Petőfi Népe, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)
1979-05-09 / 106. szám
Az utolsó Batsányi „A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni, Ügye mellett önként, s bátran bajra menni, Kárt, veszélyt, rabságot érte tel sem venni, S minden áldozatra mindenha kész lenni —” ... Batsányi János, a felvilágosodás korának poétája, legelső forradalmár költőnk tollából származnak e sorok. A csaknem kétszáz éve fogant költemény lobo- gásától a mai olvásó is tüzet fog. Mint hevíthették az üknagybáty szavai az ifjú Bacsányi Józsefet, a híres ős századunkra egyedül maradt leszármazottját? Aki hitte, hogy őt kötelezi az örökölt név? , . ■„ ... A Péter Pál utca a regi Báját idézi. Itt él a 7. szám alatt a szelíddé őszült aggastyán feleségével, született Veres Ilonával, aki az első okleveles védőnő volt a városban. Bacsányi József betöltötte már a nyolcvanhatodik életévét. Színét megőrzött bátor-kék szemével halhatatlan költőrokona néz rám. Csodálatos, mennyire hasonlít a képmásról ismert költőhöz! — Nagyatyám, Bácsányi György volt, aki 1795-ben Tapolcán született _ hallgatom a családfájáról beszélő férfit. — A tapolcai Bacsányi-házat ő birtokolta. Tőle atyám, Bacsányi József örökölte, aki köpölyöző, fogat húzó, eret vágó borbélymesterként kereste kenyerét. Én már Budapesten jöttem a világra, mert atyám oda költözött. A Rác Fürdőben gyakorolta mesterségét. A tapolcai házat eladta. Bajára 1898-ban telepedtek a fővárosból. Az ifjabb Bacsányi József itt végezte iskoláit, itt ta- noncoskodott 1904 és 1908 között. Ékszerész, órás és műötvös mesterségre adta a fejét. Később ötvös és szobrászművész szakiskolát is végzett Budapesten. (Az első Szegedi Szabadtéri Játékok idején harminc napig dolgozott egy ötvösmunkával díszített ébenfa dirigenspálcán, amelyet a Ti- sza-parti város Mascagninak ajándékozott.) — Amikor segéd lettem, gyalog indultam vándorútra, Ausztriának — meséli Bacsányi József. — Németországban, Stuttgart térségében hatvanezer ékszermunkás dolgozott akkoriban. Ott is megfordultam. Jártam még sok helyen, önálló iparos csak a húszas években lettem, amikor a szekszárdi börtönből kiengedtek. A magás kort megért iparos — a Bacsányiak többnyire hosszú életűek voltak — a Tanácsköztársaság idején tanúsított magatartása miatt roncsolódott a fehérek fogságában. A monarchia világháborús hadseregébe egészségügyi okokból nem vált be. A születő új haza védelmére önként jelentkezett: — Részt vettem később a szolnoki csatában, amelyben sajnos, vereséget szenvedtünk a románoktól. Bacsányi József a délvidéki direktórium hírszerzőjeként és agitátoraként is ténykedett 1919-ben. — Az összeomlás után hazajöttem ide, és társa's alapon üzletet nyitottam — időz még a hatvan évvel ezelőtti eseményeknél. — Amikor azután bevonultak a városba a fehérterrorista katonai alakulatok, a T-osztályuk letartóztatott. Bajáról és környékéről vagy negyvenünket vittek a szekszárdi királyi ügyészség • Bacsányi József és felesége bajai otthonukban. börtönébe. Államellenes bűncselekménnyel vádoltak. Az éhezéssel, kínzással teli, hosszú vizsgálati fogságból csak tizedma- gammal kerültem ki élve. Hogy ' egyéb büntetést nem szabtak ki rám, azt a bajai származású ügyésznek köszönhettem. Beszélgetés közben a feleség már az asztalra helyezett egy kis koffert, amelyben Batsányi János egyetlen élő leszármazottja kincseket őriz. — Harmincnégy május 12-én Linzből hazahozták \ a nagy Batsányi földi maradványait Tapolcára, a szülőhelyére — mondja könnyekkel küszködve az idős ember. — A kiutazó küldöttségbe engem is meghívtak, ott voltam. Ezek a babérlevelek a költő emlékének hódoló akkori koszorúból valók... Az irodalombarátokkal igen, de a politika hatalmasaival nem békéit meg a bajai iparos a két világháború közti évtizedekben. Í922-től tíz esztendeig rendőri felügyelet alatt állott. Egy vádiratot mutat 1933-ból, amelyben a pécsi királyi ügyészség felforgatás vétkéért vonja felelősségre. 1944-ben rémhírterjesztés címén helyezték vád alá. Ekkor menekülnie kellett, mert a topolyai internálótáborba akarták tolon- cclni. A felszabadulás után Szo- kolya községben, ahol menedéket talált, ő szervezte meg a rendőrséget. 1946-ban_ megbetegedett. Azután nagy-nagy szakértelemmel' és szorgalommal csak az órás és ékszerész mesterségét űzte. Az üzlete mintegy másfél éve zárva van. Néhány esztendeje agytrombózis érte Bacsányi Józsefet, s azóta megszakításokkal tud dolgozni. — Egész életében olyan roha- nós ember volt, akit megállítani alig lehetett — mondja a felesége. — Most reszket a keze, pedig valamikor csudaszép ötvösmunkákat csinált vele, még magas díjat is nyert... Ketten vannak. Egyetlen fiukat a két háború közt elvitte a tüdő- betegség. A huszonötödik születésnapján temették el. — A Horthy-rendszerben, vallatás, kihallgatás közben sokszor az arcomba vágták: meggyaláztam a Bacsányi nevet... — fordítja arcát a mennyezet felé a legutolsó Babsányi. — Szeretném hinni, hogy nem volt igazuk ... A. Tóth Sándor SZOMSZÉDOLÁS, KULTÚRÁVAL Nagykőrösi vastaps a lajosmizsei amatőröknek A két település — Lajosmizse és Nagykőrös — ilyen vagy olyan formában mindig tartotta a jószomszédságot. A lajosmizseiek közül például jó néhányan a nagykőrösi Arany János Gimnáziumban szereztek érettségi bizonyítványt, olyanok pedig még többen vannak, akik — az itteni konzervgyárban találva munkát — meg is telepedtek Nagykőrösön. De fordított irányba is erős volt az áramlás: hiszen igen sók nagykőrösi telepedett meg Lajosmizsén is. Ide húzta őket a szívük, s — mint férj, vagy mint feleség — ebben a nagyközségben alapítottak családot. Ezeket a több évtizedes múltra visszatekintő kapcsolatokat ismerték fel és kezdték el gyümölcsöztetni a két település illetékes vezetői és szakemberei, elsősorban a közművelődés területén. A „szomszédolást” — a lájos- mizseiek kezdeményezésére — a nagykőrösiek kezdték, két évvel ezelőtt, amikor Lajosmizsén a nagyközség fennállásának kétszá- zadik évfordulóját ünnepelték: a tíznapos rendezvénysorozat egy- egy eseményére „buszkaravánok” hozták a konzervgyári és a termelőszövetkezeti szocialista brigádokat. Ezt az érdeklődést tavaly viszonozták a lajosmizseiek: a művelődési házban működő klubok és szakkörök számára Mozsár András igazgató szervezett egy kirándulást, amelynek során mintegy háromszáz — javarészt iskoláskorú, tehát pályaválasztás előtt álló — lajosmizsei fiatal tekintette meg Nagykőrös kulturális intézményeit (a gimnáziumot, a tanítóképzőt, a művelődési házat), és ipari létesítményeit, köztük a konzervgyárat. Egymás életének megismerésében szinte minőségi fordulatot jelentett a nagykőrösiek ez évi látogatása, amikor a vendégek sem jöttek üres kézzel: a gyermekek nemzetközi évének alkalmából ünnepi műsort adtak. A kamara- kórus, az irodalmi színpad, a fúvószenekar és a népdalkor produkcióinak mintegy hatszázan tapsoltak a lajosmizsei művelődési házban, a képzőművészeti kör alkotásaiból rendezett kiállítást pedig még ezernél is többen tekintették meg. Ennek a sokak számára élményt nyújtó bemutatkozásnak a viszonzásával nem vártak^ sokáig a lajosmizseiek: az elmúlt napokban három nagy autóbuszt megtöltő kulturális delegációval — a báb- szakkörösökkel, a furulyazenekarral, a gyermekekből és a felnőttekből külön-külön öszeállított tánccsoporttal, a Magvető és a Rózsa Sándor citerazenekar tagjaival, jónéhány hangszeres szólistával és versmondóval — érkeztek a művelődési házba, ahol kíváncsian várta őket már több száz nagykőrösi, hiszen a lajosmizsei népművészek (Szőrös József, Tasi László, és Rádi János fafaragó, valamint Móczó István festő) alkotásaiból rendezett kiállítás ugyancsak felcsigázta a vendéglátók kíváncsiságát. A mintegy két órán át tartó műsor során különösen Rostás Ottó versmondó, a két citarezenekar, és a felnőtt néptáncosok kaptak sok tapsot Nagykőrösön. K. J. • A zeneóvodai növendékek is nagy sikert arattak. • A táncosokat többször is visszatapsolták. Olyan nyelvi jelenséggel foglalkozunk most, amely aránylag újabb fejlemény nyelv- használatunkban. Sokszor hallunk ilyen mondatokat: Mindenki tudhassa, hogy a jövő héten learassuk a búzát. Hiába fárasz- szuk magunkat, és csak töltsük itt az időt. Nem tudhassuk, miért nem tartsák be a szabályt. Ha jól beosszátok pénzeteket, fussa mindenre. A kiemelt szavak helyében a következők lennének helyesek: tudhatja, learatjuk, f árasztjuk, töltjük, nem tudhatjuk, tartják, beosztjátok, futja. Ha jól átgondol- doljuk a mondatokat, azt látjuk, hegy a felszólító mód alakjaival helyettesítjük a kijelentő módú alakokat a tárgyas ragozásban. Pl.: Megtanítsuk őket. Tanítsuk meg őket! Az első kijelentő mondatban is a felszólító módú alakot használják. A „Megtanítjuk őket” mondat így lesz felszólító alakú, mintha azt mondanánk, hogy „Tanítsuk meg őket!” A suksüköző beszéd azért hiba, mert elmossa a különbséget a kijelentő mód és a felszólító mód között, pedig kijelentő módban nincs helye a felszólításnak. Ez a tudat alatti egységesítő törekvés a legfőbb oka a suksüköző igeragozás terjedésének. Akik ezen a suksük-nyelven beszélnek, a felszólító módú alakokat használják a parancsolás szándéka nélkül. A suksüköző alakok a múlt század közepétől kezdve mind jobban megsokasodtak. A századforduló táján már a pesti nyelvben is felbukkantak. A Budapestre frissen beköltöző vidéki lakosság hozta magával és terjesztette el a fővárosi nyelvben. A fel- szabadulás utáni nagy társadalmi változások folytán ez a beszédmód szinte általánossá lett, és a tudhassuk, láthassuk-szerű igealakok alapján tréfásan suksük- riyelvnek nevezték el. Ennek a szinte ragályszerűen terjedő nyelvi változásnak a legfontosabb oka az, hogy az igék nagy része tárgyas ragozásában a kijelentő és a felszólító mód néhány alakjában megegyezik. A mély hangrendű szavakban az egyes 3. személyben és a többes szám mindhárom személyében azonosak az igealakok. Pl.: Adja ide a könyvet! Ö ideadja a könyvet. Mondjuk meg az igazat! Megmondjuk az igazat. Tudják meg ők is! ök is megtudják. A magas hangrendű szavakban ez az azonosság csak a többes szám első személyében van meg. Pl.: Nézzük meg a kiállítást! Megnézzük a kiállítást. Tehát az adja, mondjuk, adjátok, tudják, nézzük egyaránt lehet kijelentő és felszólító módú igealak is. E gyakori azonosság és a felszólító alakok hangsúlyosabb volta miatt a felszólító módú alakokat találjuk a kijelentő mód azonos hangzású alakjaiban is. Az Eldobja a labdát és a Dobja el a labdát! mondatokban a ragozott igealak azonos. De a Learatjuk a gabonát és az Arassuk le a gabonát! mondatok ragozott igéi eltérnek egymástól. A t végű igékben a tj kapcsolat felszólító módban ss lesz, ebben az igében tehát az aratjuk áll szemben az arassuk-kai, és ez az arassuk magához hasonlítja az aratjuk alakot. Ez a suk-sük változat terjedt el a t végű igékben és természetesen az ít képzősökben is (szeret, tanít), a ható igékben (írhat) és az egyetlen st végű fest igében is. Ezért Jiallunk ilyen mondatokat: MajcT mi megtanítsuk őt. Ezt nem szeressük. Nyugodtan leírhassátok. Nem fessük le még a falat. Ide kell venni az •szí végű igéket is (riaszt, oszt, ragaszt). Pl.: Elriassza verebeket. Ma osszák a jutalmakat. A csecsemők nagyon szívesen fogyasz- szák a bébiételt. Ezekkel az igékkel kapcsolatban szukszüközésről beszélhetünk suksüközés helyett. A szukszüközés sokkal ártalmasabb, mert ebbe a hibába sokszor azok is beleesnek, akik különben már leszokófélben vannak a tudhassuk — láthassuk hdsználatáról. Már kb. 30 éve folyik a nyelv- művelés küzdelme a közben nagyon elterjedt suksük-ragozás ellen. Annyi eredménye már van, hogy a legtöbben általában tudják, hogy a suksüközés a kijelentő mód helyett használt felszólító mód helytelen használatát jelenti. De a puszta felismerés nem elég, mert ennek a ragozásnak a népi gyökerei nagyon mélyek. Kovalovszky 'Miklós nyelvészünk, ennek a furcsa nyelvi jelenségnek egyik legalaposabb ismerője hívta fel a figyelmet, hogy az óvatoskodók úgy küzdenek ellene, hogy az ellenkező hibába esnek: nem használják a felszólító módot akkor sem, ha azt kellene használni. Ezt nevezte el találóan ellen-szukszüknek. Pl.: Hallgatjuk csak meg a következő regényrészletet! Ne halászijuk el az esedékes látogatást! Olyan vezetőséget választjon a tagság, amely fellendíti a szak- szervezeti életet! De saját friss példámat is idézhetem. Éppen ma történt, hogy amikor felszálltam a buszra, a vezető így figyelmeztette a jegyváltó automatával bíbelődőket: „Ne tartjuk föl a többieket, mert nem tudnak felszállni.” Talán nem is kell mondani, hogy az ellen-suksük nem oldja meg a suksüközés kérdését. De különben is: még további elemzés szükséges ennek a szívós nyelvi jelenségnek a magyarázatához. Kiss István A suksüközés Készül a thüringiai szótár Az NDK nyelvtudósai thüringiai szótár létrehozásán dolgoznak, összegyűjtve az elmúlt 60 év munkájának mintegy 4 milliós szókészletét. Ez idő alatt az országban, háromféle értelmező szótár jelent meg, a mecklenburgi, a brandenburgi és a thüringiai; ez utóbbi lesz a legnagyobb terjedelmű. (BUDAPRESS—PANORAMA) 4444444444444444444444444444 Molnár Zoltán: A VERESÉG (13.) Aranka most olyan jó nyugodtan, mélyen aludt. Csak akkor riadt fel, amikor ő már a derékszíját csatolta. —, András! Nyúlt is utána, mint a kisgyermek, akitől elvettek valamit, rep- kedtette az üresen maradt ujjait. — El kell mennem, Aranka. — Ne menj el, András! — Mit csináljak, katona vagyok. — De hiszen most már nemsokára elkezdődik. Érzem. Azt akarom, hogy mellettem légy. Odament, odadugta hozzá az arcát. — Kérek engedélyt, hogy visz- szajöhessek. Azonnal kérek engedélyt. De most oda kell mennem. — Istenem, istenem ... — Jól van, na, hát jól van, hallgass rám, kedvesem. Arankám, hiszen mondom, hogy nemsokára visszajövök. De Aranka sírt. Sehogyan sem bírta már visszatartani a sírást. — Aranka, Aranka, mit csináljak? Ez a mi hadseregünk, és én katona vagyok. — Jól van — mondta akkor Aranka. — Menj csak, hiszen nem is azért sírok. Teneked el kell menned, hát elmégy. Énnekem meg sírni kell, hát sírok. Felegyenesedett, sóhajtott. — De nagyon siess vissza! Ugye, sietsz, András? Nagyon- nagyon siess! — Sietek, Aranka. Úgy sietek, ahogyan csak sietni lehet. 19. András az iskolaudvaron Czau- nerrel találkozott. — Stammler? — kérdezte. — A századparancsnok a térképet tanulmányozza — közölte az komoly képpel. — Ne bántsd! — mosolyodott el András. — Rendes gyerek. — Rendes hát. Téged is hogy elengedett szülni. Na, mondd már, hogy mi van?! — Vissza kellene mennem. Egész éjjel ott volt a bába ... Szóval most már akármelyik pillanatban .... — Na, gyere, bekísérlek hozzá! Úgyis kiváncsi vagyok, kisütött-e már valamit? Felmentek együtt; benyitottak a tanterembe. Stammler Frigyes fenn ült a katedrán, háttal a padoknak, és nádpálcájával a kezében Európa térképét tanulmányozta. — Gyere, András, gyere! — pillantott hátra az ajtónyitásra. — Nézd, micsoda térképet találtam! Ülj csak ide mellém!... Az ám, Jóska, mi van a fogoly- lyal? — Jelentem — 'Czauner összevágta a bokáját — parancsodra átvittük a zászlóaljhoz, még az éjjel. — Hogyhogy, te tán ki se hallgattad? — kérdezte András. — Dehogyisnem, mit képzelsz?! Éppen azért küldtem sürgősen át, mert nagyon érdekes dolgokat mondott. Hát erre András is kiváncsi volt; végtére ők hozták a nyelvet. Hogy vajon mi érdekeset mondott? — Igazán? Szedtél ki belőle valamit? — Kijelentette, kérlek szépen, hogy nemsokára vége lesz a háborúnak. Az ántánt egész erejével minden oldalról megindul. Magyarországot feldarabolják, semmi sem marad belőle. Hát ez csak elég érdekes, nem? — Na lám — mondta András, és odatámaszkodott Stammler mellé az asztalhoz. — Velünk a fickó ezt nem is közölte. Pedig egészen barátságosan elbeszélgettünk. — Barátom, én módszeresen kihallgattam. Ami benne volt, azt én mind kiszedtem belőle. — Talán még azt is, hogy miért harcolnak? — Ugyan, miért? Maradiság, nacionalizmus, butító propaganda ... — Gondolod? • — Mi az, hogy gondolom? Ez csak világos. — Csak mert kevesellem. Hogy ilyen egyszerűen ... Szóval, én ezt így mindenesetre nagyon ke- vtsellem. Czauner közben már köszörül- gette a torkát. Most végre nekiszánta magát, hogy megszólaljon: — Földet kapnak a királytól, Frici, a földért harcolnak. Királyuk is lesz, földjük is lesz, hát nem nagyszerű...? Stammler ránézett, de egy darabig nem szólt semmit, csak szúrós tekintettel mustrálgatta* Czauner állta a tekintetét. Egy idő múlva csendesen még hozzá is tette: — Hát ez a helyzet, parancsnok. — És mit akarsz ezzel mondani? — Semmit. Amellé állnak, aki földet igér. — Mondd ki akkor mindjárt azt is, hogy nem kellett volna köztulajdonba vennünk a latifundiumokat! Mert efre célzol! Világos! Mondd, hogy nem erre célzol! — Nem, ami a' nagybirtokokat illeti... — kezdte Czauner, de aztán csak legyintett, abbahagyta. — Mit legyintgetsz itt nekem,, mit legyintgetsz?! Nem hiszem, hogy ezen vitatkozni lehet! Szocializáltuk az ipari üzemeket, hát szocializálnunk kell a mezőgazdasági üzemeket is. Különben mi az istennek csináltunk tanács- köztársaságot? András most nem szívesen bonyolódott vitába; minél előbb menni szeretett volna. De hát mégsem bírta megállni, megfogta Stammler vállát: — Ide figyelj, Frici! Azt az egyet mondd meg nekem, hogy szüksége van-e a forradalomnak katonára? Emlékszel, hogy már az előrenyomulás alatt is akadtak parasztok, akik otthagyták a frontot? De csak hirdesd ki, akár még most is!... Akár itt, ezekben a községekben, hogy aki fegyvert fog és velünk jön, az kap három holdat... ne többet, hármat... Persze, azonnal. A családja már rakhat is bele egy kis száznapos kukoricát... — Három hold, tíz hold ... Miket beszéltek ti itt, mint valami ártatlan civil, kávéházi politikusok? Hát erről van szó, barátaim? Hát nem erről van szó! Nem szabad játszani a katonával! S ami mindennél fontosabb: nem szabad eldobni a megszerzett győzelmet! Nem lett volna szabad északról visszajönni, akárhogy is ugrálnak, és akármit ha- zudoznak Clemenceau-ék! Kész! Ez mindennek a lényege. — Ezen már túl vagyunk...— mondta András. Tudta, hogyha megint elkezdik az északi hadjáratot, akkor ez a vita, hacsak valami félbe nem szakítja, nagyon sokáig eltarthat. — Túl vagyunk?! — pattant fel Stammler. — Nem vagyunk túl! Éppen ma hajnalban gondolkodtam el ezen: hogy az ördögbe nem volt bennünk annyi morzsányi lelemény és olyan picurka bátorság, hogy megtagadjuk akkor azt a parancsot?! — Te egyedül? Vagy a század? — Az egész front, barátom! Mit csinált volna a tisztelt Kormányzótanács, ha az egész front egységesen azt mondja: nem!? Nem! Nem! Nem! — S verte maga mellett az asztalt. — Egy tapodtat sem megyünk vissza. Na, mit csinált volna? — Nem tudom. — Hát akkor én megmondom! Beszart volna, elvtársam! így ahogy mondom! És hagyta volna, hogy menjünk tovább előre! 20. Leugrott az asztalról, szorosan a térképhez lépett, s nádpálcáját lendületesen siklatta rajta előre. — ... Stromfeld akarta... ő katona ... ő támadni akart. Szóval ... ha Lenin ezt látja..: Látja, hogy előremegyünk ... látja, hogy mi rendületlenül csak előremegyünk ... hogy mi tojunk Clemenceau-ra meg az egész rothadt burzsoá bandára ... akkor ő is tovább erősíti a lengyel frontot! Azóta találkozunk! És akkor azóta az ántánt magától kiüríti a Tiszántúlt. Mert nem kockáztatja az itteni csapatait... (Folytatása következik.)
