Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-27 / 97. szám

1919. április 27. • PETŐFI NÉPE • Sztrogoff Mihály utazása Moszkvától Irkutszkig A színdarabok, zenés játékok színét és fonák­ját egyaránt tanulmá­nyozó Szőke István sze­rint nem mind hitvány, ami hamisan fénylik. Megtévesztő talmi csil­logás takarhat valódi értékeket. * Sablonok, közhelyek burkában ko­runkban is érvényes mondandó rejtőzhet. Gyönyörűségekre lelhe­tünk giccses, csiriesáré máz alatt, vérbő figurák feszenghetnek a sivár rutin kalodájában. A kecs­keméti rendező ezért vallat elő­szeretettel egykori közönségsike­reket, szembesít mai fölfogásunk­kal, ízlésünkkel túlhaladott di­vatokkal eltűnő műveket, a pó­rias, régóta a művészetek perifé­riájára szorított alkotásokat. Az igazi népkomédia egészsé­ges színeitől virult ki a polgári színjátszásban elhalványult Lu­xemburg grófja Szőke István 1974-es kecskeméti rendezésében. Az érzelgős felhangoktól általa megszabadított Piros bugyelláris- ból erőteljesen harsogtak a nép­dráma indulatai. Legutóbb arról győzte meg a nézőket, hogy az Olasz szalmakalap több szokvá­nyos bohózatnál. pillantás alatt katedrálissá szé­pült az ostromlott vár, hogy káp­rázatos környezetben mondhassák ki a halál torkából szabadult, természetesen szerelmes fiatalok a holtomiglan-holtodiglant, és a felhőtlen boldogság emlékével tá­vozzanak a nézők. A némileg kifordított és felújí­tott Piros bugyelláris óta ismét méltányolják az asztalosipart szó­rakoztató iparra cserélő szerző dramaturgiai ismereteit, páratlan könnyedségét, bravúros cselek­ménybonyolítását. Még magyar Shakespeare-nek is vélték hajda­nán mivel ő is igyekezett minden rétegnek adni valamit, kivéve a költészetet, a filozófiát, a mély életigazságokat kedvelőket. Csak ennyiben különbözött a brit óriás­tól. Népszínházában kirekesztődött klasszikusok is helyet kapnak, ha újraolvasásuk során kiderül, hogy az eddigi előadások nem bontot­ták ki igazi értékeiket, mint ez például a Heilbronni Katica ese­tében történt. A „majd én megmutatom” ro- | konszenves konokság néha orszá­gos visszhangú sikereket gyümöl- J csöz, olykor a szokotthoz ragasz- j kodók élénk kritikáját váltja ki. I Előfordult, hogy túlbecsülte lehe­li tőségeit, a választott színdarabot. | A lehetetlent kisértette, mint | most a Verne-regényből készült I Csepreghy Ferenc-átdolgozással. Feltehetően tudta, hogy a száz I esztendeje edzett férfiakat is meg- j borzongató kalandokon a tévé- I közvetítés és a töméntelen krimi | után az óvodások is mosolyognak. A történet aligha csábít egyetlen I nézőt is jegyváltásra, aligha al­kalmas tartós feszültségkeltéshez. j Annak idején is a szenzációs lát- | ványosságok sorozatának tulajdo- | nították az ősbemutató fergeteges I sikerét. Olyannak látták a cso- j dás léghajó alatt elsuhanó tájat a Í nézők, mtrtt ff jármű kosarából | távcsövezők". Színpompás, mozgal­mas kavargás idézte a novgorodi vásárt, félelmetesen lángolt a föl- I gyújtott folyam, zúgott a mene- | külőket befogadó rengeteg, egy A kasszasiker Sztrogoffból sem sajnálta a vért, a könnyet, a ka­cagást, a tragédiát, az egzotiku­mot. Van ebben minden, ami megindíthatná a szíveket, könny­be boríthatná az orcákat, felvi­díthatná az ifjakat és öregeket, ha még fiákeren érkeznének a nézők, vagyis a régi közönség ül­ne a széksorokban. A mai színházlátogatók elfo­gadják a lecsupaszított, semlege­sített színpadképet, ha a korta- lanított, elvonatkoztatott térben erőteljesebben érvényesülnek a szavak, a jelmezek, a játékok. Tartok attól, hogy a rendező ez­úttal fapénzt vett arany gyanánt. A félig-meddig hasznosított szcenikai ötletekből is nyilván­való, hogy a látványosság annyi­ra hozzátartozik e regényátdol­gozáshoz, mint sújtás az attilá- hoz. A díszletben — maradjunk en­nél a kifejezésnél — és a játék­ban hiányzó stílusegység kevéssé zavar, mert igazat adok Koltai Tamásnak: „egy valamirevaló szmhazi előadás nem a stílus­egység, hanem' a gondolati egység give szerint rendeződik.” Vagyis: zöldellhetnek elő lak műanyag­rengetegben, ha van miért. A Szőke szokása szerint most I 9 „Nézz a szemembe, Ogareff!!" Sztrogoff Mihály (Blaskó Balázs), Ogareff, háttal (Áron László), jobbra Szangaria (Egyedi Klára) (Tóth Sándor felvételei) ./ • „Alig találtam ide!” Nádla (Szirtes Ági) a novgorodi vásárt ügyelő káplárhoz. (Fekete Tibor) • „ükk!” A telegrafálás művésze (Reviczky Gábor) és a két újságíró Blant (Jeney István) és Zsolivé (Hunyadkürti István) is szabadjára engedett érzelmek, szenvedélyek következtében, még egysíkúbbá váltak a figurák. Va­lamennyi szereplője osztályozha­tó egy-egy jelzővel. Meghatározó tulajdonságától vezérelve létezik, él, hal, győz, veszt, sír, nevet min­denki a színpadon, mint a Jan- csó-filmekben. Nincs lamentálás, töprengés: az ösztön, a helyzet pa­rancsa dönt. Nincs középszer, csak tűz és víz. Minden perc egyformán fontos, nincsenek a feszültséget elillantó pillanatok, nem lehetnének. De vannak és ez a bökkenő. Az ilyen stílusú előadás pillanatnyi ernyedtséget sem engedélyez. Számomra a népmesék naiv vi­lágát idéző jelenetek voltak a leg­vonzóbbak, ezekben érvényesül a rendező hangulatteremtő képes­sége. Más Szőke-rendezéseknél ritkábban éreztük, hogy „egymás szeméből és egymás .fényéből ját­szanak a színészek”. A’tőle szo­kottnál halványabb az eredeti mű túlzásait, elfogultságait, szemlele­tét ironizáló kritika. Kár, mert nagyszerűen érti a hangváltást, természetesen következik derűre- ború, sírásra kacagás. Csak egy példa. Érzelgősnek hatna a két komikusra vett újságíró kalodás megkínzása, ha megszabadulásuk után nem ők maguk ragadják vállon és cipelik ki fütyörészve a kínzóeszközt. Rákacsintanak a nézőkre: nem kell ezt annyira komolyan venni. Blaskó Balázs (Sztrogoff Mi­hály), a rendezői fölfogással össz­hangban kötelességtudó és pa­tyolatlelkű volt. Oly makulátla­nul megóvta magát csábító lány­szemektől és vicsorgó fenevadak­tól, mint ahogyan öltözékén sem hagytak nyomot a vad vidék bo­zótjai. ■ Fekete Tibor egy minutáig sem titkolta, hogy a novgorodi káplá­rok is akkora urak a maguk posztján, mint seregében a nagy­herceg, palotájában (azon túl is, ahol nincsenek tatárok) a cár atyuska. Különbség csupán egyé­niségükben van. Fekete cárként feszes-szigorú, tisztesként kedé­lyes-közvetlen, nagyhercegként méltóságteljes pozőr volt. Szerencsére nem olyan ármány- kodó cselszövőt formált bosszúra szomjas ezredesként Áron László (Ogareff), mint amitől tálján ka­landorra emlékeztető első feltű­nésekor tartottam. Reviczky Gá­bor főként a rendőrminiszter nyúlfarknyi szerepében bizonyí­totta, hogy egy alakítás jelentő­sége nincs egyenes arányban a színpadi tartózkodás idejével. A bő komikai vénájú, sokoldalú M. Horváth József (Vaszili, Kongó, Kormányos, Kocsis) nagyjelenete magánszám maradt. A Moszkvától Irkutszkig veze­tő útról tudósító kollégák közül Jeney István (Blant) , pompásan érezte a stílust, tudta mit bír el, mit kíván ez a játék. Jobb s’zfvvel dicsérném Hunyadkürti Istvánt (Zsolivét), ha szoknyában sem feledkezne meg a jóízlésről. Gumik Ilona (Mária) és Szirtes Ági (Nádia) a vidámabb jelene­tekben hatott természetesnek, de elhihetően tolmácsolták szere­peik tragikus mozzanatait is. A szokványos cigánylány stílusoktól eltérő Sangariát formált az erő­teljes egyéniségként bemutatkozó Egyedi Klári. Valamennyi szerep­lő, közreműködő (különösen a jel­meztervező Füzy Sári) hozzájárult ahhoz, hogy végül is szívesen ajánlhatom ezt a fordulatos, többnyire jól szórakoztató elő­adást, noha a várt élmény elma­radt. Adott a tanulság: nem mind arany, ami nem látszik annak. Szőke Istvánt szuggesztívnek szánt, kitűnő részletmegoldások­ban bővelkedő előadása sem cá­folja azt a véleményt, hogy Csep­reghy Ferenc Sztrogoffja ügyes mestermunka. Keltái Nándor 3 í^í:"£íííí&*ííí:%*ft5SS^:'x#íft*S':':Wft¥:Wí:Vft%!íí?í:Wft5AW$íS£3ftWíöS$íft5; Játékcentrum a gyermeknapon Javában folvik a kecskeméti Szalvuy Mihály úttörőházban a készülődés a gyermeknapra, ami­kor a megyeszékhely főterén szo­lidaritási bazárt, a város nvolc pontján pedig játékcentrumot alakítanak ki. Az úttörőház szakkörei, kar­öltve az általános iskolák szak­köreivel folyamatosan készítik az apró hasznos kis tárgyakat, hogy egységcsomagokba rakva, zsákba­macskaként árusítsák majd má­jus 27-én, vasárnap Kecskemét főterén. Az egységcsomagokat néh.ány forintért kínálják majd, s az érte kapott pénzt befizetik az UNICEF számlájára. (Vidék­ről többen kérték a számlaszá­mút. Íme: 232—90179—0092 AIB Nemzetközi Gyermekév 1979. Budapest.) Ezen a napon az úttörőház udvarán májusfát állítanak, kö­szöntének vele minden megyénk­ben élő gyermeket! Játékcentru­mot nyolc helyen alakítanak ki: az úttörőházban, a csalánosi parkerdőben (itt számháború lesz) az Ifjúsági Parkban, a Széchenyi- városban a rönkvárnál, az Alföld Áruház előtt a parkírozóban (fő­ként a labdajátékot kedvelőket várják) a hunyadivárosi lakóte­lepen. a Leninváros központjában és a Műkertben, ahol napszállta után tábortüzet gyújtanak! Pajtások! Készüljetek, az ün­nep a tiétek, ezen a napon ke­ressétek fel akár valamennyi nektek készített, játékcenlrumot. Tudósítóink jelentik A tavaszi szünet idején nagy­szerű kirándulásokat, sétákat szerveztek több csapatnál, rajnál. Ilyen eseményről számol be le­velében Szederkényi Brigitta, a tiszaalpári Árpád fejedelem út­törőcsapat tudósítója. „A tavaszi szünet előtti hetekben — szól a levél — minden őrsben nagy be­szélgetésekkel tisztáztuk, hogy miiven módon kívánjuk haszno­san, kellemesen eltölteni a sza­bad időnket. Az úttörőtanács ké­résére ezeket az elképzeléseket írásban rögzítettük, továbbítottuk a csapattanácsnak. A terveket megvalósítottuk! Indultunk ke­rékpártúrára a tiszakürti arbo­rétumba, a Töserdőbe, Csongrád- ra, a Körös-torkolathoz. A kirán­dulásokon volt szalonnasütés, fő­zés. (játék! Nem feledkeztünk meg a hasznos munkáról sem: felgereblyéztük, rendbehoztuk a tőserdei séta utak nagy részét 1” * Szolidaritási bazárt rendeztek a nagyközség piacterén a közel­múltban, írja Keresztes Hajnalka Jánoshalmáról. Hajnalkáéit hó­napok óta szorgalmasan dolgoz­tak, készítették a különböző hul­ladékokból a hímzett térítőkét, könyvjelzőket, nyakláncokat, tű­párnákat. Igazi vásár volt — ír­ja a tudósító —. lehetett alkudni is. A vásár teljes bevételét a szolidaritási alapra fizették be! • Lövészversenyről küldött be­számolót Supka Éva Páhiról. A Kiskőrösön lezajlott vetélkedőn a Páhiból érkezettek hat első, három második és két harmadik helyezést nyertek el. Az úttö­rők mellett ott versenyeztek a csapat ifijei és a csapatot patro­nálok is. A versenyzők között Wulmann Tünde két első helye­zést ért el. * Nagyszerű eseményre kapott meghívót az Úttörőélet: a tassi úttörőcsapat dunai vízi úttörő­táborának ünnepélyes átadására szól a meghívó. Az új úttörő­létesítményről természetesen be­számolunk. Seregszemlét a nemesnádudva­ri úttörőcsapat — írja levelé­ben Simon Mátyás. A szemle előtti főpróbán a csapat tagjai­nak mutatták be műsorukat az énekesek, táncosok, szavalok, hangszeres szólisták. Gyorsan pergett az összesen harminckét számból álló bemutató műsora, különösen a táncok nyerték el az ifjú nézők tetszését. A főpró­ba után a felnőtteknek is elját­szották, énekelték és táncolták az egészet. Minden néző elfogu­latlanul állította, hogy a csapat táncosai nem vallanak majd szé­gyent a hamarosan sorra kerülő járási fesztiválon sem. ♦ Az elmúlt kedden a soltszent- imrei pajtásokhoz látogatott a Pepita klub! A bábos, énekes be­mutatónak nagy sikere volt, az egész csapat színe előtt! > Selmeci Katalin REJT VÉN YFEJTŐKNEK Üttörök ré­szére közöljük az itt látha­tó Számkerék­rejtvényt. A feladat: írjatok a kis körökbe számokat úgy, hogy az átló­san összeadott — három-há­rom — szám­jegy összege 18 legyen. A he­lyes megfej­tést levelezőla­pon küldjétek be szerkesztő­ségünk címére — Petőfi Népe Szerkesztősége Kecskemét, Pf. 76. — május 3-ig. A levele­zőlap címolda­lára írjátok rá: úttörőrejtvény. A helyes megfejtést beküldők — az ábrát kérjük lerajzolni — között tíz darab könyvet sorsplunk ki. Molnár Zoltán: A VERESÉG (4.) Vagy két lépéssel lefordult, és leeieszkedett a dűlő szélén a fűre. Kucorodnia kellett, de megint valahogy féloldalasán. Olyan erős volt a hasítás, hogy csurgott a könny a szeméből, és hápogott, hogy levegőhöz jusson. El kellett volna engednie magát, de nem volt mire támaszkodnia, csak a kezére, és ez valahogy kimerítette. Lecsüngette a fejét oldalt; a víz jutott eszébe, a sár­sárga, hányás mocskolta színű víz. Poros fű és kerek kis pap­sajtlevelek voltak a keze alatt, birizgálták az ujjait; nem is ér­tette, miért birizgálják ezek most annyira; szerette volna arrább tenni a tenyerét, valahova, csak nem papsajtra, meg azért is, hogy jobban eligazítsa a derekát. — Fáj, néni? Nagyon fáj? A copfos kislány guggolt előt­te, riadtan, de bátran, és várta, hogy válaszoljon neki valamit. Szeretett is volna váfaszolni. — Én azt hiszem, hogy ez itt most szülni akar — jelentette ki a kopasz fiú határozottan. — Hülye. — Hülye vagy te! Hát mit csi­náljon, ha itt jött rá?! — Szólni kellene valakinek. — Kinek kellene szólni? — Kis András... — suttogta akkor, bár maga sem tudta, hogy ezt mondja, hiszen hova is men­nének ezek a gyerekek Kis Andrásért. — Kis András. — Kis András, halljátok?! Va­jon melyik? — Van itt Kis András több is, néni ... — De okosok vagytok! Bizto­san a katonák közt... — 'Az ám ... csakis a katonák között. — Keressük meg? — morfon­dírozott a kis kopasz. — Mit gon­dol lók, megkeressük? Nem sokáig tétovázott, felállt, szó nélkül elindult. A többiek meg, egyik a másik után, utána­szállingóztak. A copfos kislány ottmaradt. Letérdelt Csóti Aranka mellg, és a szoknyája szélével tqrülgette le könnyes arcát, verejtékes ÍTom- lokát. Rábuktatta “a fejét, olyannyi­ra nehéznek érzett fejét a kis­lány kezére. S odafordult a for­ró kis tenyér a halántéka alá, és tártotta. — Ne tessék félni, itt vagyok! És valóban nem félt, mert ez a copfos kislány ott volt. Aztán egy kicsit könnyebb fett. S akkor egyszerre nagyon szere­tett volna elnyúlni, lefeküdni. De nem mert. Jó lett volna pe­dig, nagyon jó lett volna itt a papsajtos, füves dűlöszélen egy kicsit elheveredni. S nem merte megmondani magának, hogy miért is fél annyira attól, ami pedig most olyan jólesne. Csak támaszkodott tovább a két kar­jára, amilyen kényelmesen tu­dott, és ült, és várt. Most már nem a piszkos, csú­nya víz kavargását képzelte ma­ga elé, hanem azt a tiszta kék eget a menyasszonyi fátyol fel- hőcskékkel; ám felnézni még nem bírt, hogy olyan-e vajon most is az ég, mint amilyennek a folyón látta. De hiszen az csak az imént volt; talán még olyan. Nem is sejtette, hogy mennyi idő telt el, de nem is érdekelte. A kislány most egy kissé ar­rább álldogált, a dűlőút másik oldalán, ahonnan bizonyára mesz- szebb el lehetett látni. Nyújto­gatta a nyakát; várta vajon, hogy a többiek visszajönnek? Néha meg fél lábra állt, és az egyik meztelen lábával a másik meztelen lába szárát dörzsölget- te; tegnapi szúnyogcsípésektől viszkethetett. S most ő is valami viszketést érzett a lába szárán, s csak úgy ültében olyan mozdulatot tett, hogy a másik lábával megdör­zsöli. De rajta cipő volt, oda kel­lett hajolnia kézzel. S akkor jött rá. hogy hiszen már nem fáj semmi; érezte, hogy most megint egész jól, könnyen mozdul, el­múlt ez a görcsös fájdalom a de­rekában. Erre felállt. Lassan, ügyes, egyensúlyozó mozdulattal, eről­ködés nélkül. — Ó — mondta a copfos kis­lány —, mehetünk? — És oda­nyújtotta a kezét. Elfogadta. Úgy indultak el, ké­zen fogva. Erős, érdes kis keze volt a kislánynak. Szépen, las­san poroszkáltak, egyik a jobb kezében, másik a balban vitte a maga szatyrát. 6. Megint hallotta a cséplőgépbú- gást; de most már távolodtak tő­le. Talán közben állt a gép; vagy csak nem hallotta. De rájött, hogy ez már volt; vagy ilyesmi; ahogy ilyenkor, rosszullét után kezde­nek visszajönni a hangok, a za­jok. Hanem most meg már a cséplőgép zúgása mögül, de mint­ha nagyon messze, ágyúk döndü- lését is kihallaná. — Szóval te főztél? — Én szoktam. Ilyenkor. Édes­anyám a mezőn. Meg a nővérem is. Szerette volna megkérdezni, hogy hát az apja megvan-e. De csak sóhajtott, hátha nem jó ez a kérdés. — Édesapám még nem jött ha­za — mondta akkor magától a kislány —, biztosan valahol fog­ságban lehet. Még nagyon sokan odavannak. — Sokan, ugye ... — mondta erre, mert nem tudott rá semmit sem mondani. — A jóisten majd csak haza ve­zérli. Nézte az arcát, de nem látta rajta, hogy ez csak jó tanuló fe­lelete-e, vagy konok, valóságos, gyermeki remény, vagy egyik se, vagy mind a kettő? — Hogy hívnak téged? — Engem Arankának. Megdöbbent, megállt. Nem olyan nagyon gyakori név ez. — Nem tréfálsz? A kislány csak bámult. Miért tréfálna? — Mert én is Aranka vagyok. S önkéntelenül lehajolt, meg­csókolta; és most meg is simogat­ta a selymes copfjait. — Igazán? — nevetett a kis­lány. — Nahát! De bizony isten? — Bizony isten..!? Na, látod,' te sem akarod elhinni. — De — mondta a kicsi Aran­ka. — Én elhiszem. S felkapaszkodott hozzá, és ő is megcsókolta az arcát. Ezután még nagyobb egyetér­tésben mentek tovább, ök, a két Aranka. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents