Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-25 / 95. szám
1979. április 25. • PETŐFI NÉPE • 5 A MÓRA FERENC MŰVELŐDÉSI KÖZPONT ÉS „KÖRNYÉKE”, AVAGY HOGYAN LESZ A SZÜKSÉGBŐL ERÉNY Gátértől Pálmonostöráig A kiskunfélegyházi művelődési központról régebben tudósító cikkekben előbb-utóhb előbújt a panasz: elhanyagolt, lekoszolódott épületben, sivár körülmények között kell a kultúrát terjeszteniök. Többször változtak az igazgatók, de csodát egyikük sem csinálhatott. A közös fenntartású ház sötét bejárata, barátságtalan előtere inkább riasztotta, mint vonzotta az embereket, pedig a jelenlegit megelőző vezető idején már színvonalas rendezvényekre várták a látogatókat. Csőszi Sándor abban a reményben vállalta el ezt a nehéz posztot, mert arra számított, hogy ebben az ötéves tervben .fölépül a művelődés új otthona, amely nemcsak nevében minősül központnak, megszűnik a kínzó helyhiány, a társbérlet. Neki is köszönhetően ma már minden illetékes halaszthatatlannak érzi egy új kulturális központ építésének mielőbbi megkezdését. Hozzá is fognak, mihelyt sikerül előteremteni a szükséges tízmilliókat. Az igazgató némi tusakodás után maradt, és ifjú munkatársaival megpróbálta a lehetetlent. Majdnem sikerült: néhány kellemes küllemű klub,szakköri helyiség feledteti a kényszermegoldásokat. Nem sajnálják a fáradságot a nagyterem alkalomhoz illő átrendezéséhez. Nézőtér sűrű széksorokkal, klub- színpad szőnyegekkel és virágokkal, kisasztalokkal telehintett tanácskozóterem, paravánokkal szabdalt kiállító helyiség, mikor mi a program. Főként a művészeti nevelésben jeleskednek. Kevés pénzük lévén ismert színészek, so'kkönyves írók meghívására ritkán gondolhatnak és ez nem is baj. A szükségből erényt kovácsolnak, szocialista kulturális intézményekhez méltó feladatot vállalnak. Fórumot teremtenek a ma még inkább szűk körben ismert fiatal tehetségeknek. Tudják, mit akarnak, mit szolgálnak és nem bízzák más szervre, hogy kit küldenek. Újabban művészeti csoportjaikról is jó hírek terjednek. A színjátszók Déry Talpsimogatójával mutatkoztak be néhány hónapja és napról napra erősödik a néptánccsoport is. Ez joggal várható, hiszen az igazgató a Hírős Együttes legképzettebb táncosa volt. Főként diákokból áll a vegyeskar. MindMóricz Zsigmondról, egyik csoportnak jót tenne több felnőtt bekapcsolódása. Értékek népszerűsítését, a korszerű törekvések terjedését segítik kiállításaik is. Más alföldi városokkal együttműködve színesítik programjukat. Megrendezték — egyebek közökt — a nagykőrösi származású Molnár Elek keramikusművész tárlatát, ötletesen, szorgalmasan támogatják a városkörnyéki községeket. Mindig másutt rendezik meg kör- műsoraik bemutatóik. A premier tapasztalatain okulva „visziik” tovább az előadást. így olcsóbb, célszerűbb, hatékonyabb a szervezés. Vándoroltatják kiállításaikat is. Magam is meggyőződhettem arról, hogy Petőfiszálláson milyen figyelmesen, valóban minden igényt kielégítve mutatták be Molnár Elek munkáit. Tanúja lehettem az első pálmonoatori tárlat megnyitásának is. Zimányi Alajos metszetei kerültek a tenyérnyi klubhelyiség falaira. Itt talán még any- nydra sem érezték magukénak a kiállítást a helybeliék, mint másutt. Az intézmény fiatal vezetője egy iskolai táncműsorral kötötte össze a rendezvényt. A jelenetek betanítása, a szomszédos színpad feldíszítése foglalta le idejét. Az „árukapcsolás” ellenére sem volt lehangoló a kis ünnepség és még kevésbé fölösleges, haszontalan. Megtisztelte az alkalmat a község tanácselnöke, elment az iskolaigazgató-nő, néhány tsz-tag is meghallgatta^ a fiatal grafikus tevékenységét ismertető bevezetőt. így is csak elismerés illetheti a kezdeményezést, mert ilyen esetben különösen igaz, hogy minden kezdet ntíhéz. Biztosan más javaslatokkal is kopogtatnak a Móra Ferenc művelődési központ munkatársai, mert érzik felelősségüket a Gátéren, Petőfiszálláson, Kunszálláson és Pálmonostorán élők kulturális ellátásáért is. Nemcsak azért, mert közigazgatásilag a fejlődő ipari városhoz tartozik e négy község, nemcsak azért, mert az itt lakók közül sokan Félegyházán dolgoznak. Tudják, hogy e községekben van mit tenni, megtérül fáradozásuk, ez a dolguk. H. N. harminchat oldalon MIRŐL ÍR A LOBOGÓ? „Száz éve született Péter- Pálkor. Ha nekem aranytoliam volna, én arannyal írnám Móricz Zsigmond nevét.” — A sok Móricz-hőst megjelenítő színésznő, Horváth Teri kezdi így emlékezését a Lobogó legújabb számában. Felidézi a Madách Színházban töltött éveit, amikor — a tragikusan elhunyt Soós Imrével együtt — a Sári bírót játszották. Majd így folytatja: „A Barbárokkal is találkoztam. Tömör, csodás elbeszélés. Mintha kőbe véste volna Zsiga bácsi. Szerkezete olyan, mint egy kifeszített íj. Olyan, mint a földből föltörő gázlángoszlop Zsanán. Hömpölyög az ég felé feketén a tragédia... Ne higgye senki, hogy ma elavult lenne a Barbárok históriája. A forgatás alatt kísértetiesen megismétlődött. Újsághírben olvastam, hogy X. Y. megölte sógorát, aki a vásárból hazafelé tartott Szerencsétlen embernek egy-kétszáz forint volt a zsebében. Ez itt történt, akkor, a Hortobágyon. Aztán elkaparta. A halott gazdáját- szintúgy a puli találta meg, a gazdi kutyája. A brutalitás. az erőszak, amelyet Móricz Zsigmond olyan megrázóan elbeszélt, íme megismétlődött, ott, akkor, ismét és ma ...” A XX .század első felében élő Móricz Zsigmond időszerűsége mellett érvel a Móricz-emlék- számnak szinte minden sora. Ezt bizonyítja szavaival a fiatal magyartanár, aki a tanterv által en- gedélyezéft hat helyett tizenkét órán át* beszél tanítváriyajtnak Móriczról. („Az órát két novellával kezdem... A Tragédiát követi a Hét krajcár ... Ebből a két elbeszélésből már megtanulják, hogy milyen volt a szegénység, kialakult a századforduló világa. És a tananyag már nem száraz életrajz...”); a nagy író szülőfalujával szomszédos Porcsalmán született irodalompolitikus („Élményeim, magyarságtudatom az íróéval rokon. Mert ő úgy volt magyar, hogy a magyarság tudata nem elválasztotta, hanem összekötötte a szomszédainkkal...): s a huszadik század eseményeit tanulmányozó történész („írásait olvasva ma is sokat meditálok azon, hogy azokra a csúcsokra, amelyeket ő a 20. század első három évtizede magyar valóságának ábrázolása során megjárt, vajon tud-e egyáltalán történetíró felemelkedni. Mert utolérhetetlenek a Tanácsköztársaság munka-he- roizmusáról írott somogyi riportjai, vagy a gazdasági válság emberi drámáit ábrázoló regénysorok Joó György életútjának képsoraiban.”). A Móricz Zsigmond-i életút máig érvényes példáját Raffai Sarolta írónő így méltatja egész oldalas, <;gte,£ikkéb$n)L32| * ’.liL'j ........míg bejárta az ország minden elérhető vagy izgalmadnak, érdekesnek ígérkező pontját, eseményét, gyűlését, találkozóját, műkedvelő előadását, még a vásárokat is — mindenünnen megírni való anyagot, témát, figurát hozott, s talán egyetlen megíratlant se vitt el magával. Író tehet-e többet ennél a jövendőért, saját koráért, a közért? K iégni ideje se maradt életének hatvanhárom esztendején keresztül. Mindvégig izzott, míg el nem izzott, égésterméke pedig egy ország népének története: gondjai, örömei, bűnei, erényei, keserű tréfái, jóízű anekdotái. hétköznapi élete csaknem évszázadokon át. Áldassék az író, áldassák a felfedező utakra induló érdeklődés, az emberi értelem, a felelősséggel. kötendő, nyughatalan kíváncsiság." K. i. VENDÉGÜNK LESZ: A BUDAPEST TÁNCEGYÜTTES Hagyomány és korszerűség, folklór és balett A Budapest Táncegyüttes a folklórból táplálkozó modern stílusban szól májusban a Bács- F.iskun megyeiekhez. Az immár harmadik évtizedét kezdő együttes olyan lelkesedéssel készül az itt sorra kerülő húsz előadásra, mint tavaly az amerikai útjára, 1977-ben a nyugat-európai, az afrikai vendégszereplésre, vagy az előző évi vietnami fellépésekre. Büszkék az Agrigentóban elnyert Nemzetek Nagydíjára, megtiszteltetésnek tekintik a Dél- amerikai Kritikusok Nagydíját, örülnek annak, hogy rendszeresen visszahívják őket távoli országokba is, de fő feladatuknak a magyar táncművészet hazai szolgálatát tekintik. Alapítójuk, Molnár István, a Magyar Népköztársaság érdemes művésze mór a második világháború előtt megkezdte a nemzeti mozdulatkincs színpadra alkalmazását. Jeles szakírónk szerint „amit zenefolkíórunk feltárásában Bartók és Kodály indított el egy emberöltővel korábban, Molnár azt végezte el a táncban gyűjtéseivel.” A nagy példaképekhez hasonlóan ő is arra törekedett, hogy a megmentett értékek frissítsék kulturális életünket, váljanak műveltségünk szerves részévé. E törekvésekhez nagyszerű munkatársra lelt Vavrinecz Béla zeneszerző személyében. Neki és Toki Gyula prímásnak köszönhető a zenekar sajátos hangzása. Lassan egy évtizede, hogy Simon Antal Erkel-dijas koreográfus irányítja a Budapest Táncegyüttest. A nyugalomba vonult mester örökségét továbbfejlesztve gazdagodott azóta új színekkel a világszerte ismert „Ensemble Budapest”. Vállalják az útkeresés kockázatát, nehézségeit. Üj gondolat- és formavilág megteremtésén fáradoznak. A május harmadikén, Kecskeméten kezdődő vendégjáték-sorozaton látható Táncszínház '79 átfogó képet ad az eddigi törekvésekről. A Táncképek a „hagyománykorszerűség” dialektikus értelmezésére, a folklór és balettelemek egyidejű alkalmazásához ad szép példákat. Tematikus kompozíció fejezi ki az anyaság gyönyörűségei (Salve Regina), az egymásra találás boldogságát. (Mint aki először ölel. Mint aki utoljára ölel), a magára maradt nők fájdalmát (A Vén leán nótája). Az Ugorjunk a táncba hazánk más-más vidékén honos táncok fűzére. A befejező, harmadik részben • Győré—Molnár Lajos: „Mint aki először...” legjobb alkotásainak bemutatásával köszöntik Molnár Istvánt. A „Magyar képek” című műve kultúránk immár klasszikus értéke, akárcsak a Marosszéki táncok, mint erről a nézők most is meggyőződhetnek. —i —r • Vavrlnieói—kirlcskovics: Bácskái táncok. • Vavrinecz—Simon: Tiirei legénye*. Molnár Zoltán: A VERESÉG (2.) A katona nem szólt; megigazította a derékszíját; aztán a sapkáját. — Mindenféléket beszélnek — mondta neki ártatlan kislányhangon. — Ki tudja, mi lesz... Most énnekem oda kell mennem. — El ne ejtse már azt a bukszát! Bele a vízbe ... Istenem, el akar menni! — riadt meg, s majdnem utánakapott. — Majd itt várok, jó?! — csak ezt a kis horgot vetette végül utána. De hogy megerősítse, mint egy közös megállapodást, rögtön maga alá is simította a szoknyáját, és leült a szélső zsombikra, ölébe vette a szatyrot. — Majd itt üldögélek. Elüldögélek itt, ameddig kell. A katona elment. Nem szólt se igent, se nemet, csak elment. Szőke szöcske, morgott magában a fiatalasszony. Nem akarta eldönteni, hogy vár-e tőle valamit, vagy se. Csak ült. Május óta nem láttam — rezgeti benne még egy kicsit visz- sza, ahogy az előbb célszerűségből ki kellett mondania. Május óta. De nem kezdett el bánkódni emiatt. Nézte inkább a vizet, a teteje olyan nyugtalanul fodrozódott. A komp a füzesen túl megállapodott a parton. Nem kötött ki; járatta a motorját. Nem is nézett oda. Hallotta, ahogy a katonák talpa dübben a deszkán, s mintha látta volna, ahogy, igen, ezek is magasra tartják a puskájukat, amikor ugranak. De nem nézte őket; csak a vizet nézte, a sáros, nyugtalan vizet. És ült, mozdulatlanul, ölében a gyékényszatyorral. Egy kis csónak jött át később, furcsa módon az orrában és a farában egy-egy evezővel. Lehet, hogy ez is ott akart kikötni, feljebb a füzesnél, de a víz lejjebb sodorta. Figyelte, hogy viaskodik a két evezős; de nagy volt a Tisza sodra, levitte előtte a csónakot. S rajta is jóval túl érte el aztán a partot. <5 közben csak ült, figyelt, ölében a szatyorral. Egyszer csak jött megint a szőke, ' két másik katonával. Elsiettek mellette, nem szóltak, oda igyekeztek a csónak elé. Az egyik bele is gázolt a vízbe, csak úgy, bakancsosán, és orránál fogva húzta ki a csónakot. Hosszú láncol dobtak belőle partra; ráhurkolták egy fűzbokorra. Kitámogattak egy sebesültet, a feje, karja csupa véres pólya volt, de a maga lábán lépett ki a csónakból, aztán megállt idétlenül, kicsit ferde nyakkal; nézte, hogyan emelik ki a másikat. — Milyen jó kis hordágyatok van! — mondta az egyik katona. — Sátorlapot varrtunk pétren- cerúdra. Jobb, mint az igazi. — Le ne tegyétek! Kézből vegyétek át! — intézkedett a szőke. De ugrott maga is, tartotta egy darabig az egyik rudat. Addig tartotta, míg a katona, aki a hordágyat dicsérte, át nem vette tőle. Akkor a szőke odafordult a csónakosokhoz. De halkan szólt velük, nem lehetett érteni. Mégis a fiatalasszony most [elrángatta a cipőjét, sebtében meghúzta, bekötötte; aztán felállt, karjára vette a szatyrot, és sietség nélkül elindult a csónak felé. 3. Kikerülte a • hordágyat cipelő- ket, s kikerülte a nyomukban óvatosan lépegető bebugyoláltál is. Nem fordította el a fejét, de átengedte őket a tekintetén; csak a szőkét látta a két csónakos emberrel. — Jó napot! — mondta, mikor odaért. Megnézte őket, mintha azt nézné, hogy na, ezek-e hát azok, akiket várt. Az egyik egy paraszt volt, felgyűrt ingujjal, kopott lajbiban; a másik katona, de az is nekigyűrkőzve, zubbonya ott hevert a csónak orrán. Morogtak éppen valamit, bólintottak. S bámulták nyíltan a nagy hasát. Felemelte egy kicsit a szoknyáját, és a csónakhoz lépett. Futó pillantást vetett a szőke katonára, de ezt sem úgy, mintha kérdezne valamit ezzel a pillantással. Hát szóval, akkor így ... — csak ennyi volt benne. Ä katona szótlanul nézett rá vissza; csak amikor fellépett az orra, és meglepően könnyedén belebbent a csónakba, akkor mondott ennyit: — Fantasztikus... — Szét is tárta hozzá egy kicsit a karját. — Nem parancs, emberek, mondom, ez nem parancs. A felgyürkőzött katona vállat vont, beszállt ő is, és átlépve a deszkát a középre letelepedett aszony mellett, leült a farba, fogta az evezőjét. A paraszt meg a szőke belökték a csónakot. Feltérdelt a paraszt az orra, aztán lassan, nyugodtan átemelte a lábát. Fordult a csónak. Egy evezőmozdítással a víz sodrára bízva megfordították. A szőke katona még ott állt a parton. Mozdulatlanul állt, csak a szőke bajúsz- káját rágcsálta. Az asszony felemelte a karját, és egy kicsike zsebkendővel intett. neki. És ha majd engem kapnak el miattad? — gondolta a katona. Hm, Kis Andrásné Csóti Aranka. . májusban esküdtek... már akkor is nagyon meglátszódha- tott rajta... úgy mentek az anyakönyvvezető elé ... Fantasztikus ... Hogy ő találkozni akar vele! Hát nem tud anélkül szülni? Az ördög vigye el! De még így is... hát megtalálhatja-e odaát? Az asszony a csónakból látta, hogy a szőke katona a csukaszürke egyenruhájában még mindig ott áll a parton. Hálásan billentette még egy kicsit a kezét a zsebkendővel. De hamarosan lekonyult a! kezében a kis fehér kendő, mert olyan fájdalom hasított a derekába, hogy úgy érezte, most valahogy kucorod- nia kell. De kucorodni sem tudott, csak lassan, egy icipicit hajolt előre. A kezét, azt le akarta kapni a zsebkendővel, hogy a hasára szorítsa, de ahogy mozdult volna vele, hasogatott rhinden tagja. Óvatosan, nagyon óvatosan kellett a kendőlobogtató kezét is leengednie. Végre talált magának egy olyan könnyű, görbe ülést, hogy attól egy kicsit megállt benne a haso- gatás, s még a derekában is mintha csitult volna valamit. Csak akkor jött ki a veríték a halántékán. De szinte elöntötte a két orcáját. A paraszt kezében megállt az evező. — Nacsak. — Közelebb hajolt. — Baj lenne? — Menjünk, csak menjünk. — Sóhajtotta, de hang nem is igen jött ki a száján, olyan gyenge lett. így ült tovább, görnyedten; olyan közel látta a piszkossárga vizet, mintha nem is csónakban ülne, hanem ebben a kavargó, áradó folyóban. Mint amibe belehánytak ... Próbált inkább a csónakba nézni, de a megfeketedett deszkák között ugyanolyan mocskos víz bugyogott. Ha meg becsukta a szemét, szédülni kezdett. Egy kicsit még igazított valahogy az ülésén, és feltekintett az égre. Az ég, az kék volt, olyan könnyű fátyolfelhőkkel, mint a menyasszonyi fátyol. Szép, tisztakék ég, patyolat fátyolokkal. Hogy milyen szép kék is tud lenni, istenem. Az evezők ritmikusan csobbantak, a paraszt lélegzete is ütemesen zihált; a’ katonát, azt csak tudta a háta megett, mert olyan nesztelen volt, akár kímélné a nesztelenségével. Hátra is nézett rá; de a katona nem nézett vissza, inkább csak úgy a semmibe tekintett vagy a mindenségbe... Messze voltak már, keresnie kellett azt a helyet, ahol csónakba szálltak. Addig kereste, míg egyszer csak meglátta a szőke katonát; még mindig ugyanott állt a parton, mint egy kis mesefigura, s a tenyerét emelte ellenzőül a homlokához. Vajon őket nézi? Vagy a másik partot? Arra fordult. A másik part felé; hasonló füzes, bokros, zsom- bikos ártéren, mint amilyet otthagytak. néhány ember, katonák, civilek vegyesen, talán éppen ezt a csónakot várják. (Folytatása következik.)