Petőfi Népe, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-13 / 110. szám
MŰVELŐDÉS • IRODALOM • MŰVÉSZET KIÁLLÍTÁSI JEGYZET Gondolatok a Forrás antológiáról Kékfestés Ha jól emlékszem egykori tanulmányaimra, az indigó lúgos közegben jellegtelenül világos zöld színárnyalatot mutat, de gőzölés, levegőztetés hatására az oxidálódást követően mélykékre vált át. Az indigó-kékfestés az emberiség textiltörténetének egyik ősi, indiai eredetű színezési eljárása volt, s különösen azután terjedt el Európában, hogy rájöttek: ahol zsíros, víztisztító anyaggal itatják át a vászon szövetét, azt nem fogja be a festék. Mintázni lehet tehát ezzel az eljárással. Nosza, csak faragni kellett a mintáfákat, s az úgynevezett dúcokkal ötletesnél ötletesebb mintázatot vihettek fel a • Volt kereslete az indigóval színezett hagyományos textíliáknak. textíliára. A sötétkék alap és az élénkfehér játéka pedig mindig szemnek tetsző eredményt adott.. A textil- és a vegyipar fejlőFcstődúcok és mintázatok. • Részlet a tárlatból. (Tóth Sándor felvételei.) désével azonban korszerűsödött ez a hagyományos festési eljárás is. amelynek több hibája volt. Mosás alkalmával például „levér- zett”, a színezés, az anyag a többszöri mártogatás következtében gyakran foltosra, egyenetlenre sikeredett. A modern hengernyomó gépek ma már kilométerszámra képesek ontani a mértani pontossággal mintázott, mosás- nakj napfénynek és kopásnak ellenálló, egyenletesen színezett vásznakat, műanyagféleségeket. Ügy tűnt, hogy a házilagos mesterségnek végképp befellegzett. Ám a rusztikusabb, a durvább, de bizonyos értelemben mívesebb régihe'z való visszatérés, a hagyományos kerámia, a bútor, a népi és iparművészet reneszánsza d textilfestést is elérte. És mint ezt a kecskeméti Kafona József Múzeum májusi kiállítása és a háromnapos vásár is bizonyította: bőven van akkora vásárlói kereslet, hogy ez ma már néhány falusi mestert, illetve műhelyt életben tartson. Mert igaz ugyan, hegy termékeik színtartósága nem veheti fel a versenyt a gyáriparral, de a kékfestett vásznakat éppen az egyéni jelleg, a tökéletestől való eltérés teszi alkalmassá arra, hogy a belőlük készült szoknyák, kendők, kötények, vagy blúzok különbözzenek a gyári szériatermékek tucatjaitól. A kecskeméti múzeum kékfestő-kiállításának látogatói elsősorban anyagokat láthatnak. Különféle mintázattal ellátott mélykék vásznakat, néhány éteszköz, kerámia és egy-két varrott blúz, szoknya kíséretében. A kiállítótermekben látható anyag azonban egy kissé nagyobb érdeklődést kelt, mint amekkorát ki tud elégíteni. Hiszen a vásznak csupán egy részét képezik ennek a népi — iparművészeti témakörnek. Hiányzik a kiállításból a mesterség leírása, bemuta- tás9, dokumentálása. Hiányzik néhány fotó, hogyan dolgozik a mester, néhány útbaigazítás: mi is a lényege ennek a hagyományos színezési eljárásnak. Más szóval teljesebb és tartalmasabb lenne ez a valóban szép és érdekes rendezvény, ha a termékek mellett, hacsak vázlatosan is, de bemutatták volna magát a mesterséget. P. M. A Forrás születésének tizedik évfordulója alkalmából megjelent antológiát lapozgatva — könnyen hajlik az ember arra az álláspontra, hogy e folyóirat (a különböző időszakonként már 1955- től megjelenő Kiskunság utódaként) törvényszerűen indult útjára tíz esztendővel ezelőtt. Törvényszerűen — hiszen adva volt ehhez szinte minden lehetőség. Adva volt itt a Duna—Tisza köz táján egy viszonylag szerencsés sorsú város, amelynek vezetői nemcsak a mának, de a holnapnak is éltek, már régtől fogva. Ráadásul úgy, hogy az anyagi javak mellett a szellemiekről sem feledkeztek meg soha. Bizonyítja ezt kollégium, jogakadémia, színház, múzeum, majd később a felszabadulás után a kutatóintézetek alapítása, a művésztelep újjászületése, a főiskolák megteremtése. Aztán adva volt egy viszonylag szerencsés időszak is. amikor a városban és környékén tíz-tizenöt esztendő alatt olyan gyors és olyan mélyreható gazdasági változások történtek, amilyenre példa nem akadt még a vidék történelmében. S végül adva volt egy azóta is szerencsés^ nek bizonyult kormányzati intézkedés, hiszen a Forrás az 1968-as gazdasági reformot követő esztendőben indult útjára, akkor, amikor a vidék is teljes egyenrangúságot és önállóságot kapott a korábbi központi irányítás helyett. Végiggondolva a felsoroltakat, bizony el kell ismerni: nélkülözhetetlen feltételei ezek egy folyóirat megalapításának, felvirágoztatásának. Nélkülözhetetlenek — de nem elegendők. Mert a legkedvezőbb körülmények is csak akkor gyümölcsöznek. ha vannak, akik a meglétüket felismerik, a kiaknázásukba energiát fordítanak. S mivel folyóiratról, egy egész országrész szellemi erejét egységbe fogó irodalmi fórumról van szó, az sem mindegy, hogy a hozzáértésnek milyen fokán zajlik e buzgólkodás. Vagyis az alkalmat felismerők, az ügyet felvállalók vajon képesek-e parázsló törekvéseket ébreszteni másokban is? Van-e hozzá kellően pallérozott ízlésük, az idők szavát megértő és annak megfelelő távlatokat nyitó szellemiségük, hogy az általuk kiszemeltek „paklijából” minden lehetőséget, minden képességek formájában szunnyadó művet elő is licitáljanak? A Forrás antológiát lapozgatva —, s az eltelt tíz esztendő termésének legjavát egyben látva — igennel kell válaszolni ezekre a kérdésekre. A Forrás megindításánál bá- báskodóknak sikerült elevenen pezsgő életet teremteniük azon a vidéken, amely az ország szellemi térképén előtte mindig fehér foltnak számított, még akkor is, ha itt született Petőfi Sándor és Katona József, ha itt is élt életének egy-egy időszakában Csokonai Vitéz Mihály, Jókai Mór, Móra Ferenc. Mert folytatásra érdemes — vagy helyesebben: folytatásra igazán alkalmas — irodalmi hagyomány ennek ellenére sem teremtődött e vidéken. E hagyományokat — szinte egyik pillanatról a másikra — a Forrás szerkesztői teremtették meg azzal, hogy a magyar valóság, a népi és minden haladó hagyomány, s a határon túli magyar szellemi élet ábrázolását, művészi és tudományos igényű ismertetését, feltárását tekintették kezdettől a legfontosabb feladatuknak. Mert e program alkalmasnak bizonyult arra, hogy a kecskeméti folyóiratot már a kezdet kezdetén a magyar irodalom, a magyar szellemi élet olyan jelesei tüntették ki figyelmükkel és pártfogásukkal, mint Németh László, Veres Péter, Szabó Pál, Féja Géza és Illyés Gyula. Azok az alkotók tehát, akik éppen a saját példájukkal bizonyították néhány évtizeddel korábban — a magyar kultúra történetében ilyen tömeges méretekben először! — hogy Mezőszilasról, BiELISEO DIEGO KUBAI KÖLTŐ VERSE: A hívatlan E kusza költeményt az eső elmossa, mihaszna irka-firka, unalom-menedék; nem értem hát, hogy bukkan föl benne arcod, mintha csak újra fényre, napra kívánkozna. Nem. Azért sem veszlek észre, csakirkálok tovább a rozsdálló kapuról meg a négyszögletes, dehogy, kerek oszlopairól: még itt vagy velem. Akkor hát a kapu más, és te sólyomszemű, búskomor leány, más vagy te is, ahogy ott állsz s nézed a kisfiút, aki rád rajongva néz fel, mert borzongatóan szép és rettenetes vagy. harugráról, Rácegresről, vagy Balmazújvárosból kiindulva, sőt, az egész életet vidéken töltve is lehet az egész országhoz, az egész néphez szólni. Még helyi részlet- kérdéseket feszegetve is! — hiszen nem a téma, hanem a témát körbejáró, azt kibontó ember, a népben és nemzetben gondolkodni tudó szellemiség határoz eb- óen. E törekvéseket magukénak tudva, vagy legalábbis közelállónak érezve tömörültek a Forrás köré az ország legkülönbözőbb területein élő alkotók. A költők közül többek között Csoóri Sándor, Tornai József, Buda Ferenc, Hatvani Dániel, Gál Farkas, Goór Imre, Kiss Benedek, Utassy József, Sá- rándi József, Ószabó István, és Dézsák Sándor; az írók közül Fekete Gyula, Csák Gyula, Raffai Sarolta, Balázs József, Czakó Gábor; a valóságfeltáró szociológusok közül Zám Tibor, Derkovits György, Beke György, Kunszabó Ferenc, Zoltán Zoltán, és Bánlaki Pál; az irodalomtörténészek és kritikusok közül Czine Mihály, Bognár András, Szalay Károly és Orosz László. Az'ő érdemük elsősorban, hogy az eltelt tíz esztendő alatt tekintélyes olvasótábora nőtt a Forrásnak, s hogy ma már nemcsak Kecskeméten vagy Bács-Kiskun megyében, nemcsak a Duna—Tisza közén, de a fővárosban is, az egész országban olvassák az oldalain megjelenő, s nem egyszer széles körű vitát kavaró — írásokat. Az ő érdemük, hogy bebizonyosodott: a Duna—Tisza közén élő homoki ember nemcsak a legendás, már Erdei Ferenc által is csodált szorgalmával, de szívós. földjéhez, népéhez, múltjához ragaszkodó szellemiségével is képes figyelmet kelteni, elismerést szerezni. A Forrást ez a szellemiség hívta életre tíz esztendővel ezelőtt, s csak ez a szellemiség éltetheti tovább, s tarthatja a jelenlegi folyóiratok élvonalában, ott, ahol jelenleg helyet foglal. Káposztás János Ha nem láttál engem akkor, most mit akarsz itt, mért rontod el játékomat a könyörgéseiddel, mért borzolod e sorokat diús-tömör hajadba, mely mint az éjszaka, tudom, feneketlen. Nem, kérlek, ne tedd, hisz neked semmi e vers, de nekem be kell fejeznem, hallod, akárhogy igéz sólyomszemed, mely nem látott engem akkor. Ha akarom, ha nem, most már tiéd e vers, hisz itt vagy, te távoli, ugyanúgy, mint akkor, fél lábbal már odaát, túl a sötét kapun, amelyet halkan becsuksz magad mögött, örökre. Csuday Csaba fordítása Hétköznap, vasárnap..., Csak az öreg Hanák szavazott a javaslat ellen. A brigád tagjai egykedvűen hallgatták a szópárbajt, ismerték az öreget, makacs, mint az öszvér. A -késő délutáni napfény ferdén tűzött be a kormos műhelyablakon, s a saját készítésű székeken, szerszámosládán, felfordított vödrön üldögélő alakok árnyéka hosszan elnyúlt a kopott betonpadozaton. A Kölyök egy szárnyaitól megfosztott legyet idomított a satupadon. — Tehát nem vállalod? — kérdezte újból Kele, a brigád-vezető. — Nem! — mondta kimérten Hanák József. — A hétköznapjaimmal te rendelkezel, azt csinálom, amit mondasz. -De a -vasárnap az enyém! A gyűrött arcú emberek, tagjaikban az imént véget ért műszak ól,mos fáradtságával, -hallgattak. Jó kis brigád ez. összetartó. iNem egy vasárnap délelőttöt töltöttek már közös munkával. Hol egy óvodát patronáltak, hol egy-egy magányos öreget, s olykor — mint ezúttal is — a tervteljesítés érdekében vállalták az önkéntes munkát. Mégis azt gondolták, kár Kelének érdeklődnie. Ha nem vállalja, hát nem vállalja. Meglesznek az öreg nélkül is. Kele Gábort azonban nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen beletörődjön az efféle kudarcba. Másnap ismét nekiveselkedett... Hanák József reggeli utáni cigarettáját szívta a kitárt műhelykapunak támaszkodva, amikor a brigádvezető odalépett hozzá. — Adj egy kis tüzet, Jóska bácsi. Hanák zavartalanul bámulta a kopár gyárudvart, rá se nézett, úgy nyújtotta feléje a parázsló Kossuthot. Néhány másodpercig némán eregették a füstöt. •p Ez a munka nagyon fontos — kezdte a brigádvezető. Hangja békülékenyen csengett. Hanák József azonban meg se hallotta. Messze, a gyárépületeken túlra, a város felé tekintett. — Megint eszi a fene őket! IKele Gábor nézte a bőrgyár távolban magasodó, karcsú kéményét, amely sűrű, sötétbarna füstöt okádott. — Gondold meg, öreg — kezdte újra és már tudta, hogy kár ivóit szóba hozni a dolgot, társának ma rossz a hangulata. Hanák József a betonra ejtette a csikket, és keményen rátaposott. Most nézett először Kelére. — Nincs mit meggondolni. Amit mondtam, megmondtam! E pillanatban élesen felberregett a reggeli idő végét jelző csengő. Az eddig csöndes műhely hirtelen megelevenedett, ajtók csapódtak, brummogva megindult a présgép, és valahol a sarokban felsivított egy köszörű. Kele sarkonford-ult, és a fúrógéphez sietett, amely mellett — mint nagytestű, lomha állatok — mázsás árammegszakító készülékek sorakoztak. Beszabályozásuk a brigádvezető dolga. Kellemetlen, nehéz munka! A kapcsolók messziről érkeztek, vasúton'és teherautón zötykölődtek, s most makacsul ellenállnak minden jószándékú kísérletnek. Épp úgy, mint némelyik ember. Bezzeg, amikor meglátogatták, hogy’ íogadkozott. Két hete történt. A Kölyök dobta be kézmosás közbén, amint ebédhez készülődtek. — Emberek, ellátogathatnánk az öreghez...-Délután ott baktattak mind a nyolcán a városszéli utcácska gödrösre koptatott járdáján, melynek repedéseiből -itt is, ott is kinőtt a fű. A kertes házak tornácain fejkendős asszonyok tűntek fel egyre-más- ra, kíváncsian szemlélve a lármás idegeneket. A bőrgyár kéménye sötét füstfelhőt rajzolt a cseréptetők fölé. A -Kölyök szótlanul tette le a zöldszilvánis üveget a három csomag Kossuthtal, amikor Hanákné bevezette őket a beteghez. Hirtelen tele lett a kis szoba, épphogy elfértek, a konyhából kellett hokedliket behozni, hogy leülhessenek. Hanák József zavartan krákogott. (Perei Zoltán grafikája.) r~ Semmiség ez.”'. Valami ostoba influenza.:: Hanákné bort hozott, majd nagy lapos tányéron iíbászt és kenyeret is, — Saját készítésű! — büszkélkedett az öreg. Két órába is beltelt, mire búcsúzkodni kezdtek. — Siess meggyógyulni, odabenn nagy szükség volna rád!-Hanák kezet rázott valamennyiükkel. — Köszönöm a látogatást... és számíthattok rám! Most -meg: „Amit mondtam, megmondtam!” * Kele dühösen legyintett, és nekilátott a munkának.' Hanák József vasárnap reggel öt órakor kelt fel, mint szokásosan. Megborotválkozott, felnézett az alacsonyan csüngő, szürke esőfelhőkre, aztán kibal- lagott a sufniba, amit műhelynek szokott titulálni.1 Rég nyüstöli már az asszony új polcokért a spájz- ba, hát a minap nekifogott, legyen meg az öröme.' De most nem lelte kedvét a munkában. Egyre a tegnapi eset járt a fejében. — -Fiúk, brigádgyűlést tartunk — mondta műszaki után Kele. — Sanya! Kollár! Gyertek csak ide! Kölyök, szólj a többieknek! öt, mintha észre sem vette volna. Tett-vett egy ideig az a-pparátnál, várta, hogy majd odahívják, de nem szólt neki senki... Haragosan lökte félre a szerszámokat. A k-utya-úristenit, hát már nélküle üléseznek! Ügy látszik az öreg Hanákot egyszerűen le lehet írni, mint egy selejtessé vált leltári tárgyat. Hát azt már nem! Bírja ő még, amit a többi! Hirtelen elhatározással kulcsra zárta a „műhelyt” és besietett a házba. Kele Gábor szemében vidám fények gyúltak, árúikor a satupadnál meglátta. — Örülök, hogy -bejöttél... Hanák József a hegesztőapparátnál foglalatoskodott. Komoran nézett a brigádvezetőre. A vasárnap az enyém, s ha úgy tetszik, munkával töltöm! •> És rákacsintott a Kölyökre, aki segítőkészen téb- lábolt mellette. Szeme huncutul villant a bozontos szemöldök alatt, s arcán szanaszét futottak a ráncók, az ezernyi apró barázdák... Sitkéi Bél»
