Petőfi Népe, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-10 / 107. szám
V I 1979. május 10. # PETŐFI NÉPE • 5 MOZOGJANAK TÖBBET A JÁTSZÓ GYEREKEK! Tudnak-e úszni a kicsik? — A mai gyerekek kérem nem is tudnak játszani ahhoz képest, amit mi csináltunk! — mondta egy hatvan év körüli, tiszaalpári gazdálkodó ember. Valóban: milyenek a mai falusi gyerekek? Hogyan élnek, mit játszanak, mennyit mozognak — például — a 40—50 évvel ezelőtti falusi gyerekekhez képest? Hiszen napjainkban az urbanizáció érintette falvakban, községekben már a városihoz hasonló körülmények között élnek ők is ... Erre próbáltam választ keresni Bács-Kiskun megye egyik legrégibb községében, a 900 éves Tiszaalpáron. Gyülekező a gyepsoron Bodor Lajos nyugdíjas, *a Tisza menti község helytörténetének kiváló ismerője, lelkes lokál- patrióta, így emlékszik a húszas, harmincas évekbeli gyermekkorára ... — Nekünk gyerekeknek a tiszaalpári rét, vagy az úgynevezett gyepsor volt a rendes gyülekező helyünk, össze is számoltam: a fiúk huszonhat féle moz- gásos gyermekjátékot ismertek, de a lányok is tizenkettőt. Ma már talán nem is tudják, mi volt az a cedrázás, métázás, lovazás, huszározás, kosfejezés —, hogy csak egynéhányat említsek. — Ezek mind ügyességi, vagy komoly fizikai erőfeszítést igénylő játékok voltak. Sokszor sötétedésig is kinn maradtunk a várdombon, a híres Zalán földvárán, míg a szüléink be nem zavartak. Az is jó mozgás volt: le és föl a- domboldalon. Lándzsákat is faragtunk, fűzfavesszőből... Télen meg aztán: kimentünk a vár alatti nagy tóra. Űrigyerek, parasztgyerek ott mind összegyűlt. Jómagámnak, meg sokunknak csak fél korcsolyája volt, de azzal is mentünk;'le nem maradhattunk. A parasztgyerekek tudtak a leg' jobban csizmapatkón kilencest, meg hatost írni. Volt aki 30—40 métert is csúszott a sarkán ... — Ma korcsolyáznak-e a tiszaalpári gyerekek? — Azt hiszem, igen, de korcsolyát se mindig lehet kapni. De elég drága, mert cipőstől kell megvenni. Ma is van rácsavarható korcsolya, de a régi cipők ugye jobban bírták. Nem vált le a talpuk ... ír-' Mi tartozott még a régi idők kedvenc időtöltései közé? •ri- Akkoriban lett divatos a futball. Szívvel-lélekkel mentünk csapatostul játszani a környékbeli falvakba, Ugra, Sasra, Laki- telekre, stráfkocsival. De volt olyan gyerek, aki nem fért fel, s az szaladt a kocsi után... A majálisok is mások voltak, mint ma. Általában a Tőserdőben tartották. Ott aztán a kötélhúzástól a lepényevésig, és a rúdmászásig minden volt. Szóval, véleményem szerint a mai falusi gyerek — mindennapjaiban — nem mozog annyit, mint a régi... Egy óvónő tapasztalatai — Én most elmegyek, jó gyereket keresek, akinek térdén van a kis keze... Ilyeneket játszottunk huszonöt évvel ezelőtt, mert mind a százhúsz óvodásom azzal az egyszál babával akart játszani... — emlékszik a régi időkre a tiszaalpári központi óvoda vezetője, Ágoston Béláné. — Most már mindenük megvan. Nézze meg, a könyvekkel, játékokkal zsúfolt polcokat. Az udvaron: a mászókától a gyűrűhintáig és a kis futballpályáig minden megtalálható. Ha látná, milyen ügyesek ezek a kicsik a távolugrásban, céldobásban. Időnként még kosárlabdázunk is ... Kifejezetten ügyelünk arra, hogy a benti tornafoglalkozásokon kívül a szabadban is mozogjanak, legalább három-négy órát. — Mi a helyzet a nem óvodás gyerekekkel? — kérdezem. — Családlátogatás alkalmával tapasztalom, hogy a mai gyerekek olyan játékokkal vannak elhalmozva, melyek bekötik őket a lakásba. Alpáron például sok az egyke. Féltik őket, nem nagyon engedik ki az udvarra. Ha igen, céltalanul futkosnak, de ez nem okosan irányított mozgás, mint az óvodában. A mi szülői munkaközösségünk viszont lelkesen támogatja az óvodai sportot, tudomásul veszik a gyerekek mozgásigényét. A farsangi bevételből például húsz rollert vásároltak nekünk. Persze akad olyan is, aki külön orvosi igazolást hoz: téli időszakban ne engedjük ki az udvarra a gyerekét... — Tudnak-e úszni az óvodáskorú gyerekek? Kihasználják-e hogy a Tisza itt van a közelben? — Azt hiszem, egy gyerekem sem tud úszni. Az úszástanítás elsősorban a szülők feladata lenne, az itteni sebes sodrású víz helyett elvihetnék a kicsiket a tőserdei holtágba. De nem viszik, nagyon féltik őket. Bizony szomorú, hogy itt a folyó, és a falusi gyerekek nem tudnak úszni. Még az alsótagozatos iskolások se nagyon. Ma már minden gyerek eljut egyszer a Balatonra, képzelheti, milyen veszélyeknek van kitéve ... — Az úszáson kívül mindenféle sportággal, mozgásos játékkal foglalkozhatnak a gyerekek az óvodában. Jók a körülmények. Mi a helyzet az iskolában? — Azt hiszem, ott egy kicsit megszakad a testi nevelés intenzív folyamata. Tornaterem nincs, a művelődési ház nagytermét használják sportolási célra. Az iskolában inkább az oktatásra, a szellemi tudás gyarapítására fektetik a hangsúlyt. A felső tagozatban talán már jobb a helyzet, szakos tanár foglalkozik velük ... Mit nyújt az iskola? — Átmeneti megoldás, több, mint a semmi — mondja Tóth Gábor, a központi általános iskola testnevelő tanára, a művelődési házban levő „tornateremre” utalva. — Bordásfal nincs, se védőháló az ablakokon. így labdajátékra csak az iskola szabadtéri pályáján kerülhet sor. A tornaszerek hátul vannak a terem végében összezsúfolva. Bár az iskola nincs messze a művelődési háztól, mégis az órából vesz el időt, amit átballagunk. Az órák befejeztével pedig mindig pakolni kell, hiszen a nagyteremben tartanak /mindenféle községi rendezvényt: a táncesttől a falugyűlésig. Ide járnak a labdarúgó-szakosztály tagjai is edzésre, és itt csinálom a tömegsport-foglalkozásokat is, — Mi a helyzet az úszásoktatással? — Nyaranként a közeli Kerekdombra szervezünk úszótanfolyamot. önkéntes alapon harmincnegyven gyerek tanul meg így úszni. — Ez nem túl sok. Milyen létszámú az iskola? — Körülbelül négy-ötszáz gyerek jár ide... De ami az iskolai testnevelést illleti, vegye figyelembe, hogy két évvel ezelőtt még ilyen lehetőségeink se voltak ... □ □ □ A húszas, harmincas évek gyermekjátékától tehát eljutottunk a jelenig, a mai lehetőségekig. Bár az elmúlt ötven év Tiszaalpáron is óriási változásokat hozott: a jövő egészséges nemzedékéért, az iskolai testnevelés megfelelő színvonalra emeléséért van még mit tenni. A megoldás — az úf’^ iskolabővítési tervek szerint — a nyolcvanas évek elejéig várát magára... Posváncz Etelka (Straszer András felvételei.) A csalóka szivárvány Kiskunmajsán • Akiért tűzbe menne az osztály: Kozma Huba. • Balra: színtársulati csoportkép — középen Tamási Gáspárral. • Lenn: háom nagyszerű epi- zodista: Á. Tóth László (Duka Vendel), Németh László (Tibád úr) és Sz. Kovács István (Virág). Legördül a függöny. Vastaps ünnepli az előadást. A színfalak mögött afféle diák- happening; egymásba kapaszkodnak a szereplők. Zsuzsanna jobb- iól-balról megpuszilja Rózsa nénit. Ibolyka táncra perdül Bertával. Bálintkát fölkapják és kézről kézre adják. Kiskunmajsán csatát nyert a Dózsa György Gimnázium harmadik osztálya • Már a hír meglepő volt. Hiszen nem mindennap fordul elő, hogy diákok vállalkoznak három fölvonásos darab eljátszására, mint a majsaiak, akik Tamási Áron: Csalóka szivár- vány-a előadására szövetkeztek. Hiszen felnőttet alakítani, a két világháború közötti korba-han- gulatba beleérezni, tengersok szöveget megtanulni nem gyerekjáték. Csupán egyetlen osztályból — esetleges megbetegedésekre idejekorán gondolva, kettős szereposztást kialakítva — kiválogatni a Czintos Bálinttól Homályig sorjázó hősöket már-már csodával határos. Hiszen elérni azt. hogy az író Farkaslakán élő testvéröccse. Tamási Gáspár is Magyarországra jöjjön, s megnézze a színművet, nem kevés papírmunkába kerül. Most már, hogy megvolt a premier, mindez természetes. Lehetne szabályos színikritikát írni a darabról, ám sok értelme nincs: a formánál (hogyan adták elő) fontosabb a tény (előadták). Két kiugró alakításról azonban szükséges. méltó szavakat mondani. Samu bácsi kulcsfontosságú. mindenről tudomással bíró, jóságos türelmű bölcs öregét Opóczki Ervin; a minden lében kanál postás Fecske szerepét Gyöngyösi László formálta, hiv*- tásos művészre valló átéléssel, rutinnal. Ám igazságtalan a kiemelés azért, mert a többiek is megtettek mindent; így Nyerges Benjámin (Czintos Bálint), Hegedűs Jenő (Kálmán), Dömötör Zsuzsa (Rózsa néni), Balogh Klára (Aba), Németh László (Tibád úr), Kuklis Edit (Zsuzsanna), Ruskó Sándor (Kund Ottó), A. Tóth László (Duka Vendel), Pó- csik Éva (Viola), Török Katalin (Ibolyka), Sz. Kovács István (Virág úr). Kisjuhász Gábor (János), Kurucsai Irén (Berta), Körmöt Sándor (Homály), Kozma Huba Sándor (Bálintka). A nagy tett az egész osztály érdeme • — A legizgalmasabb az izgalom — sóhajt föl megkönnyebül- ten Kuklis Edit. Bevégződött a sminkelés, a színtársulat a presz- szó-vendéglőben eleveníti föl az előzményeket, mutatja be az osztályt. Nyerges Benjámin hű krónikásként idézi föl decembert. — Az első olvasás a téli szünetben volt, a főpróba a farsangi bálon. Hetente háromszor próbáltunk, akik nem majsaiak, azok itt aludtak. Ez volt a tizedik előadás — eddig ezerszáza* láttak bennünket. Következik Halas, Harta, aztán Szekszárd. s ha sikerül, talán Romániában, Erdélyben is bemutatjuk Tamásit. Ez már nem rajtunk múlik. Nem mindennapi ez a harmadik osztály; azért nem az, mert a gimnáziumokban megszokottnál jóval erősebb közösségi kötelék fűzi össze a diákokat; a példák sorát egymás szavába vágva sorolják. — Még elsőben nyitottunk egy naplót, s osztályesküt tettünk, hogy bár mindent beleírunk, míg gimnazisták vagyunk, tartalmát senkinek el nem áruljuk. — Nálunk olyan a szellem, hogy ha például kedden elhatározzuk: szerdán kirándulni megyünk. senki sem hiányzik. — A fő kohéziós erő osztály- főnökünk, Kozma Huba — veti közbe Hegedűs Jenő. — Nem hiszem, hogy van tanár, aki jobban megértene bennünket, mint ő. Egyöntetű helyeslés a válasz. A ragaszkodás osztálytörténelemmé vált emlékeit említik: fő helyen szerepel ezek között a tanár úr tanyája, nagy gulyás, gomba, s egyéb étkek készítésének hangulatos helyszíne. Huszka István igazgatóról és Somogyi Lajos német—orosz szakos tanárról szintén meleg hangon szólanák; élő cáfolatául annak az újabb kori hiedelemnek, hogy a ma pedagógusa csak kis mértékben hat diákjaira. * — Örülök, hogy az előadásból haszna származik az osztálynak — fogalmazza meg egy mondatban a darabbal kapcsolatos véleményét Kozma Huba, osztályfőnök, irodalomtanár és e színmű rendezője. Körbeüljük az asztalt, a fő helyen Tamási Gáspár. Aki ismeri tudja: kevés beszédű, mint minden székely. Most sem emelkedik szólásra, csak poharát emeli a diákok, a tanárok felé. Tekintetében öröm, megillető-» döttség. Amiképp a diákokéban és a tanárokéban is. Ballai József Molnár Zoltán: A VERESÉG (14.) — Hogy nem kockáztatja? Ugyan, Frici, ne gyerekeskedj! Mit érdekli őket, hogy hány román katona hagyja itt a fogát! Ezt a te Clemenceau-dat ilyen csekélység aztán igazán nem érdekli ... Na. dehát ez úgyis mind csak ábránd. — Ábránd hát... mondta erre csüggedten Stammler, és visszahuppant az asztalra. — Ábránd hát, az isten verje meg! És minél inkább elrontjuk a dolgunkat, annál inkább fogunk ábrándozni ... Most már van vagy egy hónapja, hogy csak az ábrándjainkból élünk. Kitör a német forradalom ... kitör az angol meg a francia forradalom... meg ilyesmi. Még küldünk nekik egy-két dekrétumot, ugye, aztán egykettőre mindenütt felkelnek a világ proletárjai. — Hiszen még felkelhetnek ... — mondta a támadt csendben András, bár nem sok meggyőződéssel. — Ám ahihoz, hogy felkeljenek, éppen nem visszavonulni kellett volna! — Stammler Frigyes most a nádpálcájával minden eddiginél nagyobbat csapott az asztalra. — De hát, úgy látszik, hogy az elvtársak sokkal hamarabb tanulmányozták a térképet, mint én. És összecsinálták magukat. — A térképtől? Mit találtál te ezen a térképen? — Hogy mit találtam ... Stammler ráakasztotta a sapkáját a nádpálcára, s úgy nyújtotta oda a térkép közepére. — Látod? — Nem tudom, mit kell látni. — A sapkám alatt elfér egész Tanácsmagyarország. Egy percig megint nagy csendben voltak; emésztették, hallgattak mind a hárman. — Nagy fejed van — szólalt meg végül András. — Nagy sapkát hordasz. Stammler visszavette a pálcáját, és visszanyomta a fejébe a sapkát. — Tévedsz. Ez a legközepesebb méretű sapka. — És a dandár? — érdeklődött András. — Azt egy légy szárnya eltakarja. Ha rászáll. — És akkor most? — kérdezte Czauner. — Akkor most miért támadunk? A térkép ugyanaz, nem? — Szerintem azért, mert mostanra talán már a térképünket is elveszítették! A fejüket, a térképüket, mindent! — Nagyobb s nagyobb dühbe kergette bele magát. — Amikor megyünk előre, mint az isten, akkor megállítanak! Mikor aztán szarrá mentünk, akkor huss! előrekergetnék. Zseniális egy hadvezetés, mondhatom; nincs is rá más kifejezés, egyszerűen zseniális ... Megint nem bírta tovább ülve; leugrott a dobogóról, és járkálni kezdett a padok (között, -mint egy dühös tanító, kezében a nádpálcával, de akit nem a nebulók ingereltek fel, hanem a tanfelügyelő, vagy talán maga a püspök. — Na, jó — mondta aztán egyszerre csendesebben. — Én -most kimegyek, és megnézem, hogy melyik a legjobb út Debrecenbe. Landler elvtárs, azt hiszem, úgy gondolja, hogy -mi menetelünk, a románok meg csak szaladnak előlünk. Ha netán mégsem szaladnának, akkor esetleg, ugye, harcolunk is valamicskét. Vagy úgy, hogy megyünk széles arcvonalon előre a Hortobágyon ... Végeredményben majdnem minden hajításnyira jut egy vöröskatona'. Szerencsénk van abban Is, hogy a sík mezőn messze el lehet látni, így akármilyen ritkán megyünk is, nem veszítjük majd el az összeköttetést... — Szóval ez most lelkesítő beszéd, amit így támadás előtt intézett hozzánk? Stammler megtorpant, megállt; ránézett Andrásra: — Na, mi van az asszonykával? — kérdezte egészen megváltozott hangon. — Megkezdődtek a fájások. Ott a bába is. — Aztán kissé kíno- san-szemérmesen még ennyit mondott: — Sehogy sem akart elengedni. — Visszamégy? — Hát... ha lehet. — Pedig azt akartam, hogy gyere ki velem. — Ha parancs ... vagyis, ha úgy gondolod ... — Ugyan, menj csak! Hátha meg is lesz a gyerek, mire odaérsz. Barátom, mire ez a klapec felnő, már az egész világon kommunizmus lesz ... Mi ugyan lehet, hogy holnap megdöglünk, de... hol sírjaink domborulnak ... Gúnyosan költői mozdulatot tett a levegőbe, de a szája széle remegett. — Frici! — Na. — Szedd már össze magad! Hozzálépett, egy pillanatra átfogta a vállát, megszorította. — Jó — mondta Stammler. Zavarban volt egy kicsit; be is gombolta a nyitott zubbonynyakát. — És ne haragudj, hogy most elmegyek! — Ugyan — mondta, ugyanúgy, mint az előbb. — Menj csak! — Értem küldesz? — Hát. ha nem jössz vissza magadtól... — Jövök majd én. Csak ha közben mégis ... szóval, ha hamarabb lenne valami. — Jó. Ha mégis. Akkor küldök. — nyújtotta a kezét. András megszorította. Kezet fogott Czaunerral is. — Milyen ünnepélyes vagy — mondta Czauner. — Add ide a puskád, hadd hozom rendbe addig! Szükség lehet rá. Jó, odaadta a puskát, s ledobta a tölténytáskáját is. Ügy indult el, sima derékszíjjal. 21. Kint az iskolaudvaron, a termek előtti hosszú tornác lépcsőjén néhányan fegyvert tisztogattak. — Szervusz, András! Apa vagy-e már? — Még éppen nem. Vagyis azóta talán már ... léhet. — Üdvözöljük a kismamát! Az egyik fel is állt, odajött hozzá. — Te, nesze csak, ezt meg éppen erre a célra tartogattam! — S egy szelet csokoládét nyomott a kezébe. — Vidd el neki, erősít! Hát ezt nem lehetett nem elfogadni. Vajon mióta kuporgatta ez a fiú ezt a falat csokoládét? S vajon miért? — Lőjünk-e neki galambot? — kérdezte a komor Kovács, a rozsdás bájuszú. — Ilyenkor finom, gyenge galamblevest kell enni. Ránézett, mosolygott. Te mondtad neki. nyavalyás, hogy nem fogok örülni. Odalépett, hátba verte: — De nem előtte, te okos! Majd másnap. Hiszen még nincs is meg a gyerek. Kiabáltak még neki, de nem is volt képes rájuk figyelni. Csak széttárta a karját, mutatva, hogy nemigen tud ő már mit mondani. \ . — Azért csak ne csüggedj! —- engedték el. — Mással is megtörtént már, hogy apa lett... Mikor a kaput kinyitotta, éppen két tiszt ért oda lóháton. Az egyiket, ahogy nyeregből szállt, hátulról is megismerte, Hammer volt, egy idősebb, volt tartalékos hadnagy, a dandártól; a másik idegen, bár abban is volt valahogy valami ismerős, de nem jött rá rögtön, hogy kicsoda. — Nyissa már ki a kaput. Kis elvtárs — szólt könnyedén visz- szatisztelegve Hammer. Kinyitotta a kaput, az egyik szárnyat, s tartotta is, amíg bevezetik a lovukat az iskolaudvarra. — Hova indult, vöröskatona? — kérdezte az idegen tiszt. — Jelentem, a faluba. — Némi rossz érzéssel válaszolt, mert sejtette. hogy a tiszt, ha már megkérdezi. nem elégszik majd meg ennyivel. — Hm, a faluba? Fegyver nélkül? Na, most aztán mi az ördögöt mondjon, erre? — Nem vagyok szolgálatban. — Márminthogy szóval nincs szolgálatban ... pillanatnyilag — fürkészte végig gúnyosan. — Furcsa. Maguk talán nem szereztek tudomást arról, hogy támadást indítottunk a szemben álló án- tánterők ellen? S hogy állítólag maguk is részt vesznek ebben a támadásban? Elkerülte a figyelmüket? (Folytatása következik.)
