Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-15 / 88. szám

MŰVELŐDÉS • IRODALOM . MŰVÉSZET

Hincz Gyula 75 éves

Táblaképet fest, rajzol, üvegablakot készít, mozaikot, faliszőnyeget alkot, díszleteket, gobelint tervez, illusztrál, épületekre sgrafittot rak, szobrot formáz. Igazi reneszánsz művész, mondhatnánk e sokoldalúság láttán. De Hincz ízig-vérig korunk, a XX. század művésze. Nem volt mentes fiatal korában a századelő izmusainak hatásától. A német, a francia, az olasz, a szovjet-orosz művészet inspirálta, de a hatásokat beolvasztva és meghaladva alkotta meg azt a „félreismerhetetlen hinczi stílust, amely minden változatossága ellenére tartalmazza az állandóság jegyeit’’.

• Hincz

Gyula

portréja.

A felszabadulás után bontakozott ki teljességében Hincz művészete. Hinczé, aki mindig aktív, a társadalmi-politikai élet minden rezdülésére érzékeny, s aki műveiben minderre oly gyorsan reagál.

Hincz Gyula így vélekedik:

— A felszabadulással új platform teremtődött. S az elkötelezettség fogalma is kibővült. Ügy, hogy az elkötelezettség nemcsak politikai, hanem az új társadalmi rendszer minden irányú fejlődését magába olvasztó. Azokra a teendőkre való felfigyelést is tartalmazza, amelyek előkészítik a szocialista életmód kialakítását, az emberek jobb körülmények közé jutását. Ilyen értelemben a művészet — termelő erő, amely az emberek tudatát változtatja meg a jobb, a szebb lét elérésére serkent. A művészet formanyelve is változik — a legújabb tudományok, technikák, technológiák hatására. S a közérthetőség fogalma sem marad statikus. Másképp kell a ma emberéhez szólni, mint száz esztendővel ezelőtt.

— Az ön művészetében hogy jelenik meg mindez?

— A gondolathoz való kötődés sohasem véletlen. A művészet mindig üzenet is arról, hogy mi a teendő, hogy látom én a világot. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely átélte két világháború borzalmait; a proletariátus harcának nehéz esztendeit, a fölszabadulás új világot teremtő sorsfordulatát. Ezek az események mélyen megráztak, mélyen érintettek engem és művészetemet is.

Ezért emeli fel szavát mindig, ha az emberiség békéje forog veszélyben. A hatvanas évek elején készült munkái, a békegalambos

jelképek változatainak százai, a leányif ej -galamb, csillagmotívum az űrkutatásra vagy a fenyegetettségre utaló jelekkel kombináltan nemzetközileg ismertté lett, mert rajz, illusztráció, plakát variációban terjedt.

Táblaképet fest a chilei tragédia napjaiban. S azt a Vietnamot álmodja vissza napjainkban, amelyet húsz évvel ezelőtt távolkeleti útja során megismert.

Első sikereit, mint illusztrátor 1935-ben aratja. A hatvanas évektől sűrűsödnek a legkülönbözőbb feladatokat magas szinten megoldó Hincz-illusztrációk. Darvas József, József Attila, Illés Béla, Juhász Ferenc, Váci Mihály, Devecseri Gábor műveinek díszítése mellett számos nagy sikerű gyermekkönyv is dicséri mesterünk sokoldalúságát.

Mint művészetpedagógus is jelentős egyéniség. Tanított az Ipar- művészeti Iskolán, a Képzőművészeti Főiskolán, s néhány évig az Iparművészeti Főiskola igazgatója volt. Egyetértésével és eszmei irányításával alakult meg a zebegényi Szőnyi István szabadiskola.

Üvegablakai, mozaikjai, gobelinjei egyetemek, művelődési házak, középületek díszei. A debre-1 ceni Agrártudományi Egyetem vagy a Fészek-klub faliszőnyege sajátos szimbólumrendszerével ragad magával. A figuratív és nonfiguratív ábrázolás szintetizálás! kísérlete a Budapesti Műszaki Egyetem üvegablaka és a Kertészeti Egyetem hatalmas mozaikja.

Hetvenöt évesen is tevékeny. Most a Semmelweis Orvostudományi Egyetem üvegablakait készíti. A háromfordulós pályázatra hat tervet készített — az elfogadott változatot egy mikrobiológiai ábra felnagyított képe inspirálta. S megtervezte a bala- tonföldvári pártüdülő mozaikját és üvegablakait — napszimbólummal, erővonalakkal.

Művészetének sokoldalúsága és mélysége, humanizmusa, őszinte elkötelezettsége tiszteletet ébresztő. A barátságos lénye, szerénysége bárkiben feloldja az elfogódottságot. A 75 éves Hincz Gyula fiatalos, ma is megújulásra kész művész. Alakja törékeny, arca fáradt, de munkabírása ma is töretlen.

K. M.

VARSÓI BESZÉLGETÉSEK

A lengyel színház

Sajnos nem segíthetünk, sajnálkoztak lengyel ismerőseim, amikor előadtam, hogy szívesen megnézném az óvárosi stúdiószínház híres Strindberg-előadását, a Júlia kisasszonyt. Félévvel korábban elkapkodják a jégyeket, reménytelen kísérlet.

Régi épület, modern előadás

Próba, szerencse elmentem. Az ódon utcában nehezen fedezhető föl, hogy hol bújik meg a híres teátrum. Egy művelődési klubban szorítottak a kísérlet számát a helyet. Egyszem titkár intézi — mint megtudtam — az összes ügyeket. Míg rá várakoztam körülnéztem a nyerstégla falú" épületben. Képzőművész-szakkör gyakorolt az egyik szobában, valahonnan szép diáklányok jöttek a folyosóra egy slukkot szívni. Semmi pompa, fényűzés, semmi jele annak, hogy nagyhírű művészek érkezését várják, semmi „színházi hgfigulat”.

Gimnazisták vették el a ruhatárban a kabátot, diákok kezelték a jegyeket. Már majdnem megteltek a dísztelen, pódium nélküli teremben elhelyezett széksorok, amikor a biztos kudarc tudatában előhozakodtam kérésemmel.

— Roman Szydlowski profesz- szorral beszélgettem délután. Ö ajánlotta, hogy nézzem meg ezt az előadást.

Feltehetően a híres kritikus neve hatott, mert honnan, honnan nem, előkerült egy dugi belépő és gazdagabb lehettem egy szép estével.

Házigazdám:

Roman Szydlowski

A jó ötvenes újságírót külföldön is jól ismerik, nemcsak szülőhazájában. Két cikluson át ő volt a színházkritikusok nemzetközi szövetségének a vezetője, most is a testület egyik irányítója. A lengyel fővárosban népszerű hazánkfia festőművésznek köszönhetem, hogy felkereshettem lakásán. Lévén nagyon elfoglalt ember, ritka megtiszteltetésben volt hát részem. Sokféle tisztséget tölt be, nagyon odafigyelnek a többnyire a Trybuna Ludu hasábjain olvasható írásaira, könyvei nagy példányszámban kerülnek az olvasókhoz, a lengyel színházművészet egyik vezető egyénisége.

Meglepett szolid eleganciája. Másnak képzeltem a korszerű színházzal elkötelezett, a modern irányzatokat tekintélyével is támogató tudóst. Udvarias, készséges embert ismertem meg személyében. A szokásos tájékozódás után sajnálkozva mentegette magát, hogy nem látta még a kecskeméti társulatot. Jól ismeri — név szerint sorolta — a kaposváriakat és „Majorékat”, érdeklődött a színházi átszervezésről.

Gyorsan megegyeztünk abban, hogy a lengyelek jóval előbbre tartanak. Pillanatnyilag — mondtam — egyetlen magyar társulattal sem tudna Szajna olyan felkavaró előadásokat rendezni mint a Tudomány és Kultúra palotájában működő Teatr Studio fegyel• Jerzy Radziwilowicz és Jan Nowicki a Félkegyelmű alapján készült Nasztaszja Filipovna című Dosztojevszkij átdolgozásban a krakkói Stary Teatr színpadán.

mezett, nagy kifejezőerejű színészeivel. A világhírű Dante kavargó sugárzása, vibráló színpadi látvány- és mozgásfesztiválja nálunk egyelőre elképzelhetetlen. Andrzej Wajda Pesten is bemutatott Dosztojevszkij feldolgozása a lengyel nemzeti művészet egészen más értékeit teszi nyilvánvalóvá és megint másként hatott a Kecskemétre is elhozott, kicsit halványabb Uvegcipő. Honnan e sokszínűség, e sokféle irányzat?

Gazdag hagyományok

— Több színházi központ alakult ki hazánkban, több iskola. — Másként képzik a színészeket, rendezőket Varsóban, másként Krakkóban, vagy éppen a lódzi főiskolán. Grotowski meg Wroclav- ban fejtette ki tevékenységét, most is ott kísérletezik az emberek közötti kapcsolatteremtés új formáival, új jelrendszerek meghonosításával. Van, aki az irodalom felől érkezett a színházi világba, van aki képzőművészeti iskolázottsággal keresi a színházi hatáskeltés, befolyásolás új eszközeit, a' létv vány új világát. Elegendő, ha a már említett Jozef Szajhára és az ősi lengyel városban működő, teoretikusként is mind tekintélyesebb Tadeusz Kantorra utalok. Nála a forma, a szín, a kép az elsődleges, kezek segítségével vonja be a nézőket szürrealista elemeket is felhasználó előadásába.

Mindenütt mások a hagyományok, mindenütt mások* az igények, a körülmények, széles a skála, szabad a verseny és ez a legfontosabb. Mrozek művei éppúgy számíthatnak az értő tolmácsolásra, mint Mickiewicz hatalmas színpadi poémája, az Ősök. Mindenki bizonyítani akar és mindenki bizonyíthat.

vészét magas színvonalát, hatékonyságát, világhírét elsősorban a kiváló rendezőknek tulajdonítja?

— A kérdés ilyen formában nem egészen logikus, mivel igazán jó, a színdarab mondandóját felfedő, kibontó, a sokféle közreműködő szándékát összesodró rendező nélkül nehezen képzelhető el maradandó színészi teljesítmény. Ilyen felfogással természetes a rendező — ha úgy tetszik — elsősége. A világon nálunk kezdődött meg először a tervszerű, főiskolai jellegű rendezői képzés, jóval a második világháború előtt. Csak mellékesen említem, hogy — például — a Német Szövetségi Köztársaságban még ma sincs rendezői végzettséget adó főiskola.

A sajtó támogatásának köszönhető, hogy sikerült egyes sztárok ellenállását leküzdve érvényesíteni azt az elvet, hogy csak a rendező teremtheti meg egy-egy műalkotás értelmi, érzelmi, tartalmi, formai egységét, ő szólaltatja meg a szövegpartitúrát. Kialakultak a nagy rendezőegyéniségek, nemzedékek, stílusok.

A népszínházé a jövő

Búcsúzóul terveiről kérdezem Roman Szydlowskit.

— A népi színhez foglalkoztat, mert ennek az ősi művészetnek a jövője érdekel elsősorban. Meggyőződésem, . hogy korunkban ilyenféle színház fejezheti ki leghatékonyabban e művészet lényegét, ez hathat nagy tömegekre, ez befolyásolja a közérzetet, a köztudatot.

Továbbra is szerkesztem a nemzetközi színházi évkönyvet. Ha elfogadja, szívesen megajándékozom a ’78-as kiadvánnyal.

A rendező felelőssége

Látogatottak, népszerűek az előadások. Csak a fővárosban mintegy húsz állandó társulat működik, az országban csaknem hetven és egyre több az új kezdeményezés, az alkalmi pódium.

— Kevés szó esett eddig a színészekről. A lengyel színházműHazafelé vonatozva örültem meg igazán a tartalmas, szép kivitelű könyvnek. Szemléletes, sokszínű képet kaphattam vendéglátóm jóvoltából napjaink színházművészetéről, Tadeusz Kantor és Roman Szydlowski tanulmányaiból barátaink új törekvéseiről.

Heltai Nándor

mm

Mmmmmmmrnmmmmmmmmmmmmmmmmmmmmí&mmmmmm

HÁM OS VILMOS:

Feltámadás

£\csérnmel egyensúlyoztunk a sínen, melyikünk bírja tovább. Az esztékától indultunk, a tejüzemig sínen maradtam, ott is az öcsém lökött le, mert nem tudta elviselni, hogy már ezernél tartok. Elkaptam a karját, karomba kulcsoltam és feszíteni kezdtem, ahogy a nagyoktól láttam. Mondta hogy ne, fáj! Tovább síneztünk.

— Gyűjtsünk közösen? — kérdezte.

— Miért, mennyid van már?

— Negyvenhat forjnt.

— Nekem ötvenkettő — mondtam.

— Jól van, de én még meglocsolom a Pankát is meg a Sipőczéket.

— Én meg a Vanyus Marit.

— Azoknál csak tojást kapsz úgyis!

Lebillentem a sínről, öcsém kiröhögött. Aztán ő

is lelépett. Szorosan egymás mellett lépdeltünk a talpfákon, mivel a cigánysorhoz értünk. Féltünk ezen a szakaszon. Nem több százötven lépésnél, mégis hosszabbnak tűnt, mint az esztékától a nagy- mamáékig. Nem mertünk a putrik felé nézni, épp csak arra sandítottunk, nehogy leszólítsanak bennünket. A cigánygyerekek is locsoltak olyankor, igaz, nem tojásért, hanem borért, pálinkáért. De bor se kell nekik ahhoz, hogy belekössenek két, ilyen jól öltözött, szépen fésült gyerekbe. Apám fésült bennünket reggel, nyílegyenes választék, nekem jobbra, öcsémnek balra, hajolajat rá, hadd csillogjon, hadd lássák, a borbély gyerekei ezek!

A cigánysor végén elkanyarodott a sín, a putrik is, mi meg a Kútutcán mentünk tovább.

— Nekem még majdnem tele van — dicsekedett öcsém a kölnisüvegét mutatva.

— Jövőre már nem locsolók pénzért — mondtam neki.

— A Knolléknál ki se vettem a dugót — folytatta, mintha nem is szóltam volna.

— Mert hogy néz ki, hogy egy ötödikes pénzért locsol — mondtam én| is tovább a magamét. — De te csak negyedikes leszel...

Megláttuk a pagyapát a kútnál. Hozzászaladtunk, barackot nyomott a szép frizuránkra.

— Siessetek, nehogy elhervadjon a nagyanyátok!

Futottunk a kapuig .. .

A ztán húsvétok jöttek egymás után. A pénz elmaradt, helyette édes likőröket kaptunk a tojás mellé. Akkoriban nemcsak a locsolóüveggel mentünk a nagymamáékhoz, hanem a mi nyuszink ajándékával. A nagymamának, ha jól emlékszem, kölnit vittünk, volt mikor konyharuhát, egyszer egyszer kötényt is. A nagypapának meg minden alkalommal egy üveg bort. Már hetekkel húsvét előtt gyűjtöttük a filléreket-forintokat, hogy legyen a kölnire meg a borra.

Nagyapa az ajtó mögötti sarokban tartotta a borosüveget. Egyszer, mikor kiment vécére, kicseréltük a borosüveget ecetesre. Jött vissza, fogta az üveget meghúzta. Köpött egyet, és nem tudta, mit csináljon velünk? Aztán csak annyit mondott,

hogy takonymasinák vagyunk. Borral tisztította a száját, és leült velünk kártyázni. Csaltunk sokat, ő meg úgy tett, mintha nem venné észre...

Vflost biciklin tekerek a sín melletti földúton, öcsém helye üres. Már biztosan megfordult, kocsival hamarabb végezni. A cigánysoron gyorsítok a tempón, aztán mégis lelassítok. A putrik felé nézek, kutatom, mi változott azóta, de semmi. A Kút utca végén most is ott a kút. Csupasz. Nincs a csőrében vödör, nincs kéz a fogantyúján... nincs barack ... igaz, szép frizura sincs.

Nagymamát a meleg konyha vigyázza. Megörül nekem. Elő a kölnisüveget, meglocsolom, borral kínál. Fogom a két vödröt, ki a kúthoz, vízzel töltöm őket, vissza a konyhába. Ülök és nézelődöm. A kredencen a pakli kártyát keresi szemem, hiába. Kortyolgatom a bort. egyesegyedül. Maradok még vagy fél órát és elköszönök.

Nem a sínek felé, a Körte irányába indulok. Megtöltenek egy literes üveget olaszrizlinggel. és kitekerek a temetőbe.

— Locsolni jöttem, nagyapa — mondom a földkupacra.

Azzal kihúzom a dugót, és öntözni kezdem a sírját.

— Nehogy mán kilocsád! — lép elő a szomszéd sír keresztje mögül. Kezében piros ász, tök alsó, makk tíz. Barackot nyom a fejem búbjára, és megfogja a kezem.

Kisétálunk a temető kapuján.

A Körtében háromdecit kér. nekem meg nagymálnát. Félrehúzódunk, mások is hadd férjenek a pulthoz. Zsebében kotorászik, mit kereshet? Hát persze a cigaretta! Kér valakitől egy szálat, tüzet

is hozzá. Mélyeket slukkol, nagyokat kortyint. Kiiszom én is a málnámat, nehogy lemaradjak.

— Minden jót, Piszkei bácsi! — mondják neki többen, ahogy meggyünk kifelé.

— Isten velük! — mondja nekik nagyapa.

A vurstliban fölfizet a ringlispilre, egyszerre három menetre. Indul a ringlispil, láncok feszülnek,' lenn emberek törpülnek. Minden körnél látom a nagyapát, int is néha. mosolyog is. Aztán az eget nézem, ott messze madarak repülnek, én is madár vagyok, úgy érzem.

A harmadik menet után kiszállok, a nagyapa sehol. Indulok a boros sátor felé, hátha..., de nem.' A céllövöldésnél találok rá, csokornyi műrózsát lőtt nekem, míg madárkodtam.

Sorban álltunk a vattacukrosnál, célba dobtunk rongylabdákkal, hamutartót nyertünk, meg egy műanyag autót.

Még egy menet a ringlispilen. Boros sátor előtt a nagypapa. Itt nincs málna, pohárból egy korty az enyém.

— A nagymama örülni fog a rózsának — mondóm hazafelé.

Az udvar végén fűrészbak. Lovagolok rajta.' Nagypapa rozsét vág, nagymama alszik.

— Ne keltsük fel — mondja. A rozsét a sparhelt mellé rakja, kezem fogja és indulunk a temető felé.

A sírhoz érve se szó. se beszéd, eltűnik. Kutatom nyomát, hiába. A szomszéd sír keresztjéhez ugróm, ott sincs.

— Nagypapa! Nagypapa! — kiabálom, aztán halkan folytatom: — Jövő húsvétkor is... — könnyezem szavaimhoz. Nem csoda. Úgy itt hagyott, hogy barackot sem nyomott a fejemre.