Petőfi Népe, 1979. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-24 / 94. szám

1979. április 24. • PETŐFI NÉPE • 5 A tegnapi szándék ma már büszke valóság tás során tettleg bántalmazta ... A vádinditvány 11 rendbeli vá­dat tüntet fel. A Tanácsköztársa­ság alatti összes tevékenységéért 5 évi fegyház, 1 év és 3 hónap fogházbüntetést kapott.” Kiss János Kecskeméten szüle­tett 1893. április 10-én. Anyja cselédlány, alkalmi napszámos. Szülővárosában járt elemi isko­lába. Nagyon szerette a könyve­ket, ha tehette olvasott, de ma­gasabb iskolába nem járhatott. Hamar megismerte a nincstele­nek keserűségét, az ínség gyöt­relmét. Újságkihordóként dolgo­zott, de vállalt más alkalmi mun­kákat is. Majd kőfaragó mester­séget tanult, de szakmájában el­helyezkedni nem tudott. Szente­sen vállalt kubikos munkát. Itt dolgozott 1910-től 1913-ig. Politi­kai fejlődésére jelentősek voltak ezek az esztendők. A Viharsarok agrárszocialista mozgalma jó elő-, iskola volt Kiss János részére.* Mód (Oszkó) Aladárral kapcso­latosan csupán egy vonatkozást említünk. „A fasizmus előretöré­se idején, a 30-as években döb­bent rá Mód Aladár is arra, hogy a fasizmus elleni harcban széles nemzeti és nemzetközi összefogás szükséges, s úgy jut el a népfrontmozgalom szerepé­nek felismeréséhez. Ekkor köt szoros barátságot József Attilá­val és Molnár Erikkel.” (Molnár Erik a két világháború között — huszonnégy éven át — ügyvéd­ként Kecskeméten tevékenyke­dett, majd a felszabadulás után az Ideiglenes Kormány népjóléti minisztere lett.) Sajrankó Emánuel kötődése is nagy volt Kecskeméthez és a Duna—Tisza közi tájhoz. Mol­nársegédként 1908-ban kapcsoló­dott be a munkásmozgalomba. 1919-ben tagja lett a Kommunis­ták Magyarországi Pártjának. A Tanácsköztársaság idején Kecske­méten a tanács és az intézőbi­zottság tagja és a helyi Népgaz­dasági Tanács elnöke volt. A Ta­nácsköztársaság leverése után Csehszlovákiába ment, ahol a szocialista párt kelet-szlovákiai titkára lett. 1921-ben ő is ott volt a Csehszlovák Kommunista Párt alapító tagjai között. í930-ig kép­viselő volt a csehszlovák parla­mentben. Ennek utána a Szov­jetunióba emigrált. A háború éveiben a Szovjetunióban meg­alakult csehszlovák hadsereg po­litikai tisztje volt, részt vett a fasizmus elleni harcban. 1945-ben Magyarországra visszatérve az MKP kecskeméti székhellyel mű­ködő területi bizottságának tit­kára lett. Az 1945-ös választások után Vas megye, majd a megye és Szombathely főispánja lett. Később Bulgáriában, Kínában, és az NDK-ban nagykövetként tel­jesített szolgálatot. A párt meg­alakulásának 40. évfordulóján a megyei pártbizottság felkérésére Safrankó Emánuel mondott ün­nepi beszédet Kecskeméten, a Katona József Színházban rende­zett ünnepségen. Safrankó Emánuel a magyar munkásmozgalom jeles személyi­sége volt, ezért írtunk róla má­sokhoz képest valamivel többet. De azért is, mert a Munkásmoz­galom-történeti Lexikonban mun­kássága mindössze 12 sort ka­pott, egy jelentős ténybeli téve­déssel. Ugyanis Safrankó nem volt a szolnoki területi bizottság titkára. Ez az egyáltalán nem szokvá­nyos recenzió a könyv méltatá­sán túl, igyekezett érzékeltetni azokat a pontokat, ahol a két megye mozgalmi személyiségei találkoztak. Ha szocialista jele­nünket szembesítjük múltunkkal, ez a több generációs korszak messze túlnőtt történelmi vára­kozásainkon. Ez így van Vasban. Rácsban és, .a? égés? országba?),, egyaránt" Mindaz, aminek bárki, fiatal­ként, vagy felnőtt emberként, tevékeny kortársként tanúja le­het, a hat évtizede született pár­tunkban fogant, azokban a küz­delmekben, amelynek során min­den elveszhetett, de a hit, a jö­vőbe vetett bizodalom soha! A mű Fürst Sándor forrásanya­gában Tizennégy nap című mű­vével Sinkó Ervint, a kecskeméti direktórium egykori vezetőjét is megidézte, aki Poéma a pártról című verseskötetében (Vándor­botom meg-megtorpan) 1949-ben így ír: Ez a mi földünk ma sem paradicsom, de a miénk. Sok még a seb rajt, kezünk is sokszor még kontár, és sok jó még csak vágy. De ami tegnap még csak szándék és vágy volt, ma már büszke valóság S így lesz holnapi tett, ami még csak szándék és vágy. — r — I Szíves ajánlással érkezett hozzánk az MSZMP Vas megyei Bizottsága, a me­gye tanácsa és a Szakszer vezetek Tanácsa által ki­adott vaskos kötet, amely nek címe Ki o jövőnek vet ma­got ... A több mint négyszáz oldalas könyv a Kommunisták Magyarországi Pártja megalaku­lásának 60. évfordulójára jelent meg, így tisztelegve és emlékez­ve a kommunista tradíciót meg­teremtő és folytató, életüket' ön­zetlenül a munkásosztály ügyé­nek szentelő, a milliókkal együtt lélegző, történelmünk számára még nagyon sokáig feledhetetlen kor és sorsok előtt. Találó az előszó egyik bekez­dése: „Üzenet ez a kiadvány a ma élő nemzedékek számára. Ál­dozatos életútjukkal, életművük­kel szólnak hozzánk, mutatnak példát, adnak tanácsot és ösztön­zést, megannyi tanulságot, ame­lyet oly gazdagra halmoztak az oroszországi proletariátus forra­dalmi harcaiban való részvéte­lükkel, más külföldi országokban és itthon, magyar földön, szű- kebb pátriájukban. Vas megyé­ben, a kényszerű, vagy maguk választotta emigrációban, az il­legalitásban és felszabadult ha­zánkban.” Bár egyetlen megyéről vah szó, érezhető, hogy hatalmas anyagot ölel fel. Ez is jelzi a magyar for­radalmi munkásmozgalom mélyen gyökerezettségét, bizonyítja küz­delmes, harcos, múltját, még olyan feltételek között is, ahol az ipar fejletlensége, a munkások viszonylag kis létszáma, a nagy­birtok gátlástalansága, az egyház nyomasztó anyagi és lelki szupre- mációja rányomta bélyegét a me­gye társadalmi viszonyaira. De a 3500 munkás és a lakosság 70 százalékát kitevő kisbirtokosok, földnélküliek — osztályhelyzetük­ből adódóan — küzdöttek, aho­gyan tudtak. Fegyelmezett szer­vezkedésük időpontjának kezde­te egybeesik az ország más, ke­vésbé iparosodott tájainak jo­gokra, nagyobb bérre, majd a ha­talomra igényt tartó fellépései­vel. Hácz János, a kiadvány főszer­kesztője bevezetőként felvonul­tatja a múlt század végétől a fel- szabadulást követő három évtize­den át azokat a történéseket, amelyeket a vasi dolgozó nép is megért. Szűkszavú, tömör, de an­nál inkább sokatmondó felvillan­tása ez a néhány oldal a vasiak históriájának, amelyet ők ismer­nek a legjobban, így hát azt is ők tudják igazából, hogy a párt politikájával összhangban eddig mit kellett és a jövőben mit kell tenniük. Mindenesetre a könyv­ben megörökített mozgalmi ön­életrajzsor — ha eltűnődünk tet­teiken — azt a meggyőződést kel­ti, hogy Vasban is mélyek a gyö­kerek és bizonyára az ebből fa­kadó lombozat is ígéretesen „díszük”. Ezért forgattuk lapjait, és olvastuk olyan szívesen ezt a sok-sok izgalmas regényből álló kötetet. A könyv főszerkesztője a be­vezető fináléjaként írja: „A szerkesztés során azt tartottuk szem előtt, hogy minden olyan személyt megörökítsünk, aki va­lamilyen formában kötődött me­gyénk munkásmozgalmához, vagy kapcsolatba került azzal.” Éppen ezért mi, Bács megyeiek is meg­említünk néhány olyan személyi­séget, akik nálunk és Vasban is egyaránt elkötelezték magukat a szocialista—kommunista mozga­lomnak. Említéseink egyik-másik esetben erősen áttételezettnek tűnhetnek, mégis megtesszük, mert összefüggnek megyéink sorsával. □ □ □ Vegyük sorra őket, a halott halhatatlanokat. Berki Ferenc „Nem riadt visz- sza a fegyveres harctól sem: az összeomlás napjaiban a Cserni- különítmény (Lenin-fiúk) oldalán vett részt Tapolca védelmében a Dunántúlra benyomuló „Nemzeti Hadsereg” tiszti alakulataival szemben. A Balaton-vidéket szá­mottevő veszteség nélkül „paci- fikáló” orgoványi és siófoki „hő­söket” meglepte a kemény el­lenállás. A városka utcáin kifej­lődő ütközet kimenetelét végül a Szombathelyről sebtében segít­ségül hívott 8. páncélvonat be­avatkozása döntötte el.” Csatári József 1936 október vé­gén jelentkezett a Nemzetközi Brigádba'. A magyar század, majd zászlóalj kötelékében szinte va­lamennyi bevetésen részt vett. Az utolsó hónapokban Szalvai Mi­hály helyetteseként dolgozott. (Szalvai Mihály az 1950-es évek első felében Kecskemét székhely­ivel volt a néphadsereg hadtest- paráncsnoka.) Kern Mihályt „A Tanácsköztár­saság leverése után, 1919. augusz­tusában Héjjas Iván parancsára letartóztatták. Héjjas a kihallga­A szogd kultúra emlékei A freskófestészet újabb külön­legesen szép darabjait fedezték fel a régészek a mai Tádzsikisz­tán északi részén fekvő Pendzsi-- kent város ásatásai során. Egy előkelő városi polgár feltárt há­zának falain az időszámításunk V—VIII. századából, a szogd ci­vilizáció korszakából származó freskókat találtak. A szogdok Közép-Ázsia föld­művelő vidékein, a folyóvölgyek oázisaiban telepedtek le. Több tucat nagybirtok alakult ki a vidéken. Az V. és VII. század között meggyorsult a feudális fejlődés. A szogdok ebben az időben komoly kapcsolatot tar­tottak az irániakkal, a szíriaiak- kal, az indiai népekkel. Kultúrá­juk korán kibontakozott. A szogdok a közép-ázsiai né­pek egyik legfejlettebb irodalmát teremtették meg. Legkorábbi írásbeli emlékeik a IV. századból származnak. Hamar rátértek a folyóírásra, amelyről a VIII. századi igen gazdag, bőrre és fapálcáfcra írt okmánygyűjtemény tanúskodik. A hosszú évek óta folyó pendzsikenti ásatásoknál rendkívül sok értékes, a szogdok életét ábrázoló 'freskó került napvilágra. A festmények arra utalnak, hagy a VII. és VIII. szá­zad elején fejlett festőiskola mű­ködött Szogdiámában. A most feltárt freskók egyikén az ismeretlen művész a vitéz és a démon harcát ábrázolta. A többin mozgalmas csatajelenete­ket örökített meg. A harcosok alakját, ruhájuk apró részleteit, fegyvereiket élénk színekkel, mesteri ügyességgel elevenítette meg. A ház egyik falát rohanó állatok ábrái borítják. A tudó­sok véleménye szerint a pend­zsikenti festészet tematikája erő­sen emlékeztet a világirodalmi jelentőségű iráni költő, Firdauszi „Sáhnámé” — Királyok könyve — című hősi eposzára. (BUDA- PEESS — APN) Kiállítás Angola művészetéről „Angola művészete” címmel nyílt kiállítás . a Néprajzi Múzeumban. • A jobb oldali képen: „Asszony maniókával”. Augusto Ferreira festménye. • Az képen: „Beszélgető házaspár”. Henriqe Abranches festménye. '' ''-W m rv tfiyirf ^ f. *,»t» *v *' Molnár Zoltán: A VERESÉG í. F.gy asszony állt a parton. Csúcsos hasú fiatalasszony. Mozdulatlanul állt; csak néz­te a vizet, nézte a katonákat. Odajött hozzá egy szőke, csu­kaszürke egyenruhás. — Mire vár, kismama?! Nem mondták még magának, hogy menjen innen? Ez háború. Arra feljebb dördült is néha egy ágyú. S túl, a másik parton puska ropogott. Géppuska is. De ez is csak úgy hallatszott idáig, mint a harkály kopogása a fán. Bár a füzeken tálán nem is ko­pog a harkály. Ártatlanul tekintett körül, mintha meg akarna győződni, hogy úgy van-e: háború van-e? A nap a felhőtlen égen szaba­don sütött, a zsombik égőzöld volt, hátul, a víztől távolabb, két sárga ló békésen legelészett. Csak emitt a víz, a folyó zavaros vize, ez volt talán olyan, hogy el lehetett hinni róla: lehet va­lami békétlenség ennek a víznek a partján. Gyékényszatyor volt a kezé­ben, most fogta, a karjára vette; úgy mondta, mintha már éppen indulna is: — Át akarok menni. A motoros komp ki sem kötött a parton. Csak jött, farolt, s már ugráltak is bele vagy húszán, puskájukat furcsán magasra tart­va, mint egy kis játékhajóban a játékkatonák; nem lármáztak; egy-két parancsszó hallatszott el idáig. Szusszanás nélkül fordult vissza a hajócska. — Fantasztikus! — Hogy jut ilyesmi az eszébe?! Gyerekkel a hasában! Menjen szépen vissza Poroszlóra — onnan jött? —, el­viszi egy lőszereskocsi! A motor berregése finoman végigborzolta a folyót. A víz sár­színű volt, de jó hűvösnek lát­szott. Az asszonynak tikkadt a szájpadlása. — Nem lehetne azzal a kicsi hajóval ? — Nem. Nem lehetne — mondta határozottan a csuka­szürke katona. Szőke kis baju­szához mintha nehezen illett vol­na ez az eltökélt szigorúság. — Felszólítom, hogy azonnal hagy­ja el a hadműveleti területet! Sarkon is fordult, és fürgén, mindig zsombikra lépve-ugorva \ isszament a füzesbe, nem mesz- sze a kompátkelő helytől. A fiatalasszony zsombikról zsombikra követte a tekinteté­vel. Szőke szöcske — gondolta, és leült. Óvatosan, de könnyedén ereszkedett le a legszélső fűcso- móra. A szürke víz, ahogy ki­dagadt a partig, majdnem elérte a lábát. Lábat is kellene mosni. Ennyi gyaloglás után. Érezte, hogy jól megdagadt a bokája. Ám csak ült, ült, ölében a sza­tyorral. Nem mosta meg a lábát, nem is mozdult. Csak pihent, és nézegetett. A motoros kis játékhajó las­san, nagyon lassan küszködte át magát a folyón. Elnézte, hogy akármilyen lassan megy is, s akármilyen messzire jut is, idáig gyűrűzteti a vizet, s utolsó, lan­kadt fodrait még felteregeti a lá­ba elé, a fövenyre. Most aztán várja, ne várja? Mikor fog ez visszajönni? Nem túlságosan engedte oda magát a várakozásnak. S nemcsak azért, mert a szőke szöcske az imént szét próbálta foszlatni a mara­dék reményét. Inkább azért, mert amióta kímélnie kellett a gyere­ket a hasában, azóta nemigen engedte belülre az élet elkerülhe­tetlen háborgatásait. Türelmet, óvó figyelmet bocsátott testére- lelkére; nyugalomba burkolta magát, vagyis önmaga nyugalma által születendő magzatát. Feljebb, a szárazabb aljban egy katona zablán fogta a két sárga lovat. Ellenkedtek egy ki­csit, kapkodtak még a kövér fű után; de a katona két kedves kis pofonnal elindította őket. Ide hallatszott, ahogy szóval biztat­ja a lovait. Talán megmagyaráz­za nekik, hogy mi a kötelesség és a fegyelem. Meg is érthették, mert most már engedelmesen felkapaszkodtak a kissé parto­sabb részre, s hagyták magukat befogni a szekérbe. Az ám, ez lehet az a lőszeres­kocsi, amelyik bevinne engem Poroszlóra ... Még nem is gon­dolta ezt egészen végig, midőn, egyáltalán nem pillantva a fü­zesnek még a tájára sem, felállt, két mozdulattal leverte hátul a szoknyáját, s megindult a parton jobbra, lefelé. Nem sietett, las­san ment, csak arra az egyre vi­gyázott, hogy ha ú kis szőke ka­tona mégis utánakiabálna — hé, jöjjön csak, menjen el ezzel a lőszereskocsival —, azt a vi­lágért meg ne hallja. De nem kiáltott utána senki. Ment szorosan a parton, a víz szélén; itt már nem volt zsombik, nem volt semmi kerül­getni, ugrálni való, csak a finom, puha, nedves föveny. Meg is állt, kifűzte a cipőjét — merthogy a terhe miatt fűzős cipőben járt ebben a tikkasztó nyárban —, levetette, összekötöt­te a fűzőjénél fogva, és feldobta a vállára. Talpa kényelmesen el­nyújtózott, lábujjai belemartak a finom, hűs homokba; vidám, üde áramok futottak fel a lábán át a testébe, megcirógatva a benne ringó porontyot is. El is sétált volna így, ki tudja, meddig, ha bele nem ütközik né­hány egymást követő ágyúlövés­be; most nem olyan tompán puf­fantak s távolian, mint az előb­biek, hanem kongó, ideges kö­zelségben, mint mérges ebek vakkantásai. 2. Megállt hát, s visszanézett: vajon mennyire jött el, nem kel- lene-e megfordulnia? Jó messze volt a komp, már jött is a túlsó partról, s talán üresen. Erre lej­jebb egy lelket sem látott az ár­tér sűrűsödő bokrai között. Sima tükrű tócsák csillantak meg, ahogy a nap bevert a réseken. Tapicskált egy kicsit tétován, feljött a talpa alatt is a víz. Messze jár már úgyis az a lő­szereskocsi ; megindult vissza­felé. Egyszer csak szembejött vele a szőke szöcske. De most nem szöcskézett a zsombikon, letérült ő is a partig, s a vizes fövenyen emelgette a bakancsát; cuppo­gott, ahogy közelebb ért. — Maga még mindig itt van?! Nem megmondtam, hogy men­jen a lőszereskocsival?! — Nem akartam. Megállt, szelíden a katona sze­mébe nézett. — Fegyveres erővel fogom visszavitetni! Mit keres itt?! Honnan jött?! — Pestről. Pestről jöttem. Még egyszer találkozni' akarok a ... férjemmel. Nagyon nehezen mondta ki ezt: a férjem. Furcsa volt, ide­gen volt. Hiszen nem is éltek együtt, szinte semmit. — Van valami irata? Amivel igazolja a személyazonosságát? Kivette a bukszát a szatyorból. Az oldalsó rekeszben volt három boríték, meg a bejelentője és a házasságlevél. Azt adta oda ne­ki, a házasságlevelet, hogy lás­sa: nem a levegőbe beszél. A katona elvette, elolvasta a neveket. — ... Kis András. — Ismeri? Az csak szótlanul böngészte a papirost. — Nem ismeri? — Csóti Aranka... — Felpil­lantott rá, mintha azonosítaná. — Azt hittem, Poroszlón talá­lom. De mondják, hogy már át­mentek a Tiszán. — Elöljáróság .,. anyakönyvi hivatal... — dünnyögve olvas­ta. A magyar királyi vastagon át volt húzva. A dátumnál megállt, dünnyögve sem mondta ki. — Májusban esküdtünk. A szőke katona egy szemrez­dülést sem engedett meg magá­nak. Az asszony hasára szeretett volna nézni, de nem mert. — Két és fél hónapja, igen. De én mindjárt kilenchónapos vagyok. A katona odanyújtotta a papí­rokat. Nem mondta, hogy köszö­nöm; nem mondta, hogy te­gye el ... — Azóta nem is láttam. Mióta megesküdtünk. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents