Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-12 / 85. szám

1979. április 1*. ♦ PETŐFI NÉPE •»'! i ZENETANULÁSRÓL, ÉLETMÓDRÓL „Én így képzelem ä ezt a dallamot...” \ 1 Tíz évvel ezelőtt kezdte meg működését a Kiskőrösi Álla­mi Zeneiskola. Ez a tíz év számottevő változásokat hozott a S ’ város zenei életében. A Bács-Kiskun megyében tavaly vég­ezett minisztériumi jelmérés szerint Kiskőrösön a zenei okta- s tó-nevelő munka körülményei megfelelőek. A szakemberek elismeréssel szóltak az itteni zenepedagógiai munkáról is. — EGY ÉVFORDULÓ ÜRÜGYÉN • Játék közben a Carl Or ff zenekar ifjú tagjai. j Mi a rangja, helye, szerepe a >város kulturális életében a fiatal t kiskőrösi zeneiskolának? Betöl- i;ti-e feladatát ott, ahol a várossá tválás után hat évvel az emberek • többsége még most is hagyomá­nyos paraszti, vagy éppen vala- i miféle kétlaki életformát él? Ahol -sokan az üzemben, gyárban, hi­vatalban eltöltött nyolc órán túl -is tovább dolgoznak — a kertben. . vagy a szőlőben — szinte látástól -vakulásig? S ahol gombamódra -szaporodnak ugyan az ipari üze- - mek, de van olyan vállalat, mely -egész évben egyetlen fillért sem ikölt kulturális célokra? A sza- íkadatlan munkán kívül marad-e 3 másra idő, energia, megvalósító -szándék? Ma már sok gyerek ta­nul zenét, balettet, nyelvet. Di- jvalról van szó? Vagy meg nem •valósult fiatalkori elképzeléseket -pótolnak a szülők gyermekei k- „ben? Lehet, hogy a farmernadrá- igosok legifjabb nemzedéke már -más igényekkel, elképzelésekkel -él. Íj □ □-í ti — Miért járatja a fiát zeneis­kolába? — kérdezem Disztl Já­nosáét, a kiskőrösi nagyáruház «eladóját. *■' — Most már csak a kisebbik fiam tanul zenét; az idősebb első -éves a szegedi gépipari szakkö­zépiskolában. ö is évekig trom- •' bitált Filus Lajos bácsinál. A múltkor itthon volt a János, és szinte elirigyelte a kicsitől a ■hangszert. Lehet, hogy vásárolunk még egyet, nehogy összevesszenek íajta. Sajnos, a Gabika trombitá­ját is csak Pesten tudtuk besze­rezni, nagy utánjárással. Az uram is szeretett volna, valamikor zenét ^tanulni... — A harmadik osztályos Sanda Anitának is a fővárosból hozattak 'a* Szülők rhárkás pianinót. Ezt mondja az édesanyja: — Imád zongorázni a lányom. Olyan édes, kecses mozdulatokkal csinálja! Igaz, balettozott is egv ideig — lelkendezik. — Kitűnő zenei érzéke van. de a férjem is jól hegedült, csellózott, orgonáit fiatalkorában. Jelenleg a páhi téesz energetikusa. — Véleménye szerint ..divat-’ ma Kiskőrösön zenére taníttatni a gyerekeket? — Mi Várpalotáról költöztünk ide, nem is olyan régen. Bár a szüleim kiskőrösiek, nem nyilat- kczhatom teljes biztonsággal. Le­het, hogy „sikk-’. Annak idején engem is járattak zongorára. Anyámék végigdolgozták az éle­tüket. Itt sokáig megvetették azo­kat az embereket, akik későn keltek, nyaralni mentek, utazgat­tak. Én fejlődésnek érzem azt is, hogy ma nemcsak a többszintes, rangos családi ház. luxusholmi, külföldi ruha, telek, autó a di­vat Kiskőrösön, hanem a zeneta­nulás is... □ □ □ — Tudja, hol tanítottam tíz év­vel ezelőtt? A régi művelődési házban egy sötét nedves kis szo­bában, ahová sohasem ért termé­szetesen fény — emlékezik a kez­deti évekre Pethö István zeneis­kolaigazgató. — A kollégák egy része csak a lakásán adhatott órákat. Amíg a Kiskunhalasi Ál­lami Zeneiskola fióktagozata vol­tunk, száz növendéket négy uta­zó zenetanár oktatott. Volt két rossz minőségű zongoránk és egy tábla. Ez volt a „tárgyi feltétel”. 1972-től, amióta önálló intézmény lettünk, a városi párt- és tanácsi szervek támogatása nyomán ala­posan megváltoztak á körülmé­nyeink. 1977-ben a régi diákotthon át­alakításával önálló épületben kap­tak helyet. Ugyanebben, az évben százezer forintért vásárolhattak ■új berendezési' tárgyakat, száz­negyvenkétezerért pedig hangsze­reket. Hét év alatt ötszörösére nőtt az iskola költségvetése. Je­lenleg hat tanszakon kilenc peda­gógus irányításával kétszáz nö­vendék tanul. — Vannak-e gondjaik, problé­máik? — Gondokkal küszködünk, ta­náraink túlterheltek. Évek óta ke­resünk például csellóst és fafú­vóst, mindhiába. Pedig lakáshoz is juthatnának itt, rövid időn be­lül. Tavaly a tantestületben né­gyen kaptak pedagóguskölcsönt, egy kollégánk pedig tanácsi érté- kesítesű lakást. — A zenetanárhiány — négy-öt nagyváros kivételével — orszá­gos gond. Mi lehet az oka? Mi erről a személyes véleménye? — Egy összesítés szerint jelen­leg kétezer-négyszáz képesített ze­netanárra lenne szükség az or­szágban. A zenei főiskolákon pe­dig évente legfeljebb százötvenen végeznek. De ha a személyes vé­leményemre kíváncsi, elmondha­tom. hogy nem helyeslem a nem pedagógiai területekre való elván­dorlást. Ha a zenetanár kollégák elmennek operettszínházba ját­szani. bárzenélni főállásban. Nem tetszik nekik az a muzsika, de elmennek □ □ □ Végigjárjuk a barátságos, jól berendezett zenetermeket. Az egyikben Filus Lajos „igazgatja” még ügyetlenkedő növendékeit. Ö az iskola legrégibb tanári*: 26 éve oktat rézfúvósokat Kiskőrö­sön. ä™. Nyílik a párnázott teremajtó, gvantaillat csap meg. — Én így képzelem ezt a dal­lamot — mutatja kezdő hegedű­seinek a fiatal tanárnő, Nagyné Fagyas Gabriella. Mint utóbb megtudom, a főiskolai éveket megelőzően a kecskeméti Kodály- iskolában tanult. Az előképzés zeneteremben kü­lönleges metalofonok, xilofonok sorjáznak a fal mellett. — Ezeknek a hangszereknek története van — mondja kísérőm. Néhány éve alakult ütős és fúvós növendékeinkből az Orff zenekar. Igen közkedveltek — nemcsak a gyerekek között — a kísérletező kedvű német zeneszerző művei, Könnyebb darabok kottáit azon­ban nálunk nem lehet kapni. így 1976-ban levelet írtunk az NSZK- ba Carl Orffnak, s az idős mes­ter hamarosan válaszolt. Kottá­kat, majd a művek előadásához szükséges jó minőségű hangsze­reket is küldött. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. □ □ □ Halkan, puhán zárulnak a te­remajtók mögöttünk. Délidő van, csak egy makacs harsonás gyako­rol nekibuzdulva valahol. E rövid látogatás alkalmával nyert kép — a kiskőrösi állami zeneiskola munkájáról — biztató. Az emberekben meglevő igény, valamint a társadalmi és állami szervek nyújtotta lehetőség itt si­keresen találkozik. Ügy tűnik, hogy Kiskőrösön a közeljövőben is lesz idő, pénz, megvalósító szándék az új nemzedék életének szebbé, tartalmasabbá formálá­sára. Posváncz Etelka • Harsonaóra Filus Lajos tanár vezetésével. • Nagyné, Fagyas Gabriella növendékeivel. KÖNYV A SZÍNHÁZ MŰVÉSZEIRŐL „Színes pokol” Lehet, hogy a szerencsés vélet­lennek köszönhető, de őszintén remélem, hogy a Magvető Kiadó tudatos, tervszerű tevékenységé­nek következménye a most meg­jelent esszékötet; a 129 oldalas Színes pokol című könyv. A szer­zője Popper Péter. Mindenesetre jó, hogy akkor látott napvilágot, amikor színházművészeti közéle­tünket sokszor nem az élet, a va­lóság és a művészet viszonya ér­dekli, hanem a színházon belüli másodlagos szempontok az ural- kodóak. A színházi emberek meglehetősen érzékeny idegrend­szerét felborzoló szó- és sajtóbeli .Viták, a kritikák egy része olyan kérdésekkel is foglalkozik, ame­lyek nem a legfontosabbak, és ezért gyakran alakulnak vagy alakulhatnak ki álellentétek is. j,Ez a könyv arra vállalkozik, hogy aa színésszel mint emberrel, sze­mélyiséggel foglalkozzon, megis­mertesse az olvasóval a színház - belső életét, jelezze a színész és közönsége egyre bonyolultabb kapcsolatát. S mindezek mellett a lélektan néhány fontos kérdését is érinti a mű. Popper Péter szereti a színház művészeit. Ez a szeretet olyan, amelynek hátterében kegyetlen őszinteség lapul. Azzal kezdi, hogy különbséget tesz a színész és az olyan kallódó lelkek között, „akik a színház perifériáján nyü­zsögnek, és néha vagy rendszere­sen színpadi szerepeket játsza­nak”. Ezzel kizárja mindazokat, akik színésznek mondják magu­kat, de a színművész fogalmától távol állnak. A színésztípusok megkülönböztetésében nem köve­ti a hagyományos elnevezést, ha­nem a „komédiás és varázsló" lé­nyeges típuselhatároló jelzőket használja az ösztönös és gondol­kodó helyett. Ügy vizsgálja az egyes típusokat, hogy nagyot markolva a színház egészét is át kívánja fogni. Szándéka szerint szól a történeti gyökerekről ép­pen úgy, mint a színházteremtő egyéniségek lélektanáról is. A lehetetlennek tűnő vállalko­zás buktatóit az esszé — már-már elfelejtett — műfajával kerüli ki. Bevezetőjében azt írja szerzőnk, hogy elsősorban a színészeknek szánja a könyvét, de az irodalmi értékű, közvetlen stílusú tanul­mány alkalmas arra, hogy az avatatlan olvasóval is megismer­tesse a „színes poklot”. A színházi világot személyiség­lélektani kísérleti műhelynek te­kinti Popper Péter. Ebben a mű­helyben markánsan kirajzolód­nak a lélektan tudományának egyes vitatott megállapításai és módszerei is. A műfaj megenge­di, hogy a tudós csak véleményét hangoztassa, és éppen ezért — várhatóan — a szakmai berkek­ben fan.valgást. véleményütközést is vált ki. A színészek élő gondjairól szólva a veszélyeket hangsúlyoz­za. A szélsőségesen produkciós pálya legnagyobb félelme a tehet­ség elvesztése, ahol a régmúlt di­csőségből megélni nem lehet, ahol az önértékelésnek forrása legtöbbször a külső környezet. A színházi életformát zárt szektá­nak mondja, amely „nem tűri az idegent, és nem idegenedhet el belőle, aki egyszer oda tarto­zott”. Az együttes színházi társu­latot megvalósító lélektani gátak, az ön- és világmegismerés, a munkasikert és kudarcot megha­tározó színész-rendező kapcsolat összetett emberi gondjai mellett izgalmas társadalmi ügyekről, megoldandó feladatokról is szól. Arról többek között, hogy a szí­nész művészetének nyersanyagát környezetéből kell hogy merítse. Arról, hogy vidéki színésznek lenni — akár bevalljuk, akár nem — ma még erkölcsi és anya­gi hátrány, de bizonyos esetekben jó ugródeszka a fővárosi létrá­hoz. A színészről szólva jellemző módon azt írja, hogy „elmosódott határú, laza, plasztikus szemé­lyiségről van szó, amilyen a gyer­meké, pontosabban a kamaszé”. Az elemzés bonyolult műveletét nem tudósi pontossággal végzi el a szerző; bevallott célja tovább­gondolkodásra serkenti. Egy-egy eszmefuttatást gyakran újrakezd, kitérőkkel gazdagítja témáját, amiből egyértelműen kiderül, hogy a színész, a színház és a va­lóság érdekli. Nem elméleties- kedni akar. Ezért is írta tanul­mánya végére a goethei figyel­meztetést: „Pajtás, mind szürke az elméletünk, de zöld az élet" aranyfája”. Remélhető, hogy ez a Gyorsuló idő sorozatban megje­lent könyv hozzájárul a színházi élet „aranyfájának” virágzásához is. Komáromi Attila VARSÓI BESZÉLGETÉSEK A fáradÉMtatlan Robert Nowak Magyarul, sajátos tagolással mondja valaki a vonal túlsó vé­gén, hogy miként juthatok el leg­könnyebben óvárosi szállásomról a lengyel külügyi intézetbe. Ta­lálgathatnám, hogy hol hallhatta Iiobert Nowak a dajkaszót, ha nem tudnám, hogy a Visztula környékén ringatták a bölcsőjét. Spanyolosán pörgeti a mondato­kat. olykor szlávosan elszíntele­níti a magánhangzókat, és úgy hangsúlyoz, mint mi a Duna—Ti­sza közén. Anyanyelvén kívül más népek szavát is érti. Sokféle hatást tükröz magyar beszéde, pedig alaposan ismeri, éli nyel­vünket. Kifogástalanul megtanul­ta a spanyolt, elboldogul angolul, németül és szerbül, ám a „sokat mtlóztam”, meg „pofára estem" kifejezésekhez hasonlót csak ma­gyarul tud. Barátok két hazában — Talán hazámban sincs annyi barátom, mint nálatok. Kijelentését már dolgozószobá­jában jegyeztem föl, a „nagyon figyelmes!” emlékeztető alá. Az elfoglalt történész, műfordító, dip­lomata, két baráti nép kapcsola­tainak rendkívüli meghatalma­zott nagykövete, élesztője szemé­lyesen gondoskodott „igazi” feke­téből, homoki ítókáról, (mindez csak a magyarokat illeti meg, hu­nyorított) és Boy-Zeleniski három verssorával „Kecskemét — atléti­kai druzyne — grac wacyne” je­lezte. hogy emlékszik korábbi ta­lálkozásunkra. Legutóbbi budapesti látogatá­sakor kézről kézre adták. Vállu- kat vonogatták ismerősei, amikor hollétéről érdeklődtem. Az Író­szövetség főtitkárának szobájában értem utol, őszintén sajnálkozott szűkre szabott ideje miatt. — Valahogy megtudták, hogy ill töltöm szabadságomat, jött a tévé, megkerestek a pesti kollé­gák, telefonáltak a kiadók, fuccs a pihenésnek. Elnevette magát, nehogy komo­lyan vegyem panaszait. Szívesen dumálna tízszer ennyit velünk, rólunk. Érdekli a politika, a szín­ház, a mozi, a film, az irodalom, szinte „mindent” tud rólunk. Kecskemétről például Buda Fe­rencet, a Kodály Intézetet, a For­rást, a Psalmus Hungaricust em­líti kapásból. — Elegendő téma egy varsói folytatáshoz. Várlak, ha arra ve­tődsz. Kiderült az eddigiekből, sza­ván fogtam. Most törhetem a fe­jem, hogy a háromórás izgalmas beszélgetésből mi kerüljön a cikkbe. A nagypapával kezdődött Egy nagy szenvedély története, természetrajza címmel foglalnám össze a lengyel kisvárosi ifjút a magyar irodalommal és történe­lemmel elgyűrűző folyamatot, ha egyszer terjedelmesebb írást ke­rekíthetnék Robert Nowakról. — Nagyapám a cári hadsereg tagjaként esett 1915-ben fogság­ba. Tőle hallottam először Eszter­gom, Budapest, Nagyvárad és más városok nevét. Haláláig hálásan emlegette, hogy hadimunkára szétosztott honfitársait szinte csa­ládtagként fogadák be a mágyar parasztok. A második világháborúban tol­mácsként hasznosította itt szerzett nyelvtudását, ö értett szót a szü­lővárosát megszálló, jelenlétükkel a német atrocitásoktól megvédő honvédekkel. Komolyan az egyetemen foglal­koztam a magyar nyelvvel, iroda­lommal, történelemmel. Német közvetítéssel kerestem a szavak jelentését, mivel még lengyel- magyar szótár sem volt. Egy régi debreceni nyári egyetemen kötöt­tem az első barátságokat. Tudományos fokozat történelmünkből Annyira haladtam csakhamar, hogy megpróbálkozhattam fordí­tásokkal. Akkoriban kapott iro­dalmukban nagyobb szerepet Csutka, Sántha, Galgóczi, Csák Cyula nemzedéke, az ő írásaikat tolmácsoltam. Később ismertető­ket. tanulmányokat írtam róluk. Üj vonzalmakkal, megtisztelő megbízásokkal folyamatosan tá­gultak ismereteim. Közreműköd­hettem Ady népszerűsítésében. Száztízezer példányt vásároltak eddig a válogatásomban és szer­kesztésemben kiadott lengyel Adyból. A második világháború utáni Magyarország politikai történelme című tanulmányomért kaptam kandidátusi fokozatot. Az egyik kiadó biztatására ezt kibővítet­tem. Az 1939—1969 közötti ma­gyarországi eseményeket, viszo­nyokat tárgyaló munkám máso­dik kiadása is elfogyott. Pályakezdő évei kötődésének szívbéli jellegét és lelkiismeretes­ségét bizonyítják. A Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében, munka­helyén a spanyol ügyekkel bízták meg. A déli országról írt, azóta nyolc nyelven kiadott könyvben foglalta össze benyomásait, ala­pos kutatásainak tanulságait, de egy pillanatra se szakította meg magyar kapcsolatait. Szíve vágya teljesült az ötéves budapesti kiküldetéssel. A lengyel nagykövetség munkatársaként dolgozott fővárosunkban. Rákóczi, Ady, Kodály Én életéről faggatnám, ő friss hírekre kiváncsi, közös barátok­ról érdeklődik. Véleményeket egyeztetünk színdarabokról, köny­vekről, folyóiratcikkekről. Dicsé­ri a kulturális miniszter nyilatko­zatát, az azonos és az eltérő je­gyeket keressük Jancsó és Wajda filmjeiben. Lenyűgöz tájékozottsága. Kicsit kívülről nézve dolgainkat, jobban érzékeli a nemzetközi összefüggé­seket, a közép- és kelet-európai sajátosságok mikénti érvényesü­lését. Kiderül közben, hogy újab­ban hivatalában ő az egyik Bal­kán-felelős. Szokásához híven ala­posan beásta magát a délszláv népek történetébe, irodalmába. Szívesen elbeszélgetnék napes­tig. de újságírói kötelességem ar­ra késztet, hogy készülő, befeje­zett munkáiról érdeklődjek. — A nyomdában van a világ­tól ténelem nagy egyéniségei so­rozatban megjelenő Rákóczi her­ceg című életrajzom. Bohdan Za- durával, a kitűnő költővel közö­sen írtunk egy Ady-pályaképet. összeállításomból remélhetően hű képet kapnak a lengyel olvasók a huszadik századi kitűnő magyar esszéirodalomról. Főként a „nép­ben, nemzetben”, a nagyvilágban gondolkodó, vallomásos írásokat válogattam. Kodály Zoltántól a Magyarság a zenében című tanul­mányt közlöm. Lektorálták Magyarország leg­utóbbi két évtizedét elemző mun­kámat. Említettem, hogy az egyik kiadónál dolgozó feleségem is for­dít újabban magyarból? Közben az egyik kiddótól kere­sik. ígért véleményező javasla­taiért jönnek. A kortárs magyar költőket bemutató új antológiá­ban Buda Ferenc és a szintén megyénkben Kiss Benedek is sze­repel majd, kiderül rt nagy hoz­záértéssel készített ajánlásból. Viszontlátásra, nálunk Még maradt egy-egy pohárka hárslevelű. Mire is koccinthat­nánk, mint a lengyel—magyar barátságra. Míg Robert Nowaic a kecskeméti homok ízes üzenetét kortyolja, megkérdem tőle: Gon­dolhatta-e nagyapja, hogy éppen unokája erősíti majd új szálakkal e::t az ősi, most azonos társadalmi kői ülményekben különösen élénk kapcsolatot. Elneveti magát. — Majd Kecskeméten válaszo­lok. Heltal Nándor l I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents