Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-26 / 96. szám

1979. április 26. • PETŐFI NÉPE • S ELŐRE AZ 1979. ÉVI NÉPGAZDASÁGI TERV SIKERES MEGVALÓSÍTÁSÁÉRT! (Az MSZMP KB május elsejei jelszavaiból) Meg kell felelni a nagyobb követelményeknek Beszélgetés Szabó Istvánnal, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnökével Hozzávetőleg évtizede ismerem közelebbről; beszélgettünk már több ízben itt, a szükebb pátriában, a hajdan nádfedeles házakból álló — innen a néveredet! — Nádudvaron. Egy téeszelnök balsorsán tűnőd­tünk a strand melletti vendégház minikertjében; jóféle gondokról meditáltunk a tán ötven méternyire levő téeszszékház emeletén, vol­taképpeni irodájában s több értekezleten jegyeztem szavait a Vörös Csillag Termelőszövetkezet által létrehozott, ma országosan legna­gyobb hatókörű növénytermesztési rendszer, a Kukorica- és Iparinö­vény Termelési Együttműködés irodáiban, tanácstermében. Időközben egy új gazdasági formáció székhelye lett a nagyközség, a százezer hektárnyi területen gazdálkodó Hajdúsági Agráripari Egye­sülésé. Központjának kicsiny apparátusa szintén a tavalyelőtt kiszik­kadt vizű, de a nyáron már ismét fürdőzőktől tarkálló strand pere­mén emelt faházban dolgozik. Mindhárom alakulatnak — téesz, KITE. HAGE — elnöke Szabó István, aki 1967, vagyis megalakulása óta elnöke a Termelőszövetke­zetek Országos Tanácsának is. Az MSZMP Központi Bizottságának tagja, országgyűlési képviselő. Ezúttal két minőségében faggatom: az országos érdekképviseleti testület elnökeként, egyszersmind gyakorló téeszelnökként, tudván tudva, hogy e két tisztség valahol egybeforr, az alul- és fölülnézet szerencsésen találkozik és ötvöződik a minden­napok munkájában. Igaz, „lefutott ügy” a témánk, amit április 20-i ülésén tárgyalt meg a TOT. Vagyis az 1978. évi gazdálkodás összege­zése, a zárszámadások megannyi tapasztalatot kínáló, tehát — közvet­ve — az újabb erőfeszítésekre tán a korábbiaknál helyesebben orien­táló-ösztönző summázata. — Ha akadnak is tájak, ahol bajok támadtak tavaly — mond­ja Szabó István —, nagy általá­nosságban, vagyis összességében jó évként lehet elkönyvelni 1978- at. A magyar mezőgazdasági szö­vetkezetek az előirányzott terme­lésgyarapodást elérték, kivéve a zöldséget, a gyümölcsöt, a szőlőt, így a borproduktumot. Ez azon­ban csak a felszín; lényegesnek tartom, hogy nincs baj a veze­tőkkel, sem a téesztagsággal, fő­ként, ha a vetéstől a tavaly ki­váltképpen nehéznek bizonyult aratásig, vagy a betakarításig megnyilvánuló, lépten-nyomon érzékelhető szorgalmat tekintjük. Persze, mélyebbre ásva, közgaz­dasági összefüggéseket vizsgálva, akad dilemma, nem is kevés. Pél­dául a ráfordításokat a hozamok-, kai egybevetve, már korántsem lehetünk elégedettek. Ha csak itt, Hajdú-Bihar megyében tekintjük át a fejleményeket, máris vegyes a kép: a HAGE, vagyis a hajdú­sági löszháton gazdálkodó, 13 ter­melőszövetkezet, 1 állami gazda­ságnak összességében jó a mérle­ge, í,gy van ez Hajdúböszörmény­ben és környékén, valamint Deb­recen tájékán, de már a Tisza - mentén s Biharban igencsak nagy megpróbáltatásoknak volt kitéve a szövetkezeti gazdálkodás. Ezt tükrözi az is, hogy egyedül a mi megyénkben 16 téesznek 110 mil­lió forint a pénzügyi hiánya ... — De lépjük csak át azt a megyehatárt... — Rendben van, nézzük tehát, mit tükröz az országos mérleg — folytatja Szabó István. — Nos, 1978 egyik leglényegesebb fejle­ménye, hogy 7,1 százalékkal nö­vekedett az egy évvel korábbihoz képest a szövetkezetek termelési értéke, s 17—18 százalékkal ösz- szes árbevételük, elérvén a 148 milliárd forintot. Nyereségük vi­szont apadt, mégpedig a nagyot nőtt költségek miatt. Tetézte a pénzügyi nehézségeket, - hogy né­hány tröszt felvásárló vállalata nem volt fizetőképes: az elvitt baromfiért, sertésért, marháért késve kapták kézihez pénzüket a termelők. A kiadások főként az alaptevékenységben, tehát a vol­taképpeni mezőgazdasági terme­lésben nőttek, ezért teremtődhetett jobb helyzet azokban a magasabb jövedelmű gazdaságokban, ame­lyek kiegészítő tevékenységet is folytatnak. Ugyanakkor ezek a téeszek tudtak különösebb fenn­akadás nélkül alkalmazkodni a nagyobb hatékonysági követelmé­nyeket támasztó ár- és más pénz­ügyi szabályokhoz. — Közismert, hogy a téeszek mezőnyében na­gyok a különbségek. Ügy tudom, a TOT közgazdasá­gi főosztálya a tavalyi tel­jesítmények alapján is ké­szített kategorizálást... — Az erős, közepes, gyenge téeszekre bontás, ez a többé-ke- vésbé helyénvaló, kissé már meg­szokott csoportosítás sok mindent elfed. Részletesebb fölsorolásra itt aligha kínálkozik mód, egé­szen röviden mégis annyit, hogy a mintegy másfél ezerből több mint 400 szövetkezeti gazdaság tartozik az átlag fölöttiek csoport­jába. Ezekben a hatékonyság 50— 100 százalékkal magasabb az át­lagosnál, s a fejlődés minőségileg új szakaszában vannak. Arányuk­nál lényegesen nagyobb a súlyuk az alaptevékenységben — 43 szá­zalék —, s még nagyobb a nye­reségben : 65 százalék. A közép­mezőnybe soroltak helyzete alig módosult tavaly a termelés, s a nyereség dolgában. Romlott azon­ban az átlag alattiak és a veszte­séges téeszek helyzete. — Járva az országot, még júniusban is láttam belvi­zeket a kukoricavetésre ki­jelölt földeken, főként a Tisza mentén. A vesztesé­gekbe tehát jócskán bele­játszottak objektív okok ... — Valóban sok helyütt el­mondható ez — vélekedik az el­nök. — Mégsem általánosítható: az adottságoknak meg nem fe­lelő termelési szerkezet, a szak- emberhiány, az erőn fölüli beru­házások vállalása szintúgy közre­játszott az eredménytelen gazdál­kodásban, a veszteséges mérleg kialakulásában. Tény, hogy a pénzügyi hiányoknak 1978-ban az 54, majd 1977-ben a 74, tavaly pedig már a 85 százaléka a bel­vízkáros megyékben keletkezett, mégpedig az alábbi hatban: Bé­kés, Borsod, Csongrád, Hajdú-Bi­har, Szabolcs-Szatmár és Szolnok megyékben, amelyek helyzetét csak súlyosbítja, hogy itt talál­ható a kedvezőtlen adottságú téeszek 90 százaléka. Vagy hat­van téeszt 1975 óta több ízben kellett, vagy most, ezekben a he­tekben kell szanálni. Ezek a gaz­daságok fennmaradási lehetősé­geik határáig jutottak el, — gyors megsegítésük nélkül már nem teremthetők meg vállalati gaz­dálkodásuk föltételei. — Végezetül azt kérdem, mit ajánlhat akár csak címszavakban, a téeszve- zetőknek? — Ahhoz, hogy a mezőgazdaság 1979-re tervezett növekedése meg­valósuljon, tehát a célként kitű­zött 2,5—3 százalékos növekedési ütemet elérjük, ennél jóval töb­bet, 5—6 százalékot kell produ­kálniuk a szövetkezeteknek, s 10 százalékot is a legjobbaknak, Reális-e vajon így április vége- felé mindez? Ha a búzát nézzük, akkor nem, de ha az összes lehe­tőséget tekintjük át, még sokat tehetünk néhány rossz előjel el­lenében. Az állattenyésztés adott, a kipusztult búza helyére kuko­rica, napraforgó vethető még, takarékoskodhatunk a költségek­kel, munkaerővel, de nem a mun­kabérrel. Rengeteg útja-módja van a gépek jobb kihasználásá­nak, az energiával és vegyszerek­kel való takarékosságnak. Ezt a munkát még meg sem kezdtük voltaképp. A társadalmi, gazda­sági törekvéseinkkel azonosult szövetkezeti parasztság nagy po­litikai erő, amelyre támaszkodva, nagyon szívós munkával, de meg lehet felelni a ma és a holnap, új, nagyobb követelményeinek. K. N. ZENESZERZŐ ÉS KÖZÖNSÉGE Petro vies Emil szerzői estje Kecskeméten TERMÁLVÍZZEL # A cibakházi Vörös Csillag Tsz hatszáz négyzetméter alapterüle­tű üvegházában, valamint kétezer négyzetméter fűtött fólia alatt paprikát, paradicsomot, retket, uborkát és salátát termesztenek. A képen: szedik a hegyespapri­kát. (MTI-fotó — Fehérváry Fe­renc felvétele — KS.) Szőnyegek Moszkvába Soproni szőnyegek borítják a moszkvai Mir Szálloda összes he­lyiségeit. A 20 ezer négyzetméter egyszínű velúr szőnyegpadlót már útnak indították a Soproni Sző­nyeggyárból. A szovjet rendelé­sek alapján a soproniak az idén is a tavalyival azonos mennyi­ségű, összesen mintegy 300 ezer négyzetméter velúr- és tűzött sző­nyeget szállítanak. Jelentős mennyiségű soproni szőnyeget ex­portálnak más szocialista orszá­gokba és növekednek szállítása­ik a szőnyeg hazájába, a Közel- Keletre is. Kulturális életünknek már ha­gyományos elemeit jelentik a mű­vész—közönség találkozók. Pet­rovics Emil sajátos hangulatú szerzői estje mégis az újdonság erejével hatott. Mindannyiunk meggyőződése, hogy az alkotók igazi arcát, személyiségét első­sorban műveiken keresztül ismer­hetjük meg, a velük való szemé­lyes találkozás azonban mindig fokozott érdeklődést vált ki. Mi mindent tudhattunk meg Petrovics Emilről hétfőn este a Kodály Intézetben, miközben Ittzés Mihály, az intézet adjunk­tusa faggatta őt pályájáról, mű­veiről, alkotói módszereiről, s amikor részletek csendültek fel egyes darabjaiból? Megtudtuk mindenekelőtt, hogy a zeneszer­zés elsősorban mesterség, melyet meg lehet — és meg kell — ta­nulni, egyéniséget és ötleteket azonban'senkinek sem lehet köl­csönözni. Megtudtuk azt is, hogy a zenei tartalom és a kifejezés­hez szükséges formai eszközök már a keletkezés pillanatában elválaszthatatlan egységet alkot­nak, külön tárgyalásuk minden­nemű analízist értelmetlenné tesz. Megtudtuk, hogy a vokális zene több évszázados alaptörvénye, a dallam és szöveg összetartozása ma is élő követelmény minden ze­neszerző száméra. Ezenkívül értékes gondolatokat hallottunk zenei nevelésünk és zenei közéletünk gondjairól, az alkotói „ihlet”-ről, mely inkább a sikerült mű elkészültével érzé­kelhető a zeneszerző számára, ar­ról, hogy az ifjúkori műveket éppúgy vállalhatja valaki, mint az érettebb kor termését, A szer­zői esten kitűnő arányban egye­sült a beszélgetés és a zene, ezen belül is az élő zene, illetve a le­mezről hangzó muzsika. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola szegedi tagozatának hallgatói részleteket adtak elő a Nemes Nagy Agnes verseire ké­szült gyermekkarokból, az I. Kan­tátából, valamint a Vonósnégyes­ből. Valamennyien megfelelő rá­érzessél, felelősséggel szólaltatták meg a könnyűnek sem zenei, sem technikai szempontból nem ne­vezhető műveket. Ittzés Mihály komoly felké­szültségről tanúskodó, lényegretö- rő kérdései nyomán megismerhet­tük az elhangzott művek keletke­zésének hátterét, érdekes gondo­latokat hallottunk alkotói szán­dék és megvalósulás dialektikájá­ról, zeneszerző és előadó kapcso­latáról. Az est folyamán két na­gyobb terjedelmű mű, a Lysist- rate című opera és a Jónás köny­ve című oratórium részletei is felhangzottak. Petrovics Emil röviden ismertette a két mű tar­talmát, remekül összefoglalva és érzékeltetve az aktivitás komédiá­jának és tragédiájának örökké ak­tuális mondanivalóját. Mindezek­ből talán kitűnik, milyen nagy­szerű élményt jelentett Petrovics Emil ily módon szerkesztett szer­zői estje, örülünk, hogy a Ma­gyar Zeneművészek Szövetsége területi csoportja támogatásával a városi tanács és a Kodály In­tézet együttműködése révén a ze­nei hetek keretében megvalósul­hatott ez a Kecskeméten újszerű zenei program. Reméljük, e téren is sikerül hagyományt teremte­nünk és a jövőben is akadnak majd lelkes közreműködők, akik­nek segítségével a nagyközönség­hez mind közelebb és közelebb kerülhetnek a mai magyar zene kiváló egyéniségei és alkotásai. Horváth Ágnes TANYÁK, SORSOK, TÖRTÉNETEK A körtefa A tanya előtt kiszáradt a kör­tefa. Jó fa volt pedig, szépen ho­zott minden évben, sok kosárral behordtak róla a piacra. A gazda sajnálja. Nem is nyúl hozzá sokáig, mintha abban re­ménykedne, hogy kihajt. Pedig tudja, hogy nem. Ami elszáradt, annak vége. Lejárt az ideje. El is határozza hát, hogy kive­szi, s kicsit odébb másikat ültet, így csinálta mindig, így tanulta az apjától, aki szintén tanyai em-* bér volt. Nincs is kevesebb fa a tanyája körül, mióta ő a gazda. Még az arányuk is megmaradt: ha cseresznye pusztult ki, cse­resznyét ültetett, ha alma, akkor almát. Igaz, a fák nem éltek egyfor­mán. A legsűrűbben a kajszit cse­rélte. Azt nagyon könnyen meg­ütötte a guta. Volt idő, amikor már le is mondott róla, hogy kaj­szibarackja legyen: három-négy évenként kellett újat ültetni. Egyik-másik még rhutatóban sem termett. De nem engedett. Betar­totta a tanyai gyümölcsösök szent törvényét: ha kipusztul valame­lyik fa, újjal kell pótolni, nehogy magva szakadjon. Elégedetten néz körül. Hatal­mas növésű cseresznyék integet­nek vissza büszkén a koronájuk­kal, termetes almák, még a sat­nya szilvafák is bólogatnak a ta­nya mögött: itt vagyunk hiányta­lanul. Megvolt mind az ötvenhét fája. Ennyi volt kilencszázharmincki- lencben is. amikor a nevére írták a tanyát. Még a háború sem tud­ta a számukat megcsappantani. Hát most ezt a körtefát kell ki­cserélni. Nehéz lesz ilyent szerezni. Ha jól emlékszik, úgy oltotta vagy huszonöt évvel ezelőtt. Talán a Hosszúhátról hozta a gallyat Sós Istvánéktól. Hol vannak azok már azóta! De vagy tíz éve nem olt ő sem. A szeme is rossz, meg a leraka- tos mindent megszerez neki, ami kell, hát minek bajlódjon. Fölnéz a száraz ágakra, és ösz- szefut a nyál a szájában: megérzi a körte ízét. Megsimogatja a fa törzsét, az­tán indul a fészerbe ásóért meg baltáért. De valami visszafogja. Még egyszer fölnéz a száraz ágakra, de most már nem a kör­te ízét érzi, hanem valami kese­rűséget. Üjat tenni a helyébe? Kinek? Hatvanöt éves. Neki már úgy­is mindegy. A gyerekeknek? Azok nem jönnek ide vissza. Nem bi­zony. Soha. Ami elszáradt, annak vége. Le­járt az ideje. Nézi, nézi a fát, és nem moz­dul. Talán hallja, talán nem, hogy nem messze, a szomszéd dűlőben élesen feldübörög egy traktor. Tóth Tibor Határ szennyezők Mennyivel mondunk többet, ha konkrétan megjelöljük, hogy a felvételeinken „megörökített” szemét-csendélet Kecel, illetve Csengőd határvidékein szemlél­hető? Sajnos, semmivel. Nyugod­tan írhatnánk drágszéli, harkakö- tönyi, kerekegyházi, vagy petőfi- szállási határt is. Sajnos, sajnos. Mert évről évre egyre jobban kezdenek hasonlítani a telepü­lésektől távol, vagy kintebb eső határterületek egymásra — a te­kintetben, hogy el szemet e- s e d n e k. Különösen a füveden, lombta­lan évszakok hívják fel erre fi­gyelmünket. Mégpedig körülbelül olyan felismerést ébresztve, hogy „mintha több volna megint az il­legális szemétlerakodó, mint ta­valy ilyenkor...” A „megint” szó pedig azt fejezi ki, hogy egy esztendővel ezelőtt hasonló be­nyomásunk volt — előző idősza­kokra nézve. Aztán sajnálattal tisztázódik előttünk, hogy bizony ez nem be­nyomás már, hanem tagadhatat­lan tény. Amiről akár fénykép­sorozatokat készíthetünk, bárme­lyik irányba indulunk el Bács- Kiskun megyében .. . Ügy is ír­hatnánk, kézzelfogható tény, de akkor azt is hozzá kellene ten­nünk, hogy — nosza fogják hát meg, akik ezt a — megyei, sőt he­lyi viszonylatokra számítva — tömegszemetet suttyomban, de lehet, minden szégyenkezés vagy óvatoskodás nélkül szanaszét hordták Duna—Tisza közén. De az újfent falrahányt borsó len­ne, hiszen ugyebár — enyhén szólva azt is „buggyantnak” néz­nék, aki ilyen pálfordulást felté­telezne ezekről a sompolygó kör­nyezetszennyezőkről. Az a megsejtésünk, hogy amíg a szép szó hatástalanságát ellen­súlyozó rajtakapás, illetve az azt követő retorzió nem érvényesül a határszennyezőkkel szemben, sok változás nem lesz. S addig­ra erdők szélén, dűlőutak men­tén, országutat kísérő árkokban, legelők mélyedéseiben gyűlik, te- téződik a szemét, hulladék, lim­lom, kacat. Minthogy mind több bennük a „tartós” anyag, halmo­zódásukkal megfojtják maguk alatt — az általuk közrefogott életet, füvet, bokrot, s idővel a fát is. A bomlókony szenny pedig rothadásával mérgez talajt, vi­zet, levegőt. Arról igen sok lelkes szó esik az utóbbi időkben, hogy a köz­gondolkozás egyik elemeként kezd megjelenni a környezetvédelmi szemlélet. Széles körű társadal­mi akciók és ezek sikerei is alá­támasztják mindezt. De úgy lát­szik — most már nem elegendő csak a települési környezetvéde­lemre irányítani a közfigyelmet, a társadalmi ellenőrzést. Éppúgy szüksége van már a védelemre a településeket körülvevő szoro­sabb, s tágabb területgyűrűk­nek is. Valahogy céltudatosabban kel­lene már a szó szoros értelmé­ben csatasorba állniuk a helyi hatóságoknak. Mert az semmi­képp nem vall tervszerűségről, hogy a megye helységeinek szé­lén, a lakott területeken kívül csak itt-ott jelöltek még ki — megfelelő táblák felállításával — szemétlerakó helyeket. Pedig az ésszerű ez lenne, hiszen össze­hasonlíthatatlanul több tábla kel­lene azoknak a területeknek a megjelölésére, ahol tilos a sze­métlerakás. Az is igaz azonban, hogy még a »tilalomtáblák kirakása sem old meg mindent. Nincs év, né­ha félév sem, hogy a Petőfi Né­pében ne jelentetnénk mégolyán felvételt, amelyen a „Szemétle­rakás hatóságilag tilos!” feliratú táblát — juszt is! — ne szemét­hegyek vennék körül. Van-e furcsább szerzet a sze­metelő embernél?! —th —n • Nem „betlehemi csillag” ragyog az égen. A nap „alkalmazkodik” a holdbéli tájra emlékeztető föld­darabhoz. Ámbár jól néznénk ki, ha már a Holdat is így „helybenhagyta” volna az ember. • Ugyan hány vagonnyi — hasonlóképpen jobb sorsra érdemes — fémtömeg hever szanaszét a me­gyében is, mint ez az erősen romlásnak indult autó­váz? (Pásztor Zoltán felvételei.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents