Petőfi Népe, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-31 / 125. szám

1979. május 31, • PETŐFI NÉPE • 5 • Az emlékszobában mindig Tan látogató. Vadon nőtt gyöngyvirág • A szülőház tornácán. A romániai Hargita megyét szí­vem szerint gazdagnak nevezem. Nem elsősorban a kétezernél több borvízforrás miatt. Nem kizárólag jelentős réz-, vas- és higanyérc- lelőbelyei okán. Még csak nem is azért, mert a megszámlálhatatlan hegyi patakiban bőven tenyészik a pisztráng; mert erdeiben barna medve, szarvas, vaddisznó, őz, fatjdkakas él meg jómódiban. Itt született, ide gyökerező emberei miatt illendő a „gazdag” jelző. 1582-ben Pálvalvi Nagy György, Gyepest Ambrus, Bán András ve­zetésével Székelyudvarhelyről robbant ki a nagy székely felke­lés. Csikrákoson született a jeles történetíró, Cserei Mihály. Ma is Korondon tevékenykedik — falu­múzeummal bíbelődik, korongo­zással vesződik, hírnevet teremt — Páll Antal. Farkaslakán született a husza­dik századi magyar széppróza egyik jeles mestere, az Abel-triló- gia, az Énekes madár, a Boldog nyárfalevél, a Csalóka szivárvány szerzője, Tamási Áron. És ott él az író testvéröccse, a hetvenötö- dik évét augusztus elsején betöl­tő Tamási Gáspár. Lehetne jelző­ket keresgélni az öreget bemuta­tandó, elhangozhatnék sok igaz megállapítás. A legigazabb, vélem, egyetlen szó. Székely. A szavacska, mögöttes jelentésével — elmondja, hogy Tamási Gáspár nyílt szívű, kevés beszédű, mindent megfonto­ló. magyarul ékesen szóló ember. Visszaemlékezés a rég elmúlt gyermekkorra és az utána követ­kező időkre a mai napig — írta könyve fölé Tamási Gáspár. Merthogy egyszer a fejébe vette, papírra rója emlékeit. Nem előke- lősködő memoárt szerkeszt, tette fel magában, hanem egy füzetbe szép sorjában föl jegyzi, mit talált említésre méltónak addigi életé­ben. — Adtam a nővéremnek tíz lejt, hozzon füzetet. Kérdi: aztán mi­lyet hozzon? Mondom: legalább kétszáz lapos legyen. A tíz lejért vastag, keménytáb­lás füzet érkezett, Tamási Gás­pár nekifoghatott az írásnak. „Pasztás” (golyós) tollal fogalmaz­ta a mondatokat, a sorok közt so­hasem javítva. Amint kifogyott a betét, másikat kezdett, azontúl csak az újabb szín jelzi a válto­zást. Befejeződvén a munka, a kézirat Kányádi Sándorhoz kül­detett. — Egyszer azt üzeni Udvarhely­ről, hogy menjek bé. Azt mondja: a cím nem jő. Kérdem: mért? Azt mondja: igen hosszú; meg­hagyjuk alcímnek. Akkor talál­gattuk mi legyen a címmel. Ez se jó, emez se jó. Egyszer azt kérdi Kányádi Sándor: mi volt magá­nak a legkedvesebb virága eddig? Nekem, mondom, a gyöngyvirág. Hát mért éppen a gyöngyvirág, kérdi. Mondom azért, mert fehér színű, az az ártatlanságot jelenti. Azonkívül meg jó szaga van, mindenki szereti. Harmadsorban megterem gyomlál ás, kapálás nél­kül az erdőben. Azt mondja er­re Kányádi Sándor: Gáspár bá­csi, a könyv címe Vadon nőtt gyöngyvirág; jó lesz-é? Jó. Tudja mért? Mondom én nem tudom, honnan tudnám. Azt mondja: ha ez a szép írás iskolavégzés nélkül megjelenik, az azit jelenti, nem kellett kapálni. A tudományt ka­pálni kell; nekem meg csak négy osztályom van, annyit végeztem... A könyv két kiadásban jelent meg, tízezer lejes irodalmi díjat nyert a szerzőnek. Ma hiánycikk, bár szó van arról, hogy ismét az olvasókhoz kerül. Jó lenne. Tavaly nyáron, amikor egy egész délelőttöt töltöttünk Tamá­si Gáspárnál, hogy a kiskunmaj- sai gimnazisták Tamási Áron, Csalóka szivárvány színpadra ál­lításának megtekintésére Magyar- országra érkezett, a kérdések gar­madája tudakiolózott napi elfog­laltságáról. ildeje javában az 1868-ban épült szülőházban berendezett Tamási Áron-emlékszoba látogatóit fogad­ja, intézi az ügyes-bajos dolgokat; levelezik. j— Sokan vannak olyanok, akik engem nem láttak, csak képen estleg; levelet imák. Hát bennem van annyi becsület, hogy írok nékik; válasz nélkül nem illő hagyni az írást. Amennyit kapok, az mind megvan nékem, egyet sem égetek el. Minden esztendő­ben összekötöm, el teszem. Ha meglátnák, akkor nem kérdeznék, hogy én mit dolgozom egész nap. Olyan kérdést is föltettek, ami­re sokan tudják a választ, fölidé­zése mégsem hiábavalóság. — Gáspár bácsinak hány család­ja van? — Nekem? — kérdezett vissza. — Egy sincs. Három leánya szü­letett csak a feleségemnek. — Lesz-é folytatása a Vadon nőtt gyöngyvirágnak? — Már van is, remélem, hogy mihamar megjelenik. — Mást írni nem tervez? — A falu történetét megírnám..' 1 Még a dédnagyapám is Farkasla­kán élt. Kétezer — valamivel több vagy valamivel kevesebb — lélekszámú, hatszá2hatvankét házszám van benne. Azt tartják máskülönben, hogy régebben nagy erdő volt a falu mellett, és ami­kor a gabonát összegyűjteni men­tek, oda kötötték be a lovakat. Mire végeztek, a farkasok a lova­kat mind megették; akkor nevez­ték el Farkaslakának a falut. Amiként az szűk körű, beszél­getésben megfáradt társaságban szokásos, jelen esetben is nátázás­ra került a sor. Kérdezik Tamási Gáspárt: — Melyik dalt szereti? Feleli: — Mindegyiket, amelyik eszem­be jut. De a legelső: Elindultam szép hazámból... Halkan szól, száll a dal; jegyző- f üzetemben keresgetem a Tamási - ház emlékkönyvének szívhezszó- lóan szép bejegyzéseit. „Áron születésnapján újra itt jártunk, tanítványok és hívek a szülőföld gondjában” jegyezte be Sütő And­rás. „Gáspár bácsira hárul az a nehéz .részesedés’, hogy tárgyi emlékek révén mentsen át .szülő­házi-rokoni szinten’ nagy-nagy emlékeket — egy népcsoport ér­dekében” — írta Bágyoni Szabó István. Tamási Árontól idéztek a szombathelyi tanárképző oktatói: ,A tüzet ne hagyjátok kialudni!” S írták alá: „A tüzet nem hagy­juk kialudni!” Ballal József Javítás egy sincs a Vadon nőtt gyöngyvirág kéziratában. ijfc^ U U^JL »MM vr %#.JL 4m Tanulságos volna egy felmérést készíteni arról, hogy vajon ki­nek mi jut az eszébe először, ha ezt a szót hallja: értekezlet. A vizuális típusú emberekben bizonyára fehér ingeket és sötét öltönyöket idéz fel ez a szó; hoz­zájuk álló nyakkendőkkel, irat- táskákkal, galyóstoldakkail, jegy­zetfüzetekkel. Esetleg autókat, családi házakat, női aktokat, szemüvegeket, karikákat és kér­dőjeleket, amelyeket unalmas értekezleteken szoktak rajzoligat- ni az emberek, két elnyomott ásítás között. Akadnának néhány au bizonyá­ra olyanok is, akiknek egy nem­régiben közzétett szociológiai felmérés jutna az eszébe, amely — a termelési tanácskozások ta­pasztalatait elemezve — a kö­vetkezőket állapítja meg: az összejövetelek idejének nyolcvan százalékát a főnökség! beszámo­lók teszik ki', s a fennmaradó időben elhangzó hozzászólások­nak, javaslatoknak, kérdéseknek csupán tíz százalékára érkezik érdemi felelet. A laza és ködbe vesző ígéretek aránya negyven százalék, a visszautasításoké pe­dig több mint ötven. Érdekes lenne véleményeket gyűjteni külön a népművelők köréből is. Az ő válaszaikból — személyes tapasztalat alapján fel­tételezem —, bizonyára kiderül­ne az is, hogy sokak számára idegfeszültséget jelent elsősorban ez a szó: értekezlet. Márpedig felesleges idegfeszültséget: ádáz vitát például egy néhány száz forintos kiadás felett, mert a vállalat illetékese és a művelő­dési ház igazgatója nem tud meg­egyezni abban, hogy mennyi ára­mot fogyasztanak a vetítőgépek, és mennyit a művelődési ház egyéb berendezései. Mert az, hogy ezt egy-egy előadás alkalmával pontosan le is lehet mérni, ez nem jut eszébe senkinek. Sok tehát a felesleges, haszontalan idegfeszültség ma még az érte­kezleteken, amely éppen az ér­demi munkától vonja el a részt­vevők energiáját. Vannak azonban — szerencsé­re egyre több helyütt és egyre gyakrabban — másféle értekezle­tek is. Olyanok, amelyek nem fo­gyasztják, hanem ellenkezőleg, termelik, gyűjtik a közművelő­dési szakemberekben rejlő ener­giákat és igyekeznek azokat fo­lyamatos kisugárzásúvá, forrás­értékűvé tenni. A kiskőrösi járásban dolgozó közművelődési szakemberek so­kat tudnának beszélni az efféle értekezletekről is; hiszen gyakran vesznek részt ilyeneken. A járá­si hivatal művelődésügyi osztá­lya rendszeresen szervez például egész napos találkozót a művelő­dési házak igazgatói részére, amelyek példaként szolgálhatnak arra, hogy az értekezlet nem mindig és nem feltétlenül azo­nos az unalmas, a haszontalan időtöltéssel. Hogyan csinálják? Először is alaposan előkészí­tik a tanácskozást. Pontosan tisz­tázzák minden résztvevővel, hogy miről lesz szó, és hogy miiben kell dönteni. Minden résztvevő szót kap, de mindenkinek egy meghatározott — igen rövid — idő alatt keli előadnia mondan­dóját. A diktált tempó tehát igen gyors; mégis, a résztvevők szá­mára. üdítő élmény egy-egy ilyen egész napos értekezlet. A tanács­kozást ugyanis hosszú szünetek szakítják meg, amelyek azonban nem céltalan lődörgéssel, hanem okosan szervezett ismeretszerzés­sel telnek el: az egyik szünetben egy fafaragó várja a folyosóra tódulókat, hogy az előcsarnokban kiállított szobrai társaságában beszéljen a népi művészet motí- vrumkiincséről, a másik szünetben pedig a házigazda szerepét vál­laló tanácselnök vezeti körbe vendégeit a faluban. A séta köz­ben jut idő közvetlen beszélge­tésre, az ötletek és tapasztalatok cseréjére is. S téved, aki azt hiszi, hogy az ilyen alaposan megszervezett, az ilyen minden percet tartalommal megtöltő értekezlet lebonyolítá­sához súlyos ezrek kellenének. A kiskőrösiek állítása szerint csu­pán egy kis tenniakarásra van szükség, s valami olyasféle in­dulatra, aminek a neve: népmű­velői elkötelezettség. Ez mindig eszembe jut mosta­nában, amikor a szót hallom: értekezlet. Káperatói János 22 éves a varsói sztilök főiskolája Varsóban 22 évvel ezelőtt kü­lönleges felnőttoktatási intéz­ményt hoztak létre: a szülők fő­iskoláját. A népszerű intézményt szülők, fiatal házaspárok, peda­gógiai érdeklődésű fiatalok láto­gatják. A főiskola keretében évente 300 előadást tartanak a legkülön­félébb pedagógiai témákból. A témákat úgy válogatják össze, hogy az egyedülálló gyermekes anyák vagy apák, gondozószülők is eligazítást kapjanak problémá­ik megoldásához. A főiskola a varsói előadás­sorozaton kívül előadásokat szer­vez üzemekben, iskolákban, szer­te az egész országban. Az álta­lános iskolák felső tagozatain például „Előkészület a családi életre” címmel tartanak előadá­sokat. Az élőszó erején kívül a nyom­tatott betűt is felhasználják a nevelés segítésére. A főiskola kétezer szakkönyvből, sokféle fo­lyóiratból álló kézikönyvtára szintén a szülők rendelkezésére áll. (BUDAPRESS — 1NTER- PRESS) mmmmmm Molnár Zoltán: A VERESÉG (32.) S éppen felcsapott, idáig hal­latszott a románok rohamkiáltása. Egy rövid sorozat ugyan rögtön válaszolt rá, de hamar elhallga­tott, s aztán már csak kézigránát­robbanásokat lehetett hallani. — Ez meg az a Laci, nem? Aki ott maradt a régi helyen, a hullák közt... Az ám. A gránátjaival. Elég gyorsan dobálta el a gránátjait. Az utolsó gránátrobbanás után nagy csend támadt. Na, most aztán jönnek, vagy nem jönnek. A csend kezdett túl­ságosan hosszúnak tűnni. — Közelebb engedi... — mond­ta most eléggé rezgő bajusszal a fekete katona. — Mindjárt kezdi a géppuska! Figyeld csak! Majd egy jó hosszú sorozatot, mint az imént... megkapják, amit keres­tek ... mindjárt... mindjárt. De már mind a ketten tudták, hogy a géppuska nem kezd többé se hosszú, se rövid sorozatot, semmit. Hallatszott ugyan fegyverropo­gás; mindenfelől hallatszott, az ég minden tája felől. Csak az az egyetlen géppuska hallgatott el. S lám, ennek az egy géppuská­nak a némasága úgy hatott, mint­ha félelmetes, nagy csend kelet­kezett volna. Beléjük hatolt ez a csend, megbénította őket. — Ez a lengyel... — szólalt meg aztán a fekete bajuszú kis katona. — Ez a lengyel nagyon jó gyerek volt. Losonc előtt ro­hamoztunk a folyón keresztül... tudod, az Ipolyon ... Felbuktam, bele is fúltam volna, ha ki nem húz. De kihúzott... átértünk ... elvettük a csehektől a géppuskát, megfordítottuk. András úgy érezte, hogy csak azért beszél, mert még nem li­hegte ki magát, nincs ereje to­vábbmenni. Ő maga is nagy lé­legzetekkel igyekezett csillapítani a szívét, tüdejét, hogy ha újra elindulnak, legyen elég szusz ben­ne a kövekező pihenőig. Az a kö­vetkező pihenő különben már a partközeiben kell hogy legyen. A katonát zavarta ugyan, hogy András nem figyel rá eléggé, de azért csak mondta, sehogy sem volt. még kedve továbbindulni. Kényelmesebb ülést keresett ma­gának, megtámaszkodött a fél kö­nyökén. — Dumdum golyóval is lőttek a rohadtak! — mondta még most is tartó őszinte felháborodással. — Egész rákászt találtunk. — Ellőttétek? — Hogy képzeled? Feljebb küldtük ... mutassák meg Párizs­ban. Eh... Legyintett, hogy mit ér az ilyes­mit Párizsban mutogatni. Aztán sóhajtott, és még mindig tovább beszélt: — Barátom, ha azok a fiúk most mind megvolnának! Nem hiszem, hogy így kotródnank visszafelé, hanem gyerünk: ne­ki!... A cseh miniszterek kü­lönben nem is hitték el, hogy az is lehetséges, amit mi ott véghez- vittünk ... Rögtön le is váltották ’azt a tábornokukat. — Ezredes volt — mondta And­rás. — Csak ezredes. Ez a csak megállította a fiút. Mintha az egészre vonatkozott volna. — Na jó, menjünk...! —mond­ta, és fel is tápászkodott. De mi­előtt a helyére lépett volna, még megkérdezte: — Ott voltál? — Zólyomig. Június hetedikén sebesültem. Ez viszont némileg módosította a mesélő és a hallgató viszonyát. Egész más hangon kérdezte meg: — Igen, sebesültél? Zólyomnál? Súlyosan? — Semmi, comblövés. Két hétig voltam kórházban. — És ... érzed" még? — Ä. nem, semmit. 46. Felvették a hordágy at; mentek. Most nem szóltak egy darabig, de nagyobb egyetértéssel mentek to­vább. Erre már figyelni is job­ban kellett; bokrot, zsombikot, vizet kerülgetni. — ___Menyasszonya várja — m ondta egyszer a katona. András nem is értette rögtön. — Kit? — Kit...?! Hát a lengyelt! Csuda rendes gyerek volt. András nem szólt rá semmit. Mit is szóljon? Előbb egy kicsit még furcsa is volt, hogy a len­gyelről egyszeriben múlt időben beszél, de hát igaza van, ezekről már hiába is beszélnének más­képp. Ez a géppuska. Meg ez a parancsnok. Azelőtt nem is talál­kozott ezzel a fiúval. Hogy is mondta? Váltóállás, az meg mi­nek, addigra dögök leszünk ... Pedig nem ártott volna az első roham visszaverése után rögtön tüzelőállást váltani... Bár hiszen mindegy. Nyilván megkerülték őket. Hát azért is jó lesz igyekezni. A románok, ha megszűnt az aka­dály, nem fognak ott letáborozni. Már olyan jól összeszoktak, hogy nem is kellett szólni, ön­kéntelenül is egyszerre nyújtották meg a lépést. Egyszerre csak közvetlenül mellettük porzott, sziszegett, de nem a hátuk mögül jött, hanem szemtől szembe. Levágódtak. — Ne lőj, te hülye! — ordított a kis fekete. — Tartogasd az el­lenségnek! — Hát ti kik vagytok? — dugta fel a fejét két katona, — Én vagyok Klemenszó, ő meg Vilzon! — Na fene, azt Hittük, hogy már csak a románok jönnek. Felkapaszkodtak a kis bokros dombocskán. — Hát miutánunk aztán már igencsak. Ugrott rögtön néhány katona; elvették tőlük a hordagyat. — Na, szuszogjátok ki maga­tokat! De nemigen volt kedvük szu­szogni; Ahdrás legelsősorban is tájékozódni szeretett volna. — Hol van valami parancsnok? — kérdezte. — Jó kérdés. — Elég furcsán vigyorogtak rá. — Mit hülyés­kedsz, hol van már itt parancs­nok? — Talán még akad... — mor- gott András egy kicsit bizalmat­lanul, s végigfürkészte őket. — Akkor csak keress, keress szorgalmasan! Uporniczky jutott eszébe; bi­zony, akadt itt a dandárnál is az utóbbi időben jó néhány ilyen tiszt. Ezeket az elesettek helyébe küldték. Meg egyáltalán, hogy felhasználják a szakértelmüket. Hát szakértelmük aztán... szó se róla. Ebben a helyzetben is igen­csak része van a szakértelmük­nek. Odafordult a katonákhoz: — Azt tudjátok, hogy itt küsz­ködött jó ideig egy géppuska? Talán vagy egy kilométerre... Két legénység pusztult el mel­lette. — Igen — mondta egy rekedt hang. — Hallottuk, amíg kelepel- tek; figyeltük... Egy másik hozzáfűzte: — Éppen azért hittük, hogy már csak a románok jöhetnek, mert a géppuskások elhallgattak. Erre Andrásnak kedve lett vol­na azt mondani, hogy éppen nem okvetlenül kellett volna megvár­niuk, amíg azok elpusztulnak; odamehettek volna segíteni. Na de hát ezek is ... Nem szólt. — No, mindegy... — mondta egy kis ártatlan képű fiatal ka­tona. — Mi meg majd itt fogunk elpusztulni. — Aztán még hety­kén hozzátette: — Bár ezt előbb még megetetjük velük. Két láda kézigránátjuk volt, azt mutatta olyan büszkén. — Na, gyertek! — szólt rájuk egy idősebb, konya bajszú. — Le­viszünk a partig. S a két ember, aki elvette tő­lük a hordágyat, már el is indult Ügy kellett utánuk rúgtatni. Az a rekedt hang még utánuk szólt: — Arra menjetek, te! Egyene­sen a komphoz! A sebesültekkel majdcsak átviszik... — Jár a komp? — szólt még vissza András. Szerette volna, hogy még egyszer hallja, s erő­sítsék meg a reménykedését. — Reméljük. Csak igyekezze­tek! | Furcsa társaság. Senki sem kér­dezte, hogy mit keres itt egy asszony egy csecsemővel. Míg velük beszéltek, addig sem hagy­ták abba a munkát: hordták "-z- sze az eldobott fegyvereket, tűi - talék tárakat töltöttek meg, szép rendbe raktak le mindent maguk mellé. Készültek a románok fo­gadására. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents