Petőfi Népe, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-30 / 124. szám

1979. május 30. • PETŐFI NÉPE • 5 GONDOLATOK AZ ESZPERANTÓRÓL A nyelvoktatásról - más szemszögből is Fele játék, fele gondolkodás Ügy tűnik, hogy a nyelv,tanu­lásról — legyen az anyanyelvi vagy élő idegen nyelvi — divat lett 'beszélni. Szólni kell róla azért is, mert idegen nyelvtudá­sunk nem éri el a „világszínvo­nalat”, pedig nyelvek alapos is­merete nálunk majdhogynem lét­kérdés. Némi gyógyírt adhat, hogy ez­zel nem vagyunk egyedül. Né­pek, nemzetek, tekintélyes sora küszködik hozzánk hasonló ne­hézségekkel. A valóságban százezrek gyöt­rődnek, fáradoznak hosszú éve­ken át, hogy valamit magúikba szívjanak a tanult idegen nyelv szelleméből, gondolatvilágából. De mire jut a tanulók nagyab­bik fele? Ha beszédre kerül a sor, szégyellik bevallani, hogy — bár nem is rövid ideig ta­nulták az illető nyelvet —, kép­telenek érdemleges gondolatcse­rére. E keserű szavak mégsem je­lentik, nem jelenthetik az ide­gen nyelvek tanulásának tagadá­sát. Ilyen szembefordulás egyet jelentene valamiféle enerválit lemondással. Az élő nemzeti nyelvek tanu­lását hangsúlyozó és sürgető nemes törekvések mellett na­gyobb figyelmet kellene szentel­ni annak a mindmáig nem eléggé vizsgált jelenségnek, amelyet a legelterjedtebb nemzetközi nyelv, az eszperantó tölthet be nyelvi kultúránk emelésében. Az eszpe­rantó említésére, tudom, sokan még ma is méltatlankodó kézle­gyintéssel felelnek, pedig Ka­rinthy Frigyes, Juhász Gyula, Móra Ferenc, Lev Tolsztoj, Gor­kij, Romain Rolland, Einstein, hogy csak néhány nevet említ­sek a hosszú sorból, nem vol­tak ellenségei az igazi kultúrá­nak, amikor félreérthetetlenül védelmükbe vették. Milyen nyelvről is van szó tu­lajdonképpen? Olyanról, amely a nemzeti nyelvek élő szintézise, amely úgy egyszerű szerkezeté­ben és szókészletében, hogy azok hajlékonyságát megőrizte; olyan nyelvről, amely egyként nyújt segítséget minden nemzetnek. Olyan nyelvről van szó, amely ha még nem létezne, feltétlenül meg kellene alkotni. De már kö­zel egy évszázada létezik, sót él; százezrek leveleznek vele a vi­lágban, folyóiratok, 'könyvek, rá­dióadások, értekeztetek, kong­resszusok bizonyítják, hogy az eszperantó nem hobbi-, hanem egy évről évre égetőbb problé­ma legésszerűbb megoldása. Nem azért hívom fel a figyel­met az eszperantóra, mert fel­tétlenül nekünk kell ebben az első döntő lépést megtennünk, hiszen mi már nem egy figye­lemre méltó kezdeményezés^ el­indítói voltunk. Hanem elsősor­ban azért, 'mert a nyelv 'belső értéke mostani elterjedtsége mellett is komoly hasznot jelent. Melyek ezek? Személyes tapasztalat alapján sokan valljuk, hogy az első ide­gen nyelv elsajátítása a legjobb út az anyanyelv tudatos megis­meréséhez is. Anyanyelvi mű­veltségűink fogyatékossága és idegen nyelvi kultúránk bizo­nyos lemaradása között kétség­telenül van kapcsolat. Az egyik emelése, a másik erősödését je­lenti. Az anyanyelv közvetett művelését, pallérozását ‘bármely idegen nyelv segítheti, az eszpe­rantó is. Sőt, az eszperantó amennyiben jobb a nemzeti nyel­veknél, amennyiben a kifejező­erő csorbítása nélkül, -minden nyelvi elemet a minimumra csök­kent. Következésképpen szerke­zete kristálytisztán áttetsző, meg­értése -már gyermekiével sem okoz nehézséget. Nyelvpedagógiai értékét az elmúlt évek több or­szágban végzett összehangolt -kí­sérletei igazolják. Egy rendkívül egyszerű nyelvi rendszer ismere­tére sókkal könnyebben épülhet a mélyebb anyanyelvi és a bo­nyolultabb nemzeti nyelvek ok­tatása is. Köz- és szakmai nyelvünk szó­készletének tekintélyes hányada az idegen szavakon nyugszik. Bármilyen álláspontot foglaljunk is él vel'ük kapcsolatban, haszná­latukat nem kerülhetjük el, hely­telen értelmezésük pedig több súlyos vagy nevetséges tévedés forrása. Mivel az eszperantó lexi­kája éppen ezekre a nemzetközi szavakra épül, belőlük táplálko­zik, a nyelv elsajátítása az ide­gen szavak helyes használatában is irány,tű lehet a latinos művelt­ség visszaesése idején. Igaz, hogy a nemzeti nyelvek tanulása egy nép minden tagja felé széles sorompót tár, s az eszperantó erre ma még nem képes. De az a tény, hogy segít­ségével minden nemzet életébe betekinthetünk, óriási távlatot nyit egyrészt az internacionalis­ta nevelésben, másrészt az egye­temes emberi kultúra megismeré­sében. Mindezek arra figyelmeztetnek, bennünket, hogy ezzel a lehető­séggel is bátrabban kell élnünk. Meggyőződésem, hogy hazánkban az idegen nyelvoktatás minden hagyományos és új formáját fej­leszteni kell. Kurucz Géza A szép, tágas és hangulatosa; berendezett óvodai teremben a foglalkozást figyelem. Az óvodák­ban ugyebár ismeretlen fogalom a tanítási óra és sok szülő tudatá­ban is az él: ott csupán játszanak, rajzolnak, gyurmáznak a gyere­kek. A valóság azonban az, hogy míg a kiscsoportosokból „nagyok” vál­nak, nyiladozó értelmükkel is sok, jelentős lépést tesznek a valóság szellemi birtokbavételére. Akikre én felfigyelek, azok a Hosszú utcai nagycsoportosok. Né­hány hónap múlva elsősök lesz­nek; és ez a foglalkozás bizony is­kolára éppen annyira emlékeztet, mint óvodára. A kicsiny asztalo­kat körbeülő apróságok játszva gondolkodnak és gondolkodva játszanak. Rajzokkal, ábrákkal, kicsiny virágokkal és egyebekkel. Az óvónéni egy eltakart képhez hívja az egyik gyereket. Felszólít­ja: fogalmazzon találós kérdést a többiek számára arról, amit lát. A kisfiú rövid gondolkodás után már hadarja is: „Mondjátok meg nekem, melyik az az évszak, ami­kor olyan nagyon esik a hó?” Ké­sőbb arról beszélgetnek, mikor te­rem a karalábé és mikor a sző­lő... Mi történt a kiskertben el- palántázott szamócával? Azután matematika kerül sorra. Egy nagy „csokor” virág a táblán. A kérdés: hogyan lehet egysége­sen háromfelé szétválogatni őket. Nagyság, szín, alak szerint csopor­tosítják a virágokat a gyerekek. Szaknyelven szólva halmazokat képeznek. Igyekezetük fele játék, fele gondolkodás. A számolás is nagyon izgalmas dolog; egytől tízig, amolyan óvo­dásmódra. Meg a mértan: tudják imár, milyen a téglalap, a négyzet, a háromszög és a kör és színes virágokkal „ültetik be” a kiválasz­tott alakzatokat. Meglepő, milyen biztosan dolgoznak. A figyelem belső fegyelmével, a pedagógiai célzatosság által felkeltett érdek­lődéssel. Ha nem látnám mindazt, amit itt hallok, azt is gondolhatnám, iskolai órán vagyok. Jól szerve­zett, korszerű tanórán. Pedig nem. Vagy talán mégis?... Az általá­nos iskolák első osztályosainak pedagógusai napjainkban már nem az érintetlen gyerekanyagra építik munkájukat, hanem arra a tudás- és ismeretanyagra, amelyet a gyerekek az óvodákból már ma­gukkal hoznak. Az óvodát és az iskolát tehát igen szoros és lényegi kapcsolat köti egymáshoz. Az, hogy egy-egy kisgyerek miként veszi az első osztály tantárgyai­nak; a matematika, az olvasás, az írás vagy a környezetismeret buk­tatóit, az jórészt az óvodákban dől el. Azokon a foglalkozásokon, ame­lyeknek fele része a játék, fele ré­sze pedig munka. A gondolkodás óvodai tanulása. P. M. Mednyánszky­emlékkiállítás Mednyánszky László emlékkiállítás nyílt a Magyar Nemze­ti Galériában: „FEL-REPÜLT A NAPHOZ” XVIII. századi kecskeméti író „űrutazása” A titkoktól bűvölt ember időt­len idők óta száguldozott képze­letben a csillagok között. Még rejtőznek előle a tengerek mé­lyei, havas hegycsúcsok, amikor már szűknek érezte planétánkat és viaszszámyaival Ikaros, a tü- ígs égi vándor felé vette útját, miként Ovidius tudósította erről a világot. A magyar írók közül először Göböl Gáspár röppent fantáziája segítségével a Nap közelébe. Trattner betűivel 1785-(ben adta ki Utazó lélek az: szélylyel járó gondolati egy olyan léleknek, ki az embereknek társaságát egy kevéssé el-hagyván, fel-repült a’ Naphoz és azzal egygyütt a’ viliágnak bizonyos részét foé-jár- ván, utazásáról számot ad Göböl Gáspár iketsk. Préd. által című verses elbeszélését. A Dunavecséről Kecskemétre került lelkész ,,a’ maga gondolko­zásainak matériájává” formálta, amit képzelete, másik énje ,,a’ levegőben fentebb repdesve” megtapasztalt. Kitűnően ismerte és magáévá tette Newton fizikáját, az ő ta­nait foglalta versbe, használta fel többnyire a magyarázó jegy­zetekhez. Szerinte a Nap a mi kis világegyetemünk központja, ,,a’ Világosság tárháza ’s kamará­ja!” (M ■ „Hogy húzod magadhoz minden tsillagidat, mint el-válhatatlan utas társaidat. Hogy vagy igen messze el ne távozzanak, _ vagy közelebb, mint kell, hozzád ne járjanak." Veszélyeket is vállalva, népsze­rűsítette, terjesztette a francia felvilágosodás tanait. Gondosan védte magát az uralkodó közfel­fogással, ideológiával ellentétes nézeteiért. Arra 'hivatkozott, hogy nem tett mást, mint azt írta le, „egész szabadsággal”, amit a Nap lát. Arra kérte olvasóit, hogy kövessék gondolatban a Nap utáni repülésében. Köteles­ségének érezte a feltáruló lát­Negyven évesen emelkedett képletesen az országhatárok, fa­ji, vallási előítéletek fölé. így biztatta önmagát: „Rapülly át én elmém! fellyebb a’ Nap felé, — s az ő nagy útjába ereszkedjél belé. — Láss, hally, vizsgálly mindent — ’s jegyezz fel ma­gadnak.” Igyekezett mindent megmagya­rázni, megokolni. Indokolása^ olykor nagy megsejtések és nai­vitások ötvözetei. Színelmélete jó példa minderre: ,,A’ szint okozák a’ testben azok az apró lyukats- kák, mellyek a’ testben vágynak. A mitsodás szín bé-veheti ma­gát ezen lyukatsikákba, olyan szí­nű lesz a’ test. Mert a színek látszanak ki a’ lyukatskákból.” vány gondos vizsgálatát. „Ha ő néki szabad mindezeket nézni: — Néked illik, sőt kell mustrára idézni.” A tanulás, a munka és a sza­badság pillérein emelkedhet az emberiség, így összegezte világ hogy minden ember, minden faj egyenlő, noha „másként élnek, laknak és öltöznek, egymástól nyelvek külömböznek”. Nem nézte le az elmaradottnak vélt afrikai, ázsiai népeket. „Tanul­jon az Indus Paris vagy Oxford- ban — Nem lesz több .tudomány az ott termett Lordban. — New­ton, ha született volna Summát- rában, — Vagyha nevelkedett volna Spitzbergáfcban, — Most az ő nevére egy térd sem ha­jolna, — A’ bölts ’s tudós világ nézi nem hódolva.” „ t A javak gyarapításához, a bol­dogsághoz mindenekelőtt békes­ség, szabadság szükséges. Elke­serítette az önkénnyel, zsarnok­sággal uralt országok látványa. A kecskeméti író műve két­száz év elteltével is érdekes, el­gondolkoztató, lelkesítő olvas­mány: tükrözi az ember végtelen tudás- és szabadságvágyát. Ha valamikor, mostanában időszerű „Oh! mennyivel drágább az olly Birodalom! Mellyel egybe-kötve van a’ nyugodalom, Melly a’ Békességnek szeretetén épül, bár hadi virtusa leg-felső poltzon ül." feletti utazásának tapasztalatait. Nem riasztották elhanyagolt, ter­méketlen tájak: „Ha sok posvá- nyos tó a’ földet rutittja — és tsak munkára az Embert indity- tya.” Üjra és újra hangoztatta, a kérdés, hogy mikor őrzi majd valamilyen emlék a Kecskeméten 1818-ban elhalt felvilágosult, művelt Göböl Gáspár munkássá­gát? Heltai Nándor Fcrfitanulmány. Parasztlegény. • Szerbiában. (Hauer Lajos (elvételei — KS) Molnár Zoltán:­A VERESÉG 44. f (31.) Most nem volt senki a köze­lében. Az utolsó zökkentéssel, úgy látszik, ott is hagyták. De valami nagyon jó dús fű lehetett alatta, ami tartotta, mert maradt egy kis riQgása, s körül, alóla, mellőle fel is buggyant a fű, rá­juk borult, még hűsített is. — Na, dobd fel! — kiáltott a parancsnok. Dobogás, surrogás, lihegés. Acél alkatrészek gyors katta­násai. — Jelentem, tűzkész! — Még mindig ez a rohadt por, nem látok előre semmit. — Pedig jönnek. — Hol? — Ott ni, a tarlón, ahol a ma­radék keresztek vannak. — Igen, ott tényleg mozog va­lami; eresszünk egy sorozatot? — Várj csak, várj! — szólt megint a parancsnok. — Ne eressz semmit! — Egy rövidet gondoltam. — Rövidet, mi az istennek? Nem játszunk. Jöjjenek csak kö­zelebb! Hé, Upor tábornok! Kész az a heveder? — Egy kész. — Na, rakja csak akkor tovább szépen, ügyesen! De meg ne akad­jon, mert nincs időnk akadályo­kat elhárítani! Egy pillanat csend. Aztán And­rás: — Na, lengyel, jössz velem? — Nem jössz — mondta a len­gyel. — Nem tud jössz. Láb nem jó. Van pisztoly, itt megdöglesz többi. Nekem tózse kharasó. András nem mondott rá sem­mit. Talán kezet fogtak. Aztán Aranka érezte, hogy András ott van mellette. Odatér­del az ágyhoz. De még most sem nyitotta ki a szemét. Inkább a kezét emelte fel egy kicsit. András rögtön megfogta. Aztán belehajtotta a tenyerébe a hom­lokát. Milyen forró a homloka! Vagy az én kezem hideg? Most azon gondolkozik, hogyan is vigyen to­vább ... talán azoknak, akik ed­dig hoztak, itt kell maradni... Mindegy. Akárhogyan, de tovább kell menni. Tovább. De már oda is kúszott a kis fekete katona. — Megengedi ez a parancsnok, hogy tovább menjek veletek, szól­tam neki. — Te nem akarsz itt maradni? — Minek? Ahhoz az egy gép­fegyverhez elegen vannak. Meg- dögleni is ráérek még. Hátha ve­letek meg valahogy mégiscsak át­jutok még a Tiszán. Aranka érezte, hogy András valójában nemigen szeretheti ezt a beszédet, s ha most mégsem szól, az csak egyedül őmiatta van; hogy ő mindenképpen eljut­hasson a Tiszáig a gyerekkel. — András ... — Mondjad, Aranka! — Ha megpróbálnám most már... a saját lábamon... Akkor András odaszólt a kis feketének: — Na fogd meg, pajtás! Megfogták. Már éppen kezdték is emelni, amikor megszólalt a géppuska. Megindultak a romá­nok? Vagy inkább már el is ér­ték azt a távolságot, amelyikről érdemes volt rájuk lőni... And­rás meg a katona visszaengedték a hordágyat, s elnyúltak mellette, vártak. Ta-ta-ta-ta ... kilőttek egy tel­jes hevedert. Amikor a hosszú sorozat véget ért, felcsapott a románok csata­kiáltása. Lőttek is, futás közben. Már a lábuk dobogása is hallat­szott. Kapkodva fűzték be a követ­kező hevedert. — Dolgozz, Upornyik százados, dolgozz! Az új sorozat egészen rövid volt. Pedig a románok megint hosszút várhattak, rögtön lefe­küdtek. — Állj! Figyelj! Célzott rövid sorozatokat az elöl fekvőkre. Trrrr ... trrrr ... Ügy látszik, ez nagyon érzékeny volt. A ro­mánok feküdtek, vártak. — Várj még egy kicsit, Aranka! András visszakúszott. — Te meg mit akarsz itt már megint? — Engedj egy kicsit! Mesterlö­vész vagyok. Aranka most csak egy-egy dör­renést hallott, s a nyomában az elismerő felszisszenéseket. András sorra vette a csúcsos sapkákat, ami csak látható volt belőlük. A románok nem moccantak sem előre, sem hátra. — Köszönjük, fiú! Na, ti men­jetek most már! Nyilván menniök kellett. Ennél tovább Arankát a gyerekkel már nem kockáztathatta. — Hát, fiúk...! — Búcsút in­tett, és szaladt a hordágyhoz. Tudta, hogy ez az egyetlen, amit csinálhatnak. Hogy talán egv-eny ilyen itt-ott megkapasz­kodott géppuska fedezete mögött valahol újrarendezik a szétszóró­dó i easzlóaljakat. Hátha így biz­tosítani lehetne legalább a vala­mi nnyire szervezett visszavonu­lást a Tisza mögé. — Na, fogd! Megragadták. Már indulni is gyorsan indultak. Fürgén vitték és ügyesen. Aranka is úgy érezte, hogy sok­kal kevésbé himbálódzik, mint bármikor eddig az úton. — Veled azért könnyebb — mondta a katona. András csak most vette észre, hogy puska van a vállán. Ügy látszik, szerzett egyet a halotta­kéból. Szégyellted magad, nyavalyás, ugye, szégyellted. 45. A pici kölyök nyöszörgött. Gyengécske hangon, kimerültén, de most már szinte megszakítás nélkül nyöszörögte keserves pa­naszait. Aranka lágyan paskolgatta a pólyát, de hát ez aztán semmit sem használt neki. Istenem, gyer­mekem, kicsi fiam... Te aztán szép egy anyára akadtál. Ilyen bolond anyára, aki elment a vi­lág végére, hogy ott szüljön meg téged... S milyen szép egy vi­lággal találkozol életed legelső óráiban ... A két férfi megfontoltan, egyen­letesen szedte a lábát. Szaporán is haladtak. S míg tekintetük elő­refürkészett, hallgatni meg visz- szafelé hallgattak, hogy kattog-e még mögöttük az a géppuska. Igen; időnkint fel-felkattogott. Ez a géppuska volt a bizonyos­ság hogy átkerültek a front in­nenső oldalára. Hogy talán köz­vetlen veszély itt most már egye­lőre nincsen. Ha ugyan ez egyáltalán front­nak tekinthető. Ha ugyan másutt is akadnak ilyen megkapaszko­dott géppuskák. S ha ugyan van­nak még valahol csapatok, akik kiépíthetik azt a valamilyen ideiglenes hídfőt, amely majd biztosítja a visszavonulást a má­sik partra; s ha ugyan akad még valaki, aki szervezi ezt a vissza­vonulást ... — Szusszanjunk már egyet! — mondta a katona, de már tette is le a hordágyat; András alig ér­kezett utánaereszteni. Leültek, kilihegték magukat. Körülnéztek egy kicsit. Ez itt már valójában ártér le­hetett, ha nem is mindig jött ki eddig a víz. Ezen az oldalon sem építettek mindenütt gátat; vagyis némely helyen egyoldalas volt a gát, itt eleve természetes szint- különbség lehetett. "X fúzbokrok, nyárerdőcskék, dús zsombikdom- bok, vízzel csillogó mélyedések mutatták, hogy azért ez lényegé­ben ártér. Nem is olyan rossz terep ez ar­ra, hogy megkapaszkodjék rajta egy visszavonulóban levő csapat­rész — gondolta András. Mert bár egy kissé már mélyen fek­szik, de nem olyán nagy a szint­esés, hogy az ellenség támadása felülről sújtsa, s amúgy meg, kü­lönösen egyenkint vagy kis cso­portokban, nagyon jól lehet fe­dezni. Na de hát, egyelőre nem na­gyon látszottak azok, akik itt szándékoztak megkapaszkodni. S akkor kiket védenek azok ott elől a géppuskával? (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents