Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1979-04-24 / 94. szám
1979. április 24. • PETŐFI NÉPE • 5 A tegnapi szándék ma már büszke valóság tás során tettleg bántalmazta ... A vádinditvány 11 rendbeli vádat tüntet fel. A Tanácsköztársaság alatti összes tevékenységéért 5 évi fegyház, 1 év és 3 hónap fogházbüntetést kapott.” Kiss János Kecskeméten született 1893. április 10-én. Anyja cselédlány, alkalmi napszámos. Szülővárosában járt elemi iskolába. Nagyon szerette a könyveket, ha tehette olvasott, de magasabb iskolába nem járhatott. Hamar megismerte a nincstelenek keserűségét, az ínség gyötrelmét. Újságkihordóként dolgozott, de vállalt más alkalmi munkákat is. Majd kőfaragó mesterséget tanult, de szakmájában elhelyezkedni nem tudott. Szentesen vállalt kubikos munkát. Itt dolgozott 1910-től 1913-ig. Politikai fejlődésére jelentősek voltak ezek az esztendők. A Viharsarok agrárszocialista mozgalma jó elő-, iskola volt Kiss János részére.* Mód (Oszkó) Aladárral kapcsolatosan csupán egy vonatkozást említünk. „A fasizmus előretörése idején, a 30-as években döbbent rá Mód Aladár is arra, hogy a fasizmus elleni harcban széles nemzeti és nemzetközi összefogás szükséges, s úgy jut el a népfrontmozgalom szerepének felismeréséhez. Ekkor köt szoros barátságot József Attilával és Molnár Erikkel.” (Molnár Erik a két világháború között — huszonnégy éven át — ügyvédként Kecskeméten tevékenykedett, majd a felszabadulás után az Ideiglenes Kormány népjóléti minisztere lett.) Sajrankó Emánuel kötődése is nagy volt Kecskeméthez és a Duna—Tisza közi tájhoz. Molnársegédként 1908-ban kapcsolódott be a munkásmozgalomba. 1919-ben tagja lett a Kommunisták Magyarországi Pártjának. A Tanácsköztársaság idején Kecskeméten a tanács és az intézőbizottság tagja és a helyi Népgazdasági Tanács elnöke volt. A Tanácsköztársaság leverése után Csehszlovákiába ment, ahol a szocialista párt kelet-szlovákiai titkára lett. 1921-ben ő is ott volt a Csehszlovák Kommunista Párt alapító tagjai között. í930-ig képviselő volt a csehszlovák parlamentben. Ennek utána a Szovjetunióba emigrált. A háború éveiben a Szovjetunióban megalakult csehszlovák hadsereg politikai tisztje volt, részt vett a fasizmus elleni harcban. 1945-ben Magyarországra visszatérve az MKP kecskeméti székhellyel működő területi bizottságának titkára lett. Az 1945-ös választások után Vas megye, majd a megye és Szombathely főispánja lett. Később Bulgáriában, Kínában, és az NDK-ban nagykövetként teljesített szolgálatot. A párt megalakulásának 40. évfordulóján a megyei pártbizottság felkérésére Safrankó Emánuel mondott ünnepi beszédet Kecskeméten, a Katona József Színházban rendezett ünnepségen. Safrankó Emánuel a magyar munkásmozgalom jeles személyisége volt, ezért írtunk róla másokhoz képest valamivel többet. De azért is, mert a Munkásmozgalom-történeti Lexikonban munkássága mindössze 12 sort kapott, egy jelentős ténybeli tévedéssel. Ugyanis Safrankó nem volt a szolnoki területi bizottság titkára. Ez az egyáltalán nem szokványos recenzió a könyv méltatásán túl, igyekezett érzékeltetni azokat a pontokat, ahol a két megye mozgalmi személyiségei találkoztak. Ha szocialista jelenünket szembesítjük múltunkkal, ez a több generációs korszak messze túlnőtt történelmi várakozásainkon. Ez így van Vasban. Rácsban és, .a? égés? országba?),, egyaránt" Mindaz, aminek bárki, fiatalként, vagy felnőtt emberként, tevékeny kortársként tanúja lehet, a hat évtizede született pártunkban fogant, azokban a küzdelmekben, amelynek során minden elveszhetett, de a hit, a jövőbe vetett bizodalom soha! A mű Fürst Sándor forrásanyagában Tizennégy nap című művével Sinkó Ervint, a kecskeméti direktórium egykori vezetőjét is megidézte, aki Poéma a pártról című verseskötetében (Vándorbotom meg-megtorpan) 1949-ben így ír: Ez a mi földünk ma sem paradicsom, de a miénk. Sok még a seb rajt, kezünk is sokszor még kontár, és sok jó még csak vágy. De ami tegnap még csak szándék és vágy volt, ma már büszke valóság S így lesz holnapi tett, ami még csak szándék és vágy. — r — I Szíves ajánlással érkezett hozzánk az MSZMP Vas megyei Bizottsága, a megye tanácsa és a Szakszer vezetek Tanácsa által kiadott vaskos kötet, amely nek címe Ki o jövőnek vet magot ... A több mint négyszáz oldalas könyv a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának 60. évfordulójára jelent meg, így tisztelegve és emlékezve a kommunista tradíciót megteremtő és folytató, életüket' önzetlenül a munkásosztály ügyének szentelő, a milliókkal együtt lélegző, történelmünk számára még nagyon sokáig feledhetetlen kor és sorsok előtt. Találó az előszó egyik bekezdése: „Üzenet ez a kiadvány a ma élő nemzedékek számára. Áldozatos életútjukkal, életművükkel szólnak hozzánk, mutatnak példát, adnak tanácsot és ösztönzést, megannyi tanulságot, amelyet oly gazdagra halmoztak az oroszországi proletariátus forradalmi harcaiban való részvételükkel, más külföldi országokban és itthon, magyar földön, szű- kebb pátriájukban. Vas megyében, a kényszerű, vagy maguk választotta emigrációban, az illegalitásban és felszabadult hazánkban.” Bár egyetlen megyéről vah szó, érezhető, hogy hatalmas anyagot ölel fel. Ez is jelzi a magyar forradalmi munkásmozgalom mélyen gyökerezettségét, bizonyítja küzdelmes, harcos, múltját, még olyan feltételek között is, ahol az ipar fejletlensége, a munkások viszonylag kis létszáma, a nagybirtok gátlástalansága, az egyház nyomasztó anyagi és lelki szupre- mációja rányomta bélyegét a megye társadalmi viszonyaira. De a 3500 munkás és a lakosság 70 százalékát kitevő kisbirtokosok, földnélküliek — osztályhelyzetükből adódóan — küzdöttek, ahogyan tudtak. Fegyelmezett szervezkedésük időpontjának kezdete egybeesik az ország más, kevésbé iparosodott tájainak jogokra, nagyobb bérre, majd a hatalomra igényt tartó fellépéseivel. Hácz János, a kiadvány főszerkesztője bevezetőként felvonultatja a múlt század végétől a fel- szabadulást követő három évtizeden át azokat a történéseket, amelyeket a vasi dolgozó nép is megért. Szűkszavú, tömör, de annál inkább sokatmondó felvillantása ez a néhány oldal a vasiak históriájának, amelyet ők ismernek a legjobban, így hát azt is ők tudják igazából, hogy a párt politikájával összhangban eddig mit kellett és a jövőben mit kell tenniük. Mindenesetre a könyvben megörökített mozgalmi önéletrajzsor — ha eltűnődünk tetteiken — azt a meggyőződést kelti, hogy Vasban is mélyek a gyökerek és bizonyára az ebből fakadó lombozat is ígéretesen „díszük”. Ezért forgattuk lapjait, és olvastuk olyan szívesen ezt a sok-sok izgalmas regényből álló kötetet. A könyv főszerkesztője a bevezető fináléjaként írja: „A szerkesztés során azt tartottuk szem előtt, hogy minden olyan személyt megörökítsünk, aki valamilyen formában kötődött megyénk munkásmozgalmához, vagy kapcsolatba került azzal.” Éppen ezért mi, Bács megyeiek is megemlítünk néhány olyan személyiséget, akik nálunk és Vasban is egyaránt elkötelezték magukat a szocialista—kommunista mozgalomnak. Említéseink egyik-másik esetben erősen áttételezettnek tűnhetnek, mégis megtesszük, mert összefüggnek megyéink sorsával. □ □ □ Vegyük sorra őket, a halott halhatatlanokat. Berki Ferenc „Nem riadt visz- sza a fegyveres harctól sem: az összeomlás napjaiban a Cserni- különítmény (Lenin-fiúk) oldalán vett részt Tapolca védelmében a Dunántúlra benyomuló „Nemzeti Hadsereg” tiszti alakulataival szemben. A Balaton-vidéket számottevő veszteség nélkül „paci- fikáló” orgoványi és siófoki „hősöket” meglepte a kemény ellenállás. A városka utcáin kifejlődő ütközet kimenetelét végül a Szombathelyről sebtében segítségül hívott 8. páncélvonat beavatkozása döntötte el.” Csatári József 1936 október végén jelentkezett a Nemzetközi Brigádba'. A magyar század, majd zászlóalj kötelékében szinte valamennyi bevetésen részt vett. Az utolsó hónapokban Szalvai Mihály helyetteseként dolgozott. (Szalvai Mihály az 1950-es évek első felében Kecskemét székhelyivel volt a néphadsereg hadtest- paráncsnoka.) Kern Mihályt „A Tanácsköztársaság leverése után, 1919. augusztusában Héjjas Iván parancsára letartóztatták. Héjjas a kihallgaA szogd kultúra emlékei A freskófestészet újabb különlegesen szép darabjait fedezték fel a régészek a mai Tádzsikisztán északi részén fekvő Pendzsi-- kent város ásatásai során. Egy előkelő városi polgár feltárt házának falain az időszámításunk V—VIII. századából, a szogd civilizáció korszakából származó freskókat találtak. A szogdok Közép-Ázsia földművelő vidékein, a folyóvölgyek oázisaiban telepedtek le. Több tucat nagybirtok alakult ki a vidéken. Az V. és VII. század között meggyorsult a feudális fejlődés. A szogdok ebben az időben komoly kapcsolatot tartottak az irániakkal, a szíriaiak- kal, az indiai népekkel. Kultúrájuk korán kibontakozott. A szogdok a közép-ázsiai népek egyik legfejlettebb irodalmát teremtették meg. Legkorábbi írásbeli emlékeik a IV. századból származnak. Hamar rátértek a folyóírásra, amelyről a VIII. századi igen gazdag, bőrre és fapálcáfcra írt okmánygyűjtemény tanúskodik. A hosszú évek óta folyó pendzsikenti ásatásoknál rendkívül sok értékes, a szogdok életét ábrázoló 'freskó került napvilágra. A festmények arra utalnak, hagy a VII. és VIII. század elején fejlett festőiskola működött Szogdiámában. A most feltárt freskók egyikén az ismeretlen művész a vitéz és a démon harcát ábrázolta. A többin mozgalmas csatajeleneteket örökített meg. A harcosok alakját, ruhájuk apró részleteit, fegyvereiket élénk színekkel, mesteri ügyességgel elevenítette meg. A ház egyik falát rohanó állatok ábrái borítják. A tudósok véleménye szerint a pendzsikenti festészet tematikája erősen emlékeztet a világirodalmi jelentőségű iráni költő, Firdauszi „Sáhnámé” — Királyok könyve — című hősi eposzára. (BUDA- PEESS — APN) Kiállítás Angola művészetéről „Angola művészete” címmel nyílt kiállítás . a Néprajzi Múzeumban. • A jobb oldali képen: „Asszony maniókával”. Augusto Ferreira festménye. • Az képen: „Beszélgető házaspár”. Henriqe Abranches festménye. '' ''-W m rv tfiyirf ^ f. *,»t» *v *' Molnár Zoltán: A VERESÉG í. F.gy asszony állt a parton. Csúcsos hasú fiatalasszony. Mozdulatlanul állt; csak nézte a vizet, nézte a katonákat. Odajött hozzá egy szőke, csukaszürke egyenruhás. — Mire vár, kismama?! Nem mondták még magának, hogy menjen innen? Ez háború. Arra feljebb dördült is néha egy ágyú. S túl, a másik parton puska ropogott. Géppuska is. De ez is csak úgy hallatszott idáig, mint a harkály kopogása a fán. Bár a füzeken tálán nem is kopog a harkály. Ártatlanul tekintett körül, mintha meg akarna győződni, hogy úgy van-e: háború van-e? A nap a felhőtlen égen szabadon sütött, a zsombik égőzöld volt, hátul, a víztől távolabb, két sárga ló békésen legelészett. Csak emitt a víz, a folyó zavaros vize, ez volt talán olyan, hogy el lehetett hinni róla: lehet valami békétlenség ennek a víznek a partján. Gyékényszatyor volt a kezében, most fogta, a karjára vette; úgy mondta, mintha már éppen indulna is: — Át akarok menni. A motoros komp ki sem kötött a parton. Csak jött, farolt, s már ugráltak is bele vagy húszán, puskájukat furcsán magasra tartva, mint egy kis játékhajóban a játékkatonák; nem lármáztak; egy-két parancsszó hallatszott el idáig. Szusszanás nélkül fordult vissza a hajócska. — Fantasztikus! — Hogy jut ilyesmi az eszébe?! Gyerekkel a hasában! Menjen szépen vissza Poroszlóra — onnan jött? —, elviszi egy lőszereskocsi! A motor berregése finoman végigborzolta a folyót. A víz sárszínű volt, de jó hűvösnek látszott. Az asszonynak tikkadt a szájpadlása. — Nem lehetne azzal a kicsi hajóval ? — Nem. Nem lehetne — mondta határozottan a csukaszürke katona. Szőke kis bajuszához mintha nehezen illett volna ez az eltökélt szigorúság. — Felszólítom, hogy azonnal hagyja el a hadműveleti területet! Sarkon is fordult, és fürgén, mindig zsombikra lépve-ugorva \ isszament a füzesbe, nem mesz- sze a kompátkelő helytől. A fiatalasszony zsombikról zsombikra követte a tekintetével. Szőke szöcske — gondolta, és leült. Óvatosan, de könnyedén ereszkedett le a legszélső fűcso- móra. A szürke víz, ahogy kidagadt a partig, majdnem elérte a lábát. Lábat is kellene mosni. Ennyi gyaloglás után. Érezte, hogy jól megdagadt a bokája. Ám csak ült, ült, ölében a szatyorral. Nem mosta meg a lábát, nem is mozdult. Csak pihent, és nézegetett. A motoros kis játékhajó lassan, nagyon lassan küszködte át magát a folyón. Elnézte, hogy akármilyen lassan megy is, s akármilyen messzire jut is, idáig gyűrűzteti a vizet, s utolsó, lankadt fodrait még felteregeti a lába elé, a fövenyre. Most aztán várja, ne várja? Mikor fog ez visszajönni? Nem túlságosan engedte oda magát a várakozásnak. S nemcsak azért, mert a szőke szöcske az imént szét próbálta foszlatni a maradék reményét. Inkább azért, mert amióta kímélnie kellett a gyereket a hasában, azóta nemigen engedte belülre az élet elkerülhetetlen háborgatásait. Türelmet, óvó figyelmet bocsátott testére- lelkére; nyugalomba burkolta magát, vagyis önmaga nyugalma által születendő magzatát. Feljebb, a szárazabb aljban egy katona zablán fogta a két sárga lovat. Ellenkedtek egy kicsit, kapkodtak még a kövér fű után; de a katona két kedves kis pofonnal elindította őket. Ide hallatszott, ahogy szóval biztatja a lovait. Talán megmagyarázza nekik, hogy mi a kötelesség és a fegyelem. Meg is érthették, mert most már engedelmesen felkapaszkodtak a kissé partosabb részre, s hagyták magukat befogni a szekérbe. Az ám, ez lehet az a lőszereskocsi, amelyik bevinne engem Poroszlóra ... Még nem is gondolta ezt egészen végig, midőn, egyáltalán nem pillantva a füzesnek még a tájára sem, felállt, két mozdulattal leverte hátul a szoknyáját, s megindult a parton jobbra, lefelé. Nem sietett, lassan ment, csak arra az egyre vigyázott, hogy ha ú kis szőke katona mégis utánakiabálna — hé, jöjjön csak, menjen el ezzel a lőszereskocsival —, azt a világért meg ne hallja. De nem kiáltott utána senki. Ment szorosan a parton, a víz szélén; itt már nem volt zsombik, nem volt semmi kerülgetni, ugrálni való, csak a finom, puha, nedves föveny. Meg is állt, kifűzte a cipőjét — merthogy a terhe miatt fűzős cipőben járt ebben a tikkasztó nyárban —, levetette, összekötötte a fűzőjénél fogva, és feldobta a vállára. Talpa kényelmesen elnyújtózott, lábujjai belemartak a finom, hűs homokba; vidám, üde áramok futottak fel a lábán át a testébe, megcirógatva a benne ringó porontyot is. El is sétált volna így, ki tudja, meddig, ha bele nem ütközik néhány egymást követő ágyúlövésbe; most nem olyan tompán puffantak s távolian, mint az előbbiek, hanem kongó, ideges közelségben, mint mérges ebek vakkantásai. 2. Megállt hát, s visszanézett: vajon mennyire jött el, nem kel- lene-e megfordulnia? Jó messze volt a komp, már jött is a túlsó partról, s talán üresen. Erre lejjebb egy lelket sem látott az ártér sűrűsödő bokrai között. Sima tükrű tócsák csillantak meg, ahogy a nap bevert a réseken. Tapicskált egy kicsit tétován, feljött a talpa alatt is a víz. Messze jár már úgyis az a lőszereskocsi ; megindult visszafelé. Egyszer csak szembejött vele a szőke szöcske. De most nem szöcskézett a zsombikon, letérült ő is a partig, s a vizes fövenyen emelgette a bakancsát; cuppogott, ahogy közelebb ért. — Maga még mindig itt van?! Nem megmondtam, hogy menjen a lőszereskocsival?! — Nem akartam. Megállt, szelíden a katona szemébe nézett. — Fegyveres erővel fogom visszavitetni! Mit keres itt?! Honnan jött?! — Pestről. Pestről jöttem. Még egyszer találkozni' akarok a ... férjemmel. Nagyon nehezen mondta ki ezt: a férjem. Furcsa volt, idegen volt. Hiszen nem is éltek együtt, szinte semmit. — Van valami irata? Amivel igazolja a személyazonosságát? Kivette a bukszát a szatyorból. Az oldalsó rekeszben volt három boríték, meg a bejelentője és a házasságlevél. Azt adta oda neki, a házasságlevelet, hogy lássa: nem a levegőbe beszél. A katona elvette, elolvasta a neveket. — ... Kis András. — Ismeri? Az csak szótlanul böngészte a papirost. — Nem ismeri? — Csóti Aranka... — Felpillantott rá, mintha azonosítaná. — Azt hittem, Poroszlón találom. De mondják, hogy már átmentek a Tiszán. — Elöljáróság .,. anyakönyvi hivatal... — dünnyögve olvasta. A magyar királyi vastagon át volt húzva. A dátumnál megállt, dünnyögve sem mondta ki. — Májusban esküdtünk. A szőke katona egy szemrezdülést sem engedett meg magának. Az asszony hasára szeretett volna nézni, de nem mert. — Két és fél hónapja, igen. De én mindjárt kilenchónapos vagyok. A katona odanyújtotta a papírokat. Nem mondta, hogy köszönöm; nem mondta, hogy tegye el ... — Azóta nem is láttam. Mióta megesküdtünk. (Folytatása következik.)