Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-10 / 83. szám
\ 1979. április 10. • PETŐFI NÉPE • 5 „NEMZETKÖZILEG RÉG ELISMERTÉK” Tóth István, a harmónia művésze Késő este kerestem telefonon ceglédi lakásán Tóth Istvánt, Balázs Béla-díjas fotóművészt. Jókor! Percekkel előbb érkezett meg a fővárosi díjátadó ünnepségről, és még nem indult el másnap nyíló berlini kiállítására. □ □ □ Az immár másfél évtizede a Zöldségtermesztési Kutató Intézet kecskeméti központjában dolgozó megyei művészeti díjas számára igen mozgalmasan kezdődött ez az év is.. — Zombor, Újvidék és Belgrad önálló kiállítással tisztelt meg. Holnap, április negyedikén az NDK fővárosában nyitják meg tárlatomat, remélem, időben odaérek. A kaliforniai Fresnóban most kaptam meg a legjobb portrénak kijáró díjat. Meghívott voltam az innsbrucki A tíz legjobb című bemutatón, és március S-től egy reprezentatív válogatásomat láthatták az érdeklődők franciaor^gi ^kjállításong v« Gondolom,, ennyi is elég. sok is. Még tulárv annyit, hogy részt ve- szék az 1979-es edingburghi nemzetközi szalon bíráló bizottságában. Nem unatkozom. Nagyon örülök ennek, mert számomra ez jelenti az életet és rossz lenne, ha nem így lenne. Viszontlátásra tizenkettedikén Kecskeméten, akkor viszem az ígért városképeket. Mindig szerettem ezt a várost, sorsa lakóhelyemével rokon, csak éppen jóval gyorsabban fejlődik Ceglédnél. Rejtett szépségeire azonban csak az utóbbi években éreztem rá, bízom benne, hogy képeim is kifejezik majd ezt az ámuló tiszteletet. □ Bács-Kiskun megye székhelye Is csak a hatvanas évek közepé• „Balázs János tárlata” tői fedezte fel, hogy milyen kiváló művészt tudhat félig-meddíg magáénak. Wolfram Krabichler, az innsbrucki Tíz legjobb kiállítás szervezőjétől megkérdezték, hogy milye.n szempontok alapján döntötték el a meghívásokat. „Azt a fotóst tartjuk legjobbnak, aki a kiállítások százain küzdötte fel magát, és már nemzetközileg is régen elismerték művészetét.” A külföldi fotószaklapok olvasói ezek után természetesnek tartották, hogy a Magyar Fotóművész Szövetség alapító tagját,, jó néhány külföldi fotószövetség tiszteletbeli tagját meghívják erre a tárlatra. Az első. 195(i-os calcuttai díjat megszámlálhatatlan sok követte. Egyetlen magyar pályatársa sem dicsekedhet hasonló nemzetközi elismeréssel. □ □ □ Mi művészetének lényege? Az elérhető tökéletességért vívott, szinte öngyötrő küzdelem. Lapunknak adott egyik nyilatkozata szerint „mit ér a legszebb gondolat, a legjobb érv, a legelgon- dolkoztatóbb téma, ha a kapko- dós, az igénytelen kivitelezés során elhalványul a gondolat, el- erőllenedik az érv, jellegtelenné válik a téma.” A Balázs Béla-díj egy olyan művész munkásságát jutalmazza, aki jól ismeri a hétköznapok árnyait, az elmúlás, a múlandóság kínjait, de elapaszthatatlan buzgalommal hirdeti,,ünnepli a munkával és szépséggel teremtett harmóniát. Heltal Nándor Könyvtár az iskolában Egy, a hetvenes évek közepén végzett felmérés tanúsága szerint a megkérdezett iskolások majdnem felénél — 47 százalékuknál — húsz kötet alatt; marad a saját könyvek száma. Ami, tanulókról lévén szó, azt jelenti, hogy még az iskolai kötelező olvasmányok töredéke sem található meg az otthonok könyvespolcain. Jóleső érzéssel sétálgatok polctól polcig a kisvárosi gimnázium 1500 kötetes könyvtárában. Belelapozgatok a folyóiratokba, napilapokba, leveszek néhány szép kötésű könyvet,' albumot. Még néhányan válogatnak körülöttem, de a többség már ott tolong a felíróasztal előtt. Pár perc és véget ér a kölcsönzési idő. Talán 15-erí lehetünk a nem túl nagy teremben, és az elmúlt két óra alatt még legalább ennyien megfordultak a módosított Dante-idézet alatt: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. A könyvek rabja leszel.” Barátságos, vendégmarasztaló helyiség az iskolai könyvtár. A diákoktól mór megtudtam, hogy ők maguk újították fel, rendezték be, és ők adják, tanári ejlenőrzés- sel az ügyeletesi szolgálatot is. Lassan elfogynak a kölcsönzők, és amikor az utolsó mögött is becsukódik az ajtó. a soros ügyeletes is feláll, elzárja a kölcsönzőfüzetet és odalép mellém. — Ma átlagos nap volt — mondja, miközben elfelezi velem szalámis zsemléjét, mai ebédjét. — Általában 30—35-en jönnek. Hetente kétszer tartunk ügyeletet, és ha a 600 fős iskolához viszonyítok, azt hiszem joggal lehet mondani, hogy kevesen járnak könyvtárba. De azt hiszem, elértük, hogy állandó olvasóink yannak. Van 100 olyan diák, akikre irodalmi esteken, koncerteken, színházlátogatáson, író—olvasó találkozón is számíthatunk. De jöjjön, megmutatom a kincseinket! A könyvtár egyik sarkába megyünk, ahol különálló polcon csupa régi könyv sorakozik. Ahogy végigpillantok az egyik soron, márkás nevek tűnnek a szemembe. Ady, Kassák, Móricz első kiadású művei, Szekfű Gyula, Veres Péter, Németh László, László Gyula munkái. Van itt könyv az inkvizíciótól kezdve magyar várak történetéig, minden igényt kielégítően. „Mi vásároltuk, gyűjtöttük, kutattuk fel a városbah, padlásokon, antikváriumokban ezeket a műveket. Vannak régi diákújságjaink is, és megvan a pataki diákvilág anekdotakincsének két kötete is. Csak itt olvashatják őket a könyvtárban, de már annyit forgatták mindegyiket, hogy egyi- ket-másikat újra kellett köttetni. A. srácokat nagyon érdekli a diákmúlt és a magyar történelem* de ebben a tanárainkak is nagy szerepe van. Állandóan figyeljük a könyvkiadást, és ami érdekes, értékes, azt igyekszünk valahogy megszerezni.” Sok iskolai könyvtárban megfordultam már, de többnyire élettelen, hideg raktárhelyiségre emlékeztettek, ahonnan az ember néhány perc feszengés után szinte menekült. Nemhogy olvasásra csábítottak volna, de szinte elriasztották a látogatót, Itt nemcsak a környezet barátságos, de érződik, hogy akik a könyvekkel foglalkoznak, nem muszájból te-N szik, hanem szeretik a munkájukat, és tisztában vannak fontosságával is. — Soha nem tudtam megmondani, miért szeretek könyvtárba, antikváriumba járni — mondja a könyvtáros. — Szívesen időzöm olyan lakásokban, ahol könyvrengeteg a tapéta. Mióta itt dolgozom, megfejtettem a titkot. Minden könyvnek megvan a maga atmoszférája. Más egy öreg lexikonnak, más egy tépett ponyvának, más egy nemzedékek használta kötelező olvasmánynak, vagy díszes, méltóságteljes művészeti albumnak. Csak egyszer kell elkezdeni, mert akit elkapott a láz, amelyet minden könyvbarát érez, ha új könyvet vesz a kezébe, akkor nincs menekülés. Attól kezdve valami megállíthatatlan szenvedély, kényszer hajtja az írott betűhöz... A könyvtáros elmondja, hogy az elmúlt évben egy tanyáról városba kei-ült elsős kislánnyal sikerült megszerettetnie a könyvet. Olyannyira, hogy az egyik történelemórán íeleltetés alatt váratlanul sírva fakadt. A többiek nem értették mi történt, hisz nem ő volt az „áldozat” és a tanár is csodálkozva ment oda hozzá. Akkor derült ki, hogy Móricz Zsig- mond Árvácskáján olvasta a pad alatt, és annyira meghatotta a történet, hogy nem tudott uralkodni az érzésein. A tanár nem szidta össze, hogy órán olvas, hanem tanítás után lehívta a könyvtárba. Könyveket, újságcikkeket ajánlott neki, sőt a következő nap ő maga is hozott néhány művet otthoni gyűjteményéből. Amikor az eset híre elterjedt, a következő napokban ugrásszerűen megnőtt a könyvtárlótogatók száma. Közülük sokan akkor jártak életükben először könyvtárban. Mint megtudtam, a tanyasi kislánynak nemhogy magának, de szüleinek és hét testvérének ösz- szesen nincs 20 könyve otthon. Ahhoz, hogy ő és társai eljuthassanak a „könyvek birodalmába”, minél több ilyen könyvtárra, könyvtárosra és tanárra lenne szükség az egész országban. S. J. új kötetben Nagyszerű dolog ha a súlyos mondanivalókat hordozó, magas művészi értékű művek népszerűek. Ha nem a felszínes, kevés esztétikumot tartalmazó alkotások iránt nagy az érdeklődés. Radnóti esetében erről van szó. Nálánál kevesen mondtak többet alapvetően lényeges emberi dolgokról, s lám, például mai ifjúságunk szemében is ö az egyik legkedveltebb lírikusunk. Nagyjából az egész verskedvelő fiatalságunkra vonatkoztathatjuk, amit Pintér Lajos írt az egyik róla szóló versében, hogy „a te arcod ... szivünket ólomcsodákkal megedzi". Ezért van azf hogy minden új kiadás valamennyi kötete oly gyorséin gazdára talál — és nem csak a fiatalok körében persze. Nyilván így lesz ez a legutóbbi esetben is. A Radnóti Miklós válogatott versei című kötettel is. mely a Kozmosz Könyvek kiadásában, A magyar líra gyöngyszemei sorozatban látott napvilágot, a kecskeméti Pintér Lajos válogatásában. szerkesztésében, ö irta bevezetőiül a Radnóti világában értőn kalauzoló esszét is, mely nemcsak hogy lírikushoz méltó, de a költőelőd alkotói-emberi arcának szinte „festői" ábrázolása egyben. Meghökkentő, ám rendkívül találó, hogy aki maga is ihletet kapott Radnótitól versírásra, az kis esszéje élén Kormos István egyik versét idézi. Hogy aztán „átvéve tőle d szót", rokonszenves tömörséggel elmondjon minden lényegeset a fasizmus áldozatául esett lírikusról. Remekül látja meg többek között Pintér, hogy Radnóti, aki kötelez bennünket „kínokon megemelt fővel általmenni", József Attilával rokon törekvésű, nagy alkotó volt, s mindenképpen európai.' S akinek a tiszta emberségéhez kétség nem férhet. Valamint jól látja meg azt is, hogy akiben az antik és a modern szemlélet, valamint életérzés ötvöződött, az a közép-európai líra egyik csúcsát jelenti. Jól válogatott kötet e mostani. A versek időrendbe szedett sorából szemléletesen tárul elénk e huszadik századi klasszikus költő egész élete, gazdag termésű munkássága. A kevésbé ismert, vagy már teljesen elfelejtett költemények a soha nem felejthető, megrázó erejű nagy versekkel együtt még arra is a felfedezés — az újrafelfedezés — erejével hatnak. aki munkájánál, hivatásánál fogva naponta a művészetekkel —• igy az irodalommal, költészettel is — „köteles" úgymond foglalkozni. Egyébként a közelgő Rád- nádi-évforduló külön is indokolttá tette a kötet megjelenését. V. M. Találkozás Stanislaw Lemmel („Tökéletes légüres tér”), tudományos esszéket („Summa technológiáé”). A lemi alkotómunkásságnak ez a sokfélesége teszi, hogy műveit nemcsak a tudományos-fantasztikus irodalom rajongói olvassák. Az író—olvasó találkozókon a megjelentek nemegyszer arra kérik, hogy olvasson fel valamit fiatalkori verseiből, orvosi tanácsot adjon (a krakkói Jagelló Egyetem Orvosi Tanszékét végezte el), mondja el, mi a véleménye a kozmosz lakóival létesítendő kapcsolat lehetőségéről. „Néhány évvel ezelőtt” — mesélte egy alkalommal Lem — „Magyarországon keresztül utaztunk, a feleségem meg én, autóval. Letértünk a főútvonalról, és eltévedtünk. Egy faluban találtuk magunkat, ahol a helybeliek siettek segítségünkre. Mivel nem tudunk magyarul, a homokba rajzolva próbáltuk megértetni velük a helyzetünket. Azonban nem akadt senki, aki megértett volna minket. Végre nagy örömünkre, kézzel-lábbal megmagyarázták, hogy mindjárt jön valaki, akivel tudunk beszélni. Meg is jelent egy férfi, és így szólt: Zdrasztvujtye. Zdrasztvuj- tye, válaszoltam és elölről kezdtem mesélni a kalandunkat. Figyelmesen hallgatta az elbeszélésemet, majd mikor a végére értem, így szólt „zdrasztvujtye”, és kezet nyújtott. Kiderült, hogy csak ezt az egy szót ismeri. Egyszóval, azt is mondhatnám, hogy bizonyos értelemben valamiféle megértés létrejött közöttünk.- mivel üdvözöltük egymást. De a köszöntésen túl már nem tudtunk lépni. Ha az idegen világűrlakókkal, mondjuk. meg tudnánk egyezni abban, hogy 2x2 az négy, nem lenne éppen rossz, de kevés lenne.” (Ewa Blachij—Lesniewska) Művei eddig a világ huszonöt nyelvén jelentek meg, összesen 7 millió példányban, öt regénye — „Asztronauták”, „Solaris”, „A fabrikált ember”, „Pirx pilóta törtépete” — filmforgatókönyv,$k alapjául szolgált. Stanislaw Lem 1946-ban jelentkezett először — , alig múlt akkor . 25 éves — a „Marslakó” című regénnyel, melynek alapján mint rendkívül tehetséges irodalmi fikciót létrehozni képes szerzőt ismerhették meg az olvasók, aki egyaránt biztos kézzel bánik a tudományos valóság és a tudományos feltevések szolgáltatta anyaggal. Hosszú évek múltán, a feltett kérdésre: segít-e, és ha igen, mily módon, a tudományos irodalom a regényírásban, Lem sajátos humorral válaszolt. „Mint ahogy a tehénnek füvet kell legelnie ahhoz, hogy tejet adhasson, nekem is figyelemmel kell kísérnem a tudományos irodalmat ahhoz, hogy írni tudjak. De mint ismeretes, sem a tej, sem a túró — egyáltalán semmiben sem emlékeztetnek a fűre.” Következő műveiben Lem az irodalmi fikcióból már olyan helyzetmodelle- ket alakított ki, melyek lélektani és filozófiai analíziseket is lehetővé tettek. Írói munkásságára jellemző, hogy a kalandjellegű művekről áttért az erkölcsi és filozófiai mérlegelésekre. Egy interjúban így vall: „Egyáltalán nem gondolok az olvasókra írás közben, mivel azon kívül, amiről éppen írok, másnak már nem jut hely a fejemben. Tudatosan nem akarom boldoggá tenni az emberiséget, kioktatni, megfelelő irányba terelni vagy akár figyelmeztetni is bármire. Egyszerűen arról írok, ami érdekel. S mivel általában mindig több ötletem volt, mint azoknak a megvalósítási lehetősége. szigorú szelekciót kellett bevezetnem. Természetesen, igyekszem mindig valami olyasmit csinálni, amit még senki sem csinált előttem, vagy olyat, amit én nem csináltam még eddig.” Meglehet, hogy az idézett nyilatkozat első bekezdése némileg megdöbbenti az olvasót, viszont a befejezésével egyet kell értenünk. Lem, az úgynevezett „science- fiction irodalom” nyersanyagát kézben tartva, a legkülönbözőbb, ritkán előforduló formákat alkotja belőlük: — krimiket („Nátha” című regénye), groteszket („Csillagnaplók”), meséket („Kiberiá- da”), filozófiai elmefuttatásokat \ • Balra: „Néma hefifedű". Fenn: „Szabó István". (Tóth István, Balázs Béla-dijas fotóművész felvételei)
