Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-04 / 79. szám
Í979. április 4. • PETŐFI NÉPE • 1 A társadalmi megbízatás pedig — mint azt már Majakovszkij megállapította — nem azonos egyik vagy másik társadalmi, intézmény megbízatásával. A művésznek igazi szintézisre kell törekednie; arra, hogy az egyéni élményt és a művészi szabadságot összhangba hozza a közösséggel. Amit minden emlékműnek sugallnía kell: a hitet a békében, az ember szabadságában, elszántságot az an'tihumanista erők elleni harcban; ebben se az alkotó se a néző nem ismerhet megalkuvást. Mert vannak emlékek, egyéni és közös élmények, amelyeket az idő sem képes megszépíteni. A kiváló francia író és költő, Louis Aragon ezt írja egyik versében: Ki tudja hol kezdődik el az emlék Ki tudja hol ér véget a jelen Hol lényegül át románccá a nemrég S hol lesz fakó papír a gyötrelem Mintha csak arra intene: sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy nemtörődömségből vagy kényelemszeretetből lemondunk a felelősségtudatról. Pedig a történelem borzalmai nem feledhetők; az emberiség ellen elkövetett bűnöket nem lehet feloldozni; kivívott szabadságunkat csak akkor őrizhetjük meg, ha van bátorságunk szembenézni a múlttal. Erre intenek az emlékművek is. G. A. • • Jobbra: Salgótarján. Somogyi József szobrászművész munkája. • Szombathely. Heckenast János építőművész felszabadulási emlékműve. • Siklós. Kampfl József felszabadulási emlékműve. Közös élményünk emlékművei »»ll fii Bármerre járunk az országban, láthatjuk: mindenütt emlékművek jelzik a felszabadító szovjet hadsereg útját, kegyelettel emlékeztetve azokra a hősökre, akik életüket áldozták hazánk szabadságáért. Nem találunk köztük két egyformát sem, pedig ezek a monumentális műalkotások végső soron egy nép közös élményét tükrözik; a felszabadulásnak, az új élet kezdetének megrendítően szép élményét. Megfogalmazták; kőbe vésték vagy bronzba öntötték ezt az élményt, akik végigszenvedtek egy tragédiába fulladó történelmi kort; de szólni akartak róla azok is, akik jószerével még csak gyermekek voltaik, vagy éppen nem is éltek a felszabadulás évében. Közös élmény... Ám ezt szükségképpen csak az egyéni élmény, az alkotó művész egyénisége bon- \ takoztathatja ki, Jényegítheti át műalkotássá. A végeredményt a művész társadalmi felelősségtudata határozza meg, amely azt jelenti, hogy nem légüres térben alkot, hogy elismeri társadalmi megbízatását. Mit tehet a közművelődésért Lajosmizse tanácselnökét, dr. Havasi Lászlót reggel fél kilenckor hiába keresem; nincs az irodájában. „Két fővárosi újságíró van itt, a tanyakollégiumról akarnak riportot készíteni, őket kísérte át az elnök elvtárs, de hamarosan itt lesz, tessék türelemmel várni” — mondja az egyik gépírónő. Pillanatkép, munka közben Megfogadom a tanácsot: várok türelemmel. És számolok: a félórányi várakozás alatt nyolcán kopognak a tanácselnök ajtaján. Egyik része — hallva, hogy az elnök nincs bent — azonnal sarkon fordul és távozik. Végül hárman maradnak: egy fiatal óvónő, egy középkorú jogtanácsos, és egy idős nyugdíjas. Az utóbbit láthatóan zavarja, hogy szótlanul ácsorgunk — megszólal tehát: „Én már láttam ma az elnököt. Az utcánkban most ássák az árkot a vízvezetéknek, ott volt már hét órakor, de akkor nem akartam zavarni, nagyon vitáztak valamin. Most meg már nem tudok tovább várni, mert tízre jön a tévészerelő, valakinek muszáj otthon lenni.” Alig távozik, jön az elnök. Fürge mozgású, fürgésző tekintetű ember. Az óvónő elmondja neki, hogy családi jellegű ügyben keresi, a jogtanácsos pedig valami hónapok óta húzódó vitára szeretne végre pontot tenni. Tíz perc sem telik el, már én következem. Illetve nem egészen, mert közben csörög a telefon, és a tanácselnöknek intézkedni kell: a községi futballcsapat edzője ugyanis „szippantó kocsit” kért, mert az öltöző melletti ciszterna megtelt vízzel. A kocsi útnak indul, és dr. Havasi László elnézést kérőén mosolyog. Közben elhangzik az első igazán fontos mondat: „Ne haragudjék, apróság, de nem lehet le- Éyinteni ezekre sem, mert sokszor az ilyen apró dolgokon állnak vagy buknak a nagyobb ügyek is..." Ismerős életút, váratlan fordulattal- Az életrajza sok szempontból tipikus; sorsának fordulata a fel- szabadulással induló nemzedék egyik jellegzetesnek mondható' pályaívét rajzolják föl. Jól beleillik ebbe a képbe a vasöntőként dolgozó édesapa, aki hetente járt haza Budapestről Kerekegyházára, s aki negyven- kettőben mégis földművelésre adta a fejét, mert kapott kétholdnyi földet. És jól beleillik ebbe a képbe a kecskeméti kereskedelmi középiskola is, amelynek diáksága zömmel a környékbeli falvak parasztfiataljaiból került ki. Negyvenhatban, az érettségi után az élet legkülönbözőbb területeire a tanácselnök? vetődött ez a társaság, de szinte mindegyikőjük vezető posztra került. Dr. Havasi Lászlóból például — rövid gyakornokoskodás után — községi főjegyzőt csináltak Kunpeszéren. Egy év sem telik élj s a pár száz lakosú Kun- peszér főjegyzője a bácsalmási járás jegyzőjévé lép elő. A tanácsok megalakulásakor a megye másik részében kap megbízást: Kunszentmiklóson lesz a járási tanács titkára. Gondoljunk bele: ekkor még minőig csak huszonnégy esztendős! Szó ami szó: fiatalon kapott bizalmat. Bizonyára megérdemelte, bár ő maga nem erre büszke elsősorban. Sokkal inkább arra, hogy sohasem élt vissza a kapott bizalommal és hatalommal. Pedig ... nehéz idők jártak akkoriban a falusi népre, a falusi vezetőkre. Nem volt sokkal könnyebb a városban sem: ezt már Kecskeméten tapasztalta, ahová 1954-ben került, hogy azután egyfolytában, tizennégy éven keresztül legyen a,- kecskeméti járás tanácstitkára. Akkor váratlanul elment egy termelőszövetkezetbe jogtanácsosnak... Erről ezt mondja: „Sokan csodálkoztak ezen, és sokan meggyanúsítottak, hogy pár száz forintért fordítottam hátat a hivatásomnak. Erre a szóbeszédre aztán rácáfoltam hetvenegyben, amikor a hatezer forintos fizetést otthagytam az itt felajánlott négyezerért.” Valamit az örökségből Bizonyítani akart, bizonyítani jött Lajosmizsére. „Amikor ide kerültem, nem volt még egészségház; az orvosok a lakásukon rendeltek, s a betegek az utcán állva várták, hogy sorra kerüljenek, csikorgó téli hidegben is. A művelődési ház valósággal romokban hevert. Egyedül a büfében nyüzsgött az élet, ahol olcsó pálinkát mértek. Az utcákban térdig ért a sár, és a nagyközség körül szétszórt, mintegy ezerhatszáz tanyából csak száztízben égett a villany. Soha nem felejtem el az első napot: megérkeztem a busszal, aztán körbejártam a tanács épületét, amelynek az egyik része lóistálló volt. Bejöttem az irodába: volt benne egy asztal, egy szék, s egy stelá- zsihoz hasonlatos bútordarab, a polcain üres pálinkásüvegekkel, poharakkal.” Itt megállítom az emlékezésben dr. Havasi Lászlót, mert hallatlanul izgat: vajon mit lehet ilyen helyzetben tenni?! Hogyan és mivel kellett kezdenie a rendcsinálást? A válasz az első pillanatban talán meglepő, de ha alaposabban elgondolkozik az ember, akkor maga is arra az álláspontra jut, hogy ez az egyetlen helyes út, amelyre a lajosmizsei tanácselnök is lépett: „Elhatároztam, hogy bármeddig is tart, minden tanárral, minden orvossal, minden fontosabb üzemi és termelőszövetkezeti vezetővel, szakemberrel elbeszélgetek. Hónapokig adták egymásnak a ki-r lincset. Én pedig hónapokig kor- möltem közben, mert minden észrevételt, minden javaslatot, minden ígéretet felírtam. Gyakran belelapozok ezekbe a feljegyzésekbe még ma is, mert még mindig vannak dolgok, amelyek megvalósulásra várnak.” Módszerük: az összefogás Pedig mennyi minden megvalósult már! Az utcák nyolcvan százaléka aszfaltozott, a tanyák zömében ég már a villany. Megépült az egészségház, amelyben öt orvosnak van rendelője. Megszervezték benne az éjszakai ügyeletet is. Harmincmillió forintos költséggel tanyakollégiumot építettek, a tanyai iskolákat kör- zetesítették, aminek eredményeképpen ma már csupán száznegyven gyerek tanul osztatlan „ Iában. Ilyen és ehhez hasöálő* eredményeket oldalakon át lehetne sorolni. Dr. Havasi László azonban az eredményeknél is büszkébb arra, ahogyan azok megszülettek: a nagyközségi méretű összefogásra! „Itt van például az egyik óvodánk. Nemrégiben ünnepeltük Lajosmizse önállósodásának százéves jubileumát, s ennek tiszteletére építettünk — társadalmi munkában — egy száz gyermeket befogadó óvodát. Azon szinte mindenki dolgozott! A Gépjavító és Vasipari Vállalat szocialista brigádjai készítették a nyílászáró szerkezeteket, a Vízgépészeti Vállalat kollektívái vállalták a központi fűtés beszerelését...” Igen, igen, szakítom meg a felsorolást 7—, de mit tehet a tanácselnök, személy szerint is a köz- művelődésért? Milyen szerepe van abban, hogy a művelődési házban és annak könyvtárában nyüzsög az élet, hogy az Üj Tükör klub és a tanyaklub olyan széles körben kedvelt, és hogy a sportolók egyre jobb eredmények; kel rukkolnak ki a járási, megyei versenyeken? A példa erejével Kitérő választ ad — legalábbis az első pillanatban én azt hiszem. Arról beszél ugyanis, hogy az iskola igazgatója a művelődési bizottság elnöke, s hogy az egyik orvos a Hazafias Népfront egyik legmegbízhatóbb aktívája, a másik orvos pedig a TIT járási elnökségének tagja, meg hogy az egyik agronómus most vállalta el a szociális otthon új parkjának tervezését. E ténynek a lényegét így foglalja össze: „Amit én tettem, az csak any- nyi, hogy sikerült mozgósítanom, együttműködésre bírnom azokat, akik tudnak tenni valamit Lajos- mizséért.” Tisztázásra váró kérdés ezek után is, hogy vajon mivel sikerült elérnie mindezt? Mivel tudott szinte egyik hónapról a másikra mozgásba hozni egy olyan elhanyagolt települést, mint amilyen Lajosmizse volt korábban? Igen, mindez tisztázandó, mégsem teszek fel több kérdést. Felidézem inkább a várakozás perceiben megismert idős férfi szavait: „Én már találkoztam az elnökkel ... reggel hétkor.” Megerősíti ez azt, amit már korábban is hallottam a lajosmizsei tanácselnökről: hogy mire a hivatalában megjelenik — mint most, betegen is —, legtöbbször már bejárta a fél falut. Hozzászámítom ehhez, hogy ő az egyik legismertebb TIT-előadó a nagyközségben, s hogy kulturális rendez^ vény nehezen képzelhető el nélküle Lajosmizsén. Ennyi elég is, hogy megértsem: dr. Havasi Lászjót nem a hivatali beosztása teszi a nagyközség vezetőjévé. Sokkal inkább az igaz törekvésekről árulkodó magatartása. Az a szünet nélküli és megalkuvást nem ismerő példamutatás, amely soha nem az elfoglalt pozíció külsőségeivel akar hatni, hanem a személyiség belső energiáival. S hogy mire képes ez a belső energia, azt kitűnően le lehet mérni a lajosmizsei változásokon. Káposztás János Egy érdekes Móra-dedikáció Rohamosan közeledik Móra Ferenc születésének századik évfordulója. A reá való emlékezések java része majd akikor, azokban a napokban lesz olvasható, hallható. Ám éppen azért határoztak úgy az illetékesek, hogy legyen az idei Móra-év (és Mó- ricz-év, hiszen ő is 1879-ben született). Hogy ne csak múló megemlékezésre kerüljön sor, hanem folyamatos és gazdag program keretében egész esztendőn át ismerkedjünk, illetve újraismerkedjünk azokkal, akik erre gazdag életművükkel rászolgáltak. Éppen ezért foglalkozunk mi is lapunkban ismételten mindkét íróval. Különösen Móra Ferenc itteni kapcsolatairól szeretnénk újra és újra feleleveníteni régi emlékeket, eseményeket, hiszen a kiskunfélegyházi születésű író— tudós ugyancsak rászolgált a későbbi nemzedékek igazi érdeklődésére, szűkebb hazánkban is. Ezért örülünk minden új dokumentumnak, írásos és szóbeli forrásanyagnak, mely azt bizonyítja, hogy az író szerette ezt a tájat, szorosan kötődött az itt élő emberekhez. Nos, a napokban a bácsalmási Vörösmarty Könyvtár értékes kincsei között keresgélve a kezünkbe került egy különös könyv. Móra Ferenc első nyomtatásban megjelent regénye — a legelső kiadás, amely 1921- ben jelent meg a „Kultúra Könyvkiadó és Nyomda Részvénytársaság” kiadásában. A könyv címe: „A festő halála". Ennek a műnek egyik érdekessége, hogy az író később megváltoztatta a címét: ez lett a „Négy apának egy leánya”. A kötetben ott áll a leltári szám: 41911. És felette egy bélyegző: „Kaszinó Egylet könyvtára, Bácsalmás”. Nyilván ez az egylet hívta meg az írót ottani szereplésre, s akkor írta be ő könyvébe az alábbi ajánló sorokat tintával, apró betűivel. Ez így hangzik: „Mulattatni kell a szenvedéseinket, hogy föl ne faljanak bennünket. Ezt Seneca javasolja valahol. (De ne tessék utána keresni!) Szittyául meg úgy mondjuk, hogy ha az émber sóhajtani nem tudna, hát megfuladna. «KÜ- lön-külön is nagyon alkalmas regénymottó, hát még együtt! Móra Ferenc.” Amiért e kis cikk keretében ráirányítottuk a figyelmet erre a könyvtári kuriózumra, annak több óka is van. Először, hogy szép és elgondolkoztató a bejegyzés. Másodszor, mert a de- dikáció és a bélyegző együtt arra mutat, hogy az író 1921 táján megfordult Bácsalmáson. A kézzel írt szövegben két helyesírási hiba is - becsúszott, nyilván a sietség vagy szórakozottság miatt. Mindez együttvéve viszont nem csupán felszínes érdekesség, hanem adalék a nagy író gazdag életéhez. V. M. Hőstetteik feledhetetlenek Szokatlan múzeum ez Szimfe- ropolban, iskolai. A 34. számú iskola tanulói alapozták meg 1962- ben. Érdekes anyagokat gyűjtöttek össze Kun Béla életéről és forradalmi munkásságáról. A falakon fényképek, történelmi dokumentumok. másolatai, több tucat vastag album a tárlókon, mindezt a gyerekek gyűjtötték össze és ők is rendszerezték. Leveleznek achivumokkal és múzeumokkal, olyan emberekkel, akik együtt dolgoztak Kun Bélával, életének különböző korszakaiban vagy a Kominternben. Kap leveleket ez az iskolai múzeum Budapestről, Moszkvából, Párizsból és Londonból, Krakkóból, Rómából, Leningrádból, Tomszkból, Varsóból. A tanulók különösen nagy szorgalommal gyűjtik azokat a dokumentumokat, amelyek Kun Béla Krímben töltött napjaihoz kapcsolódnak. Hiszen a Forradalmi Katonatanács tagjaként a magyar forradalmár Frunzéval együtt részt vett a Krím felszabadításában Vrangel fehérgárdista hadainak uralma alól, s az új élet megindításában. Nehéz idők voltak ezek, álltak a gyárak, nem volt tüzelő, nyersanyag. Kun Béla írtai alá a krími ipar államosításáról szóló történelmi dokumentumot, és azt az okmányt, amely Jaltát országos jelentőségű üdülőövezetté nyilvánította. A megyei levéltárban a krími forradalmi bizottságnak 40 olyan rendeletét őrzik, amelyeket Kun Béla írt alá. Ezek másolatát az iskolai múzeum látogatói is megismerhetik, s ilyenek sokan vannak. Gyakran megfordulnak itt a Szimferopol magyar testvérvárosából, Kecskemétről jött vendégek. A Krímben jól ismerik Zalka Máté, Szamuely Tibor és más magyar internacionalisták nevét és tetteit. Szimferopolban, Krasz- noperekopszkban utcákat neveztek el róluk, s a helytörténeti mú- zeumokbajn összegyűjtötték azokat a fényképeket, dokumentumokat, amelyek megörökítik forradalmi munkásságukat. Valerij Szankov (APN) , :*x«'X*xoí*x*x*«*x*«*xí*x*x*XA • A Gellért- Szabadság
