Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-26 / 96. szám

1979. április 26. • PETŐFI NÉPE • S

Merre tart

az iskolai felnőttoktatás?

Hazánkban az iskolai felnőttoktatást 1945-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormánynak „az önhibájukon kívül iskolai képzésben nem részesült felnőtt dolgozók” iskolai tanulmányairól szóló rendelete hozta létre. Az új magyar államnak ezt a lépését túlzás nélkül nevezhetjük forradalmi tettnek, korabeli kifejezéssel: a közoktatás földreformjának.

Magas ívű pályát futott be felnőttoktatásunk a felszabadulás után: 1945 és 1978 között másfél millió ember tanult a dolgozók általános iskoláiban, s ezalatt 420 ezren végezték el sikeresen a nyolcadik osztályt. Ez az iskolatípus évtizedek óta nélkülözhetetlen szerepet tölt be népünk műveltségi színvonalának emelésében.- ’ , - •-< ■■■- * m

Ojratermetődő egyenlőtlenség

A fejlődés nem volt egyenletes, voltak visszaeső szakaszok is: lemérhető a tanuilólétszám változásaiban. Az ötvenes évek elején még évente átlagosan 60 ezren ültek be munka után az iskolapadba, de 1957-ben már csak 16 ezren. Ez volt a mélypont. A csúcsra egyébként 1963-ban értünk el 116 ezer felnőtt iskolással. Ekkor azonban újabb hanyatlás kezdődött: 1970-ben mindössze 21 ezer tanulót tartottak nyilván a statisztikák.

Vajon a tanulási kedv csappant meg ennyire egy évtizeddel ezelőtt? Semmiképpen sem, inkább arról van szó, hogy ekkoriban széles körben eluralkodott az a nézet, hogy az általános iskolai felnőttoktatás betöltötte történelmi hivatását: alapműveltséghez juttatta mindazokat, akiket az úri rend annak idején kirekesztett az iskolából. Tulajdonképpen igaz, csakhogy nem szabad elfeledkezni azokról a fiatalokról, akik különböző okok miatt a 8. osztály elvégzése előtt kimaradnak az általános iskolából. Nem kevesen vannak ilyenek, kivált a cigányság körében. Számuk néhány év óta hét-nyolc százalék körül mozog — előtte még magasabb volt —, ami évente 8—11 ezer lemorzsolódó fiatalt jelent, ráadásul bőven van még régebbi „tartalék” is. így sajnos, a dolgozók általános iskolái mindaddig nem zárhatják be kapuikat, amíg tgcsacjalRji erőfeszítéseink ellenére, is újratermelődik a műveltségbeli egyenlőtlenség.

Napjainkban ismét jelentős föllendülés tapasztalható. Az 1972-es közoktatási, az 1974-ben megjelent közművelődési párthatározat, valamint az 1976-os közművelődési törvény új korszakot indított el az iskolai felnőttoktatásban, a szakmai képzés és a közművelődés együttműködésében. Az oktatásügy előtt az a feladat áll, hogy a nappali iskolákkal párhuzamosan megújítsa és továbbfejlessze a felnőttoktatás tartalmát és szervezetét.

Bizonyítványgyár ?

Meddig jutottunk el a korszerűsítési munkákban? Ma már az

általános iskolában — ideértve a közművelődési intézményekben szervezhető, osztályozó vizsgára előkészítő tanfolyamokat is — a dolgozók öt tanulási forma közül választhatnak, tehát igazán a sokszínűség jellemző a felnőttoktatásra. Akik az analfabetizmus határ- területein mozognak, azoknak az általános iskola első négy osztályának anyagából szerveznek alap- ismereti tanfolyamokat. (Tavaly 2200 ember iratkozott be ide.) A felső tagozatra járók esti és levelevő tagozatainál sokkal népszerűbbek a munkástovábbképzés keretében indított tanfolyamok, amelyeken újabban évente 30—40 ezer felnőtt tanul tovább. Országszerte élénk érdeklődés kíséri a 160 órás, négy hónapig tartó oktatási formát; talán azért is, mert lehetőséget nyújt arra, hogy a dolgozó egy tanítási szakaszban két osztályt végezzen el. Sokan kételkednek ugyan ennek hatékonyságában, „bizonyítványgyárnak” nevezik ezt a formát, pedig a vizsgák tapasztalatai szerint kellő szorgalommal a tantervi követelményeknek 160 órában is eleget lehet tenni. A 320 órás tanfolyamon viszont nincs vizsga, év közben ellenőrző feladatlapokkal dolgoznak a pedagógusok.

Kismamák az iskolapadban

Az említett képzési formákhoz jól illeszkedik a rádió és a televízió közös sorozata, a Mindenki iskolája, amely kézzelfogható segítséget kínál az általános alap- műveltséggel nem rendelkező rétegek kulturális hátrányainak felszámolásához.

Korunk a permanens képzés kora. Társadalmunk gazdasági és politikai fejlődése azt igényli, hogy az általános iskolai végzettséget mind nagyobb ütemben szerezzék meg azok, akik eddig — bármi okból — nem jutottak el. Az iskolarendszerű felnőttoktaás színvonalas működéséhez minden feltételünk megvan. Az oktatási formák sokszínűsége, az újra megnövekedett tanulólétszám, az ügyes helyi kezdeményezések, például egy-egy megyében a gyesen levő anyáknak szervezett 160 órás tanfolyamok mind azt mutatják, hogy a felnőttoktatásnak létjogosultsága van.

P. K. J.

„JÚLIA SZÉPLEÁNY EGYKORON KI MÉNÉ...”

Hagyományápoló szakkör

T/ < f. • A ceremónia, a házasság

Kecskeméten

A nevük: Garabonciások. Titulusuk: a Megyei Művelődési Központ hagyományápoló szakköre. Különös elnevezés, de a lényegre utaló; tagjai, a Mátyás téri és a Halasi úti általános iskola diákjai a régi magyar, pogány és keresztény hitvilág múltjában gyökerező népi játékokat, mondákat, balladákat és szokásokat elevenítenek fel. Vannak vagy negyvenen; fiúk és lányok. Abból a környezetből jöttek, ahol tán utoljára mesélnek még a nagyszülők az egykori karácsonyi, farsangi, húsvéti, pünkösdi és a többi rítusról, szokásról.

A néphagyományok nem régiségek, nem vitrinek porosodó polcaira való érinthetetlen tárgyak. Beregszászi János, a csoport vezetője sem pontos eredetiségre törekszik, hiszen ennek túlságosan sok'értelme korunkban már nem volna. Az átértelmezés életképesebb dolog. A legutóbbi, húsvéti passiójátékuk is több, nemes irodalmi anyag egybeszövéséből született. Esküvői szokás-hagyományok, a „Júlia szép leány egykoron kimene..kezdetű népballada variánsai, középkort idéző boszorkányperek anyaga és az Ómagyar máriasiralom szövege az, amiből egybeszerkesztette ezt a tizenöt szereplős, különös, énekes-verses, prózai játék szövegét, és látta el modern hangzású effektusokban bővelkedő zenével. A színpadon a születés és halál különösen egybecsengő misztériumát keltik életre a szereplők; a boszorkányt, a bolondot, a Júlia szépleányt, az anyát, a kérőket, a katonákat, a papot és a falu népét megszemélyesítő gyerekek. Kedvvel, hittel, átélt játékkal.

Június elejére újabb bemutatót terveznek; a húsvéti játék továbbfejlesztett, kibővített változatát. A mondák, a rítusok, a múlt emlékei így szövődnek tovább képzeletük nyomán.

P. M.

• A tortúra, a megkínzatás jelenete a boszorkányperek anyagából született.

Tanfolyamzárás Budapesten

Októberben kezdődött — most ért veget a Megyei Művelődési Központ és a kecskeméti Családi Iroda szervezésében lebonyolított szónokképzö tanfolyam. A hallgatók annak különösen örültek, hogy befejezésül két napot tölthettek Budapesten, ahol fölkeresték a legismertebb házasságkötő termeket, hasznos tapasztalatokat szereztek a fővárosi családi rendezvények és társadalmi események megrendezéséről. A Népművelési Intézetben Rácz Zoltán, a társadalmi szertartások csoportvezetője és a tanfolyam egyik előadója látta el értékes tanácsokkal, a „végzős” szónokokat.

— Az országban több tanfolyamot vezettem már — közölte észrevételeit —, de ez volt az első, ahol nem volt lemorzsolódási. Példásan jól sikerült a szervezés. A résztvevők sem érezték kényszernek a megjelenést, lelkesen látogatták az előadásokat. Ezúttal Kecskemét város és járás, valamint Kiskunfélegyháza jelöltjeit készítettük fel a különböző szertartások színvonalas levezetésére. Nemcsak az anyakönyvvezetők jelentkeztek, hanem önkéntes társadalmi szónokok is: párt-, és tanácsi vezetők, műve- lődésiház-igazgatók, tanárok, valamint több üzem és termelőszövetkezet képviselője. A megyében ez a tanfolyam volt az első és ennek a tapasztalatait felhasználva kerül sor ősszel a következőre, amelyen két város és .látásaik: Baja és Kalocsa állítják, ki a szónokaikat.

— Miért szükséges a szónokképzés? Nem kevés-e hat hónap a beszédkészség és magatartás- formák fejlesztésére, a legfontosabb ismeretek elsajátítására?

— Csaknem 20 esztendős múltra tekinthetnek vissza a családi és társadalmi eseményeket rendező irodák. Életrehívásuk kifejezi azt a törekvést, hogy a társadalom részt kíván venni a családi élet legbensőbb eseményeiben. Ma már a társadalmi esküvők és névadó ünnepségek annyira népszerűek, hogy az irodák sokszor alig győzik besorolni a tömeges jelentkezéseket. Sokkal nehezebb változtatni a temetési szertartások megszokott rendjén. Az országos helyzethez viszonyítva, itt különösen sok behoznivalója van Bács megyének. Minden haláleset a családi élet megtörését jelenti. Ezen kell átsegíteni az embereket úgy, hogy a szeretteiktől való végső búcsú megindító és emlékezetes legyen. A temetés kettős célt szolgál: elhantolni a halottat és visszavezetni a hozzátartozókat a normális életbe. Ha ezt nem sikerül zavartalanul elvégezni, akkor hiány, keserűség. csalódás marad a szertartás résztvevőiben. Ezt csak úgy lehet elkerülni, ha a rendezés és a gyászbeszéd maradéktalanul eleget tesz a várakozásnak.

— Az érzelmeken ütött seb nehezen gyógyul, de a kifogástalan szertartásoknak is gyorsan elterjed a híre. Ezért fontos, hogy azok, akik mások örömét, fájdalmát hivatottak ünnepélyesen kifejezni, értsék a dolgukat. Hat hónap természetesen csak arra elég, hogy felelősséget ébresszen és alapokat adjon. Az elméleti foglalkozásokon megismerkedtek a hallgatók egyebek között a szópárok helyes ejtésével, a fogalmazásban és hang megfelelő használatában rejlő lehetőségekkel. A tanultakat a gyakorlatba is átültettük: mindenki elhozta a saját beszédének szövegét és közösen kiértékeltük.

Rácz Zoltán külön is felhívta volt növendékei figyelmét az állandó, rendszeres olvasásra. A szónoklás egyfajta kultúrát igényel, és művelői kellő irodalmi tájékozottság nélkül csak közhelyeket ismételgethetnek. Figyelmeztetett a giccses, érzelgős szövegek veszélyére is. Az ilyeneket irtani kell, nem pedig hivatalból is terjeszteni, mintegy szentesítve a hamis életérzéseket és az anyanyelvi kultúra rongálását. Kérte az anyakönyvvezetőket, hogy a beszédüket lehetőleg ne papírról olvassák és gondosabban válogassák meg. milyen könyvet vesznek a • kezükbe.

Találóan jegyezte meg az egyik társadalmi szónok: „Most döbbentünk rá igazán a saját felelősségünkre. Ha mást nem értünk el, csak azt, hogy tudjuk, mit nem szabad tennünk, már ez is megérte.”

— Szeretnénk, ha a tanfolyam befejezése után sem szakadna meg közöttünk a kapcsolat — mondta Bense József, a Megyei Művelődési Központ hálózati csoportvezetője. — Tervünk, hogy később kétnapos továbbképzéseket szervezünk az ismeretek „karbantartására” és pótlására. A szónokképzést egyébként elsőnek a kiskőrösi családi iroda kezdeményezte, ők voltak az úttörők. Az egész megyére kiterjedő tanfolyamok szervezését a megyei tanács végrehajtó bizottsága is több alkalommal indítványozta. Nagyon sok segítséget kaptunk a kecskeméti járási pártbizottságtól, és a hallgatókat küldő vállalatoktól is. Bízom benne, hogy munkánk nem volt hiábavaló és az eredmény a társadalmi szertartások színvonalának emelkedésében is megmutatkozik.

Végezetül csak annyit: a Népművelési Intézetben bemutatták a Bács megyei Filmstúdió doku- mentumfilmjét a családi irodák működéséről. Ez a film 1960-ban készült, csaknem 20 esztendős. Az akkori névadó ünnepség kisbabái azóta felnőttek, a szertartásokon közreműködők közül sokan végleg eltávoztak sorainkból. A film szinte történelmi hűséggel dokumentálja új szokásainkat, születésük pillanatában. Érdemes lenne most is megörökíteni, hogy hol tartunk, mi változott azóta? összehasonlításképpen a tegnappal, tanulságul a maguk számára és emlékül az utókornak ...

Vadas Zsuzsa

Molnár Zoltán:

A VERESÉG

(3.) Valahonnan elszórt puskaropogás, majd egy gépfegyver előbb szaggatott, majd mind konokabb, mind hosszabb lélegzetű kelepelése hallatszott.

Hát persze, mégis, itt háború van. Eszébe jutott az előbbi két sebesült. Szégyellte is, hogy nem képes az egészet igazán olyan komolyan véhni, ahogy kell, mert mindig csak befelé figyel, önmagával van elfoglalva. Vagyis ővele. Aki most mintha nyugtalanul rugdalózna odabent. S érdekes, ezek a rúgások szépen ki- dübögik belőle azt a nagy, hasító fájást: Egyszer csak ki bírt egyenesedni; megkönnyebbült, felsóhajtptt.

— Na, jobb egy kicsit? — kérdezte a paraszt.

Nemigen várt rá választ, de ő azért mosolyogva rábólintott. Jobb, igen, most éppen egészen ocfe

EnyHé, szinte lapos volt a part;

egyszerűen rásiklottak; alig zökkent egy kicsikét a csónak.

Hanem itt nagyon vizenyős volt, az áradó Tisza beszivárogta az egész árteret; pallókat fektettek le, messze be, talán a gát irányába, ha ugyan erről is van-e gát mert Poroszló felől nincsen.

F.zen a pallósoron megint éppen sebesülteket hoztak.

Nem is tudta, hova szálljon ki, mert ahova csak lépni lehetett volna, ott mindenütt álltak. Legtöbben sebesültek, bekötözve. Honnan lehet ennyi sebesült, amikor, mióta csak itt van, pedig mennyit várakozott a túlsó parton, alig is hallani lövöldözést?

Aztán valaki segített kiszállni; valaki másnak meg. a karjára támaszkodott, mert szédült. Bizony, megint nem nagyon jól volt, összemosódtak előtte az arcok. Még szerencse, érezte, hogy alatta van a palló, és így valahogy azon csak el tud indulni. Kitértek előle, engedték.

Gondolt közben arra, hogy meg kellene kérdezni, merre induljon, merre keresse. De felfogta, hogy annyi ereje, amennyi a kérdezősködéshez kellene, nincsen. Csak egyetlenegyre képes: megy ezen a pallón, a palló egy darabig elviszi.

El is vitte, ki egészen a szárazig. Aztán volt egy taposott kapaszkodó, fel a gátra, vagy nem is gát volt, hiszen nem volt túlsó oldala, csak rögtön a földek. Ez még mind csak így adódott; szorította magához a szatyrot, és szépen, óvatosan, amilyen köny- nyedén csak tudott, hogy ne küszködjön, lépegetett előre meg fel. Hanem aztán, ahogy felkapaszkodott, négyfelé is lehetett indulni; jobbra vagy balra, s neki a földeknek is vitt két jó taposott út, mint az olló két szára.

Hát itt aztán már megtorpant; de valaki itt is megint rögtön megérintette a karját, és mintha csak mindent tudott róla, megmondta, hogy merre menjen, egyenesen a kukoricák közt, amíg majd ki nem ér egy széles dűlőre, s aztán azon balrá kell fordulni, és akkor az beviszi Füredre. Csak lassan menjen, porosz- káljon mert, bizony, ez elég jó kis út. Ilyen állapotban.

Ilyen állapotban, ugye — járt a fejében aztán. Mert még azt sem tudta, hogy ki mondta ez neki, hogy ilyen állapotban; még csak azt se, hogy férfi-e yagy nő, s hogy honnan vehette, ’ hogy ő merre és kit keres?

Hát csak ment. Ám azt azért észrevette, hogy szép, megkapált kukoricatáblák közt visz az útja. Szépen megkapálták itt a kukoricát az asszonyok. Már öt esztendeje vagy hatodik is van talán, hogy csak mindent a lányok, az asszonyok ...

És ment és sajnálta az asszonyokat, mert mindent, de mindent őnekik kell csinálni. De közben azért úgy ment, mende- gélt, hogy se a lábát ne emelgesse nagyon feleslegesen, se a port ne rúgja fel.

Le kellene venni ezt a nyavalyás fűzős cipőt, belefülled az ember lába ebben a melegben; de hát mezítláb sem lehet olyan nagy öröm ezeken a csonttá szikkadt rögökön.

Éppen elhagyott egy nagy tábla kukoricát, és tarlók közé ért, amikor meghallotta egy cséplőgép zúgását. Látni ugyan nem látta még, talán eltakarták a földek, fasorok, tanyák, de nem lehetett nagyon messze, mert olyan tisztán, erősen, egyenletesen ért el hozzá a zúgás.

Itt a háború — gondolta —, ők meg csépelnek. Olyan nagyon azért nem csudálközott, mert megértette, hogy hiszen csépelni csak kell, enni mindenképpen kell, akármelyik is marad meg ezen a tájon. És ha oda, éppen oda nem lőnek, ahol a csépi és folyik, akkor miért is ne csépelnének, ki kell használni ezt a szép, napos időt, hiszen akármikor eső is jöhet.

4

5.

Aztán egyszer egy csapat gyerek került ki elébe. Figyelte már, ahcgy libasorban, egymás nyomába lépegetve jönnek a mezs- gyén. Ök is meglátták, megálltak a dűlő sarkán, megvárták, ráköszöntek, és rögtön körül is zsibongták kíváncsian.

De hát hiszen furcsa is lehet egy idegen asszony, egy idegen terhes asszony itt, ezen a világ végi dűlőúton.

Kaskákban, kendőkben csörömpöltek az üres edényeik.

— Tán ebédet vittetek a cséplőgéphez?

— Ebédet, persze.

Indultak, mentek tovább együtt.

— De hát ki főz most ebédet? Biztosan anyátok csépel?!

— Hát én! — mondta egy kislány. — Nálunk én.

— Hát te, ugye... — nézte

meg; tízéves, ha lehetett. Szép hosszú copfja volt ennek a kislánynak, szerette volna megfogni és megsimogatni.

A gép sem látszott ide, a falu sem; csak a tengerik, tarlók, a dűlők akácsorai. Megkérdezte:

— És ti csak úgy járkáltok itt? Hiszen amoda meg lövöldöznek. Nem féltek?

— Egy kicsit félünk, nem nagyon — mondta a copfos kislány.

— Láttunk mi már mindenféle katonát — legyintett egy kopaszra nyírt fiú. — Tegnapelőtt még itt voltak a románok. Francia tisztek is voltak, igazi ótomobilon.

— Nem bántottak — mondta valamelyik.

— És ezek milyenek?

— Ezek a tegnapiak? Vörösek.

— Eközt is van még román is.

— Mindenféle. Oroszok, lengyelek, bécsiek ... még tálján is.

— A tálján elől el kell dugni a macskát — vigyorgott egy kis vaskos gyerek.

— Ezektől sem féltek?

— Ezektől?! Hiszen ezek a mieink.

Ezt a kopasz fiú mondta, aki a francia tiszteket ótomobilon; szeplős arcából kivillogott két kis gombszeme. Hogy ezek a mieink.

Ránézett, és majdnem elsírta magát, annyira megörült, hogy a kis kopasz mieinket mondott. Vajon így gondolja-e mindegyik? így gondolják-e az asszonyok, akik megkapálták azt a rengeteg kukoricát, s akik most, szinte a fronton, ott hányják a kévét fér- fimódra a gépnél?

— Kit keres itten a néni?

Nagy lélegzetet kellett vennie, talán amiatt a kis sírásféle miatt, ami a torkát megszorította. Meg talán nagyon gyorsan kezdett már itt menni, hogy lépést tartson ezekkel a fürge gyerekekkel, s észre sem vette. Megállt, meg kellett állnia. Jajistenem.

Megálltak a gyerekek is. Mi- abaj, néni, miabaj?

(Folytatása következik.)