, amit a kritikusok már jó néhány Csurka-darabról leírtak: kiváló ötlet — félig sikerült megvalósítás. A Nagytakarítás történetének hősei a félrelépő férj, felesége és a szerető és házastársa. A darab egy bomladozó házasság komédiája, amelyben felvillan néhány jól megszerkesztett jelenet és figura, de a cselekmény nem több, mint egy Molnár Ferenc-darabnak alig a fele. A pótlék pedig sem a valóság realitását nem idéző, sem pedig nem eléggé szellemes, vagy szórakoztató párbeszéd morálról, erkölcsről, s egyebekről. □ □ □ A gyulai várszínházban bemutatott Hernádi-darabot a televízió is közvetítette. A kötetet la- pozgatóknak tehát alkalmuk van ismét meggyőződni arról, hogy Hernádi Gyula Szép magyar tragédia című színművének sikere nemcsak rendezői érdem. A színpadon hatásos mű olvasmányként is érdekfeszítő, izgalmas, és gondolatébresztő mű. Főszereplője Niklay István, aki Mexikóban, Párizsban és Berlinben egyaránt megtalálja magának a világtörténelem legreakciósabb személyiségeit, hogy azokkal az 1848-as magyar szabadságharc újjáélesztése érdekében szövetkezzen. □ □ □ Pécsett a kamaraszínházban mutatták be Illyés Gyula Csak az igazat című kétrészes monodrámáját. A darab érdekes, elgondolkodtató olvasmány, színre állítása azonban minden bizonnyal rendkívüli feladatokat ró a színészekre, hiszen műfaja sokkal in- . kább klasszikus értelemben vett próza, elbeszélés, mint színpadi előadásra szánt mű. □ □ □ Németh László is gyakori szereplője a Rivalda-köteteknek. Az 1940—46 között íródott, s a Nemzeti Színház társulata által tavaly bemutatott Erzsébet-nap című drámája ismételten bizonyságot tesz az író atmoszféra- és feszültségteremtő erejéről. Az Erzsébet- nap azon Németh László-darabok közé tartozik, amelyben a drámai összeütközések sodrát elsősorban nem intellektuális, vagy gondolati feszültségek idézik fel, hanem az összebékíthetetlen valós emberi vágyak és törekvések. A Varga család széthullását megjelenítő színdarab bemutatásával régi adósságot törlesztett a Nemzeti Színház együttese. □ □ □ Sütő András Káin és Abel című drámája is több különböző kötetben is napvilágot látott már. A három jajkiáltásra tagozódó, szinte mitikus mű nyelvezete, stili- záltsága, a szereplők istennel való perlekedése talán kinyomtatva hatásosabb és erőteljesebb, mint a színpadon elhangzó dialógusok, párbeszédek formájában. □ □ □ • Szabó Magda: Régimódi történet című drámája zárja a kötetet. A Madách Színház sikerdarabja megérdemelten vívta ki a közönség elismerését, hiszen a múlt századvég több mint harminc évét átívelő színmű sok tekintetben emlékeztet a televízióban folytatásokban sugárzott család- regények népszerű filmváltozataira. Az epikus jeTlegű, sok apró; kort, szereplőket jól és hatásosan megjelenítő epizódra épülő darab mozaikszerűen rakja össze a magyar történeti valóság egy szegletét; a debreceni polgári-nemesi társadalom bomló világát. Az elmúlt években a Rivaldakötetekben közölt bemutató fényképek között rendszerint ismerős felvételeket is felfedezhettünk a kecskeméti Katona József Színház előadásairól. Sajnos, ez alkalommal ez hiányzik. Pedig kár volna, ha a színház szakítana a sikeres magyar ősbemutató hagyományaival. P. M. Felvételi előzetes Annak eiie- //. A budapesti egyetemek nere, hogy a o*' középiskolát végzettek lakóhelyükön, vagy ahhoz közel is találnak lehetőséget tanulmányaik egyetemi, főiskolai szintű folytatására, változatlanul nagy a fővárosi egyetemek vonzása. Az elmúlt évekhez hasonlóan, az idén is nagy az eltolódás az Eötvös Loránd Tudományegyetem különböző fakultásaira jelentkezők létszáma között. Akárcsak tavaly, most is a bölcsészkaron legnagyobb a túljelentkezés: négy és félszeres. Ezen belül igen nagy különbségek mutatkoznak a szakosodás arányaiban. Egyes szakokon — ilyenek például a népművelés és a pszichológia — 7— 8-szoros a túljelentkezés, ami azt jelenti, hogy 20—30 helyre mintegy 150-en pályáznak. A népszerű szakok közé tartozik a magyar —történelem is. A bejutás esélye a két idegen nyelvet párosító szakokon a legnagyobb, ide viszonylag kevesen jelentkeztek. Némileg csökkent a jogi kart választók száma, de még mindig négy jelölt jut egv helyre, kedvezőbb a helyzet a természettudományi karon. ahol a. túljelentkezés kétszeres. bár itt is fennáll, hogy egyes szakok iránt nagyobb, másokra kisebb az érdeklődés. A Budapesti Műszaki Egyetemen szintén nincs nagy különbség a tavalyi és az idei állapot között. Az elmúlt évben kétszeres, az idén valamivel kevesebb volt a túljelentkezés. Ez a lassú fogyatkozás viszont évek óta tart, jelezve, hogy a fiatalok körében a műszaki pályák veszítettek korábbi népszerűségükből. Egyedül az építészmérnöki karon tapasztalható, még a tavalyihoz képest is túljelentkezés: 100 helyre 253-an kérték a felvételüket. A gépészmérnöki kart választották a legkevesebben. Még egy érdekesség: érezhetően visszaesett az esti, levelező tagozatra jelentkezők száma, a tavalyi 1059-ről 701-re. Nincs változás az Állatorvos- tudományi Egyetemen, háromszoros többletből válogatnak évek óta. Itt a vidékről jövőket előnyben részesítik, a nők viszont eleve hátránnyal indulnak. Igaz, a lányok nem is nagyon jelentkeznek állatorvosnak. Valamivel mérséklődött a tolongás a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. a bejutás esélye így is nagyon csekély. Korlátozza a lehetőségeket, hogy a korábban megfelelt, de helyhiány miatt kimaradt jelöltek közül is sokan erre az évre kaptak előfelvételi jogot. A Marx Károly Közgazdaság- tudományi Egyetemet tavaly 1033, az idén 1006 fiatal választotta. Ebből az elmúlt évben 32-en. az idén 22-en jelentkeztek Bács-Kiskun megyéből. Újdonság, hogy a szakközépiskolában érettségizettek, az idén először négy speciális írásbeli feladat közül választhatnak, a politikai gazdaságtan szóbeli vizsgája helyett. Ezek: pénzügyi ismeretek, külkereskedelmi ismeretek, tervezés, valamint számítástechnikai rendszer- tervezés. Jó hír azoknak, akik helyhiány miatt nem nyernek felvételt: a Külkereskedelmi Főiskola áruforgalmi szakára is kérhetik az átirányításukat. A Kertészeti Egyetemen elmondták, hogy a termesztési karra szokásos a túljelentkezés, míg a tartósítóipari kar iránt a tavalyinál is gyengébb érdeklődés a jellemző. Népszerűségben st kecskeméti főiskolai kar viszi a pálmát: 125 a keretszámuk, és 300-an kérték a felvételüket. Utána mindjárt a budapesti egyetem termesztési kara következik, 70 helyre 180 felvételizővel. A karon belül_a táj- és kertépítő szak vezet: lo helyre 51-en tartanak igényt. Legrosszabb a tartósítóipari kar helyzete, a jelentkezés nem haladja meg a keretszámot. Ebben nyílván az is közrejátszik, hogy a tartósítóipari mérnökök képzése és fogalma új, mindössze 5—6 éves múltra tekinthet vissza. Nincsenek olyan hagyományai ennek a szakterületnek, mint például a kertészetnek. A középiskolások nagy része sem tudja, hogy mit kezdhet ezzel a képesítéssel, sejtelmük sincs a szakma jelentőségéről, jövőjéről. Nagyon sokan húzódoznak a műszakinak minősített felvételi vizsgától is, ráadásul a pályázati tanácsadó füzetben is rosszul jelent meg a tájé- \ koztatás. Ott három tárgyat jelöltek, vaf53ában csak kettőből kell felvételizni. Befolyásolja még a választást, hogy a budapesti karon a képzés kétszintű. Három év után a hallgatók üzemmérnöki oklevelet kapnak, és a legkiválóbbak mennek tovább. Ugyanakkor a szegedi főiskolát kész szakemberként hagyják el, a 3 év leteltével, nyilván ez az oka, hogy oda jóval többen is mennek. Bár a jelentkezések már lezajlottak, a pályaválasztás aránytalanságai talán hasznos útmutatásként szolgálhatnak a jövőre érettségizők számára. Az élelmiszeripar új és fejlődő ágazat — ide nagyon kellenek a jó szakemberek, más pályák viszont — éppen a felkapott- ságuk miatt — telítettek. Sajnos, így szembe kell néznünk a kirívó eltérésekből adódó következményekkel is. Vadas Zsuzsa wmmmmmmmmmmmmm Molnár Zoltán: A VERESÉG (37.) András megfogta a rúd egyik végét. A kis fekete bajuszos már ott is termett, hogy megragadja a másik végét. Felvették, elindultak a csónak felé. A paraszt igazított a ladik orrán, hogy könnyebben elérjék. A szőke meg elvette az egyik rudat a kis feketétől. — Elöl két oldalról mellé megyünk! Belegázolt az eddig tisztán megőrzött bakancsával a vízbe. A paraszt kitért előle a lánccal; át kellett lépnie a láncot. Aztán a parasztnak is el kellett vennie az egyik oldalt Andrástól, snert különiben nem 'bírták volna a hordágyat beemelni a ladikba. De ahogy a láncot elengedte, a ladik mozogni, himbálózni kezdett, valami mozgása volt a víznek. Jól bele kellett menni mind a négyőjüknek a vízbe, hogy kényelmesen ráengedhessék a két petrencerudat a két ülésdeszkára. Aranka felpillantott. Jó ITis hordágyuk van, mi? — szerette volna mondani. Jobb, mint az igazi. De nem mondott semmit. Nem is tudott volna, és nem is hallatszott volna. Nagyon ropogott min- felé. Puska meg géppuska. Meg ágyú. András gázolt a vízben; tolta beljebb a csónakot, hogy evezni lehessen, meg tartotta az egyensúlyt, amíg a paraszt meg a pedáns kis szőke katona felkapaszkodott. Aztán ráhajolt Arankára és megcsókolta. A száját csókolta meg.-Hideg volt Aranka szája. Soha még ilyen hideg nem volt. Vagy a saját szája volt túlságosan forró? A szeme. Aranka szeme, ahogy András elvette felőle a fejét, nagyra nőtt. kitágult.. Nem értette, hogy mi ez. Mit akar vele mondani? Biztatás? Búcsú? Félelem? Erőt szeretett volna átsugározni magából Arankába a tekintetével. Ráhajolt a picire is, és megcsókolta. Kisfiam. A homlokát csókolta meg; alig-alig ért hozzá gyenge kis bőréhez a forró ajkával, de a poronty rögtön felsírt. Elgörbült a pici szája meg a pici szemöldöke, és még hallatszott is a vinnyogásszerű kis nyöszörgése; pedig elég nagy volt a lárma, a ropogás. El kellett engednie a csónakot, mert már nagyon magas volt a víz, amiben gázolt. Még egy utolsót lökött az oldalán; önmagát is visszalökte ezzel a mozdulattal. Aztán nem is nézett a csónak után, puskáját jobbjában magasra tartva — ösztönösen tartotta magasra, most csak rácsudálko- zott — keményen gázolt kifelé. Ahogy előrelendült, belenézett a vízbe, s most látta, hogy véres sávok úsznak benne; most látta, hogy milyen véres a víz. A Tisza, gondolta magában, lám, milyen véres a Tisza. Mór a szárazon lépkedett, a puska még mindig magasan volt a markában a feje felett. Felkapaszkodott Czauner mellé, de közben ösztönösen, mint akinek valami hiányzik, visszapillantott. A csónak már jól bent járt a folyóban, s a kis fekete katona csak most, éppen ebben a pillanatban szakadt le róla. El is kellett dobnia a puskáját, másképpen nem bírt volna visszafelé úszni. Ö, te katona, te katona, de nagyon szeretnél életben maradni... Miért jössz hát akkor visz- sza erre a partra? A katona minden erejét összeszedve úszott, kétségbeesetten. Ügy látszik, nem nagyon tud úszni a fiú, inkább csak csapkod; gyere na, gyere hát, te szerencsétlen, mentsd a ... mit is mentesz, ugye? Egy pillantással még. felfogta, hogy mennyien úsznak, csapkodnak a Tisza széles medrében, ugyanilyen görcsös igyekezettel, a túlsó part felé. Bukdácsoló kis emberfejek, a túlsó part felé, amit olyan kevesen fognak elérni. A véres tajtékú vízen, az ágyú korbácsolta, véres vízen, mely a becsapódó lövedékektől mintha rotyogna, forrna, mint a halál véres katlana. 53. Valahogy mintha egynéhány másodpercig csend lett volna. Fent a hídroncsokon túl az orosz zászlóalj már nem verekedett. Elesett a zászlóalj maradéka a kézitusában mind egy szálig. Czauner csajkából öntözte az áttüzesedett géppuskacsövet. Most csak a puskák szóltak. Ez a néhány puska szólt. András helyet szorított magának. Czauner egy észre alig vehető villanásnyira rávetette a pillantását. Gyerünk, András, most van szükség a mesterlövészekre. Kereste hát a bokros ártéren a csúcsos sapkákat, és lőtt. De most már a parton is jöttek. A híd felől is, meg lentről is. Visszanézett a folyóra. Látta, hogy elég jól bent jár már a csónak, de fel-felfröccsen körülötte a víz. Lövik. Olyan gyorsan működött az agya, minden idege, mint még soha életében. Tudta, hogy onnan felülről lövik a csónakot, ahol nemrégen még a kompkikötő volt. Innen, a géppuska mellől valamennyire odalátott. Arra fordította1 a puskája csövét, s egyenkint kezdte leszedegetni, igazi mester- lövész módjára, mind, aki csak a folyóra lőtt. Minden lövés talál — motyogta magában —, átkozott fehérbanda, minden lövésem talál ... Megint a csónakra nézett. A szőke katona ügyetlen, gyermekes mozdulattal éppen elhajította az evezőt, s ívben kifordult a csónakból, nagy ívben, mintha csak ugrott volna; a látcső csapódott a legmagasabbra, s azután külön csobbant, közvetlenül a test után. Az ingujjas paraszt erre szintén eldobta az evezőjét, s belevetette magáit a vízbe, úszni próbált. A gazdátlanná vált csónak orra megfordult; már nem a másik part felé tartott, hanem lefelé sodródott. Talán selbes áramlásba került, hirtelen megszaladt, ragadta a víz, az áradt, véres víz... Te jó isten, hol veri partra? S élnek-e? De élnek, élnek, egészen biztosan élnek ... S már senki sem lőtte őket. Végre megszólalt újra a géppuska ... ... de rögtön el is hallgatott. Czauner legurult, s élettelen nagy teste oda zuhant, ahol nemrég még Aranka feküdt a hordágyon. Kovács kapta el a gépfegyvert, és szinte belemart. De nem tudta végiglőni a sorozatot. — Valaimi akadály... — káromkodott. Ráncigálta a hevedert előre-hátra. íMert ez a költő, gondolta András, az idétlen, egy hevedert seim tud befűzni rendesen, csak fecsegni tud, azt igen... s kereste ösztönösen, hogy merre van. Akkor látta, hogy közvetlenül mellette fekszik, már teljesen elborította arcát a vér. Nem nézte meg, hogy lélegzik-e, már nem is lélegezhetett, de idő sem volt már erre. Már jöttek, már ott voltak, már szinte hallotta a libegősük. Egy kissé lejjebb húzódott. Érezte, hogy nem borítja el az agyát sem *az őrület, sem a félelem. Elővette a bajonettjét, és felfűzte a puskacsőre. Ügy érezte, hogy ennek a mozdulatnak rejtett értelme van. A mozdulat, amellyel az ember a rohamkést kihúzza hüvelyéből, ez a mozdulat olyan beidegzett, annyira ösztönössé vált, hogy szinte nem is kell már rá semmi figyelmet áldoznia. Ballal leszorítja az ember a hüvelyt, jobbjával biztosan megragadja a markolatot, s kihúzza, de olyan finoman, óvatosan, olyan határozottan, hogy amikor meglepetésszerű éjszakai roham előtt a százötven méterre húzódó ellenséges fedezékben fülel az őr a néma éjszakában, még az se hallja meg a fém semmi kis áruló csörömpölését. Pedig ha száz meg száz szurony egyszerre siklik ki a hüvelyéből, még így is, óhatatlan, sajátos hangot ad, szinte zenei jellegű hangot, különösen éjszaka. Mintha a halál vonója pendülne próbaként a húrokon, mielőtt a láthatatlan karmester beint. Nem, az ő szuronya most sem érintette a hüvely peremét, nesztelenül hagyta el, a legszabályo- satoban. A puska, kissé rézsútosan előremeredő csővel szilárdan nyugodott a térde közt. Felhúzta, felerősítette a csőre a bajonett markolatát. Csak egy halk kattanás, ahogyan egy ajtó vagy ablak, amikor keretébe illeszti a biztos kezű mester, megállapodik a zsanéron. Vagy a satupofa befog egy munkadarabot. Íme, egy szerszám, két fő alkatrészből álló szerszám, immár munkára alkalmasan egybekapcsolva. Most már csak meg kell ragadni, jobb kézzel a tusa felett; érzékeny ujjakkal tapintva felfogja az ember a fém és a fa alkatrészek közötti hőmérsékletkülönbséget. Egy olyan hideg éjszakában, a nesztelen rohamra készülés pillanataiban a fém metsző hideg, a fa enyhébb tapintású. De most például a lövések — a mesterlövész pontos lövései — a fémet átforrósították, a fa enyhén hűvösebb. Nem hűvös, csak hűvösebb. Talán soha nem is érzékelte még ilyen élesen saját mozdulatait; soha nem volt még a viszonya ennyire személyes a háború szerszámaihoz. Tudta, hogy soha többé nem fogja már így kihúzni hüvelyéből a szuronyt. Tudta, hogy soha többé semmilyen munka, semmilyen emberi tevékenység mozdulatai nem rögződnek már benne ilyen metsző élesen. Kár azért, milyen nggy kár, hogy ez az a szerszám, amelyet utoljára szorít a kezében. Hogy ez az a munka, amelyet utoljára végez. Hát így kell lennie. Még ezt, így utoljára, pontosan, szaksZé- rűen. És pontosan ekkor lépett fél, amikor kellett, amikor odaértek. Felsőteste teljes lendületével először alulról szúrt, ügyesen vissza is húzta, közben befejezte ä lépését fel a döfhbra, erre a legutolsó dombocskára, és indát mát* felülről, szinte rádohta magát, a jobb vállában rettenetes erő Volt; marka kissé elfordult a tusanya* kon. Tudta, hogy ai téátét ém\ szabaddá teszi, mert éz lehull most balra, és ezek alulrőj jöfWek. Ez — így gondolt rá; esek — így gondolt rájuk. Hárman is jötték, s féktelen nagy őröm villant fel benne, mert az egyik tiszt volt. Két vad csapással elhárította őket kétfelé, s előretört közöttük a leghátulaó- hoz, az ántánttiasthea, Idáig jöttéi — ezt gondolta —, ide merészkedtél, előfe, a legelső sorokba. An tán tilsat. Könnyebbén siklott a szurony, mint gondolta volna, két borda között, nem is kellett kitiltania, a test hullott lé nála magától, a saját súlyától, dé eat most már Igazán alig fogta fal, hogy ez egy test, egy másik ember teste, emberi test,,, ösztönösén fsak a Szakmai mozdulatéit precizitására ügyeit, s így még szinte arról Is sikerült megfeledkeznie* hogy közben a saját húsa szakadása, a saját csontja ropogása ..'. Reménykedett talán? Hogy ök la Myen biztosan, Ilyen alaposan, Ilyen gyorsan ée szakszerűen.,. (Vége) .
