Petőfi Népe, 1979. május (34. évfolyam, 101-125. szám)

1979-05-29 / 123. szám

1979. május 29. • PETŐFI NÉPE • 5 Életpálya - tíz percben Kovács Ernőné — nevelő a kis­kunfélegyházi kisegítő iskolá­ban. Emellett a pedagógus szak- szervezet városi titkára. Nyolc- százkét szervezett pedagógus ér­dekvédelmét, s mozgalmi életé­nek irányítását látja el tisztség- viselő kollégáival. Egyik óraközi szünetben ültünk le beszélgetni a tanári szoba előt­ti, napsütötte kis verandára. Az idő rövidsége miatt sem volt' szándékomban őt feltartani. Ezért — miután megkaptam az infor­mációt, amiért — szintén mozgal­mi ügyben — felkerestem, szinte villámkérdés-feleletek közepette telt el a „tízperc”. — Mióta tanít itt, a kisegítő­ben? — Tizenhat éve. Előtte tizenegy esztendeig tanyán tanítottam, „összesen” kettőben. — Kint is laktak? — Naponta kijártam. Kezdet­ben kerékpárral, gyalog, később busszal. — Milyen emlékei maradtak a tanyai gyerekekről. Tudjuk, sok mindenben hátrányban vannak ők a városi iskolásokkal szemben. — Mindig szeretettel, melegség­gel gondolok vissza rájuk. Na­gyon hálás feladat volt tanításuk- nevelésük. Szomjasan fogadtak be minden ismeretet, hiszen, hogy mi van az éggel határos pusztai, de mégiscsak szűk világukon túl, mindarról a tanító nénitől hal­lottak először. — Könnyen viselték a „pados” lekötöttséget, nem voltak túl ele­venek, hogy fékezni... ? — Nem, nem... Az, hogy ko­rán munkára szoktatják őket, hi­szen a tanya, jószág körül min­dig vannak gyereknek való kis el­foglaltságok, természetessé teszi számukra a fegyelmet. Hogy amit és ameddig csinál az ember, azon legyen ott a figyelme... Fegyel­mezésre szinte semmi gondom nem volt. Tisztelet élt bennük a taní­tó néni iránt. Magától értetődő­nek vették, hogy amit a tanító néni kér, mond — azt megteszik, s hallgatnak a szóra. Mind e tapasztalatokon túl — színes, amellett határozott egyé­niségének is szerepe volt abban, hogy a tanyai kis emberkék bi­zalmát, szeretetét megnyerte. S ezek a képességei gyümölcsöztek sok-sok éven át, amíg úttörőcsa­pat-vezető is volt. — Fájó szívvel ugyan, de végül felmentésemet kértem — én kér­tem — e kedves tisztség alól. Fel­adataink sokasodtak, egyszerűen nem bírtam azt is úgy ellátni, mint szerettem volna. — Ebben az iskolában.,. ? — Itt a fő nehézség: a gyereke­ket fegyelemre nevelni... — Ez érthető, hiszen sok közü­lük az ártalmas környezet követ­kezményeit hordozza magában. — Ez meg éppen azért ösztön­ző erő pedagógus számára: belő­lük is minél értékesebb embert faragni. — Mióta áll fenn ez az iskola? — Várjunk csak... Három év­tizede. Mintegy másfél esztendeje lett önálló intézmény. — Nem készülnek-e valami új­ra, változtatásra, fejlesztésre? — Szeretnénk tető alá hozni Kiskunfélegyházán egy „foglal­koztató”, amolyan tanműhelysze­rű, bizonyos mértékben tovább­képzést nyújtó intézményt. Hogy akik innen kikerülnek, de más­hol nem képesek közösségbe il­leszkedve dolgozni, ott mégis hasznosítani tudják magukat... — Van-e már patronánsa az ügynek? — Igen, a Lenin Termelőszö­vetkezet. Ismét tanítási óra kezdődik. Ko­vács Ernőné szótlan mosolyával is elnézést kér. — Ma nekem is kedves izgul- nivalóm van ... Most ballag a lányunk... A fiunk még tizen­hat éves. Tóth István • — Hadd lássam, ki lesz közfiletek a legfris­sebb, aki megmondja... • Ezen az oldalon öten is jelentkeznek. (Straszer András felvételei) AZ ELSŐ KÍSÉRLET - NEVES SZÍNÉSZEK KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL Hangosítják a diafilmeket A gyermek fantáziát benépesítő mesefigurák a képzeletből való­sággá válnak a diavetítők fényé­ben, az irodalmi alkotások képi megfogalmazása fejleszti a vi­zuális készséget és az esztétikai érzéket. A diafilm szórakoztat otthon, szemléltető segédeszköz az iskolákban, és élményszerűvé te- -szi az-1 ismeretterjesztő előadáso­kat. Sok irányú igényt és érdek­lődést elégít ki tehát a huszonöt éve alakult Magyar Diafilm Vál­lalat, ahol az elmúlt esztendőben százharmincegy filmet készítettek. Sok ez, vagy kevés? Csak ak­kor mondhatunk erről véleményt, ha közelebbről megismerjük a diafilmkészítés aprólékos és sokrétű munkáját. Kiadványter­vüket különböző információk be­szerzése után, szociológusok, pszichológusok, esztéták és kriti­kusok véleménye alapján alakít­ják ki. S aztán elkezdik a terve­zett filmek gyártását. Először a megbízott író vagy költő elkészí­ti a húsz, harminc, ötven, vagy hatvan képes forgatókönyvet, s ez eleve meghatározza a képi fel­dolgozást. Az elfogadott forgató­könyvet rajzolóknak adják ki, s amelyik munkája legjobban meg tudja fogalmazni képileg a szö­veget, az a rajzoló kap megbízást először ceruzavázlat készítésére. Ezeken még lehet változtatni, le­het formálni az alakokat, a szi­tuációk megjelenítését. Csak ez­után következik a végleges kivi­telezés, de ebben a munkasza­kaszban is állandó kapcsolatban van a rajzoló és a szerkesztő. Egy-egy film képi feldolgozása 20—30 kocka esetén általában há­rom-négy hónapot vesz igénybe. A diafilm népszerűségét a kö­vetkező adatok is bizonyítják. Az elmúlt esztendőben 1 800 000 mé­ter színes és 200 000 méter feke­te filmanyagot használtak fel, s 2 315 000 szalagos példány került forgalomba. Ebből 2 144 000 volt a mesefilm, í 48 000 az ismeretter­jesztő és 23 000 az iskolai oktató­film. Az elmúlt év árbevétele a vállalat negyedszázados fennál­lásának csúcseredménye volt. öt­ven millió forint értékű filmet vásárolt 1978-ban a lakosság. A gyermekek számára az iro­dalom, a tudomány és a képző­művészet megismerését jelenti a diafilm. A költészet színes képek­ben elevenedik meg az elsötétí­tett szobák falán, a népmesék tarka világa csakúgy magával ragadja a kicsiket, mint a Marco Polo, Huckleberry Finn, Robinson vagy Münchausen báró kalandjai. A filmek életkora általában a géptípusoktól és a tárolási körül­ményektől függ. Fűtött lakásban, szekrénybe zárvg például hama­rabb kopik a film. A gyerekeknek többnyire fel sem tűnnek a kar­colások — mivel kedvenc film­jeiket a végkimerülésig vetítik —, pedig ha idejében észrevesszük, vízben időnként regenerálhatjuk a fáradt, száraz kópiákat, melyek már alig élvezhetők. ­Az idén tavasszal, a nemzetkö­zi gyermekévet köszöntve megle- -petéssel szolgál a- Magyar Dia- filmgyártó Vállalat. Üzletekbe keftn äkr'«M&rhähgbS'itött diafilm— sorozat, melynek meséi között sze­repel többek között a „Hetedhét ország”, a „Pincérfrakk utcai ci­cák”, a „Tengerecki”, a „Csipke­rózsika”, a „Zengő ABC”, „A két bors ökröcske”, valamint „A tö­rök és a tehenek”. A sorozathoz magnókazetta kajoható minden mese hangulatához megfelelő alá- festőzenéveí, teljes illúziót keltő hangkulisszákkal és kísérő szö­veggel, melyet a szerepek karak­terének megfelelően neves színé­szek — Káldi Nóra, Detre Anna­mária, Bencze Ilona, Képessy Jó­zsef. Benkő Péter és Szokolay Ottó — tolmácsolnak. így, ezzel a megoldással a diafilm minden bizonnyal még élményszerűbbé és hatásosabba válik. A. T. KÖNYVESPOLC A várnegyed szépségei semmiféle rendelet nem tiltotta az ide nem illő házak felépítését. A történelmi együttesek védelme csak a mi társadalmunkban való­sulhatott meg. A múlt század utolsó évtizedeinek műemlékvé­delmére például kifejezetten az épületek megfontolatlan átépíté­se, eredeti formájuk megváltoz­tatása a jellemző. E kor építészei tudatosan irtottak mindent, ami a reneszánsz vagy a barokk stí­lusra még csak emlékeztetett is. így lett a szerény formálású Má­tyás templomból magasba törő, francia gótikát követő katedrális. Ilyen a román stílusban felépült Halászbástya is _A Budapest felszabadításáért vívott harcok során a Vámegyed házairól lehullott a vakolat, és napvilágra kerültek az átépítések alkalmával eltakart középkori ré­tegek. Ami vakolatot a háború meghagyott, attól most már a ku­tatók kalapácsa fosztotta meg az épületeket. Hetente, havonta új lelettel gazdagodott a Vár, és ez­zel a tudomány, a magyar építé­szettörténet. Egyre merészebben rajzolódott ki középkori építésze­tünk magas színvonala. A kuta­tások minőségi változást terem­tettek a túlnyomórészt barokk­nak ismert budavári városkép­ben. Azzal, hogy több épület visz- szakapta eredeti arculatát, az év­századok építészeti ízlésváltozá­sait is leolvashatjuk róluk. A Vár, melynek minden rögét mélyen átitatja a magyar történe­lem — hangulatában is különle­ges. Ezt adják Vissza Elesdy Ist­ván festőművész szép akvarelljei, melyek kifejezően illusztrálják a kötet írott anyagát. Ezek a képek nemcsak gyönyörködtetik az ol­vasót, hanem hitelesen dokumen­tálják a budai Vár világát a XX.' század utolsó negyedében. Az ide­genforgalomra való tekintettel külön elismerést érdemel, hogy a könyvet angol, francia, német és cseh nyelvű összefoglalás, vala­mint képjegyzék is kiegészíti. V. Zs. „Rezeda úr Budán la­kott, a Várban, és éj­szakánként, midőn ha­zafelé járt, gyakran ta­lálkozott régi királyok­kal, amint a kőfalból ki­léptek ...” Rezeda Káz- mér, Krúdy Vörös pos­takocsijának bús, titok­teljes utasa a „régmúlt időket kereste” a Vár macskaköves utcáin, a nyugtalan századokból ittmaradt ódon házak között. A régmúltat ke­ressük mi is, valahány­szor végigballagunk az ékszerként pompázó kis paloták, gótikus polgár­házak színes füzérével szegélyezett keskeny, ka­nyargós utcákon. Az örö­kös rohanásban, zajban őrlődő ember megpihen a Várnegyed csöndjében, az évszázadok építészeti emlékeit meghitten őrző környezetben. Aki végigsétál a Vár macskaköves utcáin — felfrissül. Érdeklődve nézi a há­zakat, és nagyon valószínű, hogy szeretne róluk minél többet meg­tudni. Ennek a kívánságnak tesz eleget a Képzőművészeti Kiadó új kötete. A Várnegyed című könyv, a budapesti városrészeket — Ta­bánt, Óbudát, a Városligetet — bemutató sorozat folytatása. Szer­zője, Pereházy Károly, a Várpa­lota és a polgárváros történetét idézi fel, a XIII. századi alapí­tástól napjainkig. A korabeli feljegyzésekből, il­letve a Várral foglalkozó irodal­mi alkotásokból válogatott sze­melvények felidézik a múltat. Az elfutott időt követték nyomon történészeink, a polgárnegyed há­zait vallatták régészeink. A va­kolatrétegek alatt rejtőző közép­kori részletek kibontásával mind teljesebben tárult fel a Mohács előtti Várnegyed építészeti szín­vonala. A kutatások gyakran iga­zolták az írott forrásokat. A Palota feltárásával az anya­gi kultúra emlékeinek olyan ha­talmas mennyisége került napvi­lágra amelyről biztos ismereteink a közelmúltig nem is voltak. Mindez lehetővé tette, hogy át­értékeljük középkori építészetün­ket, sőt a „szobortemető” fellelé­sével még szobrászainkat is. A felfedezés lélegzetelállító nagy történelmi pillanattá sűrűsödött, midőn az ásó olyan középkori szo­bortöredékeket hozott felszínre, amelyek a régi kőfaragók tanult- ságáról, művészetéről vallottak. Az értékes lelet hazánk határain túl is feltűnést keltett, és min­dennél ékesszólóbban bizonyította szobrászaink korai szakaszának magas színvonalát. Vajon hányán tudják ezt itt­hon? Bár a kötet nem mutatja be a szobrokat, remélhetően kedvet ébreszt a megismerésükre. Alapo­sabb szemlélődésre biztat a Vár történelmét felvillantó részletek kiegészítésére. Á Vár mostani for­májában már tisztább, egysége­sebb képet ad múltjából. A XIX. század végén és e század elején ugyanis nem élvezett védelmet, Molnár Zoltán: A VERESÉG (30.) De míg himbálódzott, zsibbadt érzékszervekkel, megtartóztatva magát új észleletek befogadásától, elernyedve és erre az ernyedtség­re törekedve, azt is tudta, értette, nem tagadhatta le önmaga előtt, hogy még nincs vége; az emlék s a mítosz még nem kerek. És talán éppen ezért volt a leg­nagyobb szüksége az erőtlen er- nyedés és érzékszervei zsibbadt­ságának állapotára, hogy ez a sejtés-tudása rémületté ne szök­jék fel benne. Nem, nem, sem­mi... se fák, se földek, se kuko­ricák ... se lódobogás, sem a gép­fegyver kattogása ... sem a pus­kagolyók gonosz, közeli szisze- gése. Csak az a mosoly, talán egye­dül csak az, amivel Andrásra mo­solygott, az az egy a fontos, a roppant jelentőségű. De jaj, nem könnyű az ember­nek a félöntudatlanság enyhében megőriznie magát! Micsoda vias- kodás ez is! Az aludni—aludni— pihenni—nem észlelni makacs monotóniája alól minduntalan fel­törtek a tudat kínzó kis pattan- tyúi. Hogy hiszen lábra kell majd állnia, és mennie kell, megint menni, felyjnni a kicsit Budapest­re... neki magának kell felvin­nie... s látta is önmagát, amint ölében viszi majd a csecsemőt a poroszlói országúton, vánszorgó sebesültek, fegyverük vesztett katonák között... Fel kell majd nevelnie... sok-sok munka, fe­lelősség, mindent csinálni kell, ko­nokul, fáradhatatlanul, rendíthe­tetlenül, akadályt nem ismerve. De jaj, most még ne! Most még aludni... semmit nem tudni... kizárni még a kék eget is a szem­héja alól. Csak "karjával a pólyát. Semmit. így viaskodott. 43. Aranka nagy dörrenésre riadt, nagyon nagy dörrenésre, vagy még előbb arra, hogy meginog a hordágy, nemcsak úgy, hogy him­bálódzik, mint szokott, hanem zuhanásszerűen, féloldalasán.. Zökkenve ért földet, nem letet­ték, hanem elestek vele. A kicsi keservesen felnyöszörgött, tö­mény porszag furakodott az or­rába, de nem, a szemét még most sem nyitotta ki, nem akarta... Csak a kicsi ne sírna, szegény... ennyire picike, és már ilyen igen nagy sírnivalója van... Odafordult hozzá, s kibontotta, már bontotta is ki a blúzát. Ez a mozdulat már nem a legelső ilyen mozdulata volt, s ez már inkább volt az ő saját mozdulata. Duz­zadó két meztelen keble közévet- tte a kicsi poronty kis vörös arcát, s magához szorította, hogy érez­ze; hiszen egy ilyen picike még semmi mást fel nem foghat, csak az anyja húsát* meleg, puha, hú­sát maga körül, csak az nyugtat­hatja meg^ _ Vigyázott, hogy az orra kint maradjon, az a csöpp orra, hogy tudjon lélegezni. És így aludt tovább. Így alud­tak mind a ketten. Miközben a következő becsa­pódás talán még közelebbi volt, a detonáció még nagyobb, s_a por nem ült el, hanem még inkább feldúsult új, nehéz porgomolyok- kal. S a világ e nagy megroppa­násai között süket csend támadt, teljesen süket csend. Elképzelhető, hogy lehet így aludni? Igaz lehet, hogy aludtak így valameddig? És meddig? Ki mérheti fel az időt, a süket csönd idejét? Azt. fogta fel aztán megint, de talán még álmában fogta fel, hogy valaki azt kérdezi, hol a géppuska. És talán ezt is csak azért, mert Andrástól kérdezték. Mintha Andrástól kérdezték volna. Hogy hova lett az a géppuska, vagy valami ilyesmit. Egészen új hang volt, egészen idegen hang. — Hé, ti! Kik vagytok ti?! Nem láttatok egy géppuskát, egy gép­puskafészket? Miért hallgatott el ez a géppuska? Kilőtték? Csak nem az ágyújuk, az isten verje meg!? Már talán célozni is meg­tanultak? — Talán itt, erre... mintha in­nen a bokrokból hallottam volna legutoljára. Ez András hangja. András nyu­godt, okos hangja. Milyen csu­dálatosán nyugodt hangja van en­nek az Andrásnak, istenem, de jó hangja, igazi apának való, férjnek való, szeretőnek való hangja. — Ti meg hova?! Az ördögbe, de furcsa egy menet vagytok! — Le kellene jutnunk a Tiszá­hoz, elvtárs ... de egyelőre keres­sük meg együtt azt a géppuskát! Beszéltek még, most egyszerre többen is beszéltek, de egyelőre semmit sem lehetett érteni, mert mindent elnyomott a fegyverro­pogás, megint mindenfelől lövöl­döztek. Nem vették fel a hordágyat, csak úgy húzták a füvön. De jó dús füvön, nyilván, szerencsére. Bár még így is eléggé megzötyög- tették... de hát biztosan nem lehetett másképp. — Mind elesett. — Emberek, senki se él?! Csend volt, valami morgás, ká­romkodás. — Húzzátok csak lejjebb azt az átkozott géppuskát!... Ide te, ide ni, le a gödörbe! Megnézzük, hát­ha lehetne még használni. — Teljesen át van tüzesedve. — Az lenne a legkisebb baj..1 Hugyozzátok csak le gyorsan a csövét!... Hé, Laci, ti meg szed­jétek össze a hevedereket... pró­báljátok csgk összeszedni! Kattogtak, csattogtak a závár­zattal. Lőszeresládát is bontottak. — Szóval... mi van ezzel a ci­villel? ^ — Ez, parancsnok elvtárs, szö­kevény. Elfogtuk. Ma délelőtt még a Vörös Hadsereg tisztje volt. Én véletlenül még azelőttről isme­rem, Volhiniából. Uporniczky László főhadnagy, vagyis száza­dos. — Na, barátom, Upormicsoda! Látja itt ezt a sok halottat? Mi lesz jobb, ha főbe lőjük, vagy ha Itt döglik meg velünk? Spekulál­ni nincs idő, hallja, csak halál­nemet választhat... Na jó, men­jen a ládához, töltse az üres heve­dereket. Közben egy friss, fiatal, kato­nás hang már jelentette is: — Működik! — Aztán megkér­dezte: — Hová vigyük? — Hova a jóégbe is tegyük? Nem csinált nekünk ide az az án- tántbarát vén jehovaisten egy nekünk való tüzelőállást... — Vigyük egy kicsit hátrább! — (Ez András hangja!) — Ott balra az a szelíd hajlat.... a sem­minél jobb. Váltóállásnak meg... — Váltóállás?! Hagyd a fenébe! Addigra dögök "leszünk ... vigyé­tek innen ezt az asszonyt a gye­rekkel ! — Előbb ezt oda felállítom! Megint kúszva vitték a hord­ágyat. De idegen szuszogás volt, talán mások vitték, mint eddig. Aranka megérezte, hogy nem egyenesen haladnak, hanem erre- arra hol jobbra, hol balra, a te­rephez igazodva. Hát bizony... jó volna már egy kicsit megállapodni. Megint ennek a parancsnoknak a rekedtes hangja: — Hol vagy, Laci, az istenedet? — Tartom addig... hátha jön­nek ... kézigránáttal. — Csak iszkolj aztán! Aranka ezt, persze, nem ért­hette. Azt még felfogta, hogy András fel akarja nekik állítani a géppuskát, az új tüzelőállásban, amit jobb híján javasolt nekik. De hogy ez a bizonyos Laci most ott maradt egyedül a régi helyen, a gránát tépte, belőtt terepponton, halottak és hullák foszlányai kö­zött, néhány kézigránáttal... mert ha addig támadnának újra, amíg még a géppuska az új helyen nem tűzkész, valakinek fogadnia kell őket. Ez a csúszkálás, zötyögés, buk­dácsolás ... végül egy nagyot zök­kent. Aranka felsóhajtott. Igye­kezett nyugodtan lélegezni, erőt gyűjteni. De most érezte, hogy nem óvja magát elég sikeresen a külvilágtól, nem sikerül. A féle­lem miatt? Nem, nem félelmet érzett, hanem féltést. András. És András gyermeke... Mert hiszen mi van itt? Hogy beszél ez a pa­rancsnok? Mintha már eszébe sem jutna, hogy megmaradhat... Pa­rancsnok? Kinek parancsnokol? Nem sok hangot .hallani... (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents