Petőfi Népe, 1979. június (34. évfolyam, 126-151. szám)

1979-06-28 / 149. szám

1979. június 28. • PETŐFI NÉPE • 5 HOZZÁSZÓLÁSOK CIKKEINKHEZ Vita a klubéletről Nemrégiben közöltük lapunkban Csontos La­jos vitaindító cikkét. A szerző több súlyos gondra és sürgető teendőre hívta fel a figyelmet. Cikke ol­vasóink körében széles körű vitát kavart. A hozzászólásokból közöltünk már egy csokorra valót. Az azóta beérkezett vé­lemények, állásfoglalások közül ismét álljon itt néhány az alábbiakban. □ □ □ „A cikk nagyon időszerű, de az a véleményem, hogy írója túlságosan sötéten látja a hely­zetet. Azzal egyetértek, hogy a kecskeméti fiatalok szórakozásá­nak, tartalmas időtöltésének ad­hatnának jó keretet a klubok, ám ezt a szerepüket nem tud­ják betölteni. A cikkben szó van . az úgynevezett „punkokról” is. Ügy érzem, hogy egy kicsit di­vat lett erről a témáról írni. Ná­lunk meg szinte felesleges, hiszen az ilyenek nagyon elenyésző számban találhatók. Szerintem sokkal inkább az alkohol, az ivás, a rendbontások és rendet­lenségek okozója. A verekedés­hez nem kell új „lázadási forma”, elég csupán a „hagyományos” sör is. Sok klubnak viszont ez a létét jelenti, vagyis hogy áru­síthatnak-e sört, mert a tagság sokszor kizárólag csak ezért megy a klubba. Pedig a jó klubnak a jó közösség az alapja. Ezt vi­szont csakis tartalmas progra­mokkal lehet megvalósítani. So­kan arra hivatkoznak, hogy a színvonalas műsorok sok pénzbe kerülnék. Szerintem ez nem le­het akadály, hiszen sok fiatal művész van, aki bizonyítani akar, és vállalja nagyobb összegek nél­kül is a szereplést. Vagyis ke­vés munkával és sok lelkesedés­sel igenis lehet olyan klubot ki­alakítani, ahová szívesen men­nek el a fiatalok. Szihalmi Tiva­dar klubvezető, Kecskemét.” □ □ □ * „Tizenéves vagyok. Szeretek, pontosabban inkább szeretnék szórakozni, táncolni, szép környe­zetben. Vagyis mint mások, sze­retném magam jól érezni, különö­sen hétvégi napokon. Azonban hamar rá kellett döbbennem, hogy Kecskeméten nincsen olyan kulturált szórakozási lehetőség, ahová bármikor szabadon beme­het ‘az ember, és kellemesen el- tölthet egy-két órát. Néhány rossz tapasztalat után egyes he­lyekre szinte be sem merem ten­ni a lábam. Egy megoldást ta­láltam, eljárni a középiskolák KISZ-klubjaiba, azonban itt is akadályba ütköztem. Egyes he­lyeken rendbontás elkerülése vé­gett csak zártkörű rendezvénye­ket tartanak. Én középiskolás létemre nem tudok bejutni ezek­re a helyekre, hát akkor mit szóljanak azok a fiatalok, akik már dolgoznak. Ök rekedjenek kinn mindenhonnan? Az ilyen fiatalok előbb-utóbb elkeserednek és a csalódások miatt elzárkóz­nak majd. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a meglevő klubhelyiségek állapota nem meg­felelő. Pedig a csúnya, rossz he­lyiségekben nem érzi jól magát az ember. A pattogó vakolat pél­dául nem kellemes látvány. Ép­pen ezért azon kellene lennünk, hogy ez a helyzet javuljon. Szűcs Márta gimnáziumi tanuló, Kecskemét.” □ □ □ „Nekem külön örömömre szol­gál, hogy a Petőfi Népénél szí­vesen veszik és várják a fiata­lok hozzászólását a témához. Vé­leményem szerint igenis lehet eredményeket felmutatni a klub­életben. Csak szervezni, akarni kell, jó programokat kell beter­vezni, és lehetővé tenni, hogy a fiatalok játékos formában tölt­sék el szabad idejüket. Csontos Lajos írásával mindenben egyet­értek. Én magam is mindenütt kritikus szemmel nézem a he­lyeket, az eseményeket. Ami a fiatalok viselkedését illeti, úgy látom, egyesek még a szó jelen­tését, tartalmát sem ismerik: Pe­dig ez nagyon fontos. Csak meg­felelő kulturált viselkedéssel le­het a jó elképzeléseket megvaló­sítani. Éppen ezért fájlalom, hogy nem tudunk sok helyen pezsgő, színvonalas klubéletet ki­alakítani. Pedig nagyon sok min­dent meg lehetne valósítani. Min­den klubvezetőségnek módja van arra, hogy meghívjon érdekes embereket, művészeket, költőket, vagy pedig, arra, hogy szervezzen játékos vetélkedőket. Ahol nem ezt teszik, mulasztást követnek el. Hiszen még azoknak a fia­taloknak is szükségük van ilyes­mire, akik titkolják ezt. Élmény­re, romantikára mindnyájunknak szükségünk van. Felmerül a kér­dés, hogy miért nem lehet Kecs­keméten legalább egy városi szin­tű, nagyobb klubot létesíteni? Olyat,, amelyik nappal is nyitva lenne, és olyat, ahová bármikor, bárki bemehetne. Az ilyen klub­nak lenne tekintélye, rangja. Nyúl Jolán főiskolai hallgató, Kecskemét". □ □ □ A cikk igen időszerű témával foglalkozik. Napjainkban a fia­talok legkedveltebb szórakozása a diszkó. A cikk írója jól mu­tatja meg, hogy az ivás és a diszkózás nem jelenti a tartal­mas időtöltést. Ez így van. ás kár, hogy mostanában mindenfe­lé visszaesett a .klubélet. Ezt el kell ismerni, nem szabad elhall­gatni. Ám bizonyára jobb lenne, ha nemcsak a rossz példákat hoz­nánk fel, hanem a jókat is. ilyen pedig most is van. Ahol például a fiatalok saját erőből hoznak lét­re klubot, úgy, hogy addig elha­nyagolt pincéket rendbehoznak, átalakítanak, kicsinosítanak, így a szabad idejüket tartalmasabban el tudják tölteni. Az ilyenek nem engedik maguk közé azokat, akik megzavarják a nyugalmukat, a rendet. Kiközösítik a rendbontó­kat. Az ilyenfajta klubokról kel­lene többet írni az újságban. Ne legyünk hát szerintem annyira borúlátók. Simon János, Kecske­mét”. □ □ □ Szerkesztőségünkben mint ed­dig. ezután is szívesen vesszük azoknak a jelentkezését, akik szóban vagy írásban el akarják mondani a témával kapcsolatos véleményüket. Am amennyire jól­eső azt látni, hogy tizen- és hu­szonéves fiataljaink véleményt formálnak, hozzászólnak a vitá­hoz, annyira érthetetlen számunk­ra, hogy a sok éves tapasztalattal rendelkező, hivatásos közművelő­dési szakemberek nem hallatják szavukat. Részben abban a re­ményben közöljük a további hozzá­szólásokat, hogy ezeknek hatásá­ra megszólalnak majd az idősebb nemzedékek tagjai is. V. M. A moszkvai Kamarazenei Színház Alig néhány éve nyílt meg Moszkva Kamarazenei Színháza, de máris jelentős népszerűséget vívott ki. E népszerűség annak köszönhető, hogy a művek és a stílus kamara jellege lehetővé te­szi a művészek és a nézők teljes azonosulását a művekkel. A hall­gató élvezheti az előadás legki­sebb zenei és drámai részleteit is, itt minden karnyújtásnyira van, maszkok nem használhatók, a művész nem rejtőzhet el. A színháznak rendkívül gazdag a repertoárja: operettől a vígjá­tékon át a tragédiáig mindent játszanak, és ez tág teret biztosit az alkotó művészet kibontakozta­tására. A műsoron — sok mással együtt — az első orosz zeneszer­zők, Paskevics és Bortnyanszkij, a kortársak közül Sosztakovics és Holminov stb. darabjai szerepel­nek. 1972 óta évente 3—4 premiert tartanak. Ráadásul a bemutatók nem keresztezik a többi színházét. A repertoár frisseségének kö­szönhető a szcenikai, rendezői, dramaturgiai eredetiség. A szí­nészek nem a megszokott sablono­kat követik, maguk teremtik meg stílusukat, új értelmezést adnak a szerepeknek. Táblás házak bel- és külföldön, a legmagasabb díjak és elismeré­sek tanúskodnak az új moszkvai színház sikeres alkotói fejlődésé­ről. (BUDAPRESS—APN) Békéstarhos reneszánsza Művészek, zenetanárok, a fényes szellők nemzedéke, régi békési népi­kollégisták, és mindazok, akik valaha is komolyabban foglalkoztak muzsiká­val, tudják mit jelent ez az immár fo­galommá vált név: Békéstarhos. Is­mét reneszánszát éli zenei múltjáról, valamikori zeneiskolájáról híres békési kisváros. Tanácselnöke az elmúlt na­pokban tartott sajtótájékoztatót, a III. Békéstarhosi Zenei Napok előkészíté­séről, a tervekről, dokumentumokról. A közelmúltban valóságos társadalmi mozgalom született, élen a volt „tar- hosiakkal — ahogy az iskola régi ta­nárai és diákjai nevezik egymást —, hogy a nagy zenei múltú várost újból bekapcsolják az ország zenei életébe. Gulyás György karnagy a neves isKoia alapítója, létrehozója, nagy jelentőségű tervet készített, mely­ben javasolja egy olyan zenei köz­művelődési ház, műhely létreho­zását. mely színhelye lehetne nagyszabású zenei konferenciák­nak, országos tanfolyamoknak, tá­boroknak, hangversenyeknek. Itt valósítanák meg a többi közt, kar­vezetők országos képzését és to­vábbképzését is. E terveket és fel­adatokat a Békés megyei Tanács, Békéscsaba, Gyula, és Békés váro­sok együttműködésével, összefogá­sával hajtanák végre. A? új tervek, törekvések hátte­re az a hatalmas zenei múlt, ha­gyomány, melyet a Kodály szelle­mében fogant Békéstarhosi Ének—Zenei Általános Iskola te­remtett meg 1946 és 1954 között. A felszabadulás utáni Magyaror­szágon itt valósították meg első­ként — kiváló eredménnyel — Ko­dály Zoltán ének-zene pedagógiá­ját A tarhosi iskola számos — az­óta már országos, sőt nemzetközi- hírűvé vált — művészt, szakem­bert indított el a zenei pályán. El­sőkén! itt oldották meg, a mun­kás-paraszt származású tehetsé­ges gyermekek országos beiskolá­zását is. Ezek a teljesítmények olyan haladó zenepedagógiai érté­keket jelentenek ma is, melyek hasznosítása közoktatásunk, köz- művelődésünk feladata. E cél ér­dekében rendezték meg 1976-ban — az iskola alapításának 30. év­fordulóján — az első Békéstar­hosi Zenei Napokat, melyen ösz- szegyűltek az iskola volt tanárai, növendékei, s javasolták, hogy Bé­kés város legyen ezentúl a ma­gyarországi ének- és zenekarok rendszeres találkozójának színhe­lye. A tarhosi zenei ünnepek ilyen módon éltetik tovább a régi éne­kes iskola hagyományait. Ugyanez az igény hozta létre két évvel ezelőtt a Békéstarhosi Barati Kört és Emlékbizottságot is. melynek díszelnöke dr. Ke- resztúry Dezső író, akadémikus, az is kei a volt tanára. Tagja — töb­bek között — Kodály Zoltánná, Köröndi György, Andor Éva, Ko- csii's Zoltán, Szokolay Sándor. (A Kossuth-díjas zeneszerző maga is tarhosi diák volt.) „Ha Békéstarhost 1954-ben meg nem szüntetik, ott ma már egy olyan iskolaváros létesül, mely egyedülálló lenne világviszonylat­ban is’ — szögezi le az iskolatör­ténet egyik dokumentuma. Évtize­dek csöndjét remélhetőleg pótolja majd: Békéstarhos mai rene­szánsza. P. E. Kecskemét befogadott Butyka Andrea keramikus vallomása Az alagsor félhomályában bo­torkálok előre, míg a régi szárí­tóhelyiségben rátalálok a rnű- heiyre, Butyka Andrea birodal­mára. Körös-körül tányérok, kuncsók, agyagtárgyak sorakoz­nak a földön, díszelegnek a fa­lon. Balra hatalmas, fémtéstű kemence ontja a meleget, jobbra, közel az ajtóhoz, a munkaeszköz, a korong áll. — Hogyan lett keramikus? — Mezőtúron végeztem 1978- bnn, a kétéves iskolán. Hogyan lettem keramikus? Viszontagsá­gos utat jártam be. Rajzolni édesapámtól tanultam, textilter­vezőnek készültem. Azután egy­szer, puszta véletlenségből elve­tődtem Pálfy Gusztávhoz. Ö Kecskeméten élő szobrász, kis­plasztikákat készít. Nála formáz­tam először, adott mintázófát és agyagot is. Ekkor már szobrász akartam lenni. — Nem éppen női hivatás ... — Miért? Nagyon sok női szobrász van, és azt hiszem, fi­zikummal és energiával is jól bírnám. Pálfy biztatott a kerá­miára, innét viszonylag köny- nven át lehet jutni a szobrász szakra. Egyik tanítási szünetben — gimnáziumba jártam akkor — felkerestem Kiss Andreát Buda­pesten, nála készítettem első ke­rámiámat: egy bonbontartót, öt vallom pályasegítő mesteremnek is. ő ajánlotta Mezőtúrt. — Miért nem az Iparműveszeti főiskolára jelentkezett? — Abban az évben nem in­dult képzés. Én viszont tanulni akartam, találkozni az anyaggal, megformázható tárgyakat készí­teni. Tudatosan készültem a to­vábbiakban. Rajzolni jártam, mű­vészettörténetet tanultam. — Említette, hogy tanulóéyei- ben több pályázaton vett részt. Hogyan fogadták munkáit? — A túrkevei amatőr képző- művészeti pályázaton sárközi tá­lakkal, tarkedlisütővel, bokáüyal szerepeltem. Ennek eredménye­ként meghívást nyertem Tatára, az amatőr képzőművészek orszá­gos találkozójára. A gerencsér­pályázatra — ezt Siklóson ren­dezték meg — hérészes kancsó- kat vittem. Ez a pályázat mér­földkövet jelent számomra. Ek­kor fordultam a népi figurális, emberábrázoló kerámia felé, ek­kor éreztem rá, hogy ezen az úton kell továbbhaladnom. — Visszatért Kecskemétre. Mi motiválta ezt a lépését? — Nem akartam szériamunkát végezni. Egyéni ábrázolási módo­mat szeretném megtalálni, tele vagyok tervekkel, ambícióval, igazi embertápláló munkára vá­gyom. Azonosulni akarok az anyaggal, s erre jobb lehetőséget nem is találhattam volna, mint itt, Kecskeméten. — Miért nem a kecskeméti ke­rámiastúdiónál próbálkozott? — Ez mindössze háromhóna­pos elfoglaltságot jelentett vol­na. így más lehetőség nem adó­dott, minthogy önálló műhelyt hozzak létre, megteremtsem a salát kis varázsbirodalmamat, ahol kedvemre készíthetem agyagtárgyaimat, s ahol senki sem szólhai rám. Én állítom fel a mércét, és en vagyok a kritiku­som is. Sokat követelek magam­tól, egy percnyi lazítást sem en­gedélyezek. Rengeteg utánjárásba került, míg megszereztem ezt a • Andrea munka közben. (Stra- szer András felvétele) helyiséget. Kérvények, aláírások — de hisz’ ismeri ezeket az út­vesztőket — amikorra sikerült kivívnom a jogot. Közben új- ságkihórdásbói tartottam fenn magam. Rémisztőén nagy az anyagi áldozat is. Egyedül a ke­mence 37 ezer forintba került! Anyagot Pestről szállítok, egy mázsa háromszáz forintba kerül, a többiről nem is beszélek. A nulláról indultam, tele vagyok adóssággal, ebbe bele lehet buk­ni, csúnyán be lehet fürödni, de én legalább megpróbáltam, és amit csinálok az enyém, a két kezem munkája. Kecskemét befogadott, a többi egyesegyedül rajtam, a tehetsé­gemen és az energiámon múlik, én szeretnék hálás gyermeknek bizonyulni. — Ügy tudom, egy kísérletnek is résztvevője. — Igen. A városföldi óvodá­sokhoz járok ki. Mintázni taní­tom őket és a formaérzékük fej­lődéséről szeretnénk következte­téseket levonni. Később — úgy tervezzük — a legtehetségeseb­beket korongozni. is megtanítom. Ezek a kisgyerekek most ízlel­getik a művészet gyümölcsét. Látni kellene a felparázsló sze­meket, amikor reprodukciókat nézünk, hallani kellene a véle­ményüket, a szépség és tisztaság szeretetét. Tapasztalatainkat majd összefoglaljuk írásban is. — Ügy tudom, anyagi gondjai némelyest enyhültek. Ösztöndíjat kapott? — Nem. A Szőlészeti Borászati Kutató Intézet keramikusa va­gyok. ahol is havi fizetésért bor­kóstolóhelyiségeket rendezek be: a dísztárgyaktól, gyertyatartóktól a kancsókig, kenyerestálakig, mindent én csinálok. Más mun­káimat Budapestre hordom zsü- riztetni. — Min dolgozik most? — Egy emberalakú, gyöngyök­kel kirakott nénikét készítek. Ügy tervezem, egyik darabja lesz a Kerekegyházán rendezendő kiállításomnak. A pályakezdés mindig nehéz problémát jelent. Butyka Andrea göröngyös, megpróbáltatásokkal teli utat vá­lasztott. Nem kívánhatunk mást, mint jó utat! Csontos Lajos FÖLDES ANNA: így élt Móra Ferenc (14.) Könyvtárosi céljairól, prog­ramjáról és a könyvtár társadalmi hasznosságáról Móra így vallott: „Nem szólok azokról, akik csak puszta gyönyörűséget keresni járnak ide, beletel ejitkezni a köl­tők dalába, az írók meséibe, a tülekvő élet lármája elől. De gondolnom kell a tudósra, aki itt jut máshol keze ügyébe nem eső ritkaságokhoz; a szegény diákra, aki egész életén át hálá­val gondol vissza a csöndes ol­vasóteremre. ahol egyszerre ka­pott könyvet, meleget, lámpát és szíves szavakat; az iparosra, aki itt tanulta meg, mert lefordíttat- tuk neki németből magyarra és kémiából érthető emberi nyelv­re, hogy hogyan kell gyapjút festeni; a kereskedőre, aki ná­lunk járt utána annak, hogy me­lyik magyar moha a legjobb tö­mőanyag, és hol lehet azt találni; és talán nem szabad kihagynom azt a szegény. félkarú vasúti munkást se. aki a kérőlapon azt írta be foglalkozásnak, hogy „tel­jesen nyomorék”, és itt akart olyan törvénykönyvet találni, amelyikkel a másik teljesen nyo­morékot. a magyar államot rá- kényszeríthesse. hogy neki olyan műkart készíttessen, amelyeknek még a kézujja is csuklóra járt, mert mégiscsak azzal egész az ember.” Sok titkú földünk szerelmese Móra Ferenc hűséges termé­szetű ember volt. Az a szere­lem — vagy inkább szenvedély —. amelyről szólni kívánok, az ismerkedéstől a halálig. majd három évtizedig tartott. És ta­lán több boldogságot hozott ne­ki minden más szenvedélynél. Ami pedig e szerelem gyümöl­cseit illeti — máig büszke rájuk a szegedi múzeum. Leltárában ott szerepelnek a Csóka község határában talált ősi használati tárgyak, a kunhalmokon feltárt sírok lakói, fegyvereik, és a nagyszéksósi aranyékszerek. De régészszenvedélyének gyümölcsei Budapesten és Bécsben, Szőregen és Szabolcsban is elérhetők — nyomtatásban. Az ásatások során szerzett tudományos tapasztala­toknál is maradandóbbak a no­vellákban, anekdotákban, tárcák­ban megőrzött emberi dokumen­tumok. Móra — tőle tudjuk — a föld titkainak faggatásához is pa­rancsra fogott. Múzeumi gazdája. Tömörkény István, aki még Reiz- ner János védőszárnyai alatt ta­nulta ki a mesterségét, nem min­dig lelte örömét az ásatásban, és ezért egy alkalommal ifjú famu- lusát küldte ősöket kutatni. Mó­rát meglepte a megbízatás. — „Hogyan csináljam? — kér­dezte megrökönyödve. — Hiszen nem értek én ahhoz. Sose láttam ásatást. — Hát aztán? — vont vállat Tömörkény — Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket ta­nítani köll az ugatásra.” „Csakugyan a magam nyomo­rúságára tanultam ki a régésze­tet” — vallotta Móra. Még 1905- ben, Hampel József régészprofesz- szorhoz, a Nemzeti Múzeum ré­giségtárának vezetőjéhez írott le­velében is úgy tünteti fel. hogy muszájból, kötelességből régész- kedik. ha Tömörkényt éppen más­hova szólítja a munka. Két év­tizedes régészkedés után azért már valamivel fölényesebben nyilatkozik: abban a tudatban, hogy mindent készen hagy maj­dani. akadémiai tagságra érde­mes régész utódainak. Készen hagyja a leleteket, az ásatási nap­lókat. a fotográfiákat, a cse­répből. kőből, bronzból való ke­resztlevelezett „himmihummik” százait, ezreit, és az utódnak csak rendszerbe kell majd zavarni ezt az egészet... Móra tényleges régészeti érde­meinek, hozzáértésének elbírálása nyilvánvalóan a szakemberek dolga. Annyi biztos, hogy ő ma­ga két régészeti tudományos dol­gozata ás tucatnyi érdekes, szen­zációszámba menő felfedezése után is némi öngúnnyal és a tudósálet iránt félig bevallott vá­gyakozással panaszolja, hogy ő csak „olyan régész, aki nem is okleveles vakondok, csak olyan magánpassziöból való szerelmese ennek a mi sok titkú földünk­nek”. Alkalom szülte, amatőr régész volt-e valóban ez a magát paraszt régésznek is nevező, . leletmentő archeológus? Vagy inkább csak hangzatos szerénykedés az, ami­vel a legendákat táplálja? Azt tudjuk, hogy már budapesti böl­csészhallgató korában nagy ér­deklődéssel hallgatta Czobor Bé­la professzor régészeti óráit, és amikor múzeumi munkája meg­követelte és lehetővé tette, öröm­mel utazott Kolozsvárra, az 1908- ban szervezett régészeti tanfo­lyamra. A napokig, hetekig tartó ásatá­sok során Móra közeli kapcsolat­ba, néha barátságba került a munkáját segítő napszámos em­berekkel. Fizetség dolgában nem lehetett nagyvonalú: többnyire a város fizette a legalacsonyabb napszámot. De a jó szóval nem fukarkodott. Kotormány János visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a közös munkában megismert tár­sakat Móra igazgató úr mindig a nevükön szólította. Volt ebben a bizalmasságban tudósi taktika is, meg a közös munkában, a „földalatti Magyar- ország” kutatásában kovácsoló- dott összetartás. De a forrás va­lahol mélyebben rejtőzött: Móra és a tanyaiak összetartozásában, közös emlékeiben. Hiszen amikor az igazgató úr Tápé határában Lebön járt, Farkas Mihályéknál, a dohos földű, alacsony tisztaszo­bában — a búbos kemence, a rongyos ágyterítő, az ágy alatt fészkelő kotlós, a kemencenyakon pihenő cirmos, az ajtó keresztfá­ján függő szenteltvíztartó is olyan ismerős volt számára, mintha ott­hon járna. Még a fényes1 orrú, rongyos ruhájú Fercsikében is egykori önmagára ismert. S mi­vel szíve szerint mindent megtett volna ezekért az emberekért, hogyne teljesítette volna az ott lakók kérését, hogyne vállalta volna, műzeumigazgató létére, a Piros asszony rábízta prőkátor- ságot... Ásatásai során Móra tulajdon­képpen kétféle régészeti naplót vezetett. Az egyikbe a térképek kerültek, az adatok, a méretek, a sírokból előkerült leletek tudo­mányos feldolgozását megköny- nyítő helyszíni körülmények meg a fotográfiák. A másikba a sírok felett, sírok között szerzett ta­pasztalatok: régészeti titkok és néprajzi, nyelvészeti adalékok, szavakkal készített, történetekkel előhívott, múltbéli és jelenbeli fo­tográfiák. Mozgalmas évek Az a mesemondó Móra Ferenc, akiről a gyerekék a legtöbbet tudnak, és akinek a szobrát so­káig építgette, fényesítette a teg­napi irodalomtörténet is, távol élt a politikától. Az igazi — aki megőrizte az otthonról, és a fél­egyházi iskolából magával hozott negyvennyolcas szellemet, és aki nem vonult fedezékbe, amikor az ég dörgött — nagyon is követ­kezetesen síkra szállt a maga ra­dikális humanista nézeteiért és a paraszti érdekékért is. Nem hunyta be a szemét, amikor az Ailföldön sztrájkoltak az aratók, és akkor sem, amikor a rájuk uszított csendőrök testvéreikre fogták a puskát. „Lőttek és újra lőttek. Elesett tíz ember, húsz ember, negyven ember. Némelyik úgy, hogy sose kelt fel többet, némelyik úgy, hogy jobb lenne, ha sose kelne fel többet, koldus­nak, csavargónak, világ csúfjának, föH'dterhinek ... Forradalom ez. Az első igazán komoly dübörgése a vulkánnak, melyen haláltáncot járunk.” Szegeden a függetlenség lobo­gója alatt szervezkedő ellenzék memorandumokkal, közjogi vitá­val és a Kossuth-nótával tünte­tett a kormányzat ellen, de köz­ben messze keleten már kitört a győzelmet ígérő polgári forrada­lom. Az 1905-ös oroszországi ese­mények híre együttérzést, de in­kább szomorú, mint ujjongó, üd­vözlő szavakat váltott ki Mórából. „Az oroszok, szegények, az alkot­mányért lövetik magukat rakás­ra. s a vértanú hitével halnak meg: hogy a vérükön sarjadó ve­tésből unokáiknak sül fehér ka­lács. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents